Aniszi Kálmán: A művészet – szabadság


irodalom


Nincs gyötrelmesebb és gyönyörűségesebb tevékenység az alkotásnál. Alkotni, persze, nemcsak a művészetben lehet, hanem egyenrangúan azon kívül is. Például a tudományban. De milyen óriási különbség van (nyilván nem az erőfeszítés tekintetében) a tudósi munka és a művészi gyötrődés között! A tudós megállapít, felismer, felfedez, a művész mindig magából „izzadja ki” a művet, mint igazgyöngyöt a kagyló. Egy tudományos megállapítás (igazság) annál biztosabb, minél kevésbé játszik bele a tudós szubjektivitása (személyes érzései), viszont a szubjektivitástól elvonatkoztatott művészi produktum egyszerűen képtelenség. A tudós tényítéleteket fogalmaz meg (igaz vagy hamis), a művész értékítéleteket „mondd ki”, azt, hogy jó vagy rossz, emberi vagy embertelen, követendő vagy elvetendő az ábrázolt, leírt valóság.
Honnan ez a lényeges különbség a művészet és a tudomány között? Onnan, hogy a művész – a tudóssal ellentétben – mindig beleviszi a maga szubjektivitását is a készülő műbe. Ezt pedig oly módon teszi, hogy korának és közösségének az örömeit és bánatait vagy éppen létkérdését is a magáénak érzi, tudja. Ezért az igazi művész népének lelkiismerete. „Aki engem lát, bennem magát lássa” (Reményik Sándor: Imádság)  
            Az ember nemcsak értelmi lény, hanem érzelmi is. Minden hiteles műalkotásban átlényegítve benne foglaltatnak a művész eszméi mellett eszményei is, amelyek természetében rejlik, hogy túlmutatnak a valóságon, az adotton. Innen az a bizonyos „lóhossz”, amellyel a nagy művészek – akik majd mindig tökéletes formába öntik jelentőségteljes vízióikat – a kortársak előtt járnak.
            Az ember legfőbb életeszménye s egyben abszolút érték: a legteljesebb értelemben felfogott szabadság. De a művész általában nem a már megvalósult szabadságot, nem a már kimondott igazságot rögzíti a műben (hiszen az már létezik, birtokunkban van), hanem mindig az elérendőt, a történelmileg kellőt. A szabadságeszmény, mint legfőbb érték, magában foglalja az igazságot is, ami a művészetben mindig emberi (emberre vonatkoztatott) igazságot jelent. A szabadság érzéki-szemléletes formája pedig a szépség. A művészi szépben (nem a talmi csillogásban!) feltétlen benne foglaltatik az igaz is.

            „Széppé a szépet az igazság teszi csak” – jelenti ki határozottan Boileau.

            Mi másért szeretjük a szép művészi alkotásokat, ha nem azért, mert saját vágyainkat, törekvéseinket fedezzük fel bennük? Mi egyébért rajongunk értük, ha nem azért, mert a művekben „magunkra ismerünk”. Nos, épp a pozitív emberi tartalmak (művészi igazságok) varázsolják az igazi művészi munkákat széppé. Éppen ezért általános érvénnyel megállapítható, hogy autentikus művészi alkotás sohasem lehet rút. Gondoljunk Baudealire Egy dög című gyönyörű költeményére, melynek tárgya valóban visszataszító, ám a benne foglalt költői gondolat: a művész tiszta érzelmeinek s állandóságnak az elmúlás felett aratott diadala különösen széppé varázsolja ezt a verset:

„De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
Vad csókjaival megehet,
Én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt kedveseimet!”
                                   (fordította: Szabó Lőrinc)


            Semmi se örök, gondolataink, ideáljaink is változnak. Az egyes korokban más-más kérdések foglalkoztatták különösen az embereket (a keresztény középkorban például a túlvilági üdvözülés), ennélfogva más-már igazságokat fogalmaztak is meg, és főleg másképpen.
Így volt ez a művészetben is, ahol az újabb időktől az is alapvető követelmény, hogy minden egyes műalkotás megismételhetetlenül egyedi, eredeti legyen. Az önfejlődés, a megújhodás képessége a művészetben is kötelező érvényű. Kísérletezés, újítás nélkül nincs fejlődés. Véleményem szerint ezért nincs igazuk azoknak, akik minden újtól, szokatlantól idegenkednek, de azoknak se, akik bárminek, ami a művész keze alól kikerül, feltétlen művészi értéket tulajdonítanak.
Az eszmények világának történelmi változása magyarázza azt is, hogy letűnt korok művészi szemléletét a kései utódok újra felfedezik maguknak. A kiállítótermeket, múzeumokat látogatva feltűnik, hogy nem egy modern művész nyúlt vissza – talán az egyszerűség, a keresetlenség és a lelki tisztaság iránti vágyból – a primitívekhez. Ebben a gesztusban ugyanakkor közvetett tagadás is rejlik: a túlbonyolított, emberi kapcsolataiban elsekélyesedett, az őstermészettől fájdalmasan eltávolodott gépi civilizációnak a tagadása. Miért ne értelmezhetnénk ugyanígy a nonfiguratívok művészi attitüdjét is, miért ne foghatnánk fel ezt a művészi szemléletet a mai ember gondolkodásának eldologiasodása elleni tiltakozásként.
Amikor a befogadó a műalkotás érthetőségét kéri számon a művésztől, kimondatlanul a műalkotásnak mint jelrendszernek a megfejthetőségére gondol. A világosság kedvéért tegyünk itt különbséget érthetőség és közérthetőség között, bár a kettő lényeggében ugyanegy. Egy mű érthető, ha belső logikájának megfelel. Minden műalkotást egy-két ember már a mű születésének pillanatában megért, de közérthetővé esetleg csak a későbbiekben válik. (Bartók, Picasso stb.)
Ha egy művet nem értünk, azért még ne vitassunk el tőle azonnal minden művészi értéket. Ezt azért se tehetjük, mert kivétel nélkül minden autentikus műalkotásban emberi-társadalmi lényeg (szabadság) tárgyiasul, mi által minden valóban művészi munkának önértéke van. Az önérték pedig objektív: attól függetlenül létezik, hogy felismertük-e vagy se, hogy elismerjük-e vagy tagadjuk.
Hogyan lehetséges mégis, hogy egyik mű lenyűgöz, a másik pedig hidegen hagy, hogy amaz jobban tetszik, mint emez, vagy hogy ugyanaz a műalkotás különböző időpontokban más-más hatást gyakorol ránk? Ez sok mindentől függ: a néző műveltségétől és hangulatától csakúgy, mint ízlésétől és előítéleteitől. A műalkotásnak a hatása a művészi élmény erejéből és jellegéből mérhető le. Ennélfogva a műnek önértéke mellett hatásértéke is van, de ennek nem feltétlenül kerülünk birtokába azonnal, egyszerre, hanem többnyire fokozatosan, többszöri nekifutásra. Jegyezzük meg ugyanakkor azt is, hogy csak a határértékből, magyarán a mű ránk gyakorolt hatásából nem lehet teljes biztonsággal visszakövetkeztetni a mű önértékére. Előfordulhat ugyanis, hogy egy műnek van ugyan hatásértéke (sokaknak tetszik), még sincs önértéke. (például a giccsnek)


Azokról, akiknek biztos a művészi érzékük szoktuk mondani, hogy jó ízlésük van. De mi az ízlés? Az ízlés a befogadói tehetség.
Miért különböznek annyira az ízlések egymástól? Azért, mert különböznek egymástól az emberek. Változik az ízlésünk? Igen, mert változnak az évek folyamán az eszméink, eszményeink, életfelfogásunk, tapasztalatunk.
Az ízlésnek két nagy összetevője van: a belső érzékenység és a művészi képzettség. Az előbbi velünk született, az utóbbi szerzett. Feltétlenül igaza van Szász Jánosnak, aki szerint a műélvezethez művészi műveltség szükséges, nem egyszerűen tanultság. Mi a művészi képzettség? Elsősorban a művészi képi jelek sokféle fajta- és típusrendszerének az ismerete, ami lehetővé teszi, hogy az ember szabadon és könnyen érthesse ezeket a nyelveket. (M. S. Kagan).
A művészi befogadás rendszerint a ráhangolódással kezdődik. Sok egyéb mellett szerepet játszik az élettapasztalat is. Ez azért van így, mert az ember a műalkotást akaratlanul is összeveti az elven élettel, pontosabban az életről szerzett sajáttapasztalataival. Amiben nem az az érdekes, hogy az ábrázolás megfelel-e az ábrázoltnak, hasonlít-e hozzá, hanem az a lényeges, hogy az autentikus műalkotás a befogadó alanyt az élet valós kérdéseihez utasítja. Így a mű az élet tükre lesz, olyan modell, amiben tükröződik ugyan a valóság, de mivel benne foglaltatnak a művész ideáljai is, túlmutat a valóságon. Mégpedig a kellő élet irányába.
A műalkotások befogadása rendszerint lemarad a mindenkori kortársművészet újításaitól. Minél intenzívebb a változás a művélszet világában, annál nagyobb a befogadás lemaradásának a lehetősége. De nem a valósága is. Azért, hogy mekkora a lemaradás és hogy milyen áldozatok árán s mekkora sikerrel történik a felzárkózás, nemcsak az egyén, hanem a társadalom is felelős. Mert a befogadói ízlés alakulása nem pusztán lélektani, hanem szociális tényezőktől is függ.
Mi, akik jobbadán a természetelvű (reneszansz fogantatású) művészeten nevelkedtünk, általában könnyebben boldogulunk azokkal a művekkel, amelyek a valósággal való tárgyi hasonlóságra épülnek. Ez azonban nem jogosít(hat) fel senkit arra, hogy a társadalom nevében kijelentse: csakis ez a művészet. A türelmetlenség nem jó tanácsadó, a kizárólagosság pedig egyszerűen nem fogadható el.
Persze az éremnek két oldala van. Igaz ugyan, hogy a művésznek elidegeníthetetlen joga az élet egyéni leírása, láttatása, az új formák, kifejezési lehetőségek keresése pedig a fejlődés elengedhetetlen velejárója, mindazáltal nem hiszem, hogy a nagyközönséggel hiteles művészetként fogadtatható el minden, ami az egyébként szükséges és tiszteletre méltó művészi nekifeszülésekből születik.
Ami engem illet, megvallom, se a moccanatlan maradiakkal, se az újítás megszállott bajnokaival nem tudok egyetérteni. Utóbbiakkal azért nem, mert úgy érzem, hogy ott, ahol hiányzik a (legalább időleges!) megállapodás, alkotói hitvallás se található. Lelkemet ezért ama jól bevált aranyközépút nyugtatja meg a leginkább.