Aniszi Kálmán: EGY VÁRADI KÖLTŐ EMLÉKEZETE


kultúra


(Negyedszázada távozott közülünk Horváth Imre költő)
        
         Kora ifjúságom eszmélkedéseiben ő volt a költő. Az élő-eleven poéta. Amikor először „találkoztam” vele – képzelt világom piedesztáljára emelve -, kisajátítottam őt.
         Honnan sarjadt a felmagasztosításnak ez a késztetése bennem? Alkalmasint a város pezsgő szellemi élete, Váradnak a 20. század elején a magyar irodalomban betöltött különleges szerepe volt/lehetett a kiváltó oka. Ady, Juhász Gyula és a csoport többi tagjai költői mozgalmának, a Holnap Irodalmi Társaságnak és antológiájuknak máig sugárzó ereje. Ami sajátos színt-ízt kölcsönzött a városnak, és különös borzongást keltett az érzékenyebb lelkekben.
         Bő félévszázad távolából felködlenek az egykori Várad képei. A körbefutó lankás dombok, a lombsátras Körös-part, a Fő utca… Amikor még csilingelve siklottak végig rajta az immár játékszernek tűnő valamikori sárga villamoskocsik, amikről menet közben vígan ugráltunk fel-le, ha kedves barátot, ismerőst pillantottunk meg útközben.
         Alig néhány évvel voltunk túl a második nagy világégésen. Súlyos nélkülözések, tömény nyomor volt az osztályrészünk. Visszapillantva mégis varázsosnak érzem azokat az éveket. Nyilván azért, mert fiatalok voltunk. De vélhetően azért is, mert – túl  minden szörnyű propagandán – élt bennünk egyféle erős hit. Személyes életünket távlatosnak reméltük a szörnyű nélkülözések ellenére is. És fölöttébb akartunk: „Ne pihenj! Száguld az idő / Te előtte haladja. //  Ha percig állsz, meghalsz te is, / Akár a pillanat.”
         Éreztük persze és egyszersmind tapasztaltuk a kor ideológiájának és elidegenítő gyakorlatának iszonyatos embertelenségét, de a kényszerű szomorú tapasztalatok még nem mocskol(hat)ták be, és pláne nem irtották/irthatták ki a lelkek mélyéről az eleinktől örökölt közösségi morál tisztaságát.
         Naivak és idealisták voltunk.
         Eszméim csúcsán pedig – mint testet öltött életesszencia – ott állt a költészet a maga makulátlanságában. És minthogy naponta közöttünk járt-kelt, Ő volt számomra a költő. A maga szelídségével, már akkor kissé hajlott alakjával, titokzatos mosolyával, örök-szemüvegesen. S bár elszakíthatatlanul hozzá tartozott a városképhez, mindazáltal hétköznapjaink fölött állónak éreztem őt.
         És nemcsak a Fő utcán, időnként a Körös-parti lombok alatt is láttam végigvonulni. Olyankor tisztes távolságból nyomába szegődtem, figyeltem és csodáltam. Elmaradhatatlan sétapálcájával olybá tűnt, mint nagy titkok tudója, aki a múlt mélységeiből tart felénk, mint ha egy letűnt kor élő tanújaként érkezne közénk.
         Egyetlen hely, ahova változatlanul vissza-visszavágyom, Várad. Úgy érzem, Váradra mindig hazamegyek. Váradon otthon vagyok. De, jaj, nem a maiban, hanem a bő hatvan év előttiben. Amelynek még volt kellő varázsa, sugárzó ereje, bizakodása… A mostani pöfeteg, alantas szándékokból etnikailag szörnyen mixelt urbs tumultusa, céltalan nyüzsgése idegen tőlem, taszít. Mint hajdan őt is:

                   ALKONY VÁRAD FELETT

Lila ködbe szúrt szemekkel
várom: másképp mikor lesz már…?!
Gonosz sorsom, mért temetsz el? –
Messze, messze foszforeszkál

annyi csoda, szépség, mámor…
-         Itt az ősz sír és a bánat. –
Örömöktől tiltva. – távol –
vergődöm, mint sebzett állat.

Nincsen senki, ki szeressen…
Nem kell senki, aki szánjon!
Csókolni is elfeledtem
a váradi éjszakákon…

Nappal a halk temetőket,
este a sötétet búvom:
meg nem állít szeme nőnek
e céltalan, sivár úton.

Amit teszek – majdnem semmi:
bénaszárnyú akarások.
… Jó volna most menni, menni,
küzdve, bízva, úgy, mint mások…

Nem így ülni tört ideggel,
zsibbadt aggyal, félig holtan:
nézve, előttem ki ment el…
keresve azt, aki voltam…

…Mert nem élet rossz rímekbe
róni itt a Körös-parton,
hogy könny pereg a szívemre.
s haldoklik a beteg alkony.
                                      (1932)

         Horváth Imre verseivel közelebbről magam is az iskolában kezdtem ismerkedni, azokat búvárolni. Az életmű sajátosságát, erejét, elévülhetetlen értékét legfőképp filozófiai mélységekig hatoló gondolatgazdagságában érzem. Nagy ívű költészet, tág összefüggéseket átfogó életmű. Melynek a bölcselet lényeglátó, összegző képessége és a szárnyaló költőiség egyként sajátja. Aforisztikusan tömör, erőteljesen kifejező. Benne az alkotó zörgetve, pörölve, esengve keresi a kisebb-nagyobb, illetve a mindenkori emberi alapigazságokat, s a tiszta lelkületű gyermek örömével repes, ha rábukkan egy-egy megküzdött bizonyosságra.
         Horváth Imre költészetének központi tárgya a részben öröklött, részben önnönmaga teremtette viszonyok között küzdő, vergődő, elbukó és istenülni vágyó ember, akit – hogy nemesbedjék – a költő mindegyre a maga emelte erkölcsi ítélőszék elé idéz. Az Embert keresi-kutatja, akinek –, hogy elnyerje a méltó élethez való jogot – szükségképpen meg kell mérettetnie magát az igazság(osság), a humánum és mindenekfölött a méltóság próbáján. A Horváth Imre-i oeuvre  konjunktúrák és dekonjunktúrák fölött áll. Időszerűségének az „időtlenség”, vagyis az egyetemleges érvényűség a záloga. Nagy versei mellett két- és négysorosai - sajátosan rá jellemző műformák - ebből a belső szükségletből születtek.
         Zárásként Porszemek című, négysorosokból álló ciklusának talán legszebb, legreprezentatívabb darabját idézem. Úgy vélem, e miniatűr remekmű máig ható erővel képes kifejezni, mit jelentett a költő számára a helytállás fogalma: „Akinek szárnya van, / Boldog, mert elszállhat, / de ki gyökeret vert, nem kívánhat szárnyat.”