Szent-Andrássy Jenő Albert: Foltos a jó barát


irodalom


Már ismerték. Őt és a kutyát. Ha nem tűntek fel a nap valamelyik szakában, már hiányolták őket az ismerősök.
A zöldséges, a hentes, a kocsmáros, a közértes: ők az ismerősök, a mindent látók és mindenről tudók. Az ő üzleteik előtt- általában- délelőtt, de délután sem ritkán, vonultak el libasorban ők ketten. Elöl Foltos, mögötte néhány lépéssel lemaradva Albert. Albert magázta Foltost, valahogy így: itt álljon meg! Jó, most már mehet! Vagy: Jöjjön ide!
Folti - erre a becenévre hallgatott Foltos leginkább – ha rossz fát tett a tűzre, akkor Albert rosszallóan csak annyit mondott: ejnye! Az, ejnye azonban úgy hatott Foltira, hogy az felért egy pofonnal, vagy egy igazi farba rúgással is.
Persze ilyen durva nevelési eszközök csak látszat kerültek bevetésre, - inkább csak a játék hevében olyankor, amikor Foltossal már „túlzottan elszaladt a ló.” Tehát ez nem azért fordult elő, mert a Teremtő akaratából Albert embernek, Foltos pedig kutyának született.
Róluk el lehetett mondani: Ők ketten, az ember és kutya,- egymás becsülése tekintetében,- egyenrangúak voltak. Köztük lévő kapcsolatot talán, a tanár és tanítvány, vagy az idősebb – fiatalabb testvér közötti viszony jellemezte.
Ez a baráti kötődés főleg Foltos önérzetes viselkedésében tűnt ki leginkább. Szép ívű fejét, hosszú orrát, lompos farkát büszkén fennhordva, vidáman bandukolt, férfikar vastagságú lábain Albert előtt. Erre kényesen ügyelt, mármint arra, hogy ő legyen, mindig elöl. Néha hátra sandított és, ha úgy ítélte, Albert túlzottan megközelíti, azonnal nagyobb tempóra váltott. Tetszetős, vörösbe hajló rendkívül dúsan és nagyra nőtt barna szőrét, helyenként világosabb foltok törték meg, amelyek egyáltalában nem értékelték le medvére hasonlító, félelmetes külsejét,- mondjuk- egy tacskó szintjére.
Akik korábban még nem tudtak róla semmit, féltek tőle, viszont amint összeismerkedte vele, azonnal kedvencükké fogadták.
Gyengéi a hölgyek voltak. Albert alig tudta visszatartani, amikor már- már tolakodó közelségből igyekezett egy-egy lányról, asszonyról szagmintát venni. Ez a viselkedése azért is furcsán hatott, mert kutya-lányokkal szemben egyáltalában nem volt tolakodó. Sőt! Nem ellenségesen, de mindenféleképpen határozottan visszautasította közeledésüket.
Ennek a rendhagyó viselkedésnek okára magyarázatot egyedül csak Albert tudott adni. Ő asszisztált- hét évvel ezelőtt- az öreg állatorvos mellett. A már elhunyt doktor bácsi akkor mit is művelt ott a műtőasztalon Foltival, azt - személyiségi jog védelme miatt- mindenki maga döntse el.
Erre a beavatkozásra igencsak Foltos zabolátlan viselkedése adta az okot. Határozni kellett: vagy a sintértelep, vagy az orvosi beavatkozás. Muszáj volt az utóbbi lehetőséggel élni, mert a három éves Foltos viselkedésével, még a legharciasabb állatvédőket is megbotránkoztatta. Egyedül a lánc, ami képes volt őkelmét helyben marasztalni. Amikor egy idő után Albert úgy vélte, a kikötés eredményes büntetés lehetett, - leoldotta a láncról. Egy perccel később már a drótkerítést hatalmas fogaival, és rendkívül erős mellső lábaival annyira kitágította, hogy azon egész testével kifért.
Ettől a pillanattól kezdve, Övé lett az utca. Az emberek kitértek előle. A környék összes kutyája vonyítani kezdett. A nőstények azért, a kanok másért.
Előszeretettel üldözte a kocsiba fogott lovakat. Szerencsétlen igavonók megvadultan igyekeztek rúgásaikkal, a kocsisok pedig ostoraikkal megszabadulni az üldözőtől.
 Nem riadt vissza az autókat oldalról megtámadó, a sofőrökre szívbajt hozó cselekedettől sem. Végül, amikor a motorosokkal szembeni ellenszenvének kiélése majdnem tragédiához vezetett, volt az a pont, amikor -

Két kamaszkorú fiú ült a motorkerékpáron és nyitott kipufogójukat bömböltetve közelítettek a kerítéshez. Ezt hallva Foltos kitépte magát a kerítés rácsának szorításából és egyenesen neki a motorosoknak. A két fiú az oldalra vágódott motorkerékpártól kissé távolabbra zuhanva tapasztalhatta meg a sáros, kövekkel erősített úttal való találkozás fájdalmas következményeit. Albert már a fiuk tragikus véget ért motorozásának következményeit latolgatta, amikor legnagyobb meglepetésére azok ketten szinte azonnal felugrottak a földről, és nem törődve vérző arcukkal, sem szakadt, sáros ruházatukkal a talpára állított, még mindig berregő motor nyergébe pattanva, pánikszerűen elszáguldottak-

Albert kijelentette: elég volt! Viszlek az orvoshoz!

Az öreg doktor bácsi szakszerűen végrehajtott beavatkozása után néhány hónappal Foltost mintha kicserélték volna. Külseje talán kevésbé lett „férfias”, de a lényeget nem is ez a változás jelentette, hanem természetének olyan nagymérvű megváltozása, amely korábbi viselkedésével még köszönő viszonyban sem volt.
Elkezdett bízni Albertban. Már minden fenntartás nélkül elfogadta, mint „okosabbnak” az irányító szerepét. Hűséget sugárzó barna szemeivel leste Albert minden mozdulatát és látszott rajta az igyekvés, amellyel még gondolatait is szerette volna eltalálni.
Ősi telepatikus képességüket az emberek már nagyon régen elveszítették. Az állatok többsége, így a kutyák is, bizonyos korlátok között, még megtartották. Minden kutyát kedvelő ember tud olyan történetről, amelyben ez az állítás, bizonyítást nyer.
Erről az állati képességről Albert is tudott egyet, s mást:

„Foltival egy kellemes pénteki nap délutánján ruccantunk el a közelben lakó Simon Jóska barátomhoz. Jóska jó hírrel fogadott. Elújságolta, hogy olyan talicska, amilyet én már régóta keresek, itt az utca végén, a 92. szám alatti házban, olcsón eladó. Nosza, kaptam a lehetőségen és elindultam a megadott cím felé.
Ezúttal Foltit nem vittem magammal. Leültettem az autóját javítgató Jóska közelében és nyomatékosan lelkére kötöttem: itt megvár engem. Innen, amíg vissza nem érek, sehová el nem mehet! Megértette?
Néhány perc múlva már a keresett cím közelében jártam, amikor váratlan esemény cövekelt a földhöz. Két fiatal tigriscsíkos bullterrier, macska ügyességgel mászott át a mellettem lévő ház deszkakerítésén és ugatás helyett, valami undorító és félelmet keltő mélyről jövő vonyítással rohant felém. A mindig nálam lévő kanászostorral feléjük suhintottam, mire egy pillanatra megtorpantak. Aztán ismét felém lendültek. Karnyújtásnyira tőlem megálltak és vártak. Amint mozdultam, azonnal támadásba mentek át. Lábammal, és a rövidre fogott ostorommal védtem magam. Amikor egyik támadóm foga elérte bal csuklómat, és vérezni kezdett, a másiké rongyosra szabdalta jobb nadrágszáramat, már tudtam: nagy bajban vagyok. Ez a két dög, akár végezhet is velem!
Mikor gondolatomban idáig jutottam, mielőtt bármit is észleltem volna, a két bullterrier hátrálni kezdett. Aztán meghallottam, majd meg is láttam, amint Folti vadállati üvöltéssel rohan neki a két támadónak.
Egy percig nem láttam mást, mint óriási, mindig változó alakú porfelhővel takart szőrgombolyagot. Aztán kitisztult a kép. Egyik bullterrier elölről, a másik hátulról támadta Foltit. Tudtam, ezzel a két vadállattal szemben sokáig nem tarthat ki. Hősiesen állta a sarat és felváltva osztogatta hatalmas állkapcsával harapásait. Egy pillanatra sem hátrált, nem menekült, halálmegvető bátorsággal küzdött még akkor is, mikor földre került. Ezt már nem nézhettem tétlenül és megragadtam az útszélen heverő, csupasz ágait meresztő, derékban kitört növendék fát, és ágas részét a Foltost hátulról támadó bullterrier pofájába nyomtam. Az hátrálni kezdett, mire az így könnyebbséghez jutott Foltos a másik kutyának megragadta pofája felső részét és egy szempillantás alatt egész testét a földhöz szorította. Ekkor támadásba lendült a másik bullterrier. Nem Foltosra, rám támadt. Felugorva torkom igyekezett csattogó fogaival elérni. Csak annyit tudtam kiáltani: Foltos!
Egy rettenetes hörgést megelőző roppanás és az eddig földre szorított állat, átharapott torokkal a földön maradt. Foltos ezután, hátulról fogával nyakon ragadta a rám támadó másik kutyát és a földre teperte. Így tartotta, míg némileg magamhoz térve, a legyőzött elengedésére fel nem szólítottam.
 Honnan tudta Foltos, hogy segítségére szorulok, ha nem rendelkezett telepatikus képességgel?”

Albert tudta, Foltos talán az életét mentette meg. Foltosban is rögzült Albert rajta segítő beavatkozása. Mindketten érezték: innen kezdve, még inkább számíthatnak egymásra. Foltos a hála érzését direktmódon kimutatni ugyan nem volt képes, azonban Alberthez való ragaszkodásának megemelkedett hőfoka, egyértelműen ezt igazolta.
Albert rendkívül büszke volt Foltos életet megmentő hősies magatartására. Az eddig is őket összekötő, a szeretet szálaiból font kötelék, a hála szálaival megerősödve alakította mai szintjére kettőjük kapcsolatát.

Az ismerősök: a zöldséges, a hentes, a kocsmáros, és a közértes, a mindent látók, és mindent tudók, Alberttől értesültek Foltos hősi tettéről. Első dolguk természetesen kuncsaftjaiknak e csodálatos esemény továbbadása volt. Az így kialakult „hírlánc” nyomán az egész kisváros elismert „személyisége” Foltos, az életmentő lett. Mellette Albertnak csak „Foltos gazdája” megtisztelő cím jutott.
Ezért aztán nem lehetett tudni, az előreköszönő ismerősök, kinek köszönnek előbb, Albertnak, avagy Foltosnak?