Dr. Héjjas István: Kilátástalan szélmalomharc az éghajlatváltozás ellen
riport
Van értelme? Nincs jobb megoldás?
Az emberiség ősidők
óta folyamatos küzdelmet folytat, hogy képes legyen alkalmazkodni az éghajlat
szakadatlan változásaihoz. Mi vagyunk azonban az első olyan generáció, amely
alkalmazkodás helyett meg akarja akadályozni az éghajlat további megváltozását.
Vajon sikerülhet? Aligha hihető. A klímaváltozás elleni értelmetlen és
kilátástalan szélmalomharc során azonban felelőtlenül pazaroljuk a bolygó
erőforrásait, és ezzel több kárt okozunk a környezetben és a természetben,
mintha nem tennénk semmit.
Nem csak az
ember, de a bolygó teljes élővilága számára is a túlélés legfontosabb
feltétele, hogy képes legyen alkalmazkodni a változó körülményekhez, a fagyos hideghez,
pusztító szárazsághoz, hőséghez, árvizekhez, földrengésekhez, hiszen a
természet nem csak a barátunk, de gyakran az ellenségünk is.
Szokás
félreértelmezni Darwin elméletét a létért folyó küzdelemről (struggle for life).
Ez ugyanis elsősorban nem azt jelenti, hogy az erősebb faj legyőzi a
gyengébbet, hanem sokkal inkább azt, hogy az a faj éli túl legnagyobb eséllyel
a váratlan és gyors környezeti változásokat, amelyik képes gyorsan és
hatékonyan alkalmazkodni. 65 millió évvel ezelőtt sem az apró rágcsálók
pusztultak ki, hanem a hatalmas dinoszauruszok. Az evolúciós szelekció
legfontosabb hajtóereje éppen az éghajlat szüntelen változása. Ha sikerülne
mesterségesen megakadályozni az éghajlat további változását, megakadályozhatnánk
a további evolúciót. Ilyen vállalkozás azonban nem vezethet sikerre, hogy milyen
legyen a jövőben az éghajlat, nem mi döntjük el.
Történelem és éghajlat
Százezer év
fagyos hideg után, amelynek során számtalan élőlény faj – közöttük a Neander-völgyi
ősember is – kihalt, végül, mintegy 12 ezer évvel ezelőtt vége lett az utolsó jégkorszaknak,
és lehetővé vált a mezőgazdasági termelés. Az emberek letelepedtek, kőből és
fából házakat építettek, földműveléshez alkalmas szerszámokat készítettek,
gabonát, zöldséget, gyümölcsöt termeltek, vad állatfajokat háziasítottak, és tartós
fajtanemesítési módszerekkel fokozatosan javították a hasznosítható növény és
állatfajták genetikai állományát. Voltaképpen ők alapozták meg a mai emberi
civilizáció kialakulását.
Ez volt a neolitikum,
vagyis a csiszolt-kőkor, egy viszonylag békés és élhető korszak, egyfajta
paradicsomi állapot, amikor még nem ismerték a fémeket, és nem voltak háborúk,
mert mindenkinek jutott elég terület, fémek nélkül pedig nem lehetett hatékony
fegyvereket készíteni, amelyek birtokában egy viszonylag kis létszámú hadsereg
képes leigázni egy nálánál sokkal nagyobb létszámú békés lakosságot.
Ezt követően,
a fémkorszakokban, központilag szervezett államok alakultak ki, és az emberiség
sorsa egyre inkább ki volt szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, háborúk
dőltek el, birodalmak emelkedtek föl, vagy omlottak össze egy-egy sorsdöntő
csata során, amikor az időjárás váratlan megváltozása döntötte el a harc
kimenetelét.
Éghajlat és időjárás
Szokás
összetéveszteni az időjárást az éghajlattal, e két fogalom összemosása gyakran
a propaganda eszköze. Ha például májusban esik a hó, és novemberben kánikulai
hőség van, jogosan mondhatjuk, hogy rendkívüli volt az időjárás, de nem
állíthatjuk, hogy megváltozott az éghajlat. Ha azonban ez a jelenség
évszázadokig ismétlődik, akkor az már tényleg klímaváltozás.
A
klímaváltozással kapcsolatos média propaganda szerint gyors és rendkívül
veszélyes éghajlat- változás zajlik, amelynek során a bolygó melegszik, és ezt
főleg az emberi tevékenység okozza, azáltal, hogy túl sok széndioxidot
bocsátunk ki.
A tények
azonban mást mutatnak. Földtörténeti tapasztalatok szerint az utóbbi néhány
millió évben nagyjából 100-110 ezer éves ciklusokban követték egymást a
lehűlések, és a melegedések. Mint említettük, mintegy 12 ezer évvel ezelőtt
indult meg a melegedés, amely a korábbi hasonló időszakok tapasztalata alapján –
várhatóan még évezredekig tart.
A ciklusok
elméleti magyarázatát Milutin Milankovics professzor dolgozta ki 1916 körül. A
szerb állampolgár Milankovics professzort a háború miatt Magyarországon internálták,
azonban felismerték, hogy nagy tudósról van szó, ezért az Akadémia könyvtárában
lehetővé tették, hogy nyugodtan dolgozhasson, miközben a frontokon dörögtek a
fegyverek.
Milankovics
elméletét később Bacsák Béla akadémikus felülvizsgálta, és a számításokat
pontosította. Az így tökéletesítet Milankovics – Bacsák elmélet szerint a
jégkorszakok és melegedési korszakok oka a Föld keringési pályájának ciklikus
változása, az éghajlati övek eltolódását pedig a forgástengely imbolygása
okozza. Az elméletet a rendelkezésre álló adatok messzemenően alátámasztják.
Jelenleg tehát
melegedés zajlik, amely azonban nem egyenletes és folyamatos, benne egymást
követik a kisebb-nagyobb ingadozások, visszaesések. A Római Birodalom fénykorában
például melegebb volt, mint most, és a bukását a gyors lehűlés miatt északról
délfelé vándorló germán törzsek okozták. Ugyancsak melegebb volt 1000-1200
évvel ezelőtt, a Honfoglalás időszakában, majd következett a középkori kis
jégkorszak, amikor Hunyadi Mátyást a Duna befagyott jegén választotta meg 40
ezer felfegyverzett nemes vitéz. Jelentős, néhány évtizedes melegedés volt az
1860-as években, amikor a Velencei Tó kiszáradt medrében gyakorlatozhattak a
lovas huszárok.
Ezek a néhány
évtizedes vagy évszázados időszakos lehűlési-melegedési ingadozások nem
kiszámíthatók, ezért rövid idejű – néhány éves vagy évtizedes – adatsorokból
nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Példaként említhető, hogy az
1960-70-es években a klímatudósok nagy része még közeledő jégkorszakot jósolt,
majd néhány évtizeddel később ugyanezek a tudósok veszedelmes melegedést
jósoltak.
A történelmi
tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy az emberiség akkor élt nagyobb
jólétben, amikor melegebb volt, mint most. A néhány évszázados átmeneti
lehűlések idején pedig, például a középkori kis jégkorszakban, éhínség és
járványok tizedelték Európa lakosságát.
Ha pedig tényleg
melegszik az éghajlat, ahogyan jósolják, az Magyarország számára akár hasznos
is lehet, feltéve, hogy képesek leszünk öntözni a termőföldjeinket. Erre a
kérdésre még részletesebben visszatérünk.
A klímahisztéria
Folyamatosan
zajlik a médiában, sőt ma már a világpolitika szintjén is egyfajta
klíma-hisztérikus pánikkeltés, amellyel félelmet és bűntudatot igyekeznek
kelteni az emberekben, rájuk olvasva a bűnüket, hogy „Ti vagytok felelősek
mindenért!”, nem pedig a világot irányító bölcs és önzetlen politikusok.
A
klímahisztéria propaganda gépezete nagyon tisztességtelen módszerekkel
dolgozik. Lássunk példaként néhány nagy átverést:
Gyakran látunk
képeken, TV műsorokban, füstölgő kéményeket, annak szemléltetésére, hogy milyen
sok széndioxidot bocsátunk ki. A széndioxid azonban (amely egyébként a
szénsavas üdítőitalok egyik komponense is) színtelen, szagtalan láthatatlan
gáz, a füst pedig, amit látunk – bár tartalmazhat széndioxidot – túlnyomórészt
por és korom szemcsékkel szennyezett vízgőz. Ráadásul az illusztráción gyakran
nem kémény, hanem kondenzációs hűtőtorony látható, amelynek funkciója
visszanyerni a fáradt gőzből annyi vizet, amennyit lehet. Ha pedig sok sűrű
tömény füstöt eregetünk ki, akkor az leárnyékolja a felszínt napsugárzástól, és
az eredmény nem melegedés, hanem lehűlés lesz. Fordult már elő szupervulkán
kitörés, ami után egy-két évig füst és porfelhők borították az eget, szinte az
egész bolygón, az eredmény pedig gyors és jelentős lehűlés lett.
Másik
példaként említhető az a tudománytalan állítás, hogy ha felolvad a jég az
Északi Jeges Tengeren, akkor az majd az óceánokban több méter vízszintemelkedést
okoz. Nos, az Északi Sarknál a jég a víz tetején úszik. Márpedig, Archimédesz
törvénye szerint, ha a vízen úszó jég elolvad, éppen annyi víz lesz belőle,
amennyit korábban kiszorított. Emiatt pedig a tengerek szintje nem emelkedhet.
A Északi Sark
jege azonban a valóságban nem olvad el, és a jég mennyisége sem fogy. A tavaszi
olvadásnál a sarktól távolabbi peremvidékeken jégtáblák szakadnak le, de azután
télen ez a terület újból befagy, miközben a sok hóeséstől a jégréteg vastagsága
is folyton növekszik. Amikor északon tél van, olyankor délen nyár, és viszont,
ezért olvadás és fagyás az északi és a déli sarkvidéknél ellenfázisban zajlik.
Amennyi hőenergia az egyik sarknál a fagyásnál felszabadul, ugyanannyi a másik
sarknál az olvadással lekötődik. Ez is hozzájárul a bolygó termikus
egyensúlyához.
Gyakran
hallunk arról is, hogy ha az északi sarki jég elolvadása nem is emelné meg a
tengerszintet, azonban a grönlandi jég felolvadása hatalmas tengerszint
emelkedéssel járna. Nos, olvadt már le az összes jég Grönlandról. A vikingek
idején, 1200 évvel ezelőtt, sokkal melegebb volt, mint most, virágzó mezőgazdasági
tevékenység folyt Izlandon és Grönlandon, azonban a tengerek szintje alig
különbözött a jelenlegitől.
Klímaegyezmény és tudomány
Mint
ismeretes, az USA 2017-ben felmondta a nemzetközi klímaegyezményt. Ennek
előzménye az volt, hogy 2017 februárban több mint 300 nemzetközileg elismert
tudós intézett petíciót Donald Trump elnökhöz, amelyben javasolták az egyezmény
felmondását. Legfontosabb indokaik ezek voltak:
1)
Tudományosan igazolható, hogy nem a széndioxid okozza a
klímaváltozást.
2)
A széndioxid nem szennyezi a környezetet, és nem káros
az egészségre.
3)
A széndioxid a növények legfontosabb tápláléka,
csökkentése esetén csökkennének a mezőgazdasági terméshozamok.
Az aláírók
között ott volt egy világhírű magyar tudós, a NASA volt légkörfizikus
munkatársa, nevezetesen Miskolczi Ferenc professzor is, akinek a kutatásai
szerint a bolygó hőmérsékleti viszonyait a bolygó felszínének több mint 70%-át
borító víz párolgása, az így keletkező hatékony infravörös elnyelő vízgőz,
valamint a felszín 2/3 része feletti felhőtakaró határozza meg, és ezt a
széndioxid nem befolyásolja.
Miskolczi hat
évtized mérési adatait dolgozta fel, ennek alapján dolgozta ki az elméletét,
amelyben – többek között – kimutatta, hogy nincs oksági összefüggés a felszíni
hőmérséklet, az üvegházhatás, és a széndioxid között. Amikor azonban bemutatta
a kutatási eredményeket a NASA megbízottjának, közölték vele, hogy ezeket az
adatokat és eredményeket tilos nyilvánosságra hozni. Ekkor Miskolczi –
lelkiismeretére hallgatva – felmondta jól fizető állását, nem volt hajlandó
asszisztálni egy tudománytalan hazugságokhoz. (Vajon hány tudós követné a
példáját?)
Itt érdemel
említést, hogy 2018-ban ezért váltották le a NASA vezetőjét, mert a mérési
adatok manipulálásával megtévesztette a közvéleményt.
Érdemes azt is
megemlíteni, hogy az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC = Intergovernmental Panel on Climate
Change) a Miskolczi által is vizsgált időszak egy részére több mint száz modell-számítást
végzett, ezek eredménye azonban jelentősen – olykor nagyságrendileg is – eltért
a valóságosan mért adatoktól. Azonban ahelyett, hogy a számítási módszert
módosították volna, inkább a mérési adatokat manipulálták. Érthető, hiszen a
tényleges adatok ellentmondtak a hivatalosan támogatott klímaelméletnek.
Pár évvel
ezelőtt egy szakmai rendezvényen egyik nagy tudású akadémikusunk bemutatott egy
diagramot, amelyen az elmúlt 450 ezer évre visszamenőleg ábrázolva volt a
felszíni átlaghőmérséklet, és a levegő széndioxid tartalma. A diagramból az
derült ki, hogy a Föld történetében a bolygó melegedése általában megelőzte, és
nem követte a CO2 koncentráció növekedését. A lehetséges ok az óceánok melegedő
vízében elnyelt széndioxid egy részének kiszabadulása.
Az emberiség
legnagyobb kockázata nem az éghajlatváltozás, hanem sokkal inkább az, hogy a termelés,
a fogyasztás, és a GDP szakadatlan növelésének bűvöletében élő növekvő létszámú
emberiség gyorsuló ütemben pazarolja el a bolygó erőforrásait, miközben
mérgezzük a talajt, a levegőt, az élővizeket, és az élelmiszereket. Ennek azonban
semmi köze a változó éghajlathoz, sem pedig a széndioxidhoz, amely nélkül nem
létezhetne élet a bolygón!
A „megújuló” energiák
Nemzetközi
szerződések kötelezik az államokat arra, hogy csökkentsék a széndioxid
kibocsátást, többek között oly módon, hogy a villamos energia szükségletük
minél nagyobb részét ún. megújuló energiákból fedezzék. Megújuló energia
termeléséhez pedig legalkalmasabbak a szélturbinás erőművek és a napelemes
erőművek.
Ezeknek
azonban van egy kellemetlen hátrányuk, nevezetesen az, hogy ki vannak
szolgáltatva az időjárásnak, ezért a teljesítményük nem tervezhető, nem
kiszámítható. Ez az oka annak is, hogy az ilyen erőművek kapacitás
kihasználtsága legfeljebb 20-25 %, ezért ezeket négyszer-ötször nagyobb
teljesítményre kell méretezni, mint a hagyományos erőműveket. Ráadásul óriási a
terület igényük, és rövid a működőképes élettartamuk. Kiszámíthatatlan
teljesítmény ingadozásuk kiszabályozása pedig járulékos műszaki intézkedéseket
igényel, és ezek gyakran többe kerülnek és nagyobb környezetterheléssel járnak,
mint maga az áramtermelés.
Ha például a
paksi atomerőmű áramtermelését napelemekkel szeretnénk megtermelni, ehhez
legalább 50 millió négyzetméter területet kellene napelemekkel beborítani. Ezek
pedig 15-20 éven belül tönkremennek, az egészet le kell selejtezni, és újjal pótolni.
Kérdés, mit kezdenénk a hátramaradó hatalmas mennyiségű elektronikus
hulladékkal.
Nem sokkal
jobb a helyzet a szélturbinákkal sem. Kiszámítható, hogy ha ilyen módon
szeretnénk kiváltani a paksi atomerőmű áramtermelését, akkor ehhez több ezer
30-40 emelet magasságú széltoronyra volna szükség, akkora turbina lapátokkal,
mint egy-egy csuklós autóbusz. A szélturbina erdő teljes hatáskeresztmetszete
pedig legalább 30 millió négyzetméter lenne. A hatása pedig olyan lenne, mintha
építenénk az ország közepén egy 100 méter magas, 300 km hosszú szélfogó
falat.
A közelmúltban
egy nyugat-magyarországi település közelében szélturbinákat telepítettek, ehhez
földterületeket vásároltak és béreltek. Egy idő után azonban már senki nem
akarta a földjét sem bérbe adni, sem eladni. A gazdák rájöttek, hogy jobban
járnak, ha villanyáram helyett a földjükön inkább gabonát, zöldséget, vagy
gyümölcsöt termelnek, esetleg tyúkfarmot létesítenek.
Egyébként
pedig maga a „megújuló” megnevezés is hibás és tudománytalan. Az energia ugyanis
nem újul meg, csak máshová áramlik és/vagy megváltozik a megjelenési formája,
például kémiai energiából villamos energiává és hőenergiává alakul át, de a
mennyisége változatlan marad. A világ keletkezése óta ugyanis a világban
pontosan ugyanannyi energia van, mint amennyi az ősrobbanás pillanatában volt.
Ezt mondja ki az energia megmaradás törvénye.
Megújulónak
azt az energiát nevezik, amelyet a természet – elsősorban a bioszféra –
viszonylag rövid időn belül pótolni képes. A bolygó biológiai-ökológia
rendszerét ugyanis energiaáramlások működtetik. Kérdés, mennyi energiát lehet
és szabad kivonni ezekből az energiaáramlásokból anélkül, hogy sérülne a
bioszféra.
Kiszámították,
hogy ha a Szahara sivatagot napelemekkel borítanánk be, megtermelhető lenne az
emberiség egész energia szükséglete. A sivatag úgy működik, hogy nappal a
napsugárzás forróra hevíti a homokot, amely azután éjszaka nagyon lehűl. Ez mozgatja
– többek között – azokat a széljárásokat, amelyek meghatározzák a Mediterrán
térség időjárását. Ha kivonjuk a napenergia jelentős részét, és villamos
energia formájában kábeleken más földrészre szállítjuk, felborulhat a
Mediterrán térség mikroklímája. Vajon mennyire örülnének ennek például a
francia Riviéra szálloda tulajdonosai?
A nap és
szélenergia korlátozás nélküli kivonása a bioszférából ahhoz hasonlítható,
mintha valaki a vérkeringését működtető biológia energiából kivont energiával
akarná működtetni a mobil telefonját és a laptopját. Vajon mit szólna ehhez a
kezelő orvosa és a gyógyszerésze?
A bolygó
globális termikus egyensúlyát – többek között – az energia megmaradás már
említett törvénye biztosítja, amely szerint amennyi energiát a bolygó a
napsugárzásból elnyel, ugyanannyit az infravörös tartományban ki is sugároz a
világűr felé. Ezért, bár a nap és szélenergiák korlátlan hasznosítása sem lenne
képes globális szinten befolyásolni a bolygó éghajlatát, azonban egyes
földrajzi területeken felboríthatná a mikroklíma eddigi egyensúlyát.
Néhány fontosabb következtetés
·
A legutóbbi jégkorszak óta a bolygó –
kisebb-nagyobb visszaesésekkel – lassan, de folyamatosan melegszik.
·
A melegedés hatására növekszik a levegő
széndioxid tartalma (és nem fordítva).
·
A több széndioxid miatt a növények gyorsabban
fejlődnek, de ehhez több vízre lenne szükség, miközben a folyók vízhozama
csökken.
·
A széndioxid elleni értelmetlen és hatástalan szélmalomharc
helyett inkább alkalmazkodni kellene a természethez, mert ő az erősebb.
·
Az alkalmazkodás érekében módosítani kellene a
mezőgazdaság termékszerkezetét, és szakszerűen meg kellene oldani az évszázadok
óta megoldatlan vízgazdálkodási problémákat.
Az alkalmazkodás lehetősége
A következő
kérdés tehát az, hogy ha a bolygó tényleg melegszik (még ha nem is olyan
gyorsan, ahogyan azt a média propaganda állítja), és emiatt csökken a folyók
vízhozama, hogyan lehet kielégíteni a mezőgazdaság növekvő vízigényét. Jelenleg
ugyanis a mezőgazdasági területeink mindössze 2%-át öntözzük. A folyóinkon az
ország területére belépő víz 98%-a hasznosítatlanul lép ki az országból, és amikor
túl sok a víz, igyekszünk tőle gyorsan megszabadulni, aszály idején pedig
imádkozunk, hogy essen az eső. A probléma nem új, évszázadok óta foglalkoznak
vele a szakemberek, született is – elméletileg – több jó megoldás, de egyik sem
valósult meg.
Mezopotámiában
hasonló problémával igyekeztek megbirkózni már hatezer évvel a sumérok, és meg
is találták a példamutató megoldást. Duzzasztó gátakat építettek a folyókra a vízszint
stabilizálása érdekében, így biztosították a vízellátást az öntöző
csatornákban, amelyekkel termővé varázsolták a félsivatagi tájat. Számunkra is
ez lenne az egyedüli igazán szakszerű megoldás, ami azonban politikai
akadályokba ütközik. A duzzasztómű, népszerűbb megnevezéssel „vízlépcső”
ugyanis a „rendszerváltás” óta egyfajta szitokszónak számit, amit művelt társaságban
kis sem szabad ejteni.
Közben pedig
például a Duna-Tisza közi Homokhátságon egy évszázad alatt a talajvízszint 6
méterrel süllyedt, több száz kisebb-nagyobb tó kiszáradt. Ez a terület jelenleg
is félsivatagi jellegű, és ha nem teszünk semmit, előbb-utóbb igazi sivataggá
válhat. A folyamat összefügg a Duna vízszint- csökkenésével, amely az utóbbi
évszázad során 3 méter
körül volt. Az ok a meder mélyülése, valamint a csökkenő vízhozam, és ez a
folyamat akkor is folytatódik, ha a klíma már tovább nem melegszik.
Ha öntözni
szeretnénk a Homokhátságot, meg kellene építeni az évszázadok óta tervezett
Duna–Tisza csatornát, ehhez ki kellene építeni a Homokhátságon egy É–D irányú
öntöző főcsatornát, és hogy víz is legyen a csatornában, duzzasztani kellene a
Dunát.
Fel kellene
adni végre a klímahisztéria mellett a vízlépcső fóbiát is, ha meg akarjuk
oldani ezeket a problémákat. Ez azért is indokolt lenne, mivel a Dunán az éves
vízszint-ingadozás meghaladja a 8 métert, ami a meder alján négyzetméterenként
8 tonna körüli nyomásingadozást okoz, emiatt a löszös talajnak köszönhetően
egyre gyakoribbak a partfal omlások, veszélyeztetve több várost (pl.
Dunaújváros).
Folyók duzzasztása
A duzzasztás
előnye, hogy a duzzasztott vízszint aszály idején is állandó marad, árvíz
közeledésekor pedig előre le lehet csökkenteni a vízszintet, helyet csinálva a
közeledő többlet víztömegnek.
A duzzasztó
gát, népesebb megnevezéssel „vízlépcső” azonban felfogja a kőzet és iszap
hordalékot, ezért a duzzasztógát alatt a medermélyülés felgyorsul. Régi
„ökölszabály”, hogy egy megépült vízlépcső után a folyót egészen végig, a
torkolatig be kell lépcsőzni. Ez vonatkozik a Duna magyar szakaszára is, mivel
tőlünk nyugatra a Dunán 36 vízlépcső van, és nem remélhető, hogy az osztrákok
és a németek a kedvünkért lebontják a több tucat vízlépcsőt. Előbb utóbb a
magyar politika is kénytelen lesz belátni, hogy nem kerülhetjük el dunai
duzzasztó-művek megépítését.
A
Dunakanyarban építendő vízlépcsőről már 1938-ban határozat született, vitéz
nagybányai Horthy Miklós jóváhagyásával. A téma azóta többször előkerült, és
végül az 1980-as években meg is kezdődött egy duzzasztómű építése Nagymarosnál,
amely azonban a rendszerváltás áldozata lett, és a félig megépült beruházást
végül le kellett bontani. Bár azóta már eltelt egy generációváltás, ezért a mai
20-40 év közötti korosztály már alig tud valamit a Bős-Nagymaros ügyről,
azonban az idősebb korosztály még emlékezhet rá, bár számos kellemetlen részlet
alighanem elkerülhette a figyelmüket.
A
Bős-Nagymaros szerződés felmondása körüli egyik ilyen kellemetlen probléma a
vízmegosztás kérdése. A bősi erőműhöz vezető felvíz csatorna a régi Duna
mederből van leágaztatva, innen jut a víz a bősi erőműhöz, amelyen áthaladva
Sap-nál ömlik vissza az Öreg Duna medrébe.
A leágazásnál,
Dunakilitinél, felépült egy kisebb duzzasztómű, felszerelve erre alkalmas
zsiliprendszerrel, ezzel kellett volna szabályozni, hogy mennyi víz jusson a
felvíz csatornába, és mennyi folyjék tovább a régi Öreg Dunában. Mivel ezt nem
helyeztük üzembe, a vízmegosztás szabályozása átkerült a szlovák térfélre,
aminek következtében nem a szlovákok alkudoznak velünk, hogy menyi vizet
engedünk át a felvíz csatornájukba, hanem mi alkudozunk velük, hogy mennyi
vizet hajlandók meghagyni számunkra az Öreg Duna mederben.
Furcsa módon, Dunakilitinél
azért nem helyeztük üzembe a zsiliprendszert, mert állítólag kárt okozott volna
az Öreg Dunában, amelynek meg kell őrizni az eredeti természetes ökológiai
állapotát. Érdemes megnézni, hogyan néz ki manapság a térség ökológiai
állapota. Az Öreg Dunának pedig egyébként sincs eredeti természetes állapota, mivel
ez nem természetes képződmény, hanem mesterségesen kialakított hajózó csatorna,
amelynek a megépítése Mária-Terézia uralkodása idején kezdődött, és
Ferenc-József idején fejeződött be.
Vízerőművek
Amióta a villamos
energiát és a vízturbinát feltalálták, kézenfekvő, hogy ha már úgy is kell a
folyót duzzasztani, szereljünk fel a duzzasztógátra áramtermelő turbinákat is,
mert így olcsón juthatunk környezetbarát villanyáramhoz. Éppen ez volt a célja
a Bős-Nagymaros projektnek, és mint említettük, meg is kezdődött a duzzasztógát
építése Nagymarosnál, azonban 1992-ben, három évvel a rendszerváltás után, a
Parlament úgy döntött, hogy fel kell mondani a bősi és nagymarosi vízerőművek
megépítéséről szóló nemzetközi szerződést, és le kell bontani a bukott
kommunista diktatúra által félig megépített nagymarosi vízerőművet.
Hasonló eset
nem példa nélküli a történelemben. Oroszországban, 1917-ben, a bolsevik hatalom
átvételkor túlbuzgó vörös proletárok vasrudakkal verték szét a textilgyárakban
a gépeket, mert ezeket még a kapitalisták gyártották.
A nagymarosi duzzasztómű
elleni legfontosabb „szakmai” kifogás főleg az áramtermeléshez kapcsolódott,
azzal, hogy síkvidéken nem szabad vízerőművet építeni, mert túl lassan folyik a
folyóban a víz. Nagymaros környéke azonban nem síkvidék, ráadásul a világban
jelenleg működő vízerőművek nagyobb része síkvidéki.
Annak pedig, hogy
a folyóban lassan vagy gyorsan folyik a víz, az áramtermelés szempontjából nincs
semmi jelentősége, hiszen a duzzasztómű felett a víz egyébként is megáll, majd
a magasabb helyről alacsonyabb hely felé áramlik, egy vagy több turbinán
keresztül, és ennek során a szintkülönbségből adódó potenciális energiája alakul
át villamos energiává. Ha pedig a duzzasztási szintkülönbség adott, a
megtermelhető áram mennyisége már csak attól függ, hogy mekkora a víz
utánpótlás, vagyis hogy mekkora a folyó vízhozama.
Ausztriában,
nagyon hasonló környezeti adottságok mellett a nagymarosihoz hasonló méretű tíz
vízerőmű működik. Közülük különösen figyelemre méltó a Bécs alatt,
Freudenaunál, Natura-2000 természetvédelmi területen, 1998-ban üzembe helyezett
vízerőmű, amelynek valamennyi paramétere azonos a nagymarosi erőművel.
Ennek
megépítése előtt – zöld tüntetések hatására – népszavazást tartottak, és ezen a
szavazók 72 %-os többsége támogatta a beruházást, amely azután 15 év alatt meg is
térült. Ökológiai kár pedig nem keletkezett, sőt, a duzzasztómű felett tisztább
lett a víz, gazdagodott az élővilág. Az erőmű nagyon olcsón termel annyi
áramot, amennyi kb. félmillió átlagos magyar háztartás villanyáram fogyasztása.
Ennél is, mint
valamennyi más duzzasztómű felépítményén, járható közút lett kialakítva, amely
hídként szolgál. A nagymarosi vízlépcső egyik mellék-funkciója is az lett volna,
hogy lehetővé tegye a gyalogos és kerékpáros öko-túrizmust a visegrádi és
nagymarosi természeti szépségek között.
A hajózás kérdése
A hajózás
évezredek óta fontos szerepet tölt be az emberiség történetében. Olyan
országokból lettek a nagyhatalmak, amelyeknek közvetlen kijárásuk volt a
világtengerekre, miközben a belföldi tömegáru szállítás nagy részét képesek
voltak olcsón vízi úton megoldani. Nem véletlen, hogy a késő középkor óta
Angliában és Franciaországban számos duzzasztómű épült, ezekről látták el
vízzel a hajózható csatornákból álló szállítási hálózatot.
A Duna
nemzetközi hajóút, amelynek a szabad használatát, és működőképességét
nemzetközi szerződések garantálják. Ezeket azonban Magyarország rendszeresen
megsérti, mivel a vállalt kötelezettségek teljesítése vízlépcsők nélkül
műszakilag lehetetlen. A nemzetközi hajózási útvonalak magyar szakaszára
vonatkozó nemzetközi szerződések betartását az EU előbb-utóbb ki fogja
kényszeríteni. És ez nem is lenne baj, mert a nemzetközi hajózási útvonalak magyar
szakaszának rendbetétele jelentősen javíthatja az ország versenyképességét.
Érdemes tudni,
hogy már az első világháború előtt tervbe vették a Duna-Majna-Rajna hajóút
megvalósítását, amely közvetlen vízi összeköttetést teremtett volna az Atlanti
Óceán és a Fekete Tenger között. Hajózási szakértők szerint egy ilyen vízi út
tömeges áruszállítási kapacitása megfelel egy kétszer 10 sávos autópályának.
Katonai szakértők szerint, ha az első világháború idején működőképes lett volna
ez a stratégiai jelentőségű hadi szállítási útvonal, ez jelentősen
befolyásolhatta volna a háború kimenetelét.
A Bős-Nagymaros per, és a
gazdasági következmények
Mint tudjuk, a
vízlépcső szerződés felmondását követően pereskedés kezdődött Magyarország és
Szlovákia között, amelynek a végén a Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én
hirdetett ítéletet a hágai Béke Palotában.
Kevesen
tudják, hogy a pert minden fontos kérdésben elveszítettük, a Nemzetközi Bíróság
ítélete szerint – többek között – Magyarországnak nem volt joga felmondani a
szerződést, és nem volt joga leállítani a nagymarosi beruházás munkálatait,
miközben Csehszlovákiának joga volt megvalósítani a C változatot. [Ítélet, 155.
fejezet, 1. pont, A és B bek.]
Magyarország
azonban nem fogadta el az ítéletet, és a politikai elit a mai napig abban a
hiszemben tartja az állampolgárokat, hogy a pert megnyertük, de az ítéletet a
szlovák fél nem akarja betartani, ezért kell folyton alkudozni a
vízmegosztáson. Ez az állapot azonban abszurd jogi helyzetet teremt. A
szerződés szerint ugyanis jogosan tarthatnánk igényt a bősi erőműnél termelt
áram kb. harmadrészére, mivel az erőműnél kialakított esésmagasság harmadrésze
eredetileg a Duna magyar szakaszára esett. Ez szerepelt is az eredeti
szerződésben, amit azonban a magyar fél, a jogerős bírósági ítélet ellenére
érvénytelennek tekint. Ha pedig a szerződés érvénytelen, akkor erre hivatkozva
a szlovák fél nem köteles átengedni az erőmű termelésének harmadrészét. Pedig
ez a harmadrész környezetbarát módon fedezni tudná kb. 400 ezer magyar
háztartás áramszükségletét, miközben az áramimportunk ma már 35-40 % között
mozog.
Kerényi Ödön,
a Magyar Villamos Művek Tröszt egykori műszaki vezérigazgató-helyettese annak
idején kalkulációt készített, hogy a balul sikerült vízlépcső üggyel
kapcsolatban mekkora veszteség érte Magyarországot. Ebben a következő tételeket
vette figyelembe:
·
Kártérítési kötelezettségek Szlovákia felé.
·
Kártérítési kötelezettségek a beruházásban
érintett ausztriai vállalkozók felé.
·
A félig megépült nagymarosi beruházás építési és
lebontási költsége.
·
A szlovákoktól nekünk jogosan járó, de igénybe
mégsem vehető villanyáram.
Kerényi
számításai szerint a teljes kárösszeg, 1997-98-as forint vásárló értékben
számolva 2500-3000 milliárd forint körül becsülhető.
Még egy
abszurdum:
A
Dunakilitinél megépült duzzasztómű eredeti funkciója az volt, hogy magyar
területen szabályozza a vízmegosztást. Mivel nem helyeztük üzembe, a szlovákok
a megépült bősi erőmű üzembe helyezése érdekében, jogos kárenyhítésre
hivatkozva, megépítettek és üzembe helyeztek Dunacsúnynál egy másik
duzzasztóművet (ún. C. változat), ezzel a vízmegosztás szabályozása átkerült a
szlovák félhez. Ezzel függ össze az Öreg Duna ökológiai károsodása.
És ami már
csak hab a torta tetején:
1992-ben állítólag
azért kellett felmondani a vízlépcső-szerződést, és lebontani a már megépült
részeket, mert a beruházás befejezése túl nagy gazdasági terhet jelentett volna
az országnak.
Ezzel szemben
a tények: 1986-ban megállapodás történt osztrák vállalkozókkal, hogy fedezik a
nagymarosi beruházás befejezését, a ráfordított összeget pedig csak az erőmű
üzembe helyezése után kell 20 év alatt természetben törleszteni, áram
exporttal. A hitel nagy részét több részletben át is vettük, el is költöttük,
azután a szerződést felbontottuk, a már megépült részeket lebontottuk.
Mint már
említettük, a vízlépcső szerződés felmondása miatt hatalmas összegű kártérítési
kötelezettség keletkezett az osztrák és szlovák féllel szemben, és ha hozzá
vesszük a Szigetközben a magyar félnek felróható ökológiai károkat, és a
jelentős olcsó környezetbarát áramtermelő kapacitásról való lemondást, a
gazdasági kár nagyobb, mint amennyiből hitel nélkül meg lehetne építeni az új
atomerőművet.
Három
évtizeddel a „rendszerváltás” után a mai legaktívabb 20-40 év közötti nemzedék
már alig tud valamit az egykori Bős-Nagymaros-Dunakiliti-Dunacsúny ügyről. Számukra
ez már csupán történelem. Ennek a „történelemnek” a kamatait azonban azóta is
fizetjük.
A Bős-Nagymaros ügy és a politika
Nem hagyhatjuk
figyelmen kívül a vízlépcső ügy politikai vonatkozásait sem. A nagyrészt
külföldről szponzorált vízlépcső ellenes tiltakozások ugyanis alapvetően
politikai jellegűek voltak, céljuk elsősorban nem a rendszer megbuktatása volt,
hiszen arról – az egész kelet-közép európai térség vonatkozásában – már korábban
megegyeztek a nagyhatalmak a fejünk felett, hanem sokkal inkább arról, hogy a
rendszerváltás után, a nagy osztozkodásnál, ki kerüljön nyerő helyzetbe.
A vízlépcső
ellenes mozgalmak és tömegdemonstrációk megszervezése, a lakosság meggyőzése
igen magas professzionális szinten zajlott. Az irányítók jól képzett
szakemberek voltak. Hasonló rendszer és kormán- buktató projektek megszervezését,
irányítását, és propaganda módszereit ma már egyetemeken oktatják (ld. pl.
CEU).
A propaganda főleg
két vonalon zajlott. Az egyik az volt, hogy a vízlépcsőt a kommunisták találták
ki, és ha megakadályozzuk a vízlépcső megépítést, akkor megbukik a kommunizmus.
A másik pedig az, hogy egy folyó duzzasztása károsítja a természetet. És ezt
sikerült is az emberek többségével elhitetni.
A dolgot
megkönnyítette, hogy a lakosság többsége utálta a Kádár-rendszert, ezért nem
nagyon érdeklődtek a szakmai részletek iránt, csak az volt a fontos, hogy ők is
verjenek legalább egy szöget a rendszer koporsójába. A másik érvet is el
lehetett fogadtatni, még a műszaki szakemberek nem csekély részével is,
elsősorban azokkal, akiknek a szakterülete távol esett a vízépítéstől, és a
vízgazdálkodásból. Ők egyszerűen csak elhitték, amit a rendszerváltó projektbe
beavatott „szakemberek” hangoztattak.
A fő
mozgalmárok elsősorban a Demokratikus Ellenzékhez (DE) tartoztak, amely azután
később SZDSZ néven párttá alakult, és reális esélye volt az 1990-es választás
megnyerésére. Azonban rosszul kalkuláltak. A választást nem ők nyerték meg, és
ez okozott némi feszültséget.
Mint tudjuk, a
rendszerváltást követően nagy lendülettel folyt a nemzeti vagyon nagy részének
lerablása, a licitálásos kárpótlás, amelynek során a parasztság nagy részét
megfosztották egykori tulajdonától, a spontán privatizálás, amikor bagóért
keltek el milliárdos értékű gyárak, üzemek, az olajszőkítés, amelynek a
bűnöseit ma is homály fedi, és a marakodás a még hozzáférhető zsákmányért,
amelynek egyik tünete, megnyilvánulása lehetett a nevezetes taxis blokád.
Meglepő módon,
az 1992-es választást a szocialisták nyerték meg. Ez volt a nagy kiábrándulás
éve, amikor sokan úgy tekintettek a rendszerváltásra, hogy „csöbörből-vödörbe”
estek. Sokan a rendszerváltást még ma is „gengszterváltás”-ként emlegetik.
Még meglepőbb
módon, az abszolút többséget szerzett szocialisták koalícióba léptek az
SZDSZ-szel, a radikális kommunista ellenességükről elhíresült korábbi halálos ellenségükkel.
A választást követően pedig Horn Gyula felvetette a vízlépcső ügy
felülvizsgálatát, azt hogy esetleg mégis csak érdemes lenne megépíteni.
Az SZDSZ
válasza ultimátum volt, azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek a koalícióból. Vajon
milyen zsarolási potenciállal rendelkezhetett abban az időben egy választás
nyertes párttal szemben egy sokkal kisebb párt, milyen ütőkártyák lehettek a
kezükben? Csak találgatni lehet, a teljes igazság talán soha nem derül ki.
De akkor mi a teendő?
Ha eltekintünk
a politikától, és csupán a szakmai szempontokat nézzük, mindenképpen leszűrhető
a megállapítás, hogy a klímaváltozás és a vízgazdálkodás kérdése szorosan
összefügg. A bolygó melegedése ugyanis tényleg folyamatban van, bár ez a folyamat
sokkal lassúbb, mint ahogyan a hisztéria keltés alapján gondolhatnánk. A
melegedés során pedig a növényeknek egyre több vízre van szükségük, miközben a
folyók vízhozama folyamatosan csökken.
Ez a probléma
nem orvosolható azzal, ha csökkentjük a széndioxid kibocsátást, és azzal sem,
ha a termőföldjeink nagy részén élelmiszer helyett bio-üzemanyagokat termelünk,
vagy ha ezeken a területeken villanyáramot állítunk elő napelemekkel és
szélturbinákkal.
Tudomásul kell
venni, hogy az éghajlat szüntelen változását nem lehetünk képesek
megakadályozni, még csak lassítani sem, hiszen a természetben olyan hatalmas
energiák működnek, amelyekkel nem tudunk versenyezni. Soha nem vezetett még
jóra, ha az ember mindenhatónak képzelte magát. Több alázatra és tiszteletre
lenne szükség a természettel szemben, mert ő az erősebb. Az egyetlen ésszerű
lehetőség pedig az alkalmazkodás, amint fentebb kifejtettük. Az alkalmazkodás
kulcskérdése pedig a szakszerű vízgazdálkodás, amelyet nem szabadna alávetni
önző politikai érdekeknek.