László György (Kalotaszeg): Az új Bábel-torony
irodalom
A
monda szerinti emlékezet újra és újra odavisz egy valamikori toronyhoz, amelyet
az ember tömeggé duzzadtságában, elveszítvén mértékét, önkontrollját, hiú
buzgalommal emelni, építeni kezdett. Gőgös önmagát túlértékelése Istennel akart
rivalizálni: mondván: oda felér hozzá és ő lesz az úr a magasokban is. És
elbutulásában nekifogott, építeni azt a tornyot, amelynek nem volt tartalmi
miértje, jövőbe mutatóssága, csak az ostoba arrogancia kilátástalan
nevetségessége. És Isten csak annyit tett, hogy összezavarta az ott erőlködő,
építő buzgólkodók nyelvét, s összedőlt a kártyavár. Milyen kevés kellett a
hamisság megsemmisítéséhez. Mintha napjainkban lennénk, ahogy sok nyelven
beszélők építik az új Bábel tornyot, most értik egymást, a közös bűnözés
mámorában lebzselve, félredobva minden morális szellemi értéket, sárba tiporva
nemzetek hagyományait, új Isten-kísértésben a sátán és aranyborjas népének
vezetése alatt már-már fittyet hányva az Istenség örök érvényűségére. És Isten
megint hatalmasat cselekedett: akkor összezavarta a nyelveket, hogy nem
értették egymást, napjainkban elvette emberektől, népektől a beszédkészséget:
nincs, amit mondjanak egymásnak. Hiába menekül az ember technikai csodákba,
azoknak menthetetlenül rabja lesz, lett, semmilyen üzenete nincs, semerre.
Begubózottan, beszédtől elszokottan, elbutultan kuksol az emberiség, saját
bőrébe zártan, újra reá dőlt a torony, saját ostobaságának torz tákolmánya: a
senkiség, az üres, sehová sem vezető törpe akarnokság, az ostoba lelketlenség
megalomániája.
Ülnek
egymás mellett, egymással szemben, a „kivilágított sötétben”, tornyukban, ebben
a torz, elszúrt világban és nincs, amit mondjanak egymásnak. Börtönökben
kiüresedett, lelketlen bőr zsákjukba szorítva.