Balogh Bertalan (USA): Egyél, és szép kövér halott leszel


gondolkodó



Amerikában élek, annak eszem a kenyerét, ami már önmagában is halmozottan veszélyes. Mert gabonából sütik, jó sok ravasz tartósítóval tele, tehát jobban járna az ember, ha nem enné. A genetikailag módosított terményekben az a veszélyes, hogy ha jól módosították, ellenállóvá teszik az illető növényt a gyomirtókkal szemben is, vagyis, nem hal el tőlük a növény, noha felszippantotta a gyomirtókat. Az aztán más lapra tartozik, hogy mi meg megesszük a gabonát, a gyümölcsöt, a zöldségfélét, és a többi a mi dolgunk, meg az orvosoké, akik drágán írják föl a gyógyszereket, amelyek mellékhatása ellen másik gyógyszereket nagyon szívesen írhatnak föl nekünk. – Meg kell bolondulni!

A híres és áldott emlékű Dr. Horváth István professzor nagyszerű kúráját nekem is volt szerencsém megkapni egy többhetes otthon tartózkodásom alkalmával. Persze, legalább húsz évet fiatalodtam tőle testileg és szellemileg is. Vérkeringésem mennyei lett, és áldom a jó tudóst. Az előszobában a vakcinára várva egy házaspárral Amerikáról beszélgettünk. Éppen akkor tértek vissza egy három hetes Amerika-látogatásról. És nem értették, miért híztak meg csúnyán mindketten ilyen rövid idő alatt, mikor a zsúfolt programú és határozottan strapás ottlétük inkább biztos fogyást kellett volna hogy eredményezzen.
Nem értették, mert nem tudták, hogy voltaképpen a morbidul kövér emberek földjén jártak. Amerikában ugyanis feltűnően sok a rettenetesen elhízott ember. Több oka van ennek. A legfőbb ok az, hogy ott más a közélelmezés. A legtöbb országgal ellentétben ott minden nap 350 millió embert kell megetetni legalább háromszor, és minden erre a körülményre szabott. Nincs az embereknek tartalékuk, mindenük a hűtőszekrény, amit állandóan töltögetni kell. A boltból, szupermarketből. Számukra az étel természetes eredete tehát a bolt. A boltok meg boldogulni akarnak, eszelősen küzdenek a veszteségek ellen. Számukra a bűvös szó, a shelf life, azaz a polcokon lévő élelmiszer tartóssága. Fura dolgok következnek ebből a követelményből. Az egyik az, hogy semmi, ami édes lehetőleg ne cukortól legyen édes, mert a cukor erjed, az áru előbb utóbb megromlik, így aztán az édes keksztől a kechup-ig tehát mindent egyfajta műcukorral édesítenek. Eredeti neve magyarra fordítva magas fruktózos kukorica szirup lenne, de minthogy kezdenek már gyanakodni az emberek, újabban cifra álneveket adnak a határozottan ártalmas édesítőnek. Az a baj ezzel az édesítővel, hogy mesterséges, és a szervezet nem tud mit kezdeni vele. Megeszi az ember például tortaszelet formában, és elvárhatná, hogy erre automatikusan bekattanjon a szervezet természetes inzulin termelése, ami a sejtekhez érkező cukrot emészthetővé teszi, vagyis megtörténik a természetes anyagcsere. De a műcukorra nem kattan be semmi. Következésképpen az elfogyasztott műcukor ott kering a szervezetben napokig, míg végül a vele tehetetlen szervezet valahogyan részben megdolgozza, aztán elrejti, felhalmozza valami zsiradék formájában, ami aztán szépen lerakódik, férfiaknál főleg a pocak táján, nőknél meg csípő tájt, de egyszerre többé-kevésbé mindenhol. Az üzlet jól járt, a vevő élvezte az árút, mert az édesnél is édesebb, aztán kövéredik a nyájas vásárló, és nem tudja, miért, de az már az ő baja.

Régi vicc, hogy Amerika közepén az úgynevezett kukoricazónában az út egyik felén ott a műcukorgyár, vele szemben meg a másik oldalon ott az inzulingyár. Téves ez a vicc, mert cukorbetegséget ugyan előidézhet a műcukor, de csak áttételesen, viszont sem a természetes, sem a befecskendezett inzulin nem tudja rábírni a sejteket, hogy kinyissák a szájukat, és megegyék ezt a nyavalyás szert.


Vagyis nincs e műcukor ellen védelem.

Én is megpróbáltam persze, hogy minden élelmiszer csomagolásán elolvassam a tartalomjegyzéket, és kihagyjak minden olyat, amiben műcukor van, de lehetetlen feledatra vállalkoztam, ugyanis alig van készétel, vagy ahogy ők mondják, proceszt élelmiszer, amiben ne lenne ez a mumus.


Mitől kövér tehát az amerikai?
Ezek után kérdezni se kell.

A tömegélelmezés másik gyöngye a baromfi. Van „csirkegyár”, amely naposcsibéből 81 nap alatt csinál egy kilós csirkét. Van egy másik is, amely ugyanezt harminc-egynéhány nap alatt éri el. Elképzelni is rossz, milyen tápszert és mennyit eszünk meg egy bolti csirkében, hogy a modern csirkeneveléshez tartozó gyógyszereket ne is említsük. De mondom, itt 350 millió embert kell naponta megetetni...
A sertésnevelés a másik gyöngyszem. Tudni való, hogy egy tisztességes, házi nevelésű, vagy kondás által terelgetett disznó szalonnájában kincsek vannak, ugyanis a zsírrétegben rakódik le és halmozódik föl mindaz az ásvány, vitamin és más jó dolog, amit a disznó megevett a természetben való csatangolása közben, márpedig a sertés nem buta rossz füveket enni, amikor ott vannak a legízesebb növények is. Következésképpen napokra elmehet az ember a tarisznyájában egy jókora darab szalonnával, meg kenyérrel, és remekül megvan, sőt keményen dolgozhat is, hiszen nem csak zsiradékot és szénhidrátot vesz magához, hanem egy sor vitamint és ásványt is. Ilyen nagyszerű és komplett tápanyag-sűrítmény egy jó szalonna. A „gyári” nevelésű sertésről persze nem ezt lehet elmondani. Ha van a szalonnájában elraktározva valami, az nem ásvány és vitamin, hanem antibiotikum, és minden rossz, ami a „tudományosan” komponált tápszerekből adódik össze.


Voltaképpen alig van Amerikában étel, ami emberi fogyasztásra alkalmas.

A génmanipulált paradicsom egy másik fejezet. Elmentem a szupermarketba, hogy paradicsompalántát vegyek. Bóklásztam a sorok között, míg végül találtam egy ígéreteset, mert sikerült a felkínált körülbelül 25-féle paradicsompalánta között egyet találnom, ami normális volt. Míg a többi mind hirdette, hogy ilyen, meg olyan csoda-hibrid. A normális palántámból nem lett igazi paradicsom európai fogalmak szerint, mert nem szaftos, hanem unalmasan húsos volt a gyümölcse, a hibrideket pedig mind kitéptem az első gyümölcshozás után. Ugyanis úgy génkezelték ezeket, a shelf life szent nevében, hogy akár két hónapig is elálljon a hűtőszekrényben. Bőrük mint a cellofán, nemcsak a bogarak, de a nyájas fogyasztó se tudta könnyen belevájni a fogát, íz, szaft és zamat pedig egy szál se. Tökéletesen értelmetlen volt tehát elültetni őket. És az amerikai immár csakis ilyennek tudja a paradicsomot, ilyennek ismerte meg a csirkét, a bacont, a marhahúst, a cukrászsüteményt, a krumplit, és... és egyáltalán az élelmiszert, mint olyat.
Amerika termőtalaja kilúgozódott már régen. Ahogy egy farmer mondta, mi így tanultuk a földművelést: szánts, vess, szórj ki műtrágyát, gyomirtót, bogárirtót, lesd az esőt, majd pedig arass, és add el a termést a nagy felvásárlónak, amely természeténél fogva nem zamatokat, hanem tonnákat akar.


Kimondottan rossz ország ez, ha enni akarsz.

Kisebb országok, amelyeknek nem százmilliókat kell etetni, bizonyos mértékű agráriparos nagygazdaság mellett zömében a kis- és középbirtokos mezőgazdaságot kellene favorizálják, nem pedig a „gazdaságos” nagyüzemi földművelés felé kacsintgatni, mert a mezőgazdaság a maga természeténél fogva vagy emberközeli tevékenység, vagy minden tekintetben selejtest hoz létre, csak sokat. A földdel ugyan lehet modernkedni, de a merő merkantil gondolkodást, ami Amerikában a szakma csődjéhez vezetett, nem szabad átvenni. Kis ország megengedheti magának, hogy a belterjesség luxusát élvezze. Csak egy példa: Svédország mezőgazdaságának alapgondolata és célja, hogy a legtökéletesebb élelmiszert termeljük MAGUNKNAK. A kimondottan lehetetlen klíma ellenére nem genetikailag módosításba kezdtek, hanem már régen kinemesítettek olyan gyümölcsfát, gabonát és zöldségfélét, ami kiváló minőségű termést ad a mezőgazdaságra alig alkalmas ország népének. És sikeresen. Még exportálnak is. Például, búzát.
Nekünk nem kell kinemesíteni semmit. Éghajlatunk remek, talajunk pedig több helyütt világbajnok. Csak a cél tévesztődik el: mintha állandóan versenyképesek akarnánk lenni a külföldi selejttel ahelyett, hogy magunknak a legjobbat adnánk növényben, disznóban, marhában, szárnyasban. A tömegtermelő külföldiek meg csak egyék meg, amit csináltak.