BOZÓK FERENC: A VÁNDORLÓ ÉS KOLDULÓ ISTENSÉG
irodalom, tanulmány, vallás
„Amit
egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” (Mt 25, 40)
A kolduló szerzetes vagy vándor (barát,
dervis) a keresztény és muszlim spirituális gondolkodásban, valamint a lelkiségi
hagyományban és irodalomban felértékelt, áldott ember. A
buddhista szerzetesek Thaiföldön gyakran élnek vándor életet, a nevük is innen ered
(dhutanga: vándorolni, menni). A dhutangák penzumai közé tartozik a napi táplálék
koldulása házaknál (sapadánacárika). A keresztény világban elsősorban a kolduló
rendek sugárzó szentjei, és legkivált
Assisi Szent Ferenc szakrális igénytelensége és eszköztelensége juthat
eszünkbe. Louis de Wohl A vidám koldus címmel
írt regényt Assisi Szent Ferencről, Kazantzakisz pedig Isten szegénykéje címmel. Gyakran eszembe jut, (egyszer írtam is
róla) hogy ha József Attila első kötete címének szórendjét Szépség koldusa megfordítjuk, (irodalmi szaknyelven szólva
inverziót alkalmazunk) az jön ki, hogy koldus szépsége. És ez mennyire találó
lenne egy Szent Ferenc-életrajz címéül. Jézus a betlehemi istálló
kiszolgáltatottságában született. Szülei, Mária és József átmeneti szállást
kerestek a születendő kisded számára. A születendő Istenség kiszolgáltatta
magát az emberek befogadó vagy elutasító magatartásának. A betlehemező népi
játékokban és az adventi, karácsonyi népénekekben gyakran visszatérő motívum a
kiszolgáltatott szent család és az áldott emberek, pásztorok, fogadósok, stb.
akik befogadják vagy segítik a szállást kereső családot. Szépen idézi ezt a népi lírai hagyományt Nagy László is, a Játék - karácsonykor című versében, ahol
az egyszerű pásztorok így drukkolnak a Heródes gyilkos haragjának kitett,
veszélyeztetett kis Jézusnak: „Megmenekül,
úgy remélem / a fiú, a fiú, / kívánjuk, hogy sose féljen, / ne legyen szomorú.”
A földön járó Krisztus hasonlatos a
Mark Twain Koldus és királyfi című
regényében szereplő királyfihoz, aki a koldusfiúval ruhát cserél és végig kell
szenvednie a koldus-lét kiszolgáltatottságát. Megverik, bolondnak tartják,
gúnyolják. Jézusnak pedig ezt mondják: „Ha
király vagy, szabadítsd meg magad!” Egyfajta királyparódiát játszanak Jézussal
kínzói, a római katonák, amikor unalmukban bíborpalástot, nádpálcából jogart
adnak neki és tövisből font koronát helyeznek a fejére. A Koldus és királyfiban aztán a történet végén a koldusfiú ismét
visszatérhet a maga királyi dicsőségébe.
A lelkiségi irodalomban és szépirodalmi alkotásokban Isten gyakran ölt álruhát, hogy „tesztelje” az
emberi szíveket. Szergej Jeszenyin híres versében koldusként jeleníti meg
Istent: „Emberszívet mérni ment az Isten,
/ koldusrongyban járt az erdőszélen. / Fatörzsön ült egy vén a tölgyesben, /
száraz cipót rágcsált fogatlan ínyével. / Meglátván a koldust az apóka, / az
ösvényen, vasbot a kezében: / Szerencsétlen ember! – azt gondolta – / éhségtől
támolyog betegen, szegényen. / Odaért az Isten, gondját hordva: / Az emberszív
soha föl nem ébred… / S az öreg dörmögve kezét nyújtja:/ Nesze, falj…egy kicsit
megerősít téged.” (Emberszívet mérni ment az Isten) Az iménti Jeszenyin-verset
Weöres Sándor fordította, akit szintén foglalkoztatott az alárendelődő és a
szolgáló Istenség gondolata. A Rongyszőnyegben
így ír Weöres: „Valaha én is úr akartam lenni;
/ ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s
uraktól nyüzsög a végtelenség.” Az idézett Jeszenyin-versnek szinte
kísértetiesen párhuzamos verse lehetne a Jeszenyinhez hasonlóan szintén igen fiatalon
elhunyt és Jeszenyin kortárs cseh Jirí Wolker Koldusok című verse: „Az
Úristen egyszer eljött a portámra / Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán
folt, / szénában aludt bizonyára, / mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt.
/ Megállt a küszöbön és alamizsnát kért. / Sok mindenem volt akkor, / sok
fojtogató kacatom. / Fekete ruhám,
bőrkötéses könyvem, s gallér a
nyakamon / és mert tele volt a gyomrom, / jobb-e meghalni, mint élni, / ez volt
a gondom. / Nem adtam neki semmit – nem volt kezem – / ó, mennyire égetett a
szégyen / mikor a szemembe nézett az a két szem / oly kéken, mint a tenger,
nyugattól keletig. / Az Isten elment. / Az ajtó nyitva maradt. / S az ég a
nyitott ajtón át a szívemet húzta, / kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra,
/ no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba / s ezüstös emlékezést
édesanyámra. / Most a várost járom s az Istent keresem. / Tudom, hogy
koldustarisznyával erre látták menni, / tudom, hogy egyszer majd csak meglelem,
/ de most már nem fog fájni semmi, / mert elhagytam minden fojtogató kacatom. /
Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra / kezünkben kalap, fejünk felett a nap.
/ Szeretetért esedezünk emberek – nyissátok ki a szíveteket!” (Zádor András
fordítása) Felismerés ez a vers. Meg kell szabadulni a fojtogató kacatoktól,
amelyek elfojtják a szívet, ha nagyon körülpakoljuk magunkat a tárgyi világ
lomjaival. Egyetlen gazdagság van: Isten oldalára állni és Istent kísérgetve
szeretetet koldulni az emberektől az utcasarkokon. Ovidiusnál Philemon és Baucis történetében az
idős házaspárt az istenek, Zeusz és
Hermész emberi alakban, szállást kereső tikkadt vándorok képében látogatják meg
és megjutalmazzák az idős házaspár szegényes, de áldozatos vendégszeretetét.
Homérosz Odüsszeusza ugyan nem istenség, de a hosszas távollét után szintén koldusnak
álcázva érkezik haza, hogy meggyőződjön feleségének és szolgáinak iránta való hűségéről, lojalitásáról. A bibliai Lótot Isten angyalai egyszerű
vándorokként látogatják meg és Lót szállást ad nekik. Isten küldöttei így
győződnek meg róla, hogy vannak Szodomában igaz emberek is, például Lót és
családja. A dúsgazdag ember és a koldus Lázár evangéliumi példázata örök
intelem a hívők számára. A 3. századi egyiptomi sivatagi atyák történeteiben is
előfordul, hogy Isten álruhás angyalt küld, hogy próbára tegye a remetéket.
Agathón atyáról jegyezték fel, hogy amikor elment a piacra értékesíteni a
kosarakat, melyeket pálmalevelekből font a kellionjában, a vásárba vezető út
szélén kérlelte egy leprás, hogy vigye el őt a hátán a vásárba. A vásárban
pedig folyamatosan kuncsorgott a leprás, hogy Agathón atya vásároljon neki
ezt-azt (lepényt, bort, miegymást) az eladott kosárkák bevételéből. Végül arra
kérte az idős atyát, hogy vigye vissza oda az országút szélére, ahol a történet
elején találkoztak. Amikor elköszöntek és az idős atya már némi távolságból
visszapillantott a koldusra, helyette Istennek egy fényességes angyala ült ott
a koldus helyén. A Mátyás király
mesékben az álruhás király gyakran
vándor képében teszi próbára az emberek jószívűségét, erényét, becsületességét.
Móricz Zsigmond közismert, Hét krajcár című
novellájában a szegény család számára az isteni gondviselést, a megoldást, az
utolsó, hetedik, hiányzó krajcárt a koldus adja. Az álruhás Istenség Isten-mivoltát
leggyakrabban a tekintete árulja el. Gyakran jut eszembe a Ben Hur című filmben az a jelenet, amikor az
épp szomjan halni készülő Ben Hurnak Jézus egy kis cserépedényben vizet nyújt. A filmben Jézust csak hátulról lehet látni,
egyszerű gesztusairól és hosszú hajáról lehet csak felismerni. Egy római katona
(rabszolgahajcsár) tekintetének tükrében mégis érzékeljük Krisztus tekintetét.
A rabszolgákkal és a lakossággal kegyetlenkedő római katona tekintetét láttatja
a film, amint Jézus tekintetével találkozva megenyhül, megszelídül. A már
említett Wolker-versben a kolduló Isten tekintete nyugodt és oly kék, mint a
tenger. Sánta Ferenc Isten a szekéren című
novellájában így jellemzi a paraszti
álruhába öltözött Isten tekintetét: „A
szeme tiszta volt és szomorú. Barna tekintete volt és mély, mint az erdők.” A
legtöbb vallásban az Istenség a szegényeknek, kiszolgáltatottaknak gyámolítója,
oltalmazója és jutalmazója. Ezért tréfásan meghökkentő Tamási Áron keserűen
humoros Rendes feltámadásában a
végkifejlet, miszerint a szegény ember bízik a túlvilági jutalmazásban, aztán
szembesül azzal, hogy a túlvilág is a gazdagoké és a rangosaké, a szegényt a
sor végére küldik feltámadáskor. A
koldus Isten itt jár-kel köztünk. Szeretet, alamizsnát kér tőlünk, igen gyakran
önmagát „felebarátunknak álcázva”. Számos
olyan irodalmi alkotás is van természetesen, amelyben nem az Istenségnek, hanem az embernek Isten iránti szomjúsága jut
kifejezésre. Ezt írja meg például Szenci Molnár Albert a XLII. zsoltárban: „Mint a
szép híves patakra / A szarvas kívánkozik, / Lelkem úgy óhajt Uramra / És hozzá
fohászkodik.” József Attila nem
szomjúságról, hanem Isten-éhségről ír a Kutya
című versében: „egyszer csak előbúvik
/ nappali rejtekéből / belőlünk / az az oly-igen éhes, / lompos, lucskos kutya
/ és Istenhulladékot, / Istendarabkákat / keresgél.” Az embernek Isten utáni szomja és éhe azonban
már egy másik esszé témája lehetne. Töprengésemet evangéliumi idézettel
nyitottam, azzal is zárom: „Aki titeket
befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem
küldött.” (Mt 18, 5)