Grandpierre Atilla: Az egészséges világnézet jelentősége az ökológiai civilizáció számára


gondolkodó



1. rész: A civilizáció lényege


Az ökológiai válság által felvetett alapkérdések

A civilizáció mibenlétének kérdése mindannyiunk legfontosabb kérdései közé tartozik, mert összefügg életünk értelmével, valódi önazonosságunk felfedezésével, boldogságunkkal, egészségünkkel, életvezetésünk tökéletesítésével, az emberiség egészséges jövője felé vezető út felfedezésével. Korunkban az emberiség egyik legnagyobb feladata az ökológiai válság által felvetett kérdések megoldása. Miért jutottunk ökológiai válságba? Megoldhatja-e az ökológiai válságot az a nyugati civilizáció, amely előidézte? Hogyan lehet a leghatékonyabban elősegíteni az egészséges, boldog és értelmes életet biztosító civilizációt? Mi a nyugati civilizáció lényege, legalapvetőbb jellemzője? És még előbb: mi a civilizáció lényege?


A civilizáció eredeti jelentése: az élet művészetének magas szintje

A „civilizálni” szó mindössze néhány száz éves múltra tekinthet vissza. Az angol nyelv végső „döntőbírója”, az Oxford English Dictionary szerint 1601-es első angol nyelvű előfordulásakor a „civilizálni” szó jelentése: kihozni a barbárságból, kioktatni az élet művészetében, felvilágosítani és kifinomultabbá tenni. Tegyük egyelőre félre a barbárság kérdését, és tekintsük a civilizáció eredeti eszméjének a magas szinten szervezett, magas értelmi szintű és magas kifinomultságú életművészet jegyében szervezett társadalmakat. A civilizáció ezen meghatározása összhangban áll a kultúra szó egyik jelentésével, amely szerint a kultúra a tanult magatartásformák szisztematikus összessége. A kultúra, magyarul műveltség a szó szélesebb értelmében az életvezetésre vonatkozó erkölcsi nemesség és társadalmi kifinomultság mellett a szellemi képzettséget is magában foglalja. Tegyük hozzá: civilizációs szempontból nem mindegy, mire irányul a szellemi képzettség. Például egy bűnöző is lehet magasan képzett, de ez a szó eredeti értelmében nem jelenti, hogy kulturáltabb, civilizáltabb lenne. Samuel P. Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című művében rámutat arra, hogy a civilizáció és a kultúra egyaránt egy adott népesség életmódjának egészére utal, és a civilizáció ugyanaz, nagyobb népességre vonatkoztatva, mint a műveltség. Mindkettő lényege: életvezetés, szellemi képzettség, társadalmi kifinomultság. Rousseau megállapítása szerint bár az értelem teszi az embert, mégis az érzés az, ami vezeti (J. J. Rousseau: Julie ou le Nouvelle Héloïse. 1761/1845, 211). Az életvezetésben az érzés, az erkölcs a meghatározó. Tegyük hozzá: bár életvezetésünk alapvetően az érzésen, az erkölcsön alapszik, a tudatos döntések meghozatala az értelem feladata. Ahhoz, hogy az ember ne kerüljön ellentétbe önmagával, érzéseinknek, a társadalmi erkölcsnek és racionális döntéseinknek összhangban kell állniuk egymással. Következtetésünk szerint az egészséges, harmonikus civilizáció legfőbb jellemzője eszerint érzéseink, társadalmi erkölcsünk magas szintje, mégpedig összhangban a szintén magas szintű emberi értelemmel.


A civilizáció egyéb értelmezései

Kétségtelen, hogy a civilizáció sokoldalú, és különböző szempontok alapján különböző oldalait emelhetjük ki. Az Oxford English Dictionary legújabb kiadása a civilizáció három oldalát emeli ki: a civilizáció a társadalmi fejlődés és szervezettség legmagasabbnak tekintett szintje, a társadalom, a kultúra és az életmód egységessége; a modern élet komfortja és kényelme. A nyugati civilizáció végső alapját, amely alapvetően meghatározza összes többi sajátságát, Michael Mann a hatalomban találta meg. Eszerint a nyugati civilizáció a hatalom további összpontosulása és növekedése felé halad. Amikor a legfontosabb szempont a hatalom növekedése, akkor minden más szempont könnyen megsérülhet. Az ökológiai válság azt mutatja, hogy a nyugati civilizáció nem jár a legjobb úton. 

A civilizáció eszméjéről teljesebb képet kaphatunk, ha nyugati értelmezései mellett figyelembe vesszük a keletiek közül legalább a kínait. Kínában a civilizációt az uralkodó filozófia következményének tekintik. Az elmúlt évszázadok egyik legnagyobb kínai filozófusa, Thomé H. Fang „A filozófiai bölcsesség három típusa” című tanulmányában (Fang 1937) a filozófiát az érzelmi (qing) és a racionális (li) valóság tanulmányozásaként és szintéziseként határozta meg. A Ji Ching-et követve Fang azt a nézetet képviselte, hogy az érzés és az ész a látható világegyetem megnevezhetetlen és megfogalmazhatatlan végső forrásából származnak. Az emberiség az érzésben és  az értelemben gyökerezik. Az érzés és az ész kölcsönösen meghatározzák és áthatják egymást.  Fang megkülönböztette az intelligenciát (zhi), a valóságon alapuló és az észnek megfelelő tudást a bölcsességtől (hui), amely az emberi inspirációból vagy vágyból (yu) ered, az érzelmekhez tartozik és ennek alapján követi az észt.  Ennek alapján a bölcsesség három fajtája adódik: az első, amely az észre helyezi a hangsúlyt, a második, amely az érzelmi beállítottságra teszi a hangsúlyt, és a harmadik, amely az érzelmi beállítottságot és az észt egymással összhangba hozza. Fang szerint az első típust az ókori görög filozófia jelenti, mert a racionális tudásra, az észre tette a hangsúlyt, nem véve figyelembe az érzelmi valóságot. A második típust a modern európai filozófia képviseli, mert arra a vágyra épül, amely csak a haszonra vagy a hasznosságra irányul, a világ meghódítására, a Természet leigázására. A harmadik típust a kínai filozófia képviseli, amennyiben egyensúlyt tart fenn az érzelem és a gondolkodás, az érzésvilág és a gondolatvilág, az erkölcs és az értelem között. Ennek a háromfajta filozófiának a civilizáció három típusa felel meg: az ókori görög, a modern európai, és a kínai.

A kínai civilizáció alapja mai kínai értelmezés szerint egyrészt a filozófiai gondolkodás és kozmológia, másrészt az értékrend és világnézet (Lai Chen: The Core Values of Chinese Civilization. Springer, 2017, 1). A kínai felfogás szerint Kína nem nemzetállam, hanem civilizáció-állam (Jacques, Martin: When China rules the world: the rise of the middle kingdom and the end of the western world. Penguin, 2009), mert nem etnikai vagy hatalmi erő tartja össze, hanem a filozófia és az értékrend, az értelem és az erkölcsi rend. A kínai filozófiában a  család központi szerepet játszik az államszervezésben, lényegében azonos törvények irányítják a család, a nagycsalád, a nemzetség és az állam életét. Jellemző, hogy minden nap szigorúan 8 órakor van a reggeli az egész országban, 12-kor az ebéd, 18 órakor a vacsora, és ettől nem szabad eltérni. A kínai filozófia meghatározó iránya Nyugaton konfucianizmus néven ismert, de kínai nyelven ez az ősi bölcsek tanításaira épülő rendszer (ruxue, Guan Xia: China as a “Civilization-State”: A Historical and Comparative Interpretation. 2014). Kína jelenlegi újjászületésének titka a kínai civilizáció, a család és állam egysége, a Menny és az emberiség egysége, az érdemek alapján történő társadalmi előbbrejutási rendszer (meritokrácia), az erkölcs és kormányzás egysége, az ősi bölcsek tanításaira épülő rendszer, amely az állami tisztviselőképzés alapja, valamint a tudás és kormányzás egysége (u. ott).


A civilizáció és önazonosságunk mélyebb szintjei

Életünk alapfeladata önmagunk, az élet és a világ felfedezése. Az életvezetés, vagyis viselkedésünk, magatartásunk irányítása az önazonosságunkról és az életünkről alkotott felfogásunkon alapszik. Önazonosságunknak egyszerre több szintje létezik, amelyek egyidejűleg állnak fent. Ahogy azt Huntington is kiemeli, az egyéni és a nemzeti, társadalmi önazonossággal egyidejűleg létezik még mélyebb, civilizációs önazonosságunk is. Huntington szerint a civilizáció határozza meg legmélyebb önazonosságunkat (Huntington 1998, 53). Szeretnék rámutatni, hogy önazonosságunknak léteznek még alapvetőbb szintjei: az emberiséghez, az élővilághoz, a Világegyetemhez tartozás. Így például Kieran Keohane a kortárs civilizáció társadalmi patológiájáról írt könyvében amellett érvel, hogy egészségünk és jól-létünk nemcsak az egyéni és közösségi életünket jelenti, mert átfogja az emberiség egészét és kapcsolatunkat a Természettel (Keohane, Kieran: The Social Pathologies of Contemporary Civilization. 2016). Mindannyian emberek vagyunk, és ember voltunknál fogva az emberiséghez, a Homo sapiens-hez tartozunk. Tudományos kísérletekkel is kimutatták, hogy az emberi együttérzés ma is jelen van mindenkiben, még a legelvetemültebb emberben is, legalábbis szervezetének reakciói szerint (Arno Gruen: A normalitás tébolya. 1983).

Egyetemes emberi önazonosságunk sem jelenti önazonosságunk legalapvetőbb szintjét, hiszen lényünk még  mélyebb szintjén mindannyian élőlények vagyunk. Tény, hogy létezik egyetemes együttérzési képesség az emberben. Amíg civilizációs beállítottságunk nem kerül ezzel ellentétbe, addig otthonunkkal, a földi élővilággal, az állatvilággal és a növényvilággal, a Természettel érzelmi közösségben él az emberiség. Még ez sem jelenti önazonosságunk legalapvetőbb szintjét. Az ókorban általánosan ismert volt a kozmikus szimpátia eszméje, az a fajta együttérzés a csillagvilággal, amely ma már a nyugati civilizációban csak ritkán és gyengébben jelentkezik, rendszerint olyan különleges tudatállapotokban, mint például a szerelem, vagy az ihlet. Önazonosságunk végső soron a Természetben, a Világegyetemben gyökerezik.

Énünk a cselekvőképességünk, és ez nem eredhet a cselekvésképtelen, élettelen anyagi világból. Énünk a kozmikus világ cselekvőképességének küldötte, postása, nagykövete. Énünk szabad, felette áll a fizikai okok gigantikus, kozmikus láncolatának. Énünk nem egy tetszőleges önkényes rendelkezőképesség. Énünk a Mindenség előretolt hadállása ahhoz, hogy a Földön cselekedni tudjon. Énünk szabad, képes cselekvéseinket irányítani, de mégsem egy önkényes rendelkezőképesség, mert énünknek az élet irányt szab, mégpedig az életnek legkedvezőbb irányt. Az élet irányadónak tekintése nélkül a tudat parttalanná és talajtalanná válna, nem juthatna el az önmagán és az anyagiakon túlmutató, maradandó értékekig.

Szögezzük le: olyan civilizációra van szükségünk, amely összhangban áll legmélyebb, legjobb emberi lényünkkel, amely képes biztosítani a testi-lelki-szellemi jólét és boldogság magas szintjét, amelyben az emberi értelem és az erkölcs  összhangban áll egymással, amely összhangban áll az emberi együttérzéssel, beleértve a Természet, a Világegyetem iránti természetes emberi érzést is.


Önazonosságunk mélységének szintje a civilizáció kulcskérdése

Önazonosságunk határait a civilizációs beállítottság jelentős mértékben képes módosítani. A közép-európai és a keletibb népeknél a Természet szeretete és tisztelete sokkal hangsúlyosabb, mint Nyugaton, ahol a Természet szót kisbetűvel írják, és kizárólag az élettelen, fizikai anyagi világot értik alatta. A Természethez való viszonyunk önazonosságunk kulcskérdését jelenti. Ha a civilizációs beállítottságunknál húzzuk meg a határt, ahogy az a nyugati civilizációra jellemző (Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása. Európa, 1998, 53), akkor természeti önazonosságunkat kirekesztjük önazonosságunkból. Ebben az esetben a civilizációs hatások válnak személyiségünk legalapvetőbb meghatározóivá. Ha viszont a még alapvetőbb, természeti világban gyökerezőként fogjuk fel önazonosságunkat, akkor a Természet az irányadó számunkra abban a tekintetben is, hogy milyen civilizációt építsünk. Önazonosságunk mélységének szintje a civilizáció kulcskérdése.


A természeti népek életművészetéről: a bőség társadalma

Térjünk vissza a civilizáció eredeti eszméjéhez. Létezik barbár civilizáció, ahogy azt a nyugati felfogás sugallja? Ha igen, melyik az? Mit mondhatunk a legalacsonyabb fejlettségi szinten tengődőnek tartott természeti népek életművészetéről? Tény, hogy a gyűjtögető-vadászó életmód többmillió éven át képes volt biztosítani az emberiség fennmaradását. Richard Leakey, a világ egyik legkiemelkedőbb antropológusa szerint kérdéses, hogy a modern civilizáció képes-e akár kétszáz évig fennmaradni (Leakey, Lewin: Fajunk eredete. Gondolat, 1986, 19). Ha azt szeretnénk, hogy az emberi nem fennmaradjon, van mit tanulnunk az évmilliókon át életképes ősi társadalmaktól.

Mi a helyzet az életművészet, az életvezetés, a mindennapok életminősége terén - a természeti népeknél? A nyugati civilizációban közkeletű nézet szerint a gyűjtögető-vadászó népeknek kultúrájuk, civilizációjuk nincs, az élet nehéz és kemény, napjaik az éhhalál küszöbén zajlanak, erőfeszítéseik a puszta túlélés elérésére irányulnak. A tények azonban ehhez képest teljesen más képet mutatnak. A hatvanas évektől kezdve egyre több antropológus mutatott rá arra, hogy ez a természeti népekről alkotott kép alapvetően hibás. A gyűjtögetés és a vadászat jelentős tudást és ügyességet igénylő tevékenység, amelyhez a természeti világ mély megértésére van szükség. Marshall Sahlins mutatta ki először az 1970-es években, hogy a természeti népek táplálkozási igényeiket könnyedén elégítik ki, mindössze napi 3-5 óra munkával, olyannyira, hogy a természeti népek társadalma nem az ínség, hanem, ténylegesen, a bőség társadalma (original affluent societies). Sahlins álláspontját egész sor későbbi vizsgálat igazolta. Richard Lee 18 hónapon át vizsgálta a Kalahári sivatag szélén, különösen nehéz természeti viszonyok  élő !kung busman törzs életét. A !kungok egy héten mindössze 15 órát fordítanak táplálékuk beszerzésére. Táplálkozásuk az amerikai egészségügyi minisztérium normáját mind az egészséges növényi táplálékok arányában, mind az elfogyasztott fehérjék minőségében, mennyiségében és kalóriájában jelentősen felülmúlja. Táplálkozásukat eszerint a magas szintű jólét jellemzi. Rengeteg szabad idejük egyik felét barátok és rokonok meglátogatására, másik felét vendégek fogadására fordítják. Ilyenkor énekelnek, transzba ejtő táncokat járnak, és történeteket, mondákat mesélnek. (Jeremy Cherfas, Roger Lewin: Nem csak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek. 2000).  

A !kungokhoz hasonlóan az afrikai pigmeusok és busmanok rendkívül és kifinomultan együttműködők, csodálatos tiszteletet tanúsítanak az élet iránt, gyengédségük, család iránti odaadásuk lenyűgöző (John Robbins: Százévesen egészségben. Matuzsálemi kor, kivételes életerő. A titok nyitja a tudomány tükrében, 2006, 306). Egymás és az élet iránt feltétlen szeretetet tanúsítanak. Az erkölcsi szabályok legsúlyosabb megsértésének számít, ha valaki durva a gyermekekkel vagy idősebbekkel szemben (u. ott, 308).


Az ősi eurázsiai műveltség nyomában: az abházok

Nemrég fény derült az ősi eurázsiai magasműveltség létére, amely természetvallásként, sámánizmusként, magas szintű bölcseleti rendszerként egészen i.sz. 600-1200-ig fennmaradt a Kárpát-medencétől Délkelet-Ázsiáig (Grandpierre A.: Lélek és Világegyetem, 2016).  Ez pedig azt jelenti, hogy ebben a körzetben az eltelt néhány évszázad nem tudta teljesen eltörölni a sokezerszer hosszabb múlt nyomait. Az ősi eurázsiai műveltség fennmaradt a pentaton népzenében, a népmesékben, a nyelvben, az Egyháromság filozófiai rendszerének nyomaiban, a hagyomány mélyrétegeiben, az életszemléletben. Az ősi eurázsiai életelfogás a nyugati civilizációtól viszonylag legkevésbé befolyásolt körzetekben őrződhetett meg a legjobban.

A nyugati civilizációban közkeletű nézet szerint a nyugati civilizációtól kevéssé befolyásolt népek a „harmadik világhoz”, a fejlődő országokhoz tartoznak, elmaradottak, s köztük a várható élettartam sokkal alacsonyabb, mint a nyugati fejlett társadalmakban. Mit mondanak a tények? A nyugati kultúrától nem, vagy csak viszonylag későn érintett, hagyományaikat őrző népeknél a leggyakoribb a rendkívül hosszú, száz év feletti élettartam, és, ami nem kevésbé fontos az életművészet fejlettségének megítélésében, a vidám, örömteli, egészségben zajló hosszú élet  (hunzák, abházok, vilcabambák, okinawaiak – John Robbins: Százévesen egészségben. Matuzsálemi kor, kivételes életerő. A titok nyitja a tudomány tükrében, 2006).

Megdöbbentő, mennyire ellentétes a kaukázusi abházok kultúrája a modern kultúrával. Az abházokra egész életükben jellemző a testi-szellemi frissesség és a látható életöröm. Életükben fontos szerepet játszik az ének, a zene, a tánc. Úgy tűnik, az abházok idős korukban sem fáradnak bele a bolondozásba, folyton újabb és újabb módját eszelik ki a mókának. Lenyűgöző a jókedvük, a humorérzékük (u. ott, 27). Az abházok rendkívüli vidámsága, egészsége, hosszú élete és életöröme a jelek szerint gyermeknevelési módszerüknek és életfilozófiájuknak köszönhető. Következetesen tisztelettel bánnak az emberekkel, a gyerekekkel is. A barátságos viselkedés a legfontosabb értékeik közé tartozik. Nem szidják, nem büntetik a gyerekeket, még a hangjukat sem emelik fel. A dicséretek visszatartásával fejezik ki rosszallásukat. Egy felszólítás sem hangzik el kétszer. Az abház gyermekek érzik a megbecsülést, és rendkívül szófogadók. Az iskolában nem izegnek-mozognak, képesek órákon át ülni és figyelni. Az abházok életművészetének minőségét mi sem jellemzi jobban, mint az a nyugati civilizációban szinte teljesen ismeretlen, magas szintű boldogság, vidámság, kiegyensúlyozottság és természetes jól-lét, amely számukra nem elérendő cél, hanem a természetes, mindennapi állapot. Az abházok rendkívül nagy százaléka él meg igen magas kort tökéletes egészségben és életereje teljében, figyelemre méltó testi-szellemi frissességben és látható életörömben (u. ott, 30).


Az ősi eurázsiai műveltség nyomában: a hunzák

A Pakisztán, Oroszország és Kína között fekvő Hunza kétezer évig csaknem teljesen el volt zárva a külvilágtól, életművészete az ősi Eurázsia felfogását őrzi. Hunzában nincsenek kórházak, elmegyógyintézetek, gyógyszertárak, kocsmák, dohányboltok, de rendőrség, börtönök, bűnözés és koldusok sem (u.ott, 72), mert nincs ezekre szükség. A hunzák a legvidámabb és legkészségesebb emberek, akikkel a Hunzába látogató expedíció tagjai találkoztak (u.o., 73). A Geriátriai Társaság megbízásából Hunzában járt dr. Jay Hoffman így összegezte tapasztalatait: „Úgy tűnik, a hunzaiak a legboldogabbak a világon. Boldogok, mert igazán élnek. Boldogok, mert egészségesek” (Robbins 2006, 76).


Az ősi eurázsiai műveltség nyomában: Bhután, a földkerekség legboldogabb országa
                     
A Délkelet-Ázsiában, Kína és India határán fekvő Bhután természeti adottsága folytán Földünk egyik legelzártabb állama. Az elmúlt több mint ezer évben elképesztő elszigeteltségben éltek. Az 1960-as évekig nem voltak aszfaltozott utak, elektromos és telefonhálózat, gépjárművek, postaszolgálat. Ősi műveltségük szerint az élet természetes állapota a boldogság, és az élet szellemi, lelki és anyagi oldala egyensúlyban kell legyenek egymással. Sikerült megőrizniük ősi hagyományaikat, életvezetésüket. Ennek köszönhetően Bhután a földkerekség legboldogabb országa. Bár léteznek a földön többé-kevésbé ellenpéldaként felfogható törzsek is, ahol az életkor és az életművészet alacsony szintű (lásd például Hill, Gurven, Keeley tanulmányait), az ősi Eurázsia legnagyobb részén, ahol az emberiség legnagyobb része élt, lényegében egységes, magas szintű műveltség állt fenn az elmúlt évmilliók során (Grandpierre 2016). Ez a kulturális egység biztosította az emberiség biológiai egységességét, azt, hogy az emberi evolúció nem vezetett olyan jelentős fajváltozatok kifejlődésére, mint ami például az elefántok esetében az afrikai és az indiai elefánt között áll fenn (Mann, Michael: The Sources of Social Power, Volume 1: A History of Power from the Beginning to AD 1760. Cambridge University Press, 1986).

                                                                 
A dél-amerikai jekána indiánok és a gyermeknevelés jelentősége

A természeti népek lelki-szellemi-fizikai egészségében, boldogságában, életvezetésében kulcsszerepet játszik a gyermeknevelésről alkotott felfogásuk, amely szerint a fizikai, lelki és szellemi egészség és boldogság kulcsa a szülők és kisbabáik, kisgyermekeik szoros fizikai, lelki és szellemi kapcsolata és összhangja (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában - A kontinuum-elv. Kétezeregy Kiadó, 2015). A dél-amerikai jekána indiánok nyelvéből hiányzik a kényszerként felfogott „munka” kifejezés, a muszájból, erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden tevékenységükhez úgy állnak hozzá, életfelfogásuknak köszönhetően, hogy ezzel saját jól-létüket növeljék, beleértve a legnehezebb fizikai tevékenységeket is. Viszonyuk a szomszédos törzsekkel kifejezetten jó. Szoros üzleti kapcsolatban állnak, alapelvük, hogy a jó kapcsolat megőrzése mindig fontosabb, mint a jó alku (u. ott). A gyermekek velük született igényeit a szülők a legnagyobb örömmel teljesítik, fejlesztik. A gyermekek önazonossága nevelésük során nem sérül, ellenkezőleg, elevenen és örömteli módon fejlődik. Rácsos ágy, külön gyerekszoba, járóka, etetőszék, babakocsi nem létezik, a kisgyerekek folyamatosan szüleik társaságában élik örömteli felfedezésekben, élményekben gazdag napjaikat. Ahogy az anyaméhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a csecsemő a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek elvárásainak. Ez azonban a modern világban szinte soha nem következik be (u. ott).