Sütő Gábor: A politika a marsall!
gondolkodó
Tudomány a tudományért, művészet a művészetért
A világban mindig
uralkodott a harc a létért légköre, akkor is, ha a fegyverek hallgattak. E
keretben a mi történelmünk úgy alakult, hogy általában nem az utóvéd, hanem az
előőrs szerepét vállaltuk, vagy kellett vállalnunk. Akárcsak ma. A
világpolitikai harcban, s a tőle elválaszthatatlan kultúrharcban is. A
kultúrharc napjainkban világszerte, főleg az európai kontinensen éleződik. Ez
kisugárzik Magyarországra, de országon belül is vannak nemzetidegen erők,
amelyek fennhangon hirdetik, s kihívóan tesznek is érte, hogy csak akkor legyen
kultúrbéke, ha az ő neoliberális téveszméik továbbra is uralkodnak, s
alattomosan megszerzett előjogaik tovább bővülnek. Ezzel szítják, s kiváltják a
kultúrharcot. A magyarság eddig tűrt, legfeljebb passzívan védekezett, de nagy
sokára magáévá tette II. Rákóczi Ferencnek eredetileg a vallási békétlenség és
a jezsuita túlkapások ellen írt szavainak szellemét: „Nem tűrhetők az országban
olyanok, akik hazai kenyeret esznek, és az ellenség parancsát követik.”
Lett is belőle hangoskodó idegen hanghordozású ribillió. Azok részről, akik évszázadok
óta visszaéltek a magyarok türelmével és jóindulatával. Tanulságos a csatazaj
mögé bepillantanunk.
Érlelődő társadalmi öntudat
A tudományos és kulturális-művészeti
intézmények megkérdőjelezhető okokból idővel elkülönülnek a társadalom
érdekeitől, sőt szembe is fordulhatnak velük. Ütközéseik nem valós, hanem szent és tiszta szakmainak feltüntetett érdekeik
mentén alakulnak ki. A tapasztalatokat szemléltetően alátámasztják napjaink
eseményei: egyes intézményeink átgondolatlanul, ám mások nagyon is átgondoltan
törekednek tisztán tudományos, vagy kulturális-művészeti
érdekeik elismertetésére és érvényesítésére. Csakhogy ilyen érdekek valójában nincsenek.
A tudományok, a kultúra, a művészetek nem légüres térben léteznek, művelőik sem
elefántcsont-toronyban ülnek, hanem meghatározott társadalmi közegben. Nem kutathatnak
önmagában a kutatásért, nem alkothatnak öncélúan, vagy céltalanul, hanem csakis
az őket létrehozó és eltartó társadalom javára. Azaz munkájukkal össztársadalmi érdekeket kell szolgálniuk, akárcsak
mindenki másnak, a kétkezi munkásoktól a politikusokig. Társadalmi közeg és
igény nélkül szükségtelennek is bizonyulnának. A kifejezetten szakmai feladatokat,
célokat, irányvonalakat, módszereket természetesen, önmaguk dolgozzák ki, határozzák
meg, de ebben is csak akkor lehetnek sikeresek, elismertek, ha a mindenkori
nemzeti együttműködés rendszeréhez (NER, ahogy ma hivatalosan is így nevezzük) igazodnak.
Az elmúlt
hónapokban kibontakozott, kultúrharcnak
nevezett kikényszerített forrongásban is megfigyelhető, hogy a társadalomtól
elidegenülő, mostanában sokasodó egyének, intézmények, szervezetek a tiszta tudomány, vagy művészet jelszavát
hangoztatva tévednek, avagy tudatosan térnek az önmaguk számára sem kívánatos tévútra.
Ez a magyarságot, a magyar nemzeti érdekeket és értékeket, de még a
magyarosságot is háttérbe szorító, tárgyilagosnak beállított évszázados
gyakorlat a nyomuló magyarellenes rasszizmus és az uralkodó helyzetbe juttatott
filosze-mitizmus nagy sikere, ám a magyarságnak a kerékkötője. Egyik sem lehet
sem tudományos, sem művészi, legfeljebb tudálékos és művészkedő, de rasszista
tartalma miatt mindkettő ránk célzó veszélyes politikai fegyver. Közismert
helyzetünk bizonyítja, hogy a nemzetidegenek az erősödő pozícióik birtokában alkalmazott
szellemi terrorizmusukkal – ami a legtöbbször nem más, mint semmitmondó bűvészet
és tudományos máz – a kirekesztésünket érik el az országunk sorsát befolyásoló
szakmai döntésekből. Mi több, az utóbbi években a legértelmetlenebb,
legbárgyúbb, és legember-ellesebb kezdeményezésekkel zaklatják, macerálják,
buzerálják (politikai értelemben is), fárasztják az embereket, zavarják a napi
munkájukat, tüzelik, izgatják a közéletet, akadályozzák a kormány munkáját. Emellett
az adott színhelyen kezelhető-kezelendő legkisebb gondot is a kormány nyakába
varrják. Ezzel együtt mégis ők neveznek diszkriminációnak szinte mindent, ami
különbözik az elképzeléseiktől. Sem az MTA, sem más tudományos, avagy
kulturális szerveink nem tesznek ellenlépéseket. Azaz, nem vállalják a tőlük
elvárt társadalmi-szociális szerepet. Mindennek a csúcsa, hogy illetékes
hatóságaink bárgyúsága miatt a nemzetidegen erők ma már mindezt jószerivel intézményes,
jogi-politikai szintre is emeltették. Ezáltal akadályozzák, hogy megértsük,
kimondjuk és érvényesítsük az igazságot, a nemzeti érdekeinket a társadalmi
tevékenység időszerű tennivalóiban. Nem vitás, hogy kártékony tevékenységgel
állunk szemben.
E helyzet
olyannyira közismert, hogy bár néhány megbotránkoztató esetet érintenünk kell,
mellőzhetjük a negatív jelenségek egyébként is vég nélkülinek bizonyulható
felsorolását. Aki odafigyel, láthatja és szörnyülködhet. De mindenképpen
olvassa el Szakács Árpád „Kinek a
kulturális diktatúrája?” című különösen figyelemre méltó, remek, bátor, a
riasztó urbánus- és labanc-párti mesterkedéseket leleplező cikksorozatát a Magyar
Idők napilapban, vagy az interneten. Avagy Orbán János Dénes érdekfeszítő Jegyzetek a kultúrkampf margójára c.
ugyanott megjelent nem kevésbé fontos sorozatát. Beindult Bayer Zsolt sorozata
is ugyanebben a témakörben. Ezek az írások (s a hasonló irányba húzó, a
kirekesztést és a cenzúrát nem ismerő, ezért anyagi támogatást ugyancsak nem
élvező jelen folyóirat, a Kapu, „az
értelmiség magyar lapja” is) a kialakuló nemzeti társadalmi öntudat termékei,
egyben ösztönzői. Kötelező olvasmányok.
Tiszta-e a „tiszta”?
A lehető
legtisztábban fogalmazva, természetesen léteznek szakmai követelményeket támasztó,
teljesítményeket ösztönző tudományos és művészeti célok, eszmények, érdekeltségek,
módszerek. Ám nem terjeszkedhetnek a szakmai határokon túlra, de még a
szakmában is úgy kell őket csatasorba állítani, hogy végső soron az össztársadalmi
érdekeket szolgálják. Nem pedig homályos politikai törekvésekkel
összemosott elvont, áltudományos, álművészeti elidegene-dett egyéni, csoport-,
lobby-, párt-, netán egyre kevésbé rejtőzködő faji érdekeket. Vitathatatlan
össztársadalmi érdek, hogy a felsorolt minősítések alá eső érdekekhez
alkalmazkodás, illetve azok szolgálata az intézményeink által elvben fel sem merülhet. Ám a gyakorlatban mégis minduntalan felüti
a fejét. A rendszerváltás óta pedig egyre meghatározóbbá válik tudományban,
művészetekben, oktatásban, tömegtájékoztatásban, de a társadalmi tevékenység
egyéb területein is. A kormányzati szerveknek jogában áll, sőt kötelesek
beavatkozni, de általában megalkuvóan elnézik, s végső esetben is inkább
elhúzódó tárgyalásokkal kívánják megoldani még a sarkalatos vitás kérdéseket is.
A tiszta tudomány és művészet
bajnokai pedig minden társadalmi, vagy kormányzati szakmai javítási- módosítási
szándékot politikailag motiváltnak nyilvánítanak és visszautasítanak. Azaz ők politizálnak. Nemzetidegen
szempontból ítélik meg azokat, s ezzel ők viszik félre, forgatják ki a
lényegükből a szakmai és a politikai szempontokat egyaránt. Művészi szintre emelve
a tudománytalanságot és tudományos szintre a művészietlenséget, szellemi-politikai
terrorizmusukkal folyamatosan deformálják a közéletet, aláássák az ország
nemzeti jellegét, végső soron megkérdőjelezik magyar jövőnket. Teszik ezt érezhető együttműködésben olyan
nemzetidegen érdekeket képviselő szervezetekkel, mint például a CEU, a Helsinki
Bizottság és más civilnek álcázott intézmények, a Tett és Védelem nevű zsidó
gárdának tartott szervezet, amelyek még uralják a terepet.
Ha ezen égető problémakörökben
a nagypolitikát, akármilyen helyes, vagy erős is önmagában, inkább a
kíméletesség és homályos célú hazai és külföldi követelésekhez alkalmazkodás,
vagy csak a velük szembeni szóbeli hadakozás jellemzi, a nemzetidegen „tudósok”,
„művészek” és „civilek” folyamatos és tömeges áskálódása aláássa a közrendet, elemészti
a nagypolitika tömegtámogatását, mint rozsda a vasat. Túl hosszú ideje tart már
e folyamat, nem lehet félvállról venni, mert egyszerre csak eredményes lesz, ha
nem az máris. Ugyanis az európai társadalmak, köztük a magyar társadalom szinte
minden ágazatát, intézményét tévútra terelő neoliberális, belügyekbe beavatkozó
nyílt propagandamunka és tömeges illegális káderképzés már megtette a hatását. E
kialakuló tulajdonképpen párhuzamos társadalomnak a hazai politikai vezetői,
köztük Gyurcsány és a kétkulacsos, de még akaratos Jobbik vezetői, nem véletlenül kezdik hangoztatni, hogy
ellenzékből ellenállókká lépnek elő. A
tiszta szakmai érdekek szentségének
nevében a kormány nemzetpolitikai szándékai ellen hadakoznak, s ezzel – akarják,
nem akarják ezt az alárendeltjeik és intézményeik – nemzetidegen érdekek
szolgálatába szegődnek.
Tétlenségünk
folytatódása esetén a fejlemények drámai következményei beláthatóak. E mindkét
oldalról megkérdőjelezendő magatartásnak az ország érdekeivel szembenálló
eredményeit már láthatjuk a gyakorlatilag személyzeti és egyéb lényeges
kérdésekben autonóm módon működő MTA és a tudományos műhelyek nemzeti
szempontból nézve visszás fejlődésében. E létfontosságú intézményünk messze
eltért attól, amiért Széchenyi István megalapította, s amiért Arany János
vezetése alatt küzdött. Egyes ellenzéki beállítottságú elnökeinek parancsuralma
alatt a hozzáértők szerint nem Magyar Tudományos Akadémiaként, hanem politikai
szerepre törő magyarellenes tudománytalan alakulatként működött és működik.
Pálinkás József
volt elnöktől hallottunk, például, oktalannak tűnő kormányellenes beszédet az
MTA szakmai rendezvényén. Bár sokszor és sokan hivatkoztak már rá, de érdemes felidézni
Glatz Ferenc egykori elnöke „tudományos” álláspontját is a Magyarok Krónikája c. műből melyben így ír nemzetünk őseiről: „Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek-
és nőgyilkosság régi tradíció...görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük
nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el..." Szerinte
még a ránk igencsak jellemző, minden nyelvtől elkülönülő eredeti magyar
nyelvünket is a szlávoktól loptuk. Nehéz lenne a magyarellenes tudománytalanságra
jobb példát idézni. Bár időben elkülönül, igazat kell adnunk Kövér László
október 6. alkalmából elhangzott találó történelmi áttekintő megállapításának: a
kultúrharcban legelőször azt támadták meg, ami szellemi kovászunk, a magyar
nyelvet és annak gyökereit. Lovász László jelenlegi elnök pedig még lemondással
is fenyegetett, amikor a kormány nagyon is indokoltan tervbe vette az akadémiai
kutatások kormányzati felügyelet alá helyezését, a „terméketlen” alapkutatások
visszaszorítását, illetve kormányzati célok alá rendelését, az alkalmazott
kutatások előnyben részesítését.
Rejtett, de
szervezett összetartásra utal, hogy azonnal összehangolt ellenállás alakult ki
a neoliberális befolyás alatt álló személyek, bizonyos civilnek mondott
szervezetek és az ellenzéki politikai pártok között. E fura jelenség még inkább
indokolja, hogy az Országgyűlés és a kormány számon kérje az MTA-tól és a
tudományos intézetektől a teljesítményhiányt, az alapkutatások haszontalanságát
és a társadalom- és bölcsészettudomány politikai-ideológiai elhajlásait, nem
egyszer élesen kormányellenes fellépéseit. Értsük jól, nem az egész tudományos
élettel, nem az MTA-val egészében, hanem azokkal a kulcspozícióban lévő
vezetőkkel van baj, akik szakmailag nem állnak feladatuk magaslatán,
politikailag pedig neoliberális, nemzetietlen vonalat képviselnek. Nem
mentségük, hogy ez mostanában nem csak magyar jelenség. Védernyőjük alatt az
MTA berkeiben minduntalan, mindenhol és mindenben keresik a zsidó-keresztény
gyökereinket, s ha nem leszünk elég éberek, találnak is valamit, amit majd
ennek hitetnek. Jobb híján fabrikálnak, mint sok mást, amit bemesélnek nekünk
és a világnak. Az intézmény talán a legnagyobb szégyene, hogy Petőfi földi
maradványainak azonosítását kezdettől szabotálja. Ebben az a legárulkodóbb,
hogy a számtalan és egyre szaporodó nemzetidegen emlékhelyekkel szemben igazán
szent magyar ereklye létrehozását akadályozza. Ki ne látná, hogy ez nem
másoknak, mint a nemzetidegeneknek áll érdekében, azaz szembemegy a magyar
nemzeti érzésekkel és értékekkel. Elszomorító, hogy nem akad egyetlen hatóság,
vagy kormányzati szerv sem, amely helyükre tenné az MTA illetéktelenjeit.
Mindezek fényében kiben ne merülne fel a nemzetidegenekkel egy húron pendülés
gyanúja? A kézdivásárhelyi Beke Ernő nemzeti panaszlevele jogosan mutat rá az
okokra: „mert félnek Petőfi
szellemiségétől, forradalmi igazságérzetétől, és tagadásukkal a magyar népet
félrevezetik, megfosztva a költőt és a népet attól, hogy újra találkozzanak, és
egyek legyenek szabadságszeretetükben, elszántságukban, hitükben. Ez a Hit oly erős, hogy sok gyarló, magának
való személyt elmozdíthat meg nem érdemelt magas pozíciójából.”
Ha az MTA minden
ízében magyar és tudományos lenne, beleszólhatna abba, sőt interdiszciplináris
alapon kifejezetten a feladata lenne, hogy az intézményekben, hatóságokban, sőt
kormányzati szervekben megbúvó nemzetidegenek ne az ezernyi és a pénzünkön
épülő méregdrága, az ország magyar jellegét háttérbe szorító zsidó
emlékhelyeket szaporítsák mértéket nem ismerve, hanem a történelmi magyar
emlékhelyekre és ereklyékre essen a hangsúly. Ezt nem is kellene igényelni sem
a kormányzati szervektől, sem az MTA-tól, hanem tevékenységüknek eleve erre
kellene irányulni. Mert bizony a magyarság sorsára kiható, eddig rosszul, vagy
sehogyan nem kezelt kérdésekről van szó, amelyek remélhetőleg most talán
napirendre kerülnek.
Az MTA az immár
állítólag több mint hetven féle nemiséget kultiváló gender egyetemi képzéssel
kapcsolatban gyanúsan nem hallatta a hangját. A hallgatás pedig, a közmondás
szerint, igent jelent. Pedig a nemiség (a „kulturáltabbak” szerint pride és
gender) immár hatásos figyelemelterelő és butító fegyverré vált a
neoliberálisok kezében. Uralja a közéletet és a politikát. Ha az ellenfélül
kinézett személyeket el akarják lehetetleníteni, megvádolják szexuális
erőszakkal, és ezzel el is intézik, mert eleve védekezésre kényszerül. Az
eluralkodni hagyott pride és a gender ma már a természetes magyar társadalmat
vádolja a természetességéért.
Ha
nemzetpolitikát akarunk vinni a tudományok és a művészetek irányításába, a
sokasodó, a fentiekhez a leglényegesebb szempontból hasonló megnyilatkozásokat
ismerve, hangsúlyt kell helyeznünk annak tisztázására, hogy kik
és miért is értékelnek bennünket negatívan? Mert nehogy bárki is állítsa, hogy
ezek tudományos alapon született minősítések. De valamilyen alapon mégiscsak
megszülettek. Milyen alapon? A tényeket ismerve, nem nehéz eldönteni, hogy leginkább
filoszemita alapon. Attól azonban, hogy posztjánál fogva tekintélyesnek
tartandó tudós, vagy művész kijelent valamit, nem biztos, hogy helyes és
követendő az álláspontja. Bizonyos, hogy sok akadémikus nem is ért egyet a
sorjázó hasonló eljárásokkal és állításokkal, de ettől még mindez tény marad.
Különösen
körültekintő elemzést igényel azon állandósult körülmény, hogy e kártékony folyamat az előző és a mostani
társadalmi rendszerben egyaránt tetten érhető. Idegen célú titkos érdekek
céltudatos törekvését, immár uralmát sejteti. Aki kicsit is odafigyelt,
ennek ezer jelét láthatta. Nemrég, az elsinkófált rendszerváltást elemezve,
Boros Péter volt miniszterelnök „Sokba
került a puha rendszerváltás” című interjújában fényt vet rá: „a Magyar Tudományos Akadémia pedig a lehető
legkeményebben szembeszállt azzal, hogy bármiféle elszámoltatás történhessen,
egyetlen személyhez is hozzányúljanak a diktatúrabeli politikai szerepvállalása
miatt …. Az egyetemi katedrákon pedig szép számmal voltak és mind a mai napig
vannak olyanok, akik a jobboldali kabinetek ellen gyűlölködve agitálnak.” E
magyarellenes vonallal párhuzamos úton haladtak és haladnak bizonyos művészeti
ágazatok egyes szervezetei, vezetői és művészei. Boros Péter ezzel kapcsolatban
is felhívta a figyelmet arra az igényre, amelynek ugyancsak társadalmi
rendszertől független folyamatos feltűnő elmulasztása sem lehet véletlen: „fontos a kulturális kirekesztés
megszüntetése, mivel nincs olyan ország a világon, amely azokat kényeztetné,
akik ellenségesen viszonyulnak hozzá.” A példának hozható intézmények közül
megemlíthető a magyar kultúra külföldi képviseletével megbízott Balassi
Intézet, amely sokszor ugyancsak autonóm nemzetidegen, nemegyszer nemzetellenes
irányvonalat képvisel, amit az MTI – ahol szintén nem a magyar nemzeti érzés a
munkavállalás feltétele, s ezért jobboldali források nem véletlenül nevezik
Magyarországi Talmudista Irodának – előszeretettel „népszerűsít” itthon és
külföldön egyaránt. De a Petőfi Rádió is mintha a formálisan megszűnt SZDSZ
kottájából játszana. Ide illeszkedik a Petőfi Irodalmi Múzeum is, amelyet a
tömegtájékoztató eszközök már olyan balliberális és főleg nemzetidegen művészek
kifizetőhelyeként emlegetnek, akik – a munkánk eredményeként képződő közpénzek
zsebbe dugásával egyidejűleg – idehaza és külföldön is antiszemitázzák és
diktatúrázták országunkat. A filmiparban, színművészetben, könyvkiadásban,
mindenre, főleg holokauszt témákra, annyi pénz jut, amennyi csak kell. (A
butító és rászedő, mindenhová betolakodó reklámokra is). Magyar nemzeti hősök
bemutatására nem jut annak ellenére sem, hogy a nemzeti érzésű tudósok,
művészek, újságírók és politikusok ezt is számtalanszor szóvá tették. Holokausztra
utaló filmmel egyébként már Dunát lehet rekeszteni. Nemzetidegen ideológiai,
kulturális, szellemi diktatúra ez a javából, amit ugyanezen nyomuláshoz
tartozók nemzetközileg Oscar-díjjal jutalmaznak egymásnak.
Nagyon is érdemes
tehát odafigyelni Boros Péter nyilatkozatára. Bár későn szólt, utólagos szóra
fakadása értékes, mert amit a kívülálló szerepére kényszerült történelmi tanúként
kimond az igaz. Nyilatkozata azért
fontos kordokumentuma, s egyben kórdokumentuma a rendszerváltásnak, mert
rávilágít, ugyanazok voltak az igazi háttérhatalmi parancsnokai, akik ma is
előjogokkal rendelkeznek. Ezzel segít megfogalmazni kulturális
rendszerváltó irányelveinket. Ennek okán a most végre körvonalazódónak és
újfajtának látszó tudomány- és kultúrpolitikai elégtételi hozzáállásnak
mindehhez a legkomolyabban kell viszonyulnia.
Legfőbb ideje,
mert sokszor ismert, de néha az ismeretlenségből kulcspozíciókba ültetett,
többnyire ugyancsak nemzetidegen „tudósok”, „művészek”, „újságírók”, sőt
„politikusok” uralják a terepet. Bár alapvetően hadakoznak minden ellen, ami
nem neoliberális, migráns és gender-párti, de mindig oda szegődnek, s hirdetik szenvtelenül
kártékony téveszméiket, ahol akárkiktől is, de többet kapnak. Azért
lelkesednek, amit a nemzeti és a természetes támadása miatt busásabban
jutalmaznak. Politikai célok érdekében veszik fel a tudományos, avagy művészeti
függetlenség álcáját, sajátos politikai előnyöket verekednek ki maguknak, a tárgyilagosságra
törekvőket izmusokkal illetik (a legtöbbször az antiszemitizmus csapódik az
eszükbe), leminősítik, zavart és ellenséges hangulatot keltenek, azaz nyíltan-őszintén
elidegenült érdekeket szolgálnak. Azon mesterkednek, hogy még a
legilletékesebbeknek se legyen merszük, eszükbe se jusson, hogy Magyarországon
nem a terjedő magyarellenesség, hanem egy idegen, az egész világnak
kényelmetlenkedő nép indokolt bírálata ellen kell zéró toleranciát hirdetni.
Nem művészet rájönni, mi ennek a „tudományos” magyarázata. Veszélyt jelentenek
mindenkire, elsősorban a nemzeti érdekeinkre nézve. Udvariasan ellenfeleknek
nevezzük őket, pedig valójában ellenségek, csak félünk kimondani, holott ők
nyíltan megteszik ezt is. Lefasisztázzák, sőt ellehetetlenítik, aki a „politikailag korrektnek” felmagasztalt
téveszmékkel szembe mer szállni. Pedig ez parancsoló, mert a
legszégyentelenebbjei már a kisgyermekek figyelmét is elterelik minden
természetesről, s immár a meséket sem tartják politikailag korrektnek. Miféle
tudományos, vagy művészeti szint ez? Mit céloz? Milyen jövőt szán a felnövekvő
nemzedékeknek? Orbán Viktor eltávolításán is nyíltan dolgoznak, sőt nem egyszer
odáig merészkednek, hogy még a meggyilkolását is „tematizálják”.
Mindennél csak az
a felháborítóbb, hogy egyiknek sincs következménye.
Két „T” maradt a háromból
Az
előzőeket összegezve, megállapítható, hogy az Aczél-féle három T-ből – Tiltás,
Tűrés, Támogatás – szerencsére mostanra kettő maradt: urbánusok és labancok támogatása,
illetve népi-nemzetiek és kurucok tűrése. Tiltva semmi sincs! A szó
legszorosabb értelmében. Ezért kérdésként is feltehetjük: Tényleg szerencse,
hogy nincs tiltva semmi? Még az sem, amit létfontosságú lenne tiltani? Mint a
pride-nak nevezett nemi korcsosulás provokálóan büszkélkedő, egyre sűrűbb és
hosszadalmasabb vonaglása, vagy a gender erőltetett tudományos-művészi szintre
emelése, azaz a nemi korcsosulások
terjesztése. (Miért nem merik még magyarul sem megnevezni? Talán így
művészibb, vagy tudományosabb?) Azt tapasztaljuk tehát, hogy a tiszta tudomány és művészet inkább ahhoz
járul hozzá, hogy lazítsa az értékrendünket, bomlassza az emberi kapcsolatokat,
atomizálja a közösségeket, s az egész társadalmat. Egyszóval nem tiszta, nem is
mentes a sajátos politikától, sem ideológiától, csak palástolni igyekszik,
miközben minket akar eltiltani a politizálástól. Bármennyire hihetetlen, de képviselői
az önmegvalósítással (azaz a közösségi érdekektől elidegenítéssel), az
ésszerűtlenség és a természetellenesség demokratikusnak beállított, hatóságilag egyáltalán nem korlátozott,
ezért egyre erőszakosabb terjesztésével aratják a sikereiket. Ebből is csak azt
a következtetést vonhatjuk le, hogy nem
önmagában a tudomány és a művészet, nem is a tisztességes és színvonalas
művelőik, hanem a nemzetidegen befolyás alatt álló, a demokratikus jogokkal
rútul visszaélő személyiségeknek felszentelt egyének és intézmények a
kártékonyak. Ám mégis ők a támogatottak. Tisztességtelen művelőik ezért
is őrködnek féltékenyen a tiszta
tudomány és művészet egyeduralma felett, gyanakvással fogadnak és
visszautasítanak (mert már olyan helyzetet vívtak ki, hogy megtehetik) mindent,
ami elidegenedett szemléletük szerint nem tudományos, vagy művészi, hanem
politikai kinézete van. Mindezt megpatkolják azzal, hogy eközben képmutatóan
szoronganak, rettegnek a saját maguk által kiagyalt diktatórikus
fenyegetésektől, amit bizonyítékok híján sem szűnnek meg világgá kürtölni.
Ha a fentiekkel tartalmilag
nem mindig, nem is mindenben esik egybe, de mindent egybevetve, úgy is jellemezhetjük
a helyzetet, hogy változatlanul fennáll
a népi-urbánus ellentét, akkor is, ha hagyományosan nem merünk beszélni
róla, ezért eddig nem is tudtuk megoldani. A szocializmus és a kapitalizmus e
szempontból egyaránt magyarázatot igénylő gyakorlata azt mutatja, hogy a mindenkori hatalom az urbánusok hátterét
képezi. A rendszerváltástól mostanáig is őket részesítette előnyben, nekik nyújtott
sokkal jelentősebb pénzügyi, politikai, s ezáltal erkölcsi támogatást. Még
annak ellenére is, hogy az urbánus gárda a kormány és a hatóságok ellen harcolt
és harcol jelenleg is. Mi lehet a magyarázata
annak, hogy a kormányszervek és hatóságok a saját szellemi táborukat
elhanyagolták, háttérbe szorították, leintették, még akkor is, ha egyes
képviselői néha halkan, nem is követelni, mindössze emlegetni merték az egyenlő
bánásmódot? Az, hogy az urbánusok mindig és mindenhova beépülnek, vagy
beépítik embereiket, a népiesek pedig duzzogva szorgalmasan róják soraikat az
íróasztal fiókjának. Szerencsére hallunk olyan utalásokat, mérvadó forrásokból
is, hogy valahol végre körvonalazódik egy másféle, remélhetőleg helyes irányra
és arányra törekvő politikai akarat. Talán végre napirendre kerülhet a társadalmat
behálózó, a nemzeti irányba haladást gátló szövevényes problémakör, s
remélhetőleg valamennyi érdekelt fél számára megnyugtató és kedvező megoldásra
talál. E kívánt, remélhető és parancsolóan sikeresnek bizonyulandó rendezésnek
azonban átütőnek és folyamatosnak
kell lennie, határozott magyar nemzeti jelleget kell viselnie, különben minden
visszarendeződik. Ennek egyetlen
titka van: a várható hazai és nemzetközi jajveszékelés ellenére mindig a magyar
nemzeti érdekeket kell előnyben részesíteni, érvényesíteni és szolgálnia.
Turul-e a „2rule”?
Az égvilágon
semmi kifogás nem merülhet fel magyar sportszermárka létrehozása ellen.
Dicsérendő az ötlet, a mezek mutatósra is sikeredtek. De a márkanév is legyen
félreérthetetlenül magyar, ne pedig kozmopolita színezetű, a siker ízét rontó
értelmetlenség. E kérdés nem tudományos, nem is művészeti, de bizony
kulturális, s akár úgy is feltehetjük, hogy büszkék legyünk a „2rule”-ra, vagy szégyenkezzünk miatta?
Lévén, hogy idegen és értelmetlen szóképzés a tévedhetetlenül magyar Turul helyett,
puszta sportszenvedélyből is érdemes lenne megtudni, ki és milyen érvekkel
beszélte rá a döntéshozókat ilyen agyalágyult megoldásra.
Rímel az ilyesmivel a többször szóvá tett „bevándorló ország”, ami politikailag,
nyelvtanilag, értelmileg-tartalmilag, minden lehetséges szempontból helytelen,
ám mindenki szajkózza. Vajon mi lehet az oka annak, hogy sem az MTA, sem más
tudományos intézet nem szól, vagy tesz semmit annak érdekében, hogy azt
mondjuk, amit valójában akarunk: nem fogunk bevándorlók országa lenni! Miért
nem merjük kimondani? Itt is lappangana valami titkos meggondolás? Miért
hagyunk meghonosodni nyilvánvaló nyelvtani és értelmi sületlenségeket. (Nem is
beszélve a „dzsídípiről”, „prájdról”, „dzsenderről”, „féjknyúzról”,
„meinsztrímről” és társairól). Miért nem hallunk szép és helyes magyar nyelvet
sem a politikusoktól, sem a tömegtájékoztatási eszközöktől? És ehhez miért nincs
az MTA-nak egyetlen szava sem? Szabad utat kap minden, csak ne magyar legyen. Szégyen,
amit az ugyancsak illetéktelennek bizonyuló illetékesek tettek a főváros egyik
leglátogatottabb helyének, a Dunapart részeinek immár majdnem teljes zsidó
vonatkozású (mondhatnánk magyarellenes) átnevezésével, illetve annak
engedélyezésével. A
szemezgetésből nem maradhat ki az a groteszk kezdeményezés, hogy őszkezdeten „NATO-futást” rendeztek Budapesten, s még
a kormánypárti Magyar Idők is „Felkészülés
az orosz fenyegetésre” címmel jelentet meg egy tév-eszmefuttatást. Ahelyett,
hogy valaki elmondaná: a NATO háborút folytat Afganisztánban, Irakban,
Szíriában, megszállás alatt tart országokat, csapatokat küld az orosz határra,
Ukrajnában támogatja a nacionalista-fasiszta kormányt, Romániában,
Lengyelországban katonai támaszpontot létesít, mert a világban meglévő
hétszáznyi nem elég neki. Mi a magyarázata, hogy e világbékét fenyegető
közismert tényekről nem beszél egyetlen tudományos intézet sem? Csak nem az,
hogy a politika sem meri még érinteni sem e világégéssel fenyegető tetteket.
Sajnos,
mindez és a számtalan hasonló bosszantó, s egyre bántóbb jelenség aligha
magyarázható egyszerűen figyelmetlenséggel, sokkal inkább valakik tudatos
ügyeskedésével.
Lépjünk
a tettek mezejére
A
kártékony mesterkedések uralkodóvá válása miatt szellemi fordulóponton, történelmileg
veszélyes helyzetben élünk. A természetellenes és nemzetellenes kultuszok
kötelezővé válásának irányába mutató ármánykodással egyre többeket szoktatnak
hozzá, s békítenek meg vele, hogy azoké marad a megítélési, iránymutatási, sőt
büntetési jog, akik botrányosnak tekintik, ha vannak saját meglátásaink,
érzéseink, igényeink, gondolataink. Az egyre virtuálisabbá váló valóságunk
ezeroldalú nyomása mellett azt is tűrnünk kell, hogy nemzetidegenek
ellenségesnek minősítik, tiltják, irtják, büntetik nemzetvédő
megnyilvánulásinkat; nacionalistának, fasisztának, antiszemitának hazudják. Még
azt is kétségbe vonják, hogy jogunk van a véleményezésre, eleve ki akarják
küszöbölni a lehetőségét is annak, hogy a kialakuló vitákat végigvigyük, s
valamilyen kölcsönösen elfogadható eredményre jussunk.
E
kérdések a konkrét napi munkahelyi és közéleti helyzetekben élesebben vetődnek
fel, mint gondolnánk. Történelmileg akkorára növekedett az aránytalanság, oly
sok a rejtett összefonódás, hogy már nem
is csak egyszerű kiegyensúlyozottság megteremtésére van szükség. Efféle
félmegoldásokkal a társadalmi tevékenység elemzett területein ma már semmire
nem megyünk, mert a nemzetidegenek a megszerzett tisztségeik birtokában,
pénzügyi, hatósági támogatásuk mellett elkerülhetetlenül végbemegy a visszarendeződés.
Kompromisszumokkal, az egyenlőség méricskélésével, egyezkedéssel sehova nem
jutunk. Gyökeres fordulat szükséges. Első helyen, kiemelten a magyar nemzeti
elemnek és a természetesnek, az ésszerűnek kell érvényesülnie mindenben. A
társadalmi jelentőségű problémákat nem a jelenségek szintjén kell kezelni,
hanem gyökeresen kell átrendezni, bármilyen látszólag kíméletlen módszereket is
követel. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, pontosan ismerni kell az itt csak nagy
vonalakban körvonalazott problémák természetét. Emberségesen, de meg kell
tisztítani az utat mindentől, ami nemzetidegen. Valamennyiünknek, a tisztességes
tudósoknak és művészeknek is érdeke, hogy kitegyük, és szigorúan tiszteletben
tartsuk az országos útjelző táblákat, s vele együtt, de mégis mögé sorolva a
valós tudományos és lelkiismeretes művészi alkotószabadságot. A közismerten
bizonyított „jogszerű, de erkölcstelen”
jelenségeken nem léphetünk túl mindössze annak a tagadhatatlan igazságnak a
kimondásával, hogy a tőkés rendszer velejárói.
Mindez nemcsak
válaszokat, hanem bátor tetteket is igényel, gyökeres intézkedéseket a
kormányszervek, a hatóságok részéről. A közvélemény, az elvárásaikkal
szembemenő ügyeskedések által nemegyszer fejbe kólintott a választók ugyanis
mindinkább ellenérzésekkel tekintenek e fejleményekre. Akkor is, ha utalások
történnek a várható változásokra, mert ezeknek még alig van jele. Ha a
tudományos-művészeti, kulturális-bölcsészeti tevékenység keretein belüli magyar
nemzeti érdekű rendezés elmarad, a helyzet a robbanásig feszül, mert a
nemzetidegeneknek a magyarsággal szembeni gátlástalansága, mohósága, szerzési
és uralkodási vágya, a filoszemita nyomulás láthatólag nem ismer határt, s a
magyarság türelme sem végtelen.
Az
aczélok, hornok, gyurcsányok, újhelyik, niedermüllerek, jávorok, akárcsak
elődeik és a már ágaskodó, de még álcázott utódaik, gátlástalanul mindent
megtettek és megtesznek országunk, nemzetünk ellen, mert nekik soha semmi nem
volt tilos és ma sem tilos. A kultúrharcban ne beszéljünk mellé, és ne hagyjuk,
hogy az illetékesek mellébeszéljenek. Velünk szemben soha nem voltak korrektek,
most sem azok, ezért minden politikai korrektséget félre kell dobni, alaposan
meg kell nyirbálni az urbánusok, a nemzetidegenek, az árulók kiügyeskedett
előjogait. Magyarosan, hogy magyarok maradhassunk a szó nemes és történelmi
értelmében. A tegnap tapasztalata és a holnappal szembeni elvárás nem hagy
kétséget afelől, hogy ki kell törnünk a mából.
Ennek
levezénylése ugyan a kormány magától
értendő mindenkori történelmi kötelezettsége, mégis méltányolnunk kell, ha
akár kis lépéseket is tesz ebben az irányban. A rendszerváltás utáni elődei,
enyhén fogalmazva, e szempontból messze nem álltak a helyzet magaslatán. A
jelenlegi ellenzéki „kínálatoktól” pedig az Isten mentse meg hazánkat. Mindezt
mérlegelve, ellenző-elfogadó jogainkból semmit fel nem adva, adjunk meg minden
támogatást a kormány kitűzött bizonyítottan nemzeti érdekeket követő céljaihoz.
Ezek elérése ugyanis ez nemcsak kormányzati teendő, hanem mindenki feladata. Legalább
mi, értelmiségiek, legyünk szellemi háttere e kormányzati törekvéseknek, de ne
passzívan, hanem igényeljük is a meghallgatásunkat. Tudományos és művészeti
kérdésekben ugyan nem lehet szavazással dönteni, de ettől mi még szavazhatunk a
tudományos és művészeti teljesítményekre. Legyünk azonban tudatában annak is,
olyannyira kedvezőtlen hazai és nemzetközi körülmények hatnak a kormányra, hogy
a legtöbbször nem haladhat a közvélemény által láthatóan, érzékelhetően és
közvetlenül a nemzeti célok irányába. Ám érezhetően tudatában van annak, hogy a
tudományok és művészetek nemzeti szempontból számításba veendő szakmai
követelményeinek megfogalmazásával és alkalmazásával felelősen mutatnia kell az
irányt. Történelmi szerepét akkor tölti be, ha mindezt a magyar társadalom
érdekében következetesen végigviszi, hangsúllyal mindarra, ami nemzeti érték és
érdek. Senki ne próbálja elhitetni velünk, hogy ez nem oldható meg; csak
politikai akarat kell hozzá. Az a szellem, amely et a miniszterelnöknek a
Hagyományok Házának minapi megnyitóján fogalmazott meg: „Mi, magyarok azért állhatunk ma itt, 1100 évvel a honfoglalásunk után,
mert tudjuk, honnan jöttünk, és azt is tudjuk, hogy mivel tartozunk az előttünk
járó nemzedékeknek. Sőt azt is tudjuk, mivel tartozunk az utánunk jövőknek.”
Ehhez adjunk meg minden segítséget, annak tudatában, hogy a kultúrharcot sem önmagában a kultúrharc kedvéért vívják, hanem
mindenki a saját nemzetéért.
A jelen írás az
ókori Kínában keletkezett tétel, a politika a marsall címet viseli. A mai
magyarországi helyzetből kiindulva, a fenti tények és elemzések fényében
azonban lényeges módosító kiegészítést igényel. Az a helyes elvi-gyakorlati
értelmezése, ha a nemzeti erőink, a hazafitól az értelmiségin át kormányfőig, a
NER keretében és minden más módon arra törekednek (aminek a tendenciája most
halványan felsejlik), hogy mivel a képviselők nem visszahívhatók, ne
pártpolitika, hanem a nemzetpolitika legyen egyszer s
mindenkorra a marsall. Iránytű nemcsak a tudományok és a művészetek számára,
hanem a társadalmi tevékenység valamennyi ágazatában mindenekelőtt magában a
mindenkori kormánypolitikában, mert az ország csak így teremtődhet újra magyarrá.
* A szerző nyugalmazott
nagykövet, közíró.