Dr. Héjjas István: Víz nagyhatalom vagyunk?


dokumentum




Állítólag víz nagyhatalom vagyunk. Kitűnő vízügyi szakembereink vannak, akik a világot járva vízügyi projekteket vezetnek, és hasznos tanácsokkal látják el a vízhiánnyal küszködő országokat. Büszkék lehetünk rájuk. Csakhogy most is beigazolódik a régi közmondás, hogy a suszter fia mindig lyukas cipőben jár.
A folyókon az ország területére belépő víz 98%-a hasznosítatlanul lép ki az országból. Amikor sok a víz, igyekszünk tőle gyorsan megszabadulni. Aszály esetén pedig imádkozunk, hogy essen az eső. A mezőgazdasági területeink mindössze 2%-át öntözzük.
Az ország területének tizedrésze, a milliós lakosságú Duna-Tisza közi Homokhátság évszázadok óta küzd vízhiánnyal, elsivatagosodással, a szélvájta homokbuckák vándorlásával, amelyek miatt a szél által elhordott futóhomok szinte mindent maga alá temet. Az EU felmérése szerint ez a terület lehet a klímaváltozás egyik első áldozata. A Homokhátságot az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) is félsivatagi területnek nyilvánította. Már régen ki kellett volna építeni a számos alkalommal tervezett, de soha meg nem valósult öntöző csatornarendszert.
A Homokhátsághoz fontos kulturális értékek kötődnek, legértékesebb természeti kincsei pedig a Kiskunsági Nemzeti Park területén találhatók.
A futóhomok megkötése leginkább erdősítéssel oldható meg, erre a legalkalmasabb az akácfa. A durvább futóhomok megkötésére élő sövények kialakítása is alkalmas, ahol pedig a homok alatt termőképes altalaj van, gyümölcsösök és szőlők létesítése is lehetséges, amit jól szemléltetnek a Kecskemét és Nagykőrös környéki szőlő- és gyümölcsültetvények.
A Homokhátság erdősítését már az 1700-as években Tessedik Sámuel (1742–1820) szorgalmazta, homoki szőlők nemesítésével pedig kiváló eredményeket ért el Mathiász János (1838–1921), akinek a munkásságát Kecskemét mellett, Katonatelepen, a mai napig folytatja a Corvinus Egyetem Szőlészeti és Borászati Intézete.
Erdőhöz, szőlőhöz, gyümölcsöshöz, állattartáshoz víz is kell, ezért a Homokhátság fogyatkozó vizének pótlására már két évszázaddal ezelőtt dolgozott ki öntözési terveket Beszédes József (1787–1852) vízépítő mérnök, de az elképzelései azóta sem valósultak meg.
Az utóbbi évszázad során a Homokhátságon a talajvízszint jelentősen süllyedt, átlag 5-6 méter mértékben, néhol a süllyedés meghaladja a 10 métert. A helyzet rohamosan romlik. Erre utal, hogy pár évtizeddel ezelőtt még csaknem ezer olyan kisebb-nagyobb tó volt ezen a vidéken, amelynek a vízfelülete meghaladta a fél hektárt, ámde ezek száma néhány tucatra esett vissza.
Ha nem történik semmi, 40-50 éven belül fel kell adni ezt a területet, a lakosságot pedig át kell telepíteni az ország más részeibe. Egy ilyen népvándorlás hatalmas gazdasági és morális megrázkódtatással járna, elvesznének a térség természeti és kulturális értékei, az ősi magyar háziállatok génállománya, a kiskunsági pásztorélet emlékei, előbb utóbb homok fedné be az elhagyott kecskeméti Cifra Palotát, Katona József szülőházát, a világhírű Kodály Intézet épületét, és az iskolát, ahol Jókai Mór, Petőfi Sándor, és Arany János is tanult.
Mint említettük, a hazánkba belépő folyók vizének 98 százaléka hasznosítatlanul lép ki az ország területéről, de ha csak a 96 százaléka lépne ki, a visszatartott 2 százalék biztosíthatná a Homokhátság vízpótlását.
Ehhez azonban ki kellene építeni egy Nyugat-Kelet irányú csatornát a Duna és a Tisza között, és ebből lehetne leágaztatni a Homokhátság gerincvonalán egy Észak-Dél irányú öntöző főcsatornát. Az elképzelés nem új, két évszázaddal ezelőtt is felmerült, de a közbejött történelmi események miatt a munka csak 1947-ben indult meg, és hamarosan abba is maradt.
Ha pedig a Nyugat-Kelet irányú csatorna hajózható módon épülne meg, ez hatalmas mennyiségű vízi úton történő szállítást tenne lehetővé három iparváros, Dunaújváros, Kecskemét, és Szolnok között, bekapcsolva ezeket a nyugat-európai vízi forgalomba, és akkor még nem beszéltünk a várható idegenforgalmi előnyökről.
Ami a radikális természetvédők aggályait illeti, megalapozatlan a sokat hangoztatott érv, hogy nem szabad a természet működésébe beleavatkozni, őrizzük meg a természet őseredeti állapotát, amikor a víz szabadon folyik és a futóhomok szabadon fut bármerre a természet spontán törvényei szerint, hiszen a természet jobban tudja, hogy mit akar. Valóban jobban tudja. Akkor is jobban tudta, amikor évmilliókkal ezelőtt hatalmas természeti katasztrófák során millió számra pusztította el az élőlény fajokat, hiszen a természet egyszerre teremt és rombol.
A természetnek nem létezik őseredeti állapota. A természet lényege a szüntelen változás, ahogyan azt az ógörög bölcs, Hérakleitosz is hirdette. 10 millió évvel ezelőtt például a Kárpát-medence színültig tele volt vízzel (ez volt az ún. Pannon Tenger), máskor meg a pilisi hegyekben és a Balaton környékén vulkánok sorozata működött.
A természet csodálatos alkotásokat hoz létre, azután ezeket árvízzel, földrengéssel, cunamival, vagy lassú erózióval előbb-utóbb tönkre is teszi. Ha meg akarjuk őrizni az élhető természeti és kulturális környezetünket, nem kerülhetjük el a jó szándékú beavatkozást a természet működésébe. Példaként tekinthetünk számos ősi civilizációt és birodalmat, amelyek évezredekkel ezelőtt annak köszönhették a nagyságukat, hogy megtanulták szabályozni a folyóikat, és képesek voltak jó minőségű vízzel ellátni a termőföldjeiket.
A homokhátság helyzete összefügg a Duna vízszint csökkenésével, amely az utóbbi évszázad során 3 méter körüli volt. Az ok egyrészt a meder mélyülése, másrészt a csökkenő vízhozam, amelyet sokan a klíma melegedésére vezetnek vissza. Ezért, ha öntözni szeretnénk a Homokhátságot, meg kellene építeni az évszázadok óta tervezett Duna-Tisza csatornát, és hogy víz is legyen a csatornában, duzzasztani kellene a Dunát. Ez azért is indokolt lenne, mivel a Dunán az éves vízszint-ingadozás meghaladja a 8 métert, ami a meder alján négyzetméterenként 8 tonna nyomás ingadozást okoz, és emiatt a löszös talajnak köszönhetően egyre gyakoribbak a partfal omlások, veszélyeztetve több várost (pl. Dunaújváros).
A duzzasztás előnye, hogy a duzzasztott vízszint aszály idején is állandó marad, árvíz közeledésekor pedig előre le lehet csökkenteni a vízszintet, helyet csinálva a közeledő többlet víztömegnek. Az ötlet nem új, Mezopotámiában a sumérok már hatezer évvel ezelőtt építettek duzzasztó gátakat a vízszint stabilizálása érdekében, így biztosították a vízellátást az öntöző csatornákban, amelyekkel termővé varázsolták a félsivatagi tájat.
A mai modern időkben, amióta feltaláltuk a villanyáramot, a megépített duzzasztóművekre általában áramtermelő vízturbinákat is telepítenek, hogy ha már úgy is ki kell alakítani egy vízszint különbséget, használjuk ezt ki energia termelésére is.
Van azonban egy ökológiai probléma a duzzasztóművek körül. A vízlépcső ugyanis felfogja a kőzet és iszap hordalékot, ezért a duzzasztógát alatt a medermélyülés felgyorsul. Régi „ökölszabály”, hogy egy megépült vízlépcső után a folyót egészen végig, a torkolatig be kell lépcsőzni. Ez vonatkozik a Duna magyar szakaszára is, mivel tőlünk nyugatra, Ausztriában és Németországban a Dunán 36 darab (nagymarosihoz hasonló méretű) vízlépcső működik, és nem remélhető, hogy az osztrákok és a németek a kedvünkért majd lebontják a több tucat vízlépcsőt. Előbb utóbb a magyar politika is kénytelen lesz belátni, hogy nem kerülhetjük el dunai duzzasztóművek megépítését.
A kérdés felvetése azonban kényes politikai kérdéseket érint, mivel sokan úgy tudják, hogy a Bős-Nagymaros ügy miatt bukott meg a kommunizmus.
Eltekintve azonban az ügy politikai vonatkozásaitól, a Bős-Nagymaros szerződés felmondása körül van egy további probléma. A szlovák területen megépült bősi erőműhöz vezető felvíz csatorna a régi Duna mederből van leágaztatva, innen jut a víz az erőműhöz, amelyen áthaladva Sap-nál ömlik vissza az Öreg Duna medrébe. A leágazásnál, Dunakilitinél, felépült egy kisebb duzzasztómű, felszerelve erre alkalmas zsiliprendszerrel, ezzel kellett volna szabályozni, hogy mennyi víz jusson a felvíz csatornába, és mennyi folyjék tovább a régi Öreg Dunában. Mivel ezt nem helyeztük üzembe, a vízmegosztás szabályozása átkerült szlovák területre, aminek következtében nem a szlovákok alkudoznak velünk, hogy menyi vizet engedünk át a felvíz csatornájukba, hanem mi vagyunk kénytelenek alkudozni velük, hogy mennyi vizet hajlandók meghagyni számunkra az Öreg Duna medrében.
Az ügy pikantériája, hogy Dunakilitinél éppen azért nem helyeztük üzembe a zsiliprendszert, mert ökológiai kárt okozott volna az Öreg Dunában, amelynek meg kell őrizni az eredeti természetes ökológiai állapotát. Érdemes azonban megnézni, hogyan néz ki manapság a térség ökológiai állapota. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az Öreg Dunának nincs és nem is lehet eredeti természetes ökológiai állapota, mivel ez nem természetes képződmény, hanem mesterségesen kialakított hajózó csatorna, amelynek a megépítése Mária-Terézia uralkodása idején kezdődött, és Ferenc-József idején fejeződött be.
1992-ben, három évvel a rendszerváltás után döntött úgy a Parlament, hogy fel kell mondani a bősi és nagymarosi duzzasztóművek és vízerőművek megépítéséről szóló nemzetközi szerződést, és le kell bontani a bukott kommunista diktatúra által félig megépített nagymarosi vízerőművet. Hasonló eset nem ritka a történelemben. Például Oroszországban, 1917-ben, a bolsevik hatalom átvétel után vasrudakkal verték szét a textilgyárakban a gépeket, mert ezeket még a kapitalisták gyártották.
A nagymarosi vízerőmű elleni fő politikai ellenvetés az volt, hogy az egy sztálinista nagyberuházás. A valóság ezzel szemben az, hogy a Dunakanyarban építendő vízerőmű tervezése már az első Bécsi Döntést követően, 1938-ban, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával megkezdődött. A tervezés folytatását azonban a közbejött történelmi események meghiúsították.
A nagymarosi vízerőmű elleni fő „szakmai” kifogás az volt, hogy síkvidéken nem szabad vízerőművet építeni, mert túl lassan folyik a folyóban a víz. Nagymaros környéke azonban nem síkvidék, ráadásul a világban jelenleg működő vízerőművek nagyobb része síkvidéki. Annak pedig, hogy a folyóban lassan vagy gyorsan folyik a víz, nincs jelentősége. Az erőmű teljesítményét nem a folyó áramlási sebessége dönti el, hanem a duzzasztási magasság és a rendelkezésre álló vízhozam. A duzzasztómű felett egyébként is nullára csökken a vízszintes irányú áramlási sebesség, példa lehet erre a kiskörei vízlépcső felett kialakított Tisza Tó.
Utalhatunk arra is, hogy Ausztriában hasonló környezeti adottságok mellett a nagymarosihoz hasonló méretű tíz vízerőmű működik. Példaként említhető a Bécs alatt, Freudenaunál, Natura-2000 természetvédelmi területen, 1998-ban üzembe helyezett vízerőmű, amelynek valamennyi paramétere azonos a nagymarosi erőművel. A népszavazáson 72 %-os többség támogatta a beruházást, amely 15 év alatt térült meg. Ökológiai kár nem keletkezett, sőt a duzzasztómű felett tisztább lett a víz, gazdagodott az élővilág. Az erőmű nagyon olcsón termel annyi áramot, amennyi kb. félmillió átlagos magyar háztartás villanyáram fogyasztása.
Érdemes megemlíteni, hogy a duzzasztómű felépítményén általában járható közutat is alakítanak, amely hídként szolgál. A nagymarosi vízlépcső egyik mellék-funkciója is az lett volna, hogy lehetővé tegye a gyalogos és kerékpáros öko-túrizmust a visegrádi és nagymarosi természeti szépségek között.
A duzzasztóművek további funkciója a zavartalan hajózás biztosítása. A hajózás évezredek óta fontos szerepet tölt be az emberiség történetében. Olyan országokból lettek nagyhatalmak, amelyeknek közvetlen kijárásuk volt a világtengerekre, miközben a belföldi tömegáru szállítás nagy részét képesek voltak olcsón vízi úton megoldani. Nem véletlen, hogy a késő középkor óta Angliában és Franciaországban számos duzzasztómű épült, ezekről látták el vízzel a hajózható csatornákból álló szállítási hálózatot.
A Duna nemzetközi hajóút, amelynek szabad használatát, és működőképességét nemzetközi szerződések garantálják. Ezeket azonban Magyarország rendszeresen megsérti, mivel a vállalt kötelezettségek teljesítése vízlépcsők nélkül műszakilag lehetetlen. A nemzetközi hajózási útvonalak magyar szakaszára vonatkozó nemzetközi szerződések betartását azonban az EU előbb-utóbb ki fogja kényszeríteni, és ez nem is baj, mert a nemzetközi hajózási útvonalak magyar szakaszának rendbetétele jelentősen javíthatja az ország versenyképességét.
Már az első világháború előtt tervbe vették a Duna-Majna-Rajna hajóút megvalósítását, amely közvetlen vízi összeköttetést teremtett volna az Atlanti Óceán és a Fekete Tenger között. Hajózási szakértők szerint egy ilyen vízi út tömeges áruszállítási kapacitása megfelel egy kétszer 10 sávos autópályának. Katonai szakértők szerint, ha az első világháború idején működőképes lett volna ez a stratégiai jelentőségű hadi szállítási útvonal, ez jelentősen befolyásolhatta volna a háború kimenetelét, talán még Trianonnál is lehetett volna valamivel kedvezőbb a tárgyalási pozíciónk.
Különösen érdekes a Bős-Nagymaros ügy nemzetközi jogi vonatkozása. A Bős-Nagymaros szerződés felmondását követő pereskedés végén a Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én hirdetett ítéletet a hágai Béke Palotában. Az eredmény az volt, hogy a pert minden fontos kérdésben elveszítettük. A Nemzetközi Bíróság ítélete szerint – többek között – Magyarországnak nem volt joga leállítani a nagymarosi beruházás munkálatait, miközben Csehszlovákiának joga volt megvalósítani a C változatot. [Ítélet, 155. fejezet, 1. pont, A és B bek.]
És ami még hab a tortán, a szerződés szerint jogosan tarthatnánk igényt a bősi erőműnél termelt áram kb. harmadrészére, mivel az erőműnél kialakított esésmagasság harmadrésze eredetileg a Duna magyar szakaszára esett. Ez szerepelt is az eredeti szerződésben, amit azonban a magyar fél, a jogerős bírósági ítélet ellenére a mai napig érvénytelennek tekint. Ha pedig a szerződés érvénytelen, akkor erre hivatkozva a szlovák fél nem köteles ingyen átengedni az erőmű termelésének harmadrészét. Pedig ez a harmadrész fedezni tudná kb. 400 ezer magyar háztartás áramszükségletét, miközben az áramimportunk ma már 35-40 % között mozog.
De van itt még egy abszurdum.
1992-ben azért kellett felmondani a vízlépcső-szerződést, és lebontani a már megépült részeket, mert a beruházás befejezése túl nagy gazdasági terhet jelentett volna az országnak. Ezzel szemben a tény az, hogy 1986-ban megállapodás történt osztrák vállalkozókkal, hogy fedezik a nagymarosi beruházás befejezését, a ráfordított összeget pedig csak az erőmű üzembe helyezése után kell 20 év alatt természetben törleszteni, áram exporttal. A hitel nagy részét több részletben át is vettük, el is költöttük, azután a szerződést felbontottuk, a már megépült részeket lebontottuk.
Kerényi Ödön, a Magyar Villamos Művek Tröszt egykori műszaki vezérigazgató-helyettese annak idején kalkulációt készített, hogy a balul sikerült vízlépcső üggyel kapcsolatban mekkora veszteség érte Magyarországot. Ebben a következő tételeket vette figyelembe:
– Kártérítési kötelezettségek Szlovákia felé.
– Kártérítési kötelezettségek a beruházásban érintett ausztriai vállalkozók felé.
– A félig megépült nagymarosi beruházás építési és lebontási költsége.
– A szlovákoktól nekünk jogosan járó, de igénybe mégsem vehető villanyáram.
Kerényi számításai szerint a teljes kárösszeg, 1997-98-as forint vásárló értékben számolva 2500-3000 milliárd forint körül becsülhető, ami a jelenlegi forint árfolyamra átszámítva akkora összeg, amelyből hitel felvétel nélkül fedezhető lenne az új atomerőmű beruházás.
Három évtizeddel a „rendszerváltás” után a mai legaktívabb 20-40 év közötti nemzedék már alig tud valamit az egykori Bős-Nagymaros-Dunakiliti-Dunacsúny ügyről. Számukra ez már csupán történelem.
Ennek a „történelemnek” a kamatait azonban azóta is fizetjük.
Tulajdonképpen itt be is lehetne fejezni a hazai vízügyi helyzet műszaki-gazdasági vonatkozásainak elemzését.
A vízlépcső ügy azonban elsősorban nem szakmai, de sokkal inkább politikai kérdés volt. A becsületes magyar emberek többsége nem azért támogatta a vízlépcső ellenes mozgalmakat, mert megalapozottnak találták a beruházás elleni szakmai érveket, hanem azért, mert elő akarták segíteni a mielőbbi rendszerváltást, hogy legyen már vége a nemzetet elnyomorító „proletárdiktatúrának”.
A Kádár-rendszer utolsó korszaka azonban már nem annyira fizikai, hanem sokkal inkább szellemi értelemben volt diktatúra, és ez legjobban annak az alkotó értelmiségnek fájt, akik szerettek volna a saját fejükkel gondolkodni, ahelyett, hogy mások mondják meg nekik, hogy mi legyen a véleményük. Nem véletlen, hogy számos tisztességes magyar értelmiségi támogatta az ilyen mozgalmakat, amelyekhez azonban sok politikai „szerencselovag” is csatlakozott, abból a meggondolásból, hogy ha nem tudunk valamit megakadályozni, inkább álljunk az élére.
Figyelemre méltó az a riport, amelyet a Magyar Televízió közvetített 1995 őszén Grósz Károly volt miniszterelnökkel, nem sokkal a halála előtt. Ezt a riportot azóta újra nem játszották le, talán a felvétel is elveszett. Grósz akkor azt mondta, nem fog már sokáig élni, nincs takargatni valója, mindenre őszintén fog válaszolni, amit a riporter kérdez. Ezután kifejtette, hogy már az 1980-as évek elején nyilvánvaló volt, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlen, ezért titkosszolgálati módszerekkel igyekeztek a folyamatokat befolyásolni, számukra megfelelő irányba terelni.
Nagyon valószínű, hogy nem csak az állampárt vezetői gondolkodtak így. Számos külföldi, és külföldről támogatott és szponzorált civil szervezet (NGO) kapott szerepet a rendszerváltásban, és a vízlépcső ellenes mozgalmak szervezésében, amelyek irányításában a Demokratikus Ellenzék (DE), a későbbi SZDSZ aktivistái játszották a legfontosabb szerepek nagy részét.
Nem túlzás azt állítani, hogy a vízlépcső ügy voltaképpen egyfajta „trójai faló” funkcióját töltötte be a rendszerváltás utáni politikai és gazdasági osztozkodás érdekében. Nem véletlen, hogy sokan a mai napig rendszerváltás helyett gengszterváltásról beszélnek. A vízlépcső ügy azonban a mai napig tabunak számít, jobb társaságban nem illik szóba hozni.