Borbély Zsolt Attila (Arad): Száz éves évfordulók román és magyar szemszögből

Világszerte



(1918 három olvasata)
A román fennhatóság alatt álló területeken az állami szervek gondoskodnak a kötelező centenáriumi lázról. Ehhez hozzátartozik a nacionalista propaganda, a történelmi ferdítés, a magyarellenes uszítás, a magyarság elleni sorozatos, jogi köntösbe öltöztetett fellépés.
Mindennek az oka, hogy idén lesz száz éve annak, hogy a Gyulafehérváron összegyűlt románok a magyarok, székelyek, szászok és svábok megkérdezése nélkül úgymond döntöttek arról, hogy Erdélyi Romániához csatlakozik. A románok pedig azóta is ehhez kötik Erdély megkaparintását, figyelmen kívül hagyva, hogy a kérdésben másfél évvel később, Trianonban döntöttek a győztes nagyhatalmak. Igyekeznek elterelni a figyelmet arról, hogy koncként ítélték Romániának a történelmi Erdélyt, a Bánság nagy részét és a Partiumot az 1916-os árulásért cserébe, amikoris a román csapatok betörtek a szövetségeseik területére, Erdélybe. S igaz, hogy onnan rekordidő alatt kiverték őket, igaz, hogy előzetes vállalásukkal ellentétben különbékét kötöttek, amivel lényegében elvesztették „jogukat” a zsákmányhoz, a szabadkőműves ármány, a vélt nagyhatalmi Antant-érdek, az ügyes lobbizás és a kész ténye ereje végül oda vezetett, hogy egy kulcsra kész, mások által felépített és ezer éven át a történelem viharaiban megvédett országot kaptak ajándékba.  Mindez nem történhetett volna meg, ha Károlyi Mihályék nem szerelik le a magyar hadsereget, a nem üzenik meg a benyomuló Kis-Antant csapatoknak, hogy nem fognak fegyvert rájuk s ily módon nem kerül az ország kilenc tizede idegen megszállás alá.
A román történelemírás három nagy mítosza közül ez az egyik, az ezer sebből vérző,  még hipotézisnek is gyenge dáko-román elmélet és Mihály vajda „országegyesítése” mellett. Hogy a románok 1918-ban, Gyulafehérváron szerezték meg Erdélyt, az az 1918-as esztendő szimbolikus üzenetének román olvasata.
Van egy balliberális olvasat is, mely szerint Károlyiék nem szerelték le a hadsereget, hanem az szétzüllve érkezett meg a frontokról. Ezt a levéltári forrásokkal visszakézből cáfolható nettó történelemhamisítást személyesen is volt alkalmam hallani Romsics Ignáctól a kilencvenes évek elején egy szemináriumon, amikor hallgatóként felróttam hogy a vörös gróf leszerelte a hadsereget. Ehhez a narratívához tartozik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia belső feszítőerők miatt „szétesett”, továbbá az is, hogy az ok az antidemokratikus, elnyomó magyar kisebbségpolitika volt. Miközben az akkori Európában a magyar kisebbségpolitika párját ritkítóan megengedő és irigylésre méltó volt. Míg például a demokratikus mintaállamnak tekintett Franciaországban a legdurvább eszközökkel franciásították a provanszálokat, az okszitánokat és a bretonokat, nálunk az erdélyi románságnak jobban ment a sora, mint  Ó-Romániában. De említhetjük azt is, hogy míg manapság nyelvi úton asszimilálják az erdélyi magyarságot és a vita azon megy, hogy taníthatják-e a magyar elemi iskolákban magyar pedagógusok a magyar nebulókat román nyelvre, hogy mely tárgyakat tanítják kötelező módon románul, addig a Monarchia ideje alatt a Lex Apponyiból voltak képesek a kisebbségek cirkuszt kavarni, mely mindössze a magyar nyelvet rendelte el oktatni az ország iskolahálózatában.
Végül a magyar olvasat az, hogy minden lehetőségünk megvolt a Kemal Atatürki stratégiára, magyarán az ellenállásra, amennyiben az ország élén egy elhivatott, tettre kész magyar vezető áll. S ez nemcsak utólagos okoskodás. Gömbös Gyula vezérkari százados a Károlyi kormányhoz beadott memorandumban írta le, hogy mit kell tenni, hogy a magyar vezénylet alatt álló csapatokat vissza kell vonni, fegyverben tartani és védeni a történelmi határokat. A magyar olvasat - mely egyben a tényeknek megfelelő olvasat – az, hogy a szabadkőműves befolyásoltságú Károlyi-kormány feladta az országot, majd miután minden szinten csődöt mondott, átadta a hatalmat Kun Béla terror-államának. Ennek az olvasatnak része az, hogy december elsején nekünk is van megemlékeznivalónk, a magyar hadtörténet egyik legheroikusabb vállalkozásának számító Székely Hadosztály alakult meg ezen a napon. Emlékezhetünk ugyanakkor az Apáthy István nevével fémjelzett, 1918. november 1-én megalakult Erdélyi Nemzeti Tanácsra is, mely 1918. december 17.-én egyesült a Székely Nemzeti Tanáccsal. E két tanács szervezte 1918 december 22-én a kolozsvári magyar nagygyűlést, mely Erdélynek  Magyarország keretén belül maradása mellett tette le a garast.


(Közös EMNT - SZNT jubileumi gyűlés Marosvásárhelyen)
A 2003-ban az RMDSZ-ből kiszorult autonomisták alakították meg azt a két szerveződést, melyek történelmi előképüknek tekintik a Székely Nemzeti Tanácsot valamint az Erdélyi Nemzeti Tanácsot. Az 2003. október 17-én Sepsiszentgyörgyön megalakult Székely Nemzeti Tanács nevében nem is változott, programjában is csak annyiban, hogy tudomásul véve realitásokat, nem törekszik területi revízióra, hanem Románián belül követel az általa képviselt népcsoport, a székelység számára területi autonómiát. Kontinuitásnak nevezhetjük, hogy akkor is, most is az elérhető maximumot tűzte ki célul, akárcsak testvérszervezete, a 2003. december 13.-án zászlót bontó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
Az EMNT és az SZNT történelmi elődeik megalakulásának száz éves évfordulója alkalmából közös gyűlést tartott 2018. október 27.-én a marosvásárhelyi Vártemplomban.

(Tőkés László EMNT-elnök beszéde)
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntő beszédében rámutatott: „Szabadságharcaink alighogy magunk mögött hagyott évfordulóit követően mondhatjuk: erdélyi székely és magyar hazafiakként a mi szabadságharcunk nem más, mint az önrendelkezésért folytatott küzdelem. A mi szabadságunk maga az autonómia. Enélkül nem lehetünk szabadok.” Tőkés László emlékeztetett: a magyar és a székely nemzeti tanácsok századik évfordulójához társul az EMNT és az SZNT meg-, illetve újraalakulásának 15. évfordulója is.
Hol állunk most? Minő reményre jogosít fel bennünket a jelenlegi romániai helyzet? Önrendelkezésünk szánalmas fokmérője az a tényállás, hogy helyi önkormányzataink súlyos büntetések tilalma alatt még azt sem írhatják ki székházaik homlokzatára, hogy »községháza« vagy »városháza«. Zászlaink kitűzéséért nagy összegű pénzbüntetésekkel sújtanak bennünket. A nemzeti szocializmussal rokonítható nemzeti kommunizmus a Ceauşescu-korszakot idéző módon veti tilalom alá közösségi tulajdonainkat, egyházainkat és iskoláinkat. A titkosszolgálattal lepaktáló román igazságszolgáltatás az áldemokratikus legalizmus módszerével forgat ki jogainkból és javainkból” (…)  Politikai foglyok ülnek börtönben Romániában. A vádlott maga a magyar nemzet, a terrorizmussal igaztalanul megvádolt székelység. Az elítéltek viszont Beke István és Szőcs Zoltán. Ők a bűnbakok – nemzeti közösségünk megfélemlítésére. Esetük az ukrajnai magyarok szorongatott helyzetére emlékeztet
Tőkés László beszédének következtetése az volt, hogy végre a lényegről kellene beszélni, a hatalommegosztásról, arról, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség által megválasztott elöljáróság milyen közjogi jogosítványokat kap Bukaresttől.
Erre egyébként ígéretet is tettek Gyulafehérváron száz esztendeje: „Száz év után most sem mondhatunk többet és jobbat annál, hogy Trianonra a legjobb válasz: az autonómia. A gyulafehérvári határozatok értelmében Erdélyben biztosítsanak teljes szabadságot az összes együtt lakó nép számára.

(Izsák Balázs SZNT-elnök beszéde)
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke beszédében megidézte a nagy elődöket. „Egy olyan pillanatban szólítom meg Önöket, amikor mindannyian arra emlékezünk, hogy száz évvel ezelőtt Ugron Gábor, Paál Árpád, Urmánczy Nándor, Zilahi Sebess Dénes és Jancsó Benedek gróf Bethlen István kérésére megalapították a Székely Nemzeti Tanácsot. Az akkor megalapított Székely Nemzeti Tanács bízott a Wilson elnök által meghirdetett önrendelkezési elvben. Ma élő utódaik sajnos tudják, hogy ez az elv az I. világháború végén a győztes hatalmak szerint a magyar nemzetre nem vonatkozott.” Az SZNT elnöke is az autonómiát jelölte meg központi célkitűzésként: „Az elmúlt száz évben átalakult a világ. A mai kor valóságának megfelelően a székelyek szabadságtörekvése Székelyföld területi autonómiájában ölt testet. 2013. március 10-én, a Székely Szabadság Napján több tízezer ember gyűlt össze a Postaréten, és onnan a főtérre vonult Székelyföld területi autonómiáját követelve. Ezen a napon vált újra nyilvánvalóvá, hogy lehet, szabad jogkövetelő tüntetést szervezni, félelem nélkül kivonulni az utcára, és felmutatni a közösségi akaratot itt, Marosvásárhelyen. Ez a nap a félelem szertefoszlásának, megszűnésének napja volt, s ez alapozta meg a székelyek nagy menetelésének sikerét is. Emlékezetes, hogy a Székelyek Nagy Menetelését még az RMDSZ hivatalos vezetése is támogatta, csak Markó Béla, akkoron már leköszönt elnök (aki időről időre fontosnak tartja Orbán Viktort megtámadni a nemzetellenes sajtó orgánumaiban) gúnyolódott rajta és szólt ellene, Gyurcsány Ferenc mellett. Merthogy a Nagy Menetelés ellen még az MSZP, az LMP, az Együtt s a többi ballib pártocska sem mert fellépni.
Hadd idézzük még Izsák Balázst: „Amire készülünk, aminek az eszközei a kezünkben vannak, az az esemény, amelyet egyetlen mondatban így fogalmaztunk meg: Székelyföldért megmozgatjuk Európát! Egy olyan pillanatban vagyunk, amikor Székelyföld Autonómiájának Napjára készülünk. Délelőtt templomainkban közösen imádkozzunk Székelyföld autonómiájáért, délután pedig világítsuk ki őrtüzekkel, lármafákkal, fáklyákkal, gyertyákkal egész Székelyföldet. Legyen a holnapi nap az, amikor mindannyian elgondolkodhatunk azon, hogy kultúrát, hagyományt megtartani hit nélkül nem lehet. Tegyük láthatóvá a székely hazát, szülőföldünket, amelyet sem beolvasztani, sem feldarabolni nem hagyunk”.


(Az erdélyi magyar autonomista pártok képviselőinek felszólalásai)
A nagygyűlés egyfajta autonomista politikai ökuméne jegyében zajlott. Mióta a magyar Polgári Párt képviselője, Kulcsár Terza József benyújtotta (szintén parlamenti képviselői tisztséget viselő pártelnöke által nem támogatva egyébként) a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútumát a román parlamentben, az MPP ázsiója megnőtt a következetes, vargabetűk és kacskaringók nélküli, hiteles autonomista politikai párt, az Erdélyi Magyar Néppárt köreiben. Így nem véletlen, hogy mindkét párt képviseltette magát az EMNT – SZNT közös gyűlésen.
Száz év alatt nemzeti és természeti kincseinket kisajátították, szabad anyanyelvhasználatunkat pedig számos módon korlátozták. Eljött tehát az eddig és ne tovább pillanata” –szögezte le Mezei János, az MPP Országos Választmányának elnöke.
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke rámutatott annak a jelentőségére, hogy az anyaországban olyan kormányzat van, mely támogatja közös célkitűzéseinket. S azt is kihangsúlyozta, hogy a legutóbbi, kolozsvári román–magyar konferencia s az ott aláírt közös nyilatkozat bizonyítja, van józan románok is, akik hajlandóak a párbeszédre. „Fáradhatatlanul kell dolgoznunk azért, hogy a kívánt önrendelkezést minél hamarabb elérjük, s élhető jövőt biztosítsunk az utánunk következő generációknak is” – zárta beszédét Szilágyi Zsolt.


(A gyűlés zárónyilatkozata és annak politikai aktualitása)
Az EMNT elnöksége által megfogalmazott és a közös gyűlés által elfogadott zárónyilatkozat idézte a nagy előd Apáthy István kormánybiztos 1918. december 22-én megtartott soktízezres kolozsvári magyar nemzetgyűlés előtt elmondott máig érvényes szavait: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (...) Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról. Legyőzhették bennünk a testet erőszakkal, de nem győzhették le lelkünket.” A Zárónyilatkozat utalt a tordai vallásbékére, melynek idén van a 450 évfordulója és azt állította a jelenkor s főleg a jubileumi sovén mámorban úszó román közélet elé követendő példaként.
A zárónyilatkozat megfogalmazói rámutattak, hogy a román-magyar megbékélés a közös ügyekre való összpontosítás „elengedhetetlen feltétele a belső önrendelkezés elve mentén kialakított háromszintű autonómia intézményesítése az erdélyi magyarság számára”.
Az is kiderült a zárónyilatkozatból, hogy az EMNT vezetői európai kontextusban szemlélik a román-magyar problémát. Csak remélni lehet, hogy szavaikat megfontolják a román döntnökök. „Kontinensünk nyugati fele válságban van, a politikai vezetők saját, katasztrófába vezető eszméiket követik a választók akarata helyett. Idegen kultúrájú, asszimilálhatatlan, felsőbbrendűségi tudattal és hódító szándékkal érkező iszlám tömegeket importálnak, miközben látnivaló, hogy ez a bűnözés és a terrorizmus ugrásszerű növekedésével jár, s ahol e népesség többségbe kerül, élhetetlenné válnak a mindennapok, az államhatalom elveszti az ellenőrzését az adott városrészek felett, a terror a nagyvárosi élet részévé válik. Emellett tudatos és tervszerű támadás zajlik a hagyományos családmodell, az emberek nemzeti, vallási és nemi identitása ellenében.
Ebben az önsorsrontó folyamatban régiónk, Közép- és Kelet-Európa a normalitás szigeteként maradhat fenn. De csak akkor, hogyha mi, magyarok, románok, szerbek, horvátok, szlovénok, osztrákok, szlovákok, csehek és lengyelek egymásban partnert látunk és nem leigázandó, felszámolandó ellenfelet.
Románok és magyarok soha nem voltak még a történelemben annyira egymásra utalva, mint most, midőn Európa nyugati fele az önfelszámolás útján halad, módszeresen irtja saját szellemi gyökérzetét, a római jogon, görög filozófián és keresztény erkölcsön alapuló jellegzetes európai kultúrát, melynek alapértékei az egyenlő emberi méltóság, nemre, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül, az igazság, igazságosság, méltányosság és kölcsönösség.
Mi, Kelet- és Közép-Európa népei vagyunk ma az európai keresztény kultúra legerősebb bástyája és mi lehetünk a jövendő Európája, amennyiben évszázados ellentéteinken képesek leszünk felülemelkedni, mindannak megmentése érdekében, amit kontinensünk évezredek alatt kigyöngyözött magából a közgondolkodás, a tudomány, a vallás, a művészet, az irodalom és a filozófia területén.”
Bizony erről van szó.
Végveszélyben van Európa, a keresztény nemzetek és felekezetek, katolikusok, evangélikusok, reformátusok és ortodoxok egymásra vannak utalva az iszlám veszéllyel szemben. Az iszlám nemcsak egy vallás, hanem egy harci ideológia az egész világ leigázására.
Nehéz elfogadni, ha valaki egész életében román elnyomás alatt élt, hogy az iszlám elnyomás annál sokkal rosszabb, de biztosak lehetünk abban, hogy valóban az. Éppen eleget tudunk róla, elég csak arra utalni, hogy miféle emberek lehetnek azok, akik képesek átkozódva, vért kívánva, üvöltve az utcára vonulni azért, mert egy asszonyt, név szerint Asia Bibit felmentett Pakisztánban a Legfelső Bíróság a halálbüntetés alól. Akinek „bűne” mindössze annyi volt, hogy azt merte megkérdezni egy muszlim nőtársától a kútnál, hogy „értem meghalt Jézus, teérted mit tett Mohamed”? Ezek az emberek a halálát kívánják mindenkinek, aki Mohamedben azt látja, aki valójában volt, annak, akinek a Korán leírja. A Korán rögzíti, hogy a próféta 53 évesen hálta el házasságát a 9 éves Aisával. De ha valaki le meri írni ennek alapján, a próféta pedofil volt, akkor az egy muszlimok által nagyobb számban lakott államban másnaptól már nincs biztonságban. A vallásalapú iszlám terrornak megszámlálhatatlan áldozata van már Európában, a szólás- és vallásszabadság állítólagos hazájában, mely képtelen törvénnyé emelni azt az elvet, hogy a vallási intolerancia nem érdemel toleranciát.
Ezeket a fanatikus, beilleszkedni nem akaró, a más vallásúakat alsóbbrendűnek tekintő, a nőket emberszámba nem vevő importálják tömegével a globalista háttérerők, gigantikus pénzeket megmozgatva, amint arra a migránskártyák ügye is rámutat.
Ezzel a sátáni hatommal, ezzel a sátáni tervvel szemben bizony, mi, a népi írók által tejtestvéreknek nevezett közép-európai népek egymásra vagyunk utalva.