László György (Kalotaszeg): Az új Bábel-torony


irodalom


A monda szerinti emlékezet újra és újra odavisz egy valamikori toronyhoz, amelyet az ember tömeggé duzzadtságában, elveszítvén mértékét, önkontrollját, hiú buzgalommal emelni, építeni kezdett. Gőgös önmagát túlértékelése Istennel akart rivalizálni: mondván: oda felér hozzá és ő lesz az úr a magasokban is. És elbutulásában nekifogott, építeni azt a tornyot, amelynek nem volt tartalmi miértje, jövőbe mutatóssága, csak az ostoba arrogancia kilátástalan nevetségessége. És Isten csak annyit tett, hogy összezavarta az ott erőlködő, építő buzgólkodók nyelvét, s összedőlt a kártyavár. Milyen kevés kellett a hamisság megsemmisítéséhez. Mintha napjainkban lennénk, ahogy sok nyelven beszélők építik az új Bábel tornyot, most értik egymást, a közös bűnözés mámorában lebzselve, félredobva minden morális szellemi értéket, sárba tiporva nemzetek hagyományait, új Isten-kísértésben a sátán és aranyborjas népének vezetése alatt már-már fittyet hányva az Istenség örök érvényűségére. És Isten megint hatalmasat cselekedett: akkor összezavarta a nyelveket, hogy nem értették egymást, napjainkban elvette emberektől, népektől a beszédkészséget: nincs, amit mondjanak egymásnak. Hiába menekül az ember technikai csodákba, azoknak menthetetlenül rabja lesz, lett, semmilyen üzenete nincs, semerre. Begubózottan, beszédtől elszokottan, elbutultan kuksol az emberiség, saját bőrébe zártan, újra reá dőlt a torony, saját ostobaságának torz tákolmánya: a senkiség, az üres, sehová sem vezető törpe akarnokság, az ostoba lelketlenség megalomániája.
Ülnek egymás mellett, egymással szemben, a „kivilágított sötétben”, tornyukban, ebben a torz, elszúrt világban és nincs, amit mondjanak egymásnak. Börtönökben kiüresedett, lelketlen bőr zsákjukba szorítva.