ORBÁN ÉVA: AZ 1956. OKTÓBER 25-I SORTŰZRŐL


dokumentum


Vélemény
Feitl Irisz kutatást vezető tájékoztató adatairól

Az Országgyűlési Múzeum az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulóján nyitotta meg első kiállítását, melynek témája 1956. október 25-i Kossuth téri sortűzre emlékezett. Azóta bővült az adatbázisuk. Megnyitáskor 71 áldozatról tudtak, és azóta kilenc további civil áldozatot sikerült azonosítaniuk.
Tudomásuk van további 44 lehetséges áldozatról, akikről azt feltételezik, hogy a téren halhattak meg halotti bizonyítvány, mentős esetnapló, sebészeti kórlap alapján, de ennek bizonyítása még nem zárult le.
Két év alatt sikerült 19 interjút is készíteniük szemtanúkkal, túlélőkkel, egy orvossal és egy mentőssel, amiből nyolc lesz látható a kiállításon, 2-3 perces változatban.
Feitl Irisz MTI-nek adott nyilatkozata szerint:
Az áldozatok felkutatása mellett az is nagyon fontos, hogy feltárják a sortűz pontos körülményeit, hiszen azt "a mai napig legendák veszik körül".
Elsősorban levéltári dokumentumokra alapozzák a kutatást, és az a fő céljuk, hogy feldolgozzák azokat a belügyminisztériumi és állambiztonsági iratokat, amelyeket eddig még nem tudtak, később pedig külföldi levéltárakba is betekintenének. Várják azok jelentkezését is, akik átélték az eseményeket, esetleg bármit tudnak azokról, akik a helyszínen voltak.
Magam részéről a fent leírtakból az MTI hírei alapján a sajtóból szereztem tudomást.
Jó negyedszázada foglalkozom ’56 kutatásával, amit azért kezdtem, mert 1990 után a hivatalos kutatók egy része alapként a kádári koncepciós perek jegyzőkönyveit vette hiteles dokumentumnak, amit a megkínzott áldozatokkal is alá írattak.
Ezért én a másik oldalról, a magyar szabadságért harcolókat kutattam fel, és készítettem velük visszaemlékezéseket, hogy a szabadságharcot vérbefolytók gyalázatos rágalmait némiképp ellensúlyozzam. Természetesen, a szakirodalmat is felhasználva, melynek felsorolását minden könyvemben feltüntettem.
Megdöbbent, hogy 62 esztendő elteltével az Országgyűlési Múzeumban a téma kutatás- vezetője, még mindig a megtorlók hivatalos dokumentumait tekinti alapnak, és nem a ténylegesen megtörténteket. Elvégre a megtorló hatalom dokumentumai alapján még mindig ellenforradalomról kellene beszélni? Az 1956-ot követő időszakban a hivatalos dokumentumok az akkori hatalom érdekeinek megfelelőek.


A szemtanúk visszaemlékezései miért lennének legendák?!

A megtorló hatalom – véleményem szerint – nyilván ezzel védekezne, amire nem alapozhat hiteles igazságot kereső gondolkodó elme.
Hihetetlennek tűnik, de sajnos ez tapasztható, hogy a mai napig sokkal inkább ködösítik, ami a Kossuth téren történt, ahelyett, hogy több mint 62 év után hivatalosan is kimondanák az igazságot. Mintha enyhíteni, kicsinyíteni akarnák a felelősök gaztetteit.
1956. október 25-e "Véres csütörtök" néven ismert '56 történetében,
és meghatározó volt a további történésekre.
A polgári lakosság békés, fegyvertelen tüntetést szervezett, 25-én a Parlament elé, 10 órára a Kossuth térre a nemzeti követelések érdekében. A 25-i véres csütörtök a legszörnyűbb mészárlások egyike volt. Szemtanúk elmondása alapján ez a következőképp rekonstruálható:
Reggel fél 8 tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy 50 szovjet páncélos haladt a Parlament felé. Egyik-másikon magyar zászló lengett. Elfoglalták állásaikat a Parlamentnél. Fél 10-10 óra tájban értek a tüntetők az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni kezdtek a téren felsorakozó tankokban lévő szovjet katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva őket. Eközben próbálták oroszul megértetni velük, hogy ők nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért harcoló egyszerű, becsületes emberek. Folyt a barátkozás. Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. A Parlamentből kijött egy asszony, aki az egyik tankhoz ment, s mondott valamit.
Egyszerre, mint derült égből a villámcsapás a Földművelésügyi Minisztérium (FM) tetejéről lőni kezdték a fegyvertelen tömeget. A szovjet tankok tetejei becsapódtak, és a csövek az FM-re és a tüntetők felé fordultak. A Kossuth tér két oldalán lévő épület tetejéről is lőtték a téren összegyűlteket, de máig sem tisztázzák hivatalosan, hogy kik. Az Akadémia és Nádor utca felől egy-egy szovjet páncélos érkezett, az egyik a házasságkötő terem előtt megállt, és géppuskával lőtte a tömeget, majd megfordult és elment. Eszméletlen, őrült menekülés kezdődött, halottak, sebesültek voltak mindenütt. A menekülőket nem akarták beengedni a minisztériumba, mert megtiltották. A szó igazi értelmében: patakokban folyt a vér, amit másnap a tűzoltóságnak kellett fecskendőkkel felmosni, eltakarítani. Ott nem volt segítség. A menekülőkre is lőttek. Többszáz halott maradt a téren. Van, aki a halottak számát több mint nyolcszázra becsüli, és többszáz volt a sebesültek száma. A térről kiszorult tüntetők a minisztérium és a Nemzeti Bank közötti részen is szembe kerültek az ávós sorkatonákkal, majd az Amerikai Követség elé vonultak, és segítséget kértek. Sajnos, hiába.
A sebesülteket teherautókon, autóbuszokon vitték el rendelőkbe, segélyhelyekre, legtöbbjüket a Koltói kórházba, és nyilván közülük sokan voltak, akiket már nem tudtak megmenteni.
Az FM tetejéről sortüzet leadók az FM hátsó kijáratán át a mai Honvéd utcán futottak a Szabadság tér felé, ahol IFA teherautók várták őket, amin elhajtottak. A környező minisztériumok és középületek védelmét nagyobb részt ávósok biztosították, de zöldávós, határőr kiskatonákat is felrendeltek a középületek védelmére.
A halottakat katonák szedték össze, és a Parlament Duna parti oldalán a fal mellett oszlopsorokban egymásra rakták a tetemeket, majd késő délután teherautókkal folyamatosan vitték el a sortűz áldozatait.
Az ’56-os Intézet Ötvenhatról nyolcvanhatban 1992-ben megjelent kötetének 211-212. oldalán két különösen jelentős tényről tájékoztatnak:

1.    A tüntetők között volt Barber Noel, angol újságíró, a Daily mail tudósítója, aki a téren filmfelvételt is készített. Ezek a filmkockák bizonyíték erejűek. Azt erősítik, hogy az FM tetejéről lőnek, és 8 sorozatfegyver kilövéseit lehet megfigyelni, amelyek hosszú sorozatok leadására alkalmasak.

2.    A Kerepesi úti temetőben a halottakat időrendben a nagy ravatalozó és a krematórium körül tették le. A 25-ei áldozatokat 50 fős máglyákba rakták. Mikes Tamás és társa megszámolták, és 820 október 25-i áldozatot regisztráltak, akik között sok női halott volt, valamint az áldozatok kora is igen különböző volt, ellentétben a harcokban elesettekkel, akik zömmel férfiak és hasonló korúak voltak.

Megjegyezni kívánom, hogy a 820 áldozat mellett számolni kell a kórházakban a sebesülést követő elhalálozásokkal is. De a temetői nyilvántartások is sok mindenről árulkodhatnak.
Kéri Edit: Kik lőttek a Kossuth téren ’56-ban címen megjelent oknyomozó kötetében rendkívül fontos, dokumentummal bizonyított tényeket sorol fel. Valamint meglehetősen sok visszaemlékezés található könyvekben és videon. Érdemes lenne ezeket is felhasználni az adatok legalább hozzávetőleges pontosításához.
Végezetül egy szemtanú vallomásából idéznék, akivel 1993-ban készítettem interjút. 25-én az egyik minisztérium ablakából nézte végig a téren történteket, de másnap, 26-án lement a térre.
„Az egész város gyászolt. Másnap, 26-án reggel gondoltam egyet, és mielőtt a Minisztériumba bementem volna – 26 évesen, meggondolatlanul –, elmentem a Parlament előtti térre.
Akkor már nem lőttek, de 30-40 páncélos még ott állt, csatárláncban. Némaságba burkolódzva, behúzva a tető, sehol egy alóla kikandikáló parancsnok.
A Parlament felől nézve, a bal oldali saroktól, átlós irányban mentem át a téren. Amit én ott láttam, még azok után is, hogy előző nap elvitték a halottakat, az valami iszonyat volt. Állkapocsdarabok, végtagmaradványok, ruhadarabok, cipők, kesztyűk, réklicskék – és mindez csupa-csupa vér... Ott hevertek még, a téren.
Én – egyedül – háttal álltam az orosz páncélosok ágyúcsöveinek, de végig néztem jobbra és balra. Mindig arra gondoltam, hogy no, most fognak a hátamba lőni egy sorozatot. Mert aki ezt látja, az nem maradhat életben tanúnak. Akkor már se visszamenni, se elfutni nem lehetett. Azt végig gondoltam magamban, hogy futni nem szabad, mert akkor... És mentem, egyre gyorsuló lélegzettel a téren. Az utolsó métereket már nem bírtam tovább, rohanni kezdtem, amikor megláttam az első kapualjat, ahová bemenekülhettem.
Nem lőttek utánam.
Én ezt láttam (másnap) a Parlament előtt, a téren ..."
(Részlet az Igazságot ’56-nak! 1. kötet, Bálint Jánossal készült interjú.)

Feitl Irisz kutatást vezető, a túlélők, a szemtanúk jelentkezését is várja. Félő, hogy életkoruk miatt már nemigen lehetnek közöttünk.
Magam részéről szívesen állok rendelkezésére.