Hollai Hehs Ottó (Németország): A „Nemnövekedés diszkrét bája „.


gondolkodó





Furcsa cím, de nem én találtam ki, csak kölcsönvettem. Egy francia szerző, Serge Latouche, 2006-ban franciául, és 2011-ben, magyarul is megjelent könyvének a címe. Serge Latouche, francia közgazdász, egyetemi tanár, aki a  nemnövekedés paradigmájának első, ismertebb hirdetője.
A Kapu legutóbbi számában már írtam a könyvről röviden, most egy pár gondolattal kiegészítem.
A nemnövekedés fogalom, elég új a magyar nyelvhasználatban, talán könnyebben érthető, ha antinövekedésről beszélünk, hiszen, pl. a terjeszkedés ellentéte a magyarban inkább a terjeszkedés elleni,  „nemterjeszkedést”, így, nem ismerünk. Szóval a nemnövekedés műszó, de már népszerű, sokan ismerik, használják, sőt, már megjelent egy szótár: „Degrowth - A vocabulary for a new era”, magyarul: „ Nemnövekedés – Egy új éra szótára”, melyben  a  nemnövekedés területén és a különböző mozgalmakban meghonosodott fogalmak értelmezését foglalják egybe.
Igen, a nemnövekedés, egy alig pár évtizedes mozgalom, de terjeszkedik, és hétről hétre, hónapról hónapra mind többen csatlakoznak, a mozgalom mögött felsorakozó, gazdasági, társadalmi és végső soron politikai elképzelésekhez.
Már sokat írtunk a globalizáció buktatóiról, hibáiról, a felgyorsult világ okozta nehézségekről, és ma már mindenki sejti, érzi, hogy az erőltetett és állandó növekedési hajsza, végső fokon egy óriási válságba kergeti a világot, amiből nehéz lesz majd kilábolni. Felismertük, hogy a világpolitika rossz irányba mozog, de nem sokat teszünk, hogy valamit változtassunk.
Ha például az Európai Unió kormányzati intézményeitől, a jelenlegi ún. parlamentáris, demokratikus kormányzás eredményeit számon kérjük és ellenőrizzük, akkor nagyon kevés igazán helyes döntéssel találkozunk, Az EP, mint az Unió egyik legfontosabb demokratikus testülete, semmilyen lényeges határozatra nem alkalmas, legkevésbé törvényhozási döntésekre, ahol csak harmadrendű a szerepe. A másik két döntéshozatali intézmény, az Európai Bizottság, és az Európai Tanács jelentősége sokkal nagyobb, mint a parlamenté, de ezen intézmények inkább bürokratikus, mint demokratikus intézmények. Döntéseik  legtöbbször nem egyeznek az Unió tagállamainak elképzeléseivel.
Az egész világra jellemző, de a nyugati demokráciákban ez sokkal kifejezettebb, a globalizációs erők, és a nemzetállamok közötti érdekellentétek harca. Amíg ez a küzdelem tart, és kimenetele nem dől el, nem léphetünk előre, egy helyben topogunk.
A két irányzat közötti különbség; hogy a globalizáció a  világ gazdasági, de társadalmi  irányítását is, centralizáltan, egy bizonyos központból, vagy központokból képzeli el,  világpiacot teremtene, az  árucikkeket  ott állítaná elő, ahol a legolcsóbb a munkaerő, és ott értékesítené, ahol a legmagasabb árat érhetné el. A nemzetállamokban gondolkodás meghagyná a helyi közösségek autonómiáját, úgy gazdasági, mint társadalmi és természetesen politikai vonatkozásban is.
A legelső  és talán leghatásosabb  globalizáció- bíráló, D. Korten, amerikai közgazdász szerint, a tőkés társaságok az igazi kórokozók, ők a jelenlegi rendszer, az ökonomizmus zászlóhordozói, az ellenük folytatott harc jelentheti az első lépést a globalizáció elleni küzdelemben. Igen, ez pontosan így van, de a tőkés társaságok addig sikeresen működhetnek, amíg az emberekben a fogyasztási láz nem csillapodik.  A tőkés társaságok egyelőre változatlanul kezükben tartják világunk irányítását.
Egy általános paradigmaváltásra van szükség. Ezt viszont csak akkor érhetjük el, ha nagyon egyszerűen, érthetően szólunk a tömegekhez, és a bonyolult filozófiák és gazdasági elemzések helyett a lényeget magyarázzuk meg.
Mindjárt javítom magam, ha a paradigma kifejezés helyett, a közös gondolkodásmód, vagy egy általánosan elfogadott világnézet megváltoztatásáról beszélek.  Amíg a fogyasztói társadalom bűvös légkörében élünk, amíg az ún. ökonomizmus szemlélete, mint meggyőződés uralják gondolkodásmódunkat, addig a tőkés társaságok nem tűnnek el életünkből.
A modern gazdasági viszonyokban az emberi kapcsolatokat tárgyiasítjuk, eldologiasítjuk. Ez a felvilágosodással indult el. A középkor polgára még nem volt „megfertőzve”, modern korunk „haladó eszméitől”, még hitt a földöntúliban, az egyház tanítása volt a legelterjedtebb, leghatásosabb és az általános szegénységben vigaszként hatott,  hogy  majd a másvilágon kapunk „üdvözülést A kapcsolat ember és ember, ember és a természet között szorosabb volt.  A felvilágosodás, talán időszerűen, forradalmi változásokat hozott az emberi gondolkodásban, elsősorban  a  nyugati, keresztény civilizáció kultúrkörében. Ezt azért hangsúlyoznám ki, mert éppen a mellettünk élő, és jelenleg a legnagyobb problémát okozó civilizáció, az Iszlám gondolkodásban, a felvilágosodás, mint eszmei irányzat, nem érvényesült. Hogy ők boldogabbak e, mint mi, azt itt nem tárgyalom
Nos, a „felvilágosodás” eszmei hatása, azóta tucatnyi új ideológiát és más „újdonságot” termelt, köztük a kapitalizmust, amit bár Marx bácsi és hívei a pokolnak szántak, de ez nem sikerült, a kapitalizmus csatát nyert és azóta a Tőke, eredeti fényénél sokkal fényesebben, meghódította és „beragyogta” az egész világot.
Az utóbbi időkben azonban vészjósló hangokat hallani. Mintha már a szakértők és a rendszert támogató közgazdászok sem bíznának a rendszer tökéletességében, és egy hosszú gyengélkedési állapot után, egy, talán végzetes, súlyos megbetegedésről  beszélnek. A kapitalizmus, II. világháború utáni fellendülését, kétségtelenül a szocializmus bukásának köszönheti, de szoros kapcsolata, mondhatjuk érdekházassága, a demokráciával csődöt mondott. A demokrácia ugyanis a többség elképzeléseit kellene tiszteletben tartsa, a kapitalizmus pedig tulajdonképpen egy olyan társadalmi rendszer, ahol a termelőeszközök egy kisebbség kezébe kerültek, ez a kisebbség mindig zsugorodik, a mind nagyobb többség pedig, mások által irányítva, mások által meghatározott feltételek mellett kell dolgozzon, éljen.  Jelenlegi  földi életünkben,  a „jóléti társadalomban”, kb. az emberiség 2 százalékának jut a javak fele, a másik felén osztozkodik 98 %, tehát a javak elosztása égbekiáltóan igazságtalan.
Szomorú, hogy az erre vonatkozó, részletes és mondhatni pontos statisztikát,  az ENSZ, tehát egy olyan világszervezet adja mindenki számára elérhetővé, ahol a világ összes nemzete képviselve van. Ellenlépések mégsem történnek. Felmerülhet tehát a gyanú, hogy a Világszervezet is a felső tízezer markában van?
Be kell vallanunk, hogy jelenleg tehát nem demokráciában, hanem a Tőke diktatúrája alatt élünk, de becsapjuk saját magunkat, és évről, évre új politikusokat, új parlamentet választunk.
A politikai fejtegetéstől lépjünk vissza az eszmékhez. A felvilágosodás után, elsősorban a XIX. században kialakult, megszületett eszmerendszerek egyike se oldotta meg a világ problémáit, igazából egyik sem vált be.  Igaz, hogy ezen ideológiák  célkitűzései, hit és értékrendszere nem táplálhatók be mindenkibe, nem lehetnek általánosak, mert az emberek nem egyformák, sőt, nagyon is különbözőek. Sokan foglalkoztak és keresték, egy bizonyos társadalom részére, azt az ún. uralkodó eszmét, amely- mondjuk - összegezi, és általában kifejezi egy bizonyos társadalmi csoport vágyainak, elképzeléseinek, értékrendjének központi témáit. A francia forradalom hármas jelmondata: a szabadság, egyenlőség, testvériség, sokáig volt az európai eszmevilág egyik legvonzóbb, elméletileg mindenki által elfogadható és követhető gondolkodási  modelle. De csak elméletileg lett elfogadva, a gyakorlatban soha nem érvényesült, senki nem tette igazán magáévá.  Már a nagy forradalom megcáfolta és kicsúfolta e jelmondat igazát, hiszen az egyenlőség azt jelentette, hogy mindenkinek lehetősége volt a nyaktiló alá helyezni a fejét, és ezt a testvérek, szabadon végig is nézhették. Aztán jött a XX. század, a népirtás százada, amikor két gyorsan felemelkedő, véres ideológia végleg kiábrándította az embereket az „eszmeiségből”.
Talán a sokat bírált, és lepocskondiázott nacionalizmusban találták meg az emberek azt a közös egységet, gondolatvilágot, amely valamelyest összekovácsolta őket. Mert egy közös nyelv használata, egy közös kultúra, melyhez egy közös hit is tartozik, no és a közös múlt, a közös történelmi tapasztalatok, még a társadalmi és gazdasági különbözőségeket is elsimíthatják.
A jövő, ha a mai helyzetből kiindulva tekintünk előre, egyáltalán nem vázolható fel optimistán. Az uralkodó kapitalista rendszer, és az ezt kísérő és támogató világszemlélet hamis. Jófejű gondolkodók már elég régen figyelmeztetnek, és jelzik ennek a rendszernek a bukását, de éppen, akiket érint a bírálat, nem hajlandók változtatni, hiszen jólétüket ez a rendszer biztosítja. Megvárni, amíg a rendszer magától összeomlik, azt jelentheti, hogy egyik napról a másikra gazdasági krízis örvényébe kerülünk, amiből vagy ismét kimászunk, ahogy eddig sikerült, vagy egy hosszabb tartó válság, az anyagi tartalék nélküli széles réteget végleges nyomorba döntheti.
A legnagyobb ellentmondás a kapitalista jövőt illetően az, hogy maguk a bírálók nagy része is, egy lelassult növekedésben és az államok óriási eladósodásában látja a kapitalizmus hanyatlásának és későbbi bukásának a fő okát. Az igazság azonban máshol rejtőzik, mert éppen az évtizedek óta felfelé ívelő növekedés, ami a rendszer bukását, már elég régen előre jelezte.
A kapitalizmus alapja, mondhatjuk célja mindig is az volt, hogy mindent besoroljunk a kereskedelem, a piac körébe. Ez a világ az ökonomizmus világa, egy olyan téves meggyőződés, amely azt feltételezi, hogy az ember és az általa felépített társadalmak optimális létezésének, és fejlődésének az elsődleges feltétele, az anyagi javak állandó növekedésének a biztosítása. Ezt, ha leegyszerűsítem és lefordítom a mindennapok gyakorlatára, azt jelentheti, hogy ha a mai nap, kétszer vagy háromszor rendesen ettem, jóllaktam, akkor ezt holnap, legalább egy evéssel meg kell növelni, és holnapután, már legalább négyszer kell jóllakni és így tovább. Ha már van a szekrényben hat ingem, és mondjuk három nadrágom, akkor ezt, a lehető leggyorsabban, 12 ingre és hat nadrágra kell növelni. A jó minőségű bútorom, amit még a szüleimtől örököltem, már elavultak, újra cseréljük, de öt év után már ez is unalmas lett, ismét új bútort veszünk. Kicsiny, és nevetségesnek tűnő példák, de ez a valóság.
Az utóbbi időkben a privatizálás lett a szlogen, és mindent a modern közgazdaságtan törvényei alá helyeztek. Nem árt arról is beszélni, hogy a közgazdaság, mint elmélet, mint tudomány, nem hasonlítható a természettudományokhoz, nem lehetnek állandó, és megváltozhatatlan törvényei. Ezt a „tudományt” a kapitalizmus saját érdekeinek megfelelően alakította, és nincs semmi köze az ember erkölcsi értékeihez.
Mindent vegyünk ki az állam kezéből, ezt az elvet alkalmazták világszerte. Az egészségügy már elég régen a maszek világ egyik legjobb üzleti vállalkozása lett. Azóta megnőtt a betegségek száma, és a pár száz ismert orvosság helyett, ma tízezrekre emelkedett a gyógyszerek mennyisége, melyeket, a megszámlálhatatlan patikák egyikében, megvehetsz drága pénzen. Az állami betegbiztosító, csak egy kisszámú gyógyszert térít meg, a kispénzű beteg gyógyszer nélkül maradhat. Gyermekeink oktatása is már a „vállalkozók” kezébe került, a világ tele magániskolákkal, és különböző tanfolyamokon mindent tudást elsajátíthatsz, ami modern világunkban a pénzszerzéshez, az érvényesüléshez nélkülözhetetlen.
Szóval egy olyan társadalomban élünk, főleg mi, a nyugati, keresztény civilizáció halandói, ahol a fogyasztást életünk alapelvének tekintjük. a keresztény elv; hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az isten szájából származik. - már a viccekben sem hangzik el.
Egy társadalom, melyet egyszerűen lenyelt a gazdaság, el fog pusztulni. A világ amelyben élünk, a Föld, mint bolygó, Véges !, a szónak a legszorosabb értelmében. Ezt szükségtelen magyarázni, ezt ma már a kis gimnazista is tudja, mert tanul földrajzot, kémiát, fizikát és biológiát. Ha természettudományos ismereteinket előkaparjuk,  akkor csak sajnálkozással tekinthetünk azokra, akik a GDP évről, évre való növekedéséről beszélnek. A fosszilis energiát csak az utóbbi pár száz évben használjuk, a kőszenet, kb. négy ötszáz éve, a kőolajat alig egy évszázada. Az előrejelzések szerint a szénkészlet még tarthat néhány száz évig, de elégetése rontja a levegő minőségét, a kőolajkészletek, talán még négy-öt évtizedre elegendőek. Ezek a nem megújuló energiák tehát rövidesen eltűnnek. Hát persze, hogy eltűnnek, hiszen amit a természet kb. egymillió év alatt hozott létre, azt mi egy év alatt elégetünk és ez nem csak, hogy nem normális, de életveszélyes. A mind gyorsabban növekvő földi népesség, és az erőltetett fogyasztás, egy még nagyobb energiaforrás-felhasználást feltételez, ami a népességnövekedést is serkentheti. És mindez egy véges bolygón.
Bajok lesznek, óriási bajok és erről politikai szinten keveset beszélnek. Azt a tényt, pl. hogy a világ legnagyobb olajtartalékainak országaiban hatalmas társadalmi és politikai problémák vannak, alig veszik tudomásul. Ezekben az országokban óriásiak a társadalmi különbségek, a politikai rendszerek diktatórikusak és még nem tudni mit hoz náluk a jövő, ha az energia tartalékok hirtelen kiapadnak.
Úgy élünk, egyik napról a másikra, mintha minden a legnagyobb rendben menne, és ez így tarthat még egy jó ideig. Pedig ami véges, azt nehéz lesz majd ismét elindítani, a természet nem változtat évmilliós ritmusán.
Az energia-utánpótlás nehéz problémája súlyos konfliktusokhoz vezethet, de benzin és központi fűtés nélkül még életben lehet maradni, víz nélkül viszont gyorsan, nagyon gyorsan elpusztulunk.
A napokban olvastam egy bíráló írást, Áder elnökünk ún. „klímahisztijéről”.  Hát téves felfogás, ha azt gondoljuk, hogy az elnök kvázi hisztizik. Egyszerűen látja, ami jönni fog, a vízhiányt és a többi problémát és szent kötelessége, hogy erre felhívja figyelmet
Amit, mi itt Nyugaton, rendezünk a vízzel, az több, mint felesleges pocsékolás, herdálás, az egyszerűen bűn, mert másokra nem gondolunk, de hülyeség is, mert nem jut eszünkbe, hogy mi is sorra kerülhetünk. Aki még nem élt vízhiányban, olyan körülmények között, ahol a víznek óriási értéke van az, nem is érheti ezt meg. Én éltem, és sajnos, ma én is több vizet használok, mint amennyit megérdemelnék. Mert az embereket könnyű gyorsan elkényeztetni. Mi locsoljuk a focipályákat, a golfmezőt, és itatjuk az állatkertben a hatalmas testű állatainkat, napi sok, sok ezer liter vízzel. Persze őket is életben kell tartani, de mit kezdünk velük, mikor beáll a vízhiány, és nekünk sem lesz elegendő vizünk. Majd csak lesz valahogy, mondják sokan, majd megoldjuk. Nem oldjuk meg, mert már most vannak a földön olyan területek, ahol nem, hogy mosakodásra, de a napi ivóvízre sem jut. Már erre az évre beharangozták pl. a dél-afrikai Fokvárosban, hogy elkövetkezik egy ún. zéró nap, amikor a csapot hiába nyitod ki, víz nem jön többet. Egy évvel elhalasztották a dátumot, talán jövőig kihúzzák. De mi lesz azután. Különben Fokváros nem akármilyen város, egyes vélemények szerint a világ legszebb városa, közel három millió ember lakja, és Afrika talán legfőbb turisztikai központja. Ez mind szép, de mi lesz majd víz nélkül.
Fokváros csak egy picinyke példa, óriási metropoliszokra várhat hasonló sors. Egyszerűen nem vesszük tudomásul a tényeket. Bár a Föld kb. 70 százalékát víz borítja, de ebből csak 2 és fél százalék az édesvíz. amiből a valódi, felhasználható ivóvíz legfeljebb csak a fele. Ha valaki ma azt mondaná, hogy egy pár éven belül, a Lidl - nél sorba állunk majd az ásványvízért, azt lehülyéznék, pedig a kilátások nincsenek messze. Nos, a vízhez való hozzájutás a gazdagabb országokban még egy ideig megoldásra talál, de a szegény országok és főleg Afrika népei már most szenvednek a vízhiánytól, egyáltalán nem csodálkozom, hogy egyszerűen útra kelnek és oda igyekszenek, ahol egy nap kétszer is lehet tussolni, ha nagy hőség.
Most visszakanyarodom a nemnövekedés elmélethez, és mozgalomhoz, amiről Magyarországin még aránylag keveset hallani, pedig az Unión belül már létezik, és Franciaországból kiindulva, sok helyen, ha nem is virágzik, de már gyökeret vert.
 A nemnövekedés, vagy talán érthetőbben, az antinövekedés, egy olyan társadalmat képzel el, ilyenről gondolkodik, ahol az emberek nem akarnak mániákusan áruk tömegét előállítani, csak azért, hogy ezeket majd megvegyék és elfogyasszák, vagy végül kidobják.
Az első lépés, hogy rádöbbenjünk, hogy ezt az egészet valójában nem mi akarjuk, erre rávettek, rákényszerítettek minket. Már az ún. demokrácia elvét sem ismerjük igazán, azt hisszük, hogy demokráciában élünk, ezt halljuk napról, napra és erre büszkék vagyunk, pedig a demokrácia alapelve, hogy közösen döntsünk a problémák elrendezéséről. A demokrácia igazi meghatározását már sokan megkísérelték, talán egy Arisztotelésztől eredő meghatározás a legérdekesebb:-A demokratikus társadalom olyan társadalom ahol minden egyes állampolgár képes -az irányított és az irányító szerepét is betölteni. – persze ez nagyon utópisztikusan hangzik, ilyen társdalon nincs. Az viszont igaz, hogy a demokrácia olyan államokban a legerősebb, ahol a társadalmi különbségek minimálisak, ilyen pl.Svájc.
Ha a II. Világháború utáni nemzedékek gondolkodásmódját és életstílusát szemügyre vesszük, rádöbbenünk, hogy szinte egyik évről a másikra belecsöppentek egy akadálymentes, folyamatos növekedési korszakba. A fogyasztás rohamosan növekedett, az emelte a státuszszimbólumot, ha sokat vásároltál, de ezt nem sajátmagunktól találtuk ki, ezt egy mesterséges serkentésnek köszönhetjük. Sajnos az ember a bőséget, a kényelmeset, ami látszólag jó hangulatot is teremt, és kvázi boldoggá tesz, azt gyorsan elfogadja, és magáévá teszi. Így lettünk a fogyasztói társadalom rabszolgái.
Ebben a rendszerben a fő cél, a termelés és fogyasztás ritmikus állandósága, a termelési költségek csökkentése és a profit feltétlen biztosítása. A nyertesek valójában nem mi vagyunk, mi csak a kiszolgálói vagyunk a rendszernek, mert minden, így ami életünk is, az áruk előállításán, és sikeres értékesítésén   múlik.  Csak egy példa: Ha a német autóóriás, a Mercedes cég, a közeljövőben kevesebb autót tud a világpiacon értékesíteni, akkor sok kecskeméti magyar munkás az utcán maradhat.  (Sajnos erre lehet számítani) De ha pl. az Egészségügyi Világszervezet felvilágosító kampánya révén sikerülne az édességfogyasztást csökkenteni, és így a diabetikus betegséget visszaszorítani, akkor jó néhány édességgyár bezárna.(Sajnos, erre nem lehet számítani).
Nos, született egy olyan gazdasági, társadalmi és remélhetőleg politikai mozgalom, ami fogyasztás-ellenes, antiglobalista, antikapitalista.  Elképzeléseik közé tartozik pl. egy Feltétel Nélküli Alapjuttatás (FNA) és egy Jövedelmi Plafon bevezetése. Első hallásra ez mind elég utópisztikusnak tűnik, de ki tudja, holnap, vagy holnapután valóság lehet.
A Mozgalom, egyelőre a baloldalon talált támogatókra, hiszen elképzelései inkább baloldaliak. Nem ártana, ha a haladó, új jobboldal is felfigyelne az antinövekedésre, mert a normális jövőt, gyerekeink jövőjét, csak ezzel az új eszmével tudom igazán optimistán elképzelni. Ideje, hogy politikánkban a jobb és baloldali értékrend helyett, beszéljünk értelmes, és értelmetlen politikáról. Eddig azt hallottuk, mindkét oldalról, hogy vagy növekedsz, vagy elpusztulsz, ez helytelen, helyes, hogy ha tovább növekszel, akkor  ebbe biztos belepusztulsz.
Ha fiatalabb lennék, azonnal bérelnék egy irodát, és ahogy apám ezelőtt 86 évvel pártot alapított a lakásunkban, úgy én is megalapítanám Magyarország új párját, a MAM-ot,(Magyar Antinövekedés Mozgalom)