Krausz Tivadar: Bevezetés a lázadó életmódba, mint kisebbségi létformába


irodalom, gondolkodó



Kísérleti ember vagyok, sikeres kísérlet. Gamma-mutáns. Tehát mi más, mint lázadó. Persze nem keresem a bajt, ezért egy időszaknyi saját káromon tanulás után, hogy pionír tevékenységemet zavartalanul folytathassam, szakadatlan, veszélyes lázadásomat megfékezendő, tíz évre elvonultam a magam benső magaslatára, mint Zoroaszter. A hegyről lejöttem, annyit mondhatok a többi lázadóknak, kellő heroikus pesszimizmus nélkül nem lehetséges a lázadó sorsát élni.
        A lázadás természetesen és általában gyermekkorban fészkeli bele magát az emberbe, mivel a Lázadás a Paradicsomban kezdődött. Kellett hozzá egy beépített provokátor és egy nő, aki miután elcsábult, szakított a tudás fájáról, és megtudta, mint juthat szőke hajfestékhez. A tudást történelmileg Conan, a barbártól a gépek háborújáig gyakran rangon alul, az ember eredeti rangját leszállító ostoba visszaélések formájában hasznosítjuk.
            A lázadás oka, célja és értelme a tudás monopóliumának megtörése, a természetes, fáradságos utat elhagyó közvetlen, „illegális” tudáshoz jutás.
            A sok ezer éves permanens lázadás a tudásért, s azon keresztül a hatalomhoz jutásért folyik. A tudás hatalom. A hatalom tehát bírhat, bírhatna a tudással. A mai hatalmak miért is nem bírnak vele? Miért is olyan sötétek? Mert a hatalmak a tudást a könnyebb uralhatóság kedvéért már réges-rég lebutították.
            Őseredeti paradicsomi természete szerint a tudás háromrétű. A hatalom által favorizált lebutított tudás egysíkú. Az egysíkú tudás kizárólagosan az ismeretek mennyiségére korlátozódik, a háromrétű tudás, a puszta ismeretanyagon túl, a megkülönböztetni tudást, vagyis az árnyaló differenciálást és erkölcsi érzéket, továbbá a lényegében semmiből teremtő alkotni tudást, a kreativitást is egységébe foglalta, éspedig minden egyes ember számára a maga képességei szintjén.
          A hároméves ember már képes a lázadásra. Azt mondja: Nem! A kamaszok többségét elsodorja az a generációs lázadás, amire a kapitalista lázadásipar rátelepedett, és amit immár manipuláltan generál kizárólag a haszon kedvéért. Aki átlát ezen az üzletszerű lázításon, „lázasztáson”, még azután is lázadó marad, miután elszállnak fölötte a korosztályos lázadás évei. De nem azért, mert belemerevedett régi szerepébe, hanem, mert választott útja a lázadás, biztos benne, hogy lázadásának minden nyeresége benső érték, de abban is biztos, hogy lázadásának semmilyen külsődleges nyeresége nem lesz. A lázadó útja materiális szempontból a legnehezebb, legkeményebb, legveszélyesebb és legreménytelenebb út. A lázadó ösztöne olyan, mint a ragadozó pisztrángé: csak a döglött hal úszik az árral, az aktuális irány mindig az árral szembeni.
        Filozofálhatnék még, meg is teszem, ám most jöjjön intermezzónak egy aktuális praktikus közéleti példa.
            Minden forradalom előfeltétele valamiféle lázadás, ha nem is mindig feltétlenül utcai harcok, de minimum benső lázadás a tömegek lelkében, ami később közösségi lelkületet kovácsoló közös magatartásformákban manifesztálódhat. Volt ugye ez a fülkeforradalom. Kétharmadnyi lázadó egyetlen országban sem létezett/létezik. A lázadók szólisták. Lázadók közössége? Ugyan már! Legfeljebb a kevesek laza hálózata. Lázadó, készülj a legrosszabbra! (Máskülönben meg a 2006-os utcai harcosok is a saját kisebbségükön belül maradtak.) Kétharmad, ha leváltja az uralmat gyakorlókat, akkor azt nyugodtan, mérsékelt hevülettel teszi, láz és láz továbbadása, mindenféle forradalom nélkül, egyszerűen csak kigolyózza, kiközösíti az alkalmatlanná sorvadt uralkodó csoportot.
            A hatalom, a tudásmonopólium (a nap szerencsére időről időre más-más fenékből süt) nagyon tudja már, mit kell tenni az olyan megátalkodott és elvetemült szólista lázadókkal, akik nem hajlandók az éppen trendi lázadásipar fogyasztóivá zülleni. A teljes társadalmi környezet oly mód berendezett, hogy a lázadó a lázadásával sosem a hatalomban tesz kárt, hanem végső fokon önmagában, saját érdekeiben. Ezt hívják kontramanipulációnak. Tehát nem csupán a lázadásipar trendjét követők, de a független, tudatos lázadók is meg vannak malmozva. Olyan implicit csiki-csukiba vagyunk zárva, amit csak kevesek ismernek föl, ezért ebből a csiki-csukiból alig van kiút. Ez az alig kiút pedig nem más, mint a lázadók heroikus pesszimizmustól átitatott sorsútja. Materiális értelemben rendszerint vesztes út, ugyanakkor erkölcsi értelemben mégis egyike a kevés, igen nehéz, ám győzelemre vivő utaknak.
            Mondhatnám azt is: aki Zarathusztrát a szájára veszi, de hiába, mert maga nem vonul el önnön benső magaslatára, s nem azt tanítja, amit csak ott fönn a magunk hegyén, s nem kevesebb, mint egy évtized alatt lehet legkorábban elsajátítani tenmagunktól, bizony körülzümmögi azt a halálos csípésű torinói lódarázs.