A BIBLIA HÁTSÓ OLDALAIRÓL (1921)

irodalom, dokumentum


Vadasmezőben írom amit írok, s amit igen, azt is balkézzel. Met a balkéz nem csak azért van a vállon, hogy a gyeplőt tartsa, s az ostor a jobb kézben. Mindennek megvan a maga oka s rendje. Ha rendnek lehet mondani azt, hogy a rendes falu férfijait mind elvivék háborúba, tova Szerbiába s Doberdóra, Isonzóra. Isten bűnömül fel ne rója, hogy a Sors dolgait kifogásolom. De az nem igaz, hogy a Háború is Istentől vala. Ha már minden. A háború a Sátán ügyködése. Az, hogy én itt Vadasmezőn balkézvel írok az Úr 1921-dik esztendejében, az attól van, hogy Doberdón ellőtték a jobb karomot. Métt mentünk oda? Kérdezheti aki lőtt. Met münk is lőttünk. Onokám, aki most tizenkét esztendős, írta egy darabig, amit diktáltam neki, de diktálás közben erősen el-elsirtam magam, s amit örökklé resteltem is eléggé, hát nem ment kettőnknek, így tanultam meg kénytelenségből balkézvel írni, s olvasatra alkalmason. Mert azt meg kell írni, ami vélünk történt Vadasmezőn. Hogy veszhetett oda 24 férfiú a háborúban ebből a csepp faluból? Mert jött a sorozás 1914-ben, s jött nótával is, hogy azt
mondja: Szerbiában megfújják a trombitát, minden legény csókolja meg az anyját.

Met fújni könnyű, amilyen könnyen elfújta egy golyó az én jobbik karomot. S hogy azt mondja a másik nóta, ahogy itt írva van emitt:
Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd Hercegóvina. Akkor írtam én magam s küldtem az írást a Megyei Főjegyzőnek, hogy továbbítaná felfelé. Abban írva vagyon, ahogy ide másolom: – Nem láthatjuk helyesnek, hogy a falu elejét mind elviszik a frontra, nem lészen itthon aki megművelje a szántókot, aki erdőlne, marhákat gondozna, így lészen szegénység a faluban s abból a császárnak semmi haszna nem lészen, ha nem tudjuk fizetni az adót sem osztán, mert münk elhullunk, az úgy lészen.

   A papunkot kértem meg, továbbítaná az én levelem, amit alája írt a Bíró is, a bésorozottak is. Hogy írtam azt is: mi, bésorozott családapák, legények, minden féle munkát s adót bévállalunk a Haza javára, csak ne maradjanak árván az itthon valók. Akkor plébános úr nem adá tovább, mert tudta, még nagyobb bajunk lehetne a jelentésemből, hanem Ő maga jelentkezett a csíksomlyói barátoknál, oda fel nem vevék, de igen az esztelnekiek, hogy igen, mehet. Akkor még egyszer jelentkeztem nála.

   – Tisztelt Plébános Úr, Maga jettibe kifut a faluból s münk el a frontra, hát ki marad a mi csepp falunkban akkor? Ha Plébános Úr megfut, az sem lészen azonban, aki temetne itthon, mert hogy férfiak nélkül marad a falu, hát nem lesz keresztelés. Ki vigasztalja a mink halálunkban az özvegyeket itthon?

   A plébános maradt. Én hazajövék s még heten, 24 emberünk maradt a frontokon. Azért írom ezt a levelet, hogy tudja meg az onoka, s annak az onokája, hogy mi székelyekül elmenénk a Haza hívására, ami nem is volt a Haza hívása, csak a boldogtalan Császáré tova Bécsországban, mert hogy meglövék a fiát. Bosszu, az vala, nem a haza. Hogy a Haza is odaleve a sok halállal, 24 derék férfi a mi kicsi Falunkból s odamaradt a jobb karom es, az igaz. De a papunk itthon maradt volt, ma is itt él közöttünk, nem leve belőle barátpap. Illesse tisztelet érte.
Írom ezeket, raktuk a Hősi halottak kőoszlopát a templom elé
közpénzen: 24 halott, utánuk 17 árva maradt. Gyászoló szeretők, menyasszonyok, unokátlanul. Ki a megmondhatója annak a sok könnynek? Ami volt? S a Haza megmaradt, a föld, az es igaz, hogy román kézre kerültünk, de a föld, a temetőnk, az megvan. Azon járunk, Isten segedelmbéből s akaratából, akik még vagyunk. Két láb, a Dénes Ignáczé az egyik, a másik a Kovácsnitt Való Jóskáé, s az én karom, ezek maradtak el ott, de mi csak hazakerültünk, vonatokba béhányva, s erőst sok vérben, de haza, a falunkba. Melyet Isten megtartana Örökre az Utódoknak is. Hogy Istennek megköszönhetnénk száz esztendő múltán is Odafenn, vagy odalenn, ahova kerülünk.

   Írtam, amit írtam, s igazat a Szent Biblia fehéren hagyott oldalára.  Vadasmezőn, nagy s megfárasztó keserűségemben, az Úr 1921-ik esztendejében, itthon, balkézt írtam s olvashatón, hogy megmaradna tán az Írás, ahogy én es megmaradtam még kicsinyég.


                        Fenyős Kovács Béla, idősb.