László György (Kalotaszeg): Az önbecsapás fogságában

kultúra


Mit írtál egyik írásodban, Trianonnal kapcsolatban, hogy az akkori magyar politikum és tisztikar is felelős azért, ami történt, – támadott le Kolozsvár utcáján egyik ismerősöm.  -Nincs igazad! – mondta – mert az akkori magyar vezetés mindent megtett, hogy ne úgy történjenek a dolgok.
-Például mit tett – egyetlen dolgot említs fel, s akkor minden rendben.
-Mit? – mit tudom én, de az nem igaz, hogy az akkori magyar tisztikar elárulta volna a nemzet ügyét, hogy lapítottak.
-S akkor mi módon történhetett, hogy Linder Béla egyetlen tollvonással – ha tudott írni egyáltalán – felszámolta a magyar hadsereget, mondván, „nem akarok katonát látni”. Mi módon történhetett meg, hogy a Károlyi féle rezsim szinte tálcán kínálta fel Pozsonyt, az egykori koronázási várost a cseheknek, s így ma Szlovákia fővárosa, Bratislava névre hallgat. Több mint egymillió katonánk, tapasztalt katonánk volt, s mégis a román betöréskor nem volt, aki megállítsa azt a rabló, minden értéket elvinni akaró csürhét. (A magyar állam mikor kér kártérítést azért a mérhetetlen rablásért, fosztogatásért, amelyet a román hadsereg vitt véghez Budapesten és az általuk elfoglalt területeken?) Még csak fel sem említette egyik kormány sem (Horthyék sem), nemhogy kártérítésről szó lehetne. Trianonkor nem volt tárgyalóképes, jellemével, szellemi fölényével „látszó” politikus, úgy mentek oda, mintha egy párizsi kaszinóból jöttek volna ki, s mentek volna be egy másikba. Nem tudták szimpatikussá tenni a magyarság ügyét, a sok csélcsap, részeges francia tábornok számára. Lám, a románok minden eszközt bevetettek: királynőjük összeszűrte a levet Berthold francia tábornokkal, s Bukarest 40 legszebb prostiját vitte magával, hiszen ez a leghatékonyabb eszköz a sok részeges politikus számára. Szinte fesztivállá dagadt Bratianu által rendezett evés-ivás, aztán jöttek a prostik, s az eredmény ismert. A mindenkori magyar politika megpróbált gyáva lenni. És lett is, ámítgatjuk magunkat, hogy kirablóink hátha magukba szállnak a tisztességesség irányába. S tesszük ezt azóta állandóan, pedig nemzetközi fórumokon – ENSZ, Emberi Jogok Bizottsága – fel lehetne vetni, hogy valami nagyon nincs rendjén Közép-Kelet-Európában a Kárpát-medencében. S ez az önbecsapás végül mindig a végkifejlet felé toloncol, s úgy teszünk, mint a csapdába került állat, aki vergődik, s magát kínoztatja, gyötri, s már nem a csapda elkerülése a fontos számára. Önfogságba esett nép vagyunk. Inkább világgá futunk, százezer számra, s nem vesszük észre, hogy nyugatról egy világhódító szándékú banda behúz, hebehurgyaságunk, hűbelebalázságunk révén, s azonnal nekiugrunk a falnak, a semminek. S az itt maradottak nagyot nyelnek, sötét alkuk felett, hogy kik és hány ezren telepedhetnek be Magyarországra évente. Hiszen a te fiaid is Portugáliában pusztítják a levegőt. Egyikük marokkói félbarna nővel ékeskedik, s gyerekeik hírből sem tudják a magyar beszédet. Hiába építettél nekik kacsalábon forgó kastélyt, mert a Besszarábiából Erdélybe özönlő románok fogják majd lakni.
-Hát igen, – nyögdécselt ismerősöm. - De hát mit tehetek én, ha így van?
-Most már semmit, mert a nevelés juttatja eszünkbe ott a kezdetekkor, hogy a jövőben is mindennek ideje van. Fiaid rád se bagóznak, mert becsaptad őket. Mert nem nevelted azzá, ami természetes. Születettségüknél fogva. Tisztességes magyarságtudatra, hogy legyen ember is, hogy legyenek önmaguk számára tisztességesek, s ne az önbecsülés hiányában saját maguk foglyai.