BOZÓK FERENC: A VÁNDORLÓ ÉS KOLDULÓ ISTENSÉG

irodalom, tanulmány, vallás

„Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” (Mt 25, 40)

  A kolduló szerzetes vagy vándor (barát, dervis) a keresztény és muszlim spirituális gondolkodásban, valamint a lelkiségi hagyományban és irodalomban felértékelt, áldott  ember.  A buddhista szerzetesek Thaiföldön gyakran élnek  vándor életet, a nevük is innen ered (dhutanga: vándorolni, menni). A dhutangák  penzumai közé tartozik a napi táplálék koldulása házaknál (sapadánacárika). A keresztény világban elsősorban a kolduló rendek sugárzó szentjei, és legkivált  Assisi Szent Ferenc szakrális igénytelensége és eszköztelensége juthat eszünkbe. Louis de Wohl A vidám koldus címmel írt regényt Assisi Szent Ferencről, Kazantzakisz pedig Isten szegénykéje címmel. Gyakran eszembe jut, (egyszer írtam is róla) hogy ha József Attila első kötete címének szórendjét Szépség koldusa  megfordítjuk, (irodalmi szaknyelven szólva inverziót alkalmazunk) az jön ki, hogy koldus szépsége. És ez mennyire találó lenne egy Szent Ferenc-életrajz címéül. Jézus a betlehemi istálló kiszolgáltatottságában született. Szülei, Mária és József átmeneti szállást kerestek a születendő kisded számára. A születendő Istenség kiszolgáltatta magát az emberek befogadó vagy elutasító magatartásának. A betlehemező népi játékokban és az adventi, karácsonyi népénekekben gyakran visszatérő motívum a kiszolgáltatott szent család és az áldott emberek, pásztorok, fogadósok, stb. akik befogadják vagy segítik a szállást kereső családot.  Szépen idézi ezt a népi lírai  hagyományt Nagy László is, a Játék - karácsonykor című versében, ahol az egyszerű pásztorok így drukkolnak a Heródes gyilkos haragjának kitett, veszélyeztetett kis Jézusnak: „Megmenekül, úgy remélem / a fiú, a fiú, / kívánjuk, hogy sose féljen, / ne legyen szomorú.”  A földön járó Krisztus hasonlatos a Mark Twain Koldus és királyfi című regényében szereplő királyfihoz, aki a koldusfiúval ruhát cserél és végig kell szenvednie a koldus-lét kiszolgáltatottságát. Megverik, bolondnak tartják, gúnyolják. Jézusnak pedig ezt mondják: „Ha király vagy, szabadítsd meg magad!”  Egyfajta királyparódiát játszanak Jézussal kínzói, a római katonák, amikor unalmukban bíborpalástot, nádpálcából jogart adnak neki és tövisből font koronát helyeznek a fejére. A Koldus és királyfiban aztán a történet végén a koldusfiú ismét visszatérhet a maga királyi dicsőségébe.   A lelkiségi irodalomban és szépirodalmi alkotásokban  Isten gyakran ölt álruhát, hogy „tesztelje” az emberi szíveket. Szergej Jeszenyin híres versében koldusként jeleníti meg Istent: „Emberszívet mérni ment az Isten, / koldusrongyban járt az erdőszélen. / Fatörzsön ült egy vén a tölgyesben, / száraz cipót rágcsált fogatlan ínyével. / Meglátván a koldust az apóka, / az ösvényen, vasbot a kezében: / Szerencsétlen ember! – azt gondolta – / éhségtől támolyog betegen, szegényen. / Odaért az Isten, gondját hordva: / Az emberszív soha föl nem ébred… / S az öreg dörmögve kezét nyújtja:/ Nesze, falj…egy kicsit megerősít téged.” (Emberszívet mérni ment az Isten) Az iménti Jeszenyin-verset Weöres Sándor fordította, akit szintén foglalkoztatott az alárendelődő és a szolgáló Istenség gondolata. A Rongyszőnyegben így ír Weöres: „Valaha én is úr akartam lenni; / ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.”   Az idézett Jeszenyin-versnek szinte kísértetiesen párhuzamos verse lehetne a Jeszenyinhez hasonlóan szintén igen fiatalon elhunyt és Jeszenyin kortárs cseh Jirí Wolker Koldusok című verse: „Az Úristen egyszer eljött a portámra / Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, / szénában aludt bizonyára, / mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. / Megállt a küszöbön és alamizsnát kért. / Sok mindenem volt akkor, / sok fojtogató kacatom. / Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem, s gallér a nyakamon / és mert tele volt a gyomrom, / jobb-e meghalni, mint élni, / ez volt a gondom. / Nem adtam neki semmit – nem volt kezem – / ó, mennyire égetett a szégyen / mikor a szemembe nézett az a két szem / oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. / Az Isten elment. / Az ajtó nyitva maradt. / S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, / kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra, / no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba / s ezüstös emlékezést édesanyámra. / Most a várost járom s az Istent keresem. / Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, / tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, / de most már nem fog fájni semmi, / mert elhagytam minden fojtogató kacatom. / Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra / kezünkben kalap, fejünk felett a nap. / Szeretetért esedezünk emberek – nyissátok ki a szíveteket!” (Zádor András fordítása) Felismerés ez a vers. Meg kell szabadulni a fojtogató kacatoktól, amelyek elfojtják a szívet, ha nagyon körülpakoljuk magunkat a tárgyi világ lomjaival. Egyetlen gazdagság van: Isten oldalára állni és Istent kísérgetve szeretetet koldulni az emberektől az utcasarkokon.  Ovidiusnál Philemon és Baucis történetében az idős házaspárt az istenek,  Zeusz és Hermész emberi alakban, szállást kereső tikkadt vándorok képében látogatják meg és megjutalmazzák az idős házaspár szegényes, de áldozatos vendégszeretetét. Homérosz Odüsszeusza ugyan nem istenség, de a hosszas távollét után szintén koldusnak álcázva érkezik haza, hogy meggyőződjön feleségének és szolgáinak  iránta való hűségéről, lojalitásáról.  A bibliai Lótot Isten angyalai egyszerű vándorokként látogatják meg és Lót szállást ad nekik. Isten küldöttei így győződnek meg róla, hogy vannak Szodomában igaz emberek is, például Lót és családja. A dúsgazdag ember és a koldus Lázár evangéliumi példázata örök intelem a hívők számára. A 3. századi egyiptomi sivatagi atyák történeteiben is előfordul, hogy Isten álruhás angyalt küld, hogy próbára tegye a remetéket. Agathón atyáról jegyezték fel, hogy amikor elment a piacra értékesíteni a kosarakat, melyeket pálmalevelekből font a kellionjában, a vásárba vezető út szélén kérlelte egy leprás, hogy vigye el őt a hátán a vásárba. A vásárban pedig folyamatosan kuncsorgott a leprás, hogy Agathón atya vásároljon neki ezt-azt (lepényt, bort, miegymást) az eladott kosárkák bevételéből. Végül arra kérte az idős atyát, hogy vigye vissza oda az országút szélére, ahol a történet elején találkoztak. Amikor elköszöntek és az idős atya már némi távolságból visszapillantott a koldusra, helyette Istennek egy fényességes angyala ült ott a koldus helyén.  A Mátyás király mesékben  az álruhás király gyakran vándor képében teszi próbára az emberek jószívűségét, erényét, becsületességét. Móricz Zsigmond közismert, Hét krajcár című novellájában a szegény család számára az isteni gondviselést, a megoldást, az utolsó, hetedik, hiányzó krajcárt a koldus adja. Az álruhás Istenség Isten-mivoltát leggyakrabban a tekintete árulja el. Gyakran jut eszembe a  Ben Hur című filmben az a jelenet, amikor az épp szomjan halni készülő Ben Hurnak Jézus egy kis cserépedényben vizet nyújt.  A filmben Jézust csak hátulról lehet látni, egyszerű gesztusairól és hosszú hajáról lehet csak felismerni. Egy római katona (rabszolgahajcsár) tekintetének tükrében mégis érzékeljük Krisztus tekintetét. A rabszolgákkal és a lakossággal kegyetlenkedő római katona tekintetét láttatja a film, amint Jézus tekintetével találkozva megenyhül, megszelídül. A már említett Wolker-versben a kolduló Isten tekintete nyugodt és oly kék, mint a tenger. Sánta Ferenc Isten a szekéren című novellájában  így jellemzi a paraszti álruhába öltözött Isten tekintetét: „A szeme tiszta volt és szomorú. Barna tekintete volt és mély, mint az erdők.” A legtöbb vallásban az Istenség a szegényeknek, kiszolgáltatottaknak gyámolítója, oltalmazója és jutalmazója. Ezért tréfásan meghökkentő Tamási Áron keserűen humoros Rendes feltámadásában a végkifejlet, miszerint a szegény ember bízik a túlvilági jutalmazásban, aztán szembesül azzal, hogy a túlvilág is a gazdagoké és a rangosaké, a szegényt a sor végére küldik feltámadáskor.  A koldus Isten itt jár-kel köztünk. Szeretet, alamizsnát kér tőlünk, igen gyakran önmagát „felebarátunknak álcázva”.  Számos olyan irodalmi alkotás is van természetesen, amelyben nem az Istenségnek, hanem az embernek Isten iránti szomjúsága jut kifejezésre. Ezt írja meg például Szenci Molnár Albert a XLII. zsoltárban: „Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik, / Lelkem úgy óhajt Uramra / És hozzá fohászkodik.”   József Attila nem szomjúságról, hanem Isten-éhségről ír a Kutya című versében: „egyszer csak előbúvik / nappali rejtekéből / belőlünk / az az oly-igen éhes, / lompos, lucskos kutya / és Istenhulladékot, / Istendarabkákat / keresgél.”  Az embernek Isten utáni szomja és éhe azonban már egy másik esszé témája lehetne. Töprengésemet evangéliumi idézettel nyitottam, azzal is zárom: „Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mt 18, 5)