Dr. Plenter János: A hazugság szerepe a modernkori politikában
tanulmány
A kor, amelyben élünk, a
végsőkig fokozott politikai bizonytalanság, a gátlástalan politikai képmutatás
és a politikai szemfényvesztés kora. Az emberiség közel 10 ezer éves ismert
története folyamán a közösségi tudat formálásában soha sem játszott ilyen
hatalmas szerepet a tudatos politikai félrevezetés, a cinikus politikai
hazudozás és a tények körmönfont meghamisítása.
Ez a politikai züllöttség a
modernkori demokrácia döbbenetes terméke. Valójában már a demokráciára
vonatkozó elnevezés maga is hazugság, mert a „modernkori demokrácia” politikai
játékszabályai minden lényeges ponton ellentétesek a klasszikus athéni
demokrácia vagy az ókori római köztársaság demokratikus hatalmi rendjével.
(Annak idején még az Amerikai Egyesült Államok megalapítói is tiltakoztak a
demokrácia elnevezés ellen.)
A hatalom több ezer éves
történetéhez viszonyítva az egyetlen változás csupán az, hogy az elmúlt két
évszázad folyamán a korábbi, autokratikus hatalmi rendszerek helyett olyan
politikai rendszerek terjedtek el, ahol a hatalmi harcok eldöntésének egyik
döntő tényezője lett a tömeg többségének a véleménye. Valamely hatalmi cél
eléréséhez nélkülözhetetlen eszköz lett – a fizikai erőszak nyílt vagy burkolt alkalmazása
mellett – a tömegtudat befolyásolása, és ezen keresztül a tömeg egyetértésének
a megszerzése. Az erőszak mellett a tömegtámogatottság is nélkülözhetetlen
eszköz lett a hatalom szolgálatában.
A változást első sorban az
okozta, hogy az abszolút monarchiák megdöntése nyomán, a hatalom megszerzésének
az eszköze többé már nem a dinasztikus vetélkedés, hanem a parlamenti
választás. Aki meg tudja győzni a sokaság többségét, azé a hatalom. Ebből az is
következett, hogy a tömegtudat állandó befolyásolása elengedhetetlen feltétele
lett nem csak a hatalom megszerzésének, hanem a hatalom megtartásának is.
A tömegfelfogás szerepe megjelent
a világpolitikában is. Az ún. nyugati hatalmak – az USA, Anglia és
Franciaország – már jóval az első világháború kitörése előtt felfedezték és
alkalmazták a lélektani hadviselést, hogy a velük szemben álló országokban
aláássák a népek elszántságát és akaraterejét saját ügyük védelmében.
Minthogy a tömegek
befolyásolása egyetlen célnak lett alárendelve, a hatalom megszerzésének és
megtartásának, ebből következett egy végzetes eltorzulás a politikában.
Nevezetesen: a hatalomért folytatott ádáz vetélkedésben többé már nem az
számít, hogy mi a valóság, vagy mi igaz és mi nem igaz, hanem csupán az, hogy
egy adott párt vagy politikai csoportosulás képes-e sikeresen manipulálni a
közvéleményt, s így megszerezni a többségi támogatottságot, s ezzel együtt a
hatalmat. Az emberi természetből adódóan a sokaságot csak olyan gondolatokkal
lehet megnyerni, amiket az emberek a maguk szemszögéből ítélve vonzónak
találnak. A társadalom és a politika bonyolult világában az emberek sohasem
képesek pontosan eldönteni, hogy mi a teljes igazság vagy a tényleges valóság,
ezért véleményüket jórészt arra alapozzák, hogy számukra végül is mi a legvonzóbb.
De van-e bármi garancia arra
vonatkozóan, hogy ami a legvonzóbb, az egyben igaz is? Ilyen garancia
természetesen nincs. És itt van a modernkori politika végzetes útvesztője.
Ha a sokaság megnyerésénél nem
az számít, hogy egy politikai állítás igaz vagy nem igaz, hanem csupán az, hogy
az állítás vonzó vagy nem vonzó, akkor ezzel a politikában polgárjogot nyert a
hazugság, a tömegek megtévesztése és félrevezetése, a helyzetek lényegét
illetően. A hatalom érdekében minden fajta politikai csalás és politikai hazugság
megengedett; a valóság hamis értelmezése és a tömegek félrevezetése nem jár büntetőjogi
felelősséggel.
Így lett a modernkori
demokráciában – vagy általában a modern korban – a tömegek hazug félrevezetése
a hatalmi politika szerves része.
A hazugságok sikeres
alkalmazása nem egy esetben döntően meghatározta az elmúlt kétszáz év
történetét. Hatalmak buktak el, mert nem ismerték fel a hazugság óriási
szerepét a politikában, vagy ha felismerték, nem tudtak ellene sikeresen
védekezni.
Néhány példa ennek a tragikus
eszmei dekadenciának a szemléltetésére:
Talán a leghírhedtebb – és
legaljasabb – eset Wilson amerikai elnök politikai magatartása volt az első
világháború kapcsán, amikor két cinikus hazugsággal írta be a nevét a
történelembe.
Először: 1916-ban
elnökválasztás volt Amerikában. Az amerikai nép nagy többsége ellenezte Amerika
bármiféle részvételét az európai háborúban, és Wilson azzal az ígéretével
nyert, hogy ő az, aki továbbra is távol tartja Amerikát a háborútól. De Wilson
hazudott az amerikai népnek, mert már a háború kezdete óta egyre szorosabb
titkos együttműködést alakított ki Angliával, és kifejezett célja volt egy
angol győzelem elősegítése, akár fegyveres segítséggel is. És valóban, egy kierőszakolt
ürügy kapcsán 1917. április 6-án Wilson hadat üzent Németországnak, alig fél
évvel az után, hogy megnyerte az elnökválasztást. Wilson hazugsága
világtörténelmi jelentőségű volt, mert Amerika beavatkozása nélkül a háború
végén nem lehetett volna ráerőszakolni Európára Anglia és Franciaország diktatórikus
uralmát.
Wilson elnök másik
hazugsága szintén világtörténelmi jelentőségű lett, ugyancsak a világháborúval
kapcsolatban, és mint „Wilson 14 pontja” került bele a történelembe.
1918. január 8-án, amikor
Amerika már hadviselő fél volt Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia
ellen, Wilson elnök beszédet mondott az amerikai szenátusban és ott 14 pontban
foglalta össze az amerikai álláspontot a háború lehetséges befejezéséről,
tárgyalásos alapon. A program tartalma, röviden összefoglalva, a következő volt
1. a titkos diplomácia
megszűntetése, 2. a tengerek
szabadságának a biztosítása, 3. a
gazdasági élet szabadsága, 4. a
fegyverkezés jövőbeni csökkentése, 5.
a gyarmati kérdések rendezése, 6. az
orosz nép önrendelkezési jogának és területi épségének a visszaállítása, 7. Belgium kiürítése és jogaiba való
visszahelyezése, 8. Elzász-Lotaringia
visszacsatolása Franciaország területéhez, 9.
Olaszország nemzeti igényeinek a kielégítése, 10. Ausztria–Magyarország népei autonóm fejlődésének a biztosítása,
11. Románia, Szerbia és Montenegró
kiürítése és helyreállítása, 12. a
török uralom alatt élő nem török népek autonóm fejlődésének a biztosítása, 13. Lengyelország visszaállítása
tengeri kikötővel, 14. a
Népszövetség megszervezése.
Az
Osztrák-Magyar Monarchiát illetően a 10. pont teljes szövege a következő volt:
„Ausztria és Magyarország
népeinek, amelyeknek helyét a nemzetek között megoltalmazni és biztosítani
kívánjuk, meg kell adni az autonóm fejlődésnek a legnagyobb lehetőségét.”
Látható, a 14 pont egy
páratlanul homályos és többféle módon értelmezhető szöveg volt, de arra nagyon
alkalmas, hogy a háborúban kifáradt népek előtt felvillantsa a tisztességes
tárgyalásokkal befejezhető háború reményét. A nyilatkozat valójában a német
népnek és Ausztria–Magyarország népeinek szólt, főleg a magyaroknak, hogy ne
folytassák tovább a háborút, hiszen az említett feltételek mellet a háború
befejezhető, és ezek a feltételek nem súlyosak, sőt tárgyalni is lehet róluk.
Ám hónapokon belül
bebizonyosodott, hogy a 14 pont nem volt más, mint egy világtörténelmi méretű
hazugság, hogy leszereljék a német, a magyar, a bolgár és a török nép fegyveres
ellenállását. Aljasul visszaélve a népek békevágyával, a 14 pont segítségével
Németországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában hazaáruló elemek (Magyarországon
Károlyi Mihály és a bolsevista Kun Béla) kezébe került a hatalom, akik a 14
pontra hivatkozva azt hazudták a népnek, hogy most már nincs miért harcolni,
hiszen a 14 pont alapján itt van a tisztességes béke lehetősége.
Már a fegyverszüneti
tárgyalásoknál kiderült, hogy a 14 pont egy gonosz hazugság volt. Németország
esetében például az antant kijelentette, csak akkor hajlandók a fegyverszünetet
aláírni, ha megszűnik a német császárság, és helyette létre jön egy
köztársaság. Magyarország esetében pedig, az antant még a fegyverszünet
aláírása előtt megkezdte Magyarország feldarabolását, amit a 14 pont szintén
nem említett.
És persze, a Wilson által
kilátásba helyezett béketárgyalásokról szó sem volt. Párizsban a győztesek
békefeltételeket diktáltak, a wilsoni 14 pont már szóba sem került.
Így nyerte meg az antant a
háborút, Wilson amerikai elnök világraszóló hazugsága – blöffje – segítségével.
Minden utólagos állítással
ellentétben, Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának még lett volna
esélye elérni a háború tisztességes befejezését. A népek békevágya Angliában és
Franciaországban is erősödött, sőt a francia hadseregben széles körben
felütötte a fejét a dezertálás. Ezredeket kellett kivonni a frontról, mert a
katonák megbízhatatlanokká váltak. Számos esetben sor került a tizedelésre,
azaz golyó általi halálra a lázadók ellen. Angliában a lakosság az
élelmiszerhiány miatt zúgolódott. Az angol és a francia népre nagy hatással
volt Oroszország kilépése a háborúból, így a közvélemény felé ezek a
kormányzatok is kezdtek a békéről beszélni.
Mégis a wilsoni 14 pont a
történelemben páratlanul sikeres szellemi aknamunkát végzett, mert a központi
hatalmak országaiban akadtak hazaáruló elemek, akik a 14 pontra hivatkozva
szerelték le saját népeik fegyveres ellenállását, odadobva őket a megsemmisítésükre
törő ellenségnek.
A wilsoni hazugság cinikus
betetőzése volt, hogy míg a háború előtt és a háború alatt az antantvezetés
állandóan a magyarországi kisebbségek ún. problémáit emlegette, addig
Trianonban az antant az államok sorát kreálta, ahol a kisebbségek aránya sokkal
nagyobb volt, mint a háború előtti Magyarországon. (Az újonnan teremtett
Jugoszláviában a lakosságnak csak 45 százaléka volt szerb, Csehszlovákiában is
a lakosság 45 százaléka volt cseh, és még Lengyelországban is csak a lakosság
64 százaléka volt lengyel.)
Állítható: a
világtörténelemben Wilson elnök volt az, aki a nyilvános hazugságot a legmagasabb
politika rangjára emelte – sajnos – a legnagyobb sikerrel.
De a politikai hazugság más
vonalon is sikeres fegyver volt az antant kezében az első világháborúban,
nevezetesen az Ottomán Birodalom politikai bomlasztásában.
Ebben a vészes
összecsapásban a német és a magyar néppel együtt harcolt az Ottomán Birodalom
is, amelynek vezető ereje a mai Törökország volt, de a birodalom része volt az
egész arab Közel-Kelet is ( a mai Szíria, Jordánia, Palesztina, Irak, Kuvait, Szaúdi
Arábia, Jemen, stb.). Az arabok már az Ottomán Birodalom keretében is nagy
függetlenséget élveztek, és ezen kívül szoros kapcsolatot jelentett a török
néppel a közös mohamedán vallás, az iszlám. Ezt az egységet sikeresen
megbontotta az angol politikai aknamunka a háború folyamán. Angol politikai
ügynökök teljes függetlenséget ígértek az araboknak, ha azok hátba támadják
török hittestvéreiket, és szabotálják a török hadsereg háborús erőfeszítéseit.
Az arabok naiv módon bedőltek ennek a hazugságnak, a szaúdi királyi család
vezetésével, és angol segítséggel támadásokat szerveztek a közel-keleti török
fegyveres erők ellen.
A háború befejeztével jött
a megdöbbenés. Az angolok – és a franciák – cinikusan felrúgták korábbi
ígéreteiket, és ahelyett, hogy megteremtettek volna egy egységes, nagy
közel-keleti arab államot, a területet felosztották egymás között, mint új
gyarmatokat. (Az angol cinizmus méreteit mutatja, hogy a terület felosztásáról
szóló titkos angol–francia megállapodást, a hírhedt Sykes–Picot paktumot, már
1916-ban megkötötték, és éppen ekkor kezdték el ígérgetni az araboknak a
függetlenséget.). Az arab árulás további következménye volt Izrael fokozatos
kialakulása a korábbi Palesztina területén, ami azóta is az arab világ
problémája.
És végül volt még egy
politikai hazugság az első világháború folyamán, ami következményeit tekintve
éppen annyira világtörténelmi jelentőségű lett, mint Wilson 14 pontja. Ez a
hazugság az oroszországi bolsevisták hazugsága volt az orosz falusi
lakosságnak, hogy megkapják az oroszországi nagybirtokokat, ha támogatják a
bolsevisták fegyveres harcát a hatalomért. Végig a véres polgárháborúban, a
bolsevisták ezzel az ígérettel – hazugsággal – szerezték meg a falusi lakosság
támogatását a köztársaságiak – az ún. fehérek – ellen, bár a bolsevista vezetés
valódi programjának sarkalatos célja volt a kolhozok létrehozása falun, mint a
centralizált kommunista gazdasági rend szerves része. Mikor a polgárháborúnak
vége lett, és a bolsevisták győztek, a hatalom birtokában már könnyű volt a
kolhozokba kényszeríteni a védtelen falusi lakosságot. Utólagos adatok szerint
milliókra rúgott az erőszakos kolhozosítás halálos áldozatainak a száma.
Ez a hazugság is
világtörténelmi fontosságú lett, mert a bolsevisták csak ennek a hazugságnak a
segítségével tudták megszerezni a hatalmat Oroszországban, és később kiépíteni
a világon páratlan terrorrendszerüket az Elbától a Csendes-óceánig.
A második világháború után
a hazugság szerepe erősen leszűkült a világpolitikában, és az ellenfél
lakosságának politikai megtévesztése elvesztette korábbi fontosságát, mert a
nukleáris fegyverek korszakában egy esetleges konfliktus kimenetelét illetően a
tömeg többé már nem lényeges tényező. Egy nukleáris háború esetén a konfliktust
már nem a tömegek háborús készsége vagy háborúellenes magatartása döntené el,
hanem a szemben álló felek nukleáris pusztító kapacitása.
De – a pártpolitikai
vetélkedések természetéből adódóan – a hazugságnak jelentős tere és szerepe
maradt az egyes országok belső hatalmi harcaiban. És részben a hazugság eszköze
is kifinomult.
A többpártrendszerben
meglehetősen kockázatos dolog egy védhetetlen politikai hazugság, például
rágalmak terjesztése az ellenfélről, ehelyett a politikai pártok a félrevezetés
(hazugság) sokkal kifinomultabb és szinte támadhatatlan eszközeit alkalmazzák.
Például érdekeiknek megfelelően felnagyítanak vagy lekicsinyítenek létező
problémákat, veszélyről beszélnek ott, ahol nincs semmi veszély, vagy
eltitkolnak tényleges, valóban létező veszélyeket. Hazugságnak kell tekinteni
azt az eljárást is, amikor az ország és a lakosság érdekében állónak tüntetnek
fel olyan lépéseket vagy javaslatokat, amik valójában csak valamely szűk üzleti
kör korrupt meggazdagodási lehetőségeit szolgálják.
A politikai hazugságok egyik
legnehezebben bizonyítható részét képezik a pártok választási ígéretei.
Ígérni
kell, mert ez a választások lényege. És ha a győztes párt utólag mégsem teljesíti
valamely ígéretét, akkor ezernyi lehetősége van a helyzetet kimagyarázni. Éppen
ez a lehetőség ad tág teret a kétes ígéretek számára, amelyeket sokszor már
alig lehet megkülönböztetni a tudatos hazugságoktól.
Ezzel kapcsolatban érdekes
eset volt Schröder, volt német kancellár választási győzelme 1998-ban Helmut
Kohllal, az akkori kancellárral szemben. A választás évében, és már előtte több
évig, Németországban közel 10 százalék volt a regisztrált munkanélküliség. A
választási kampányban Schröder azt ígérte, hogy megválasztása esetén felére
fogja csökkenteni a munkanélküliséget. És ezzel az ígérettel nyert. De mi
történt utána? A következő négy évben a munkanélküliség semmit sem csökkent,
sőt 10 százalék fölé emelkedett. (A 2002. évi választáson Schrödert csak az
mentette meg a bukástól, hogy határozottan ellenezte Németország részvételét az
Irak elleni amerikai háborúban, és akkor ez volt a választási harc fő témája.)
Feltételezve a jóhiszemű
tévedés lehetőségét, azt lehetne mondani, hogy 1998-ban Schröder valóban hitte,
hogy a munkanélküliséget le fogja tudni csökkenteni. Nyilvánvaló azonban, hogy
erre vonatkozóan nem volt semmi konkrét elképzelése, ezt bizonyítja a négy év
kudarca e tekintetben. Tehát a legkevesebb, amit mondani lehet, az, hogy
felelőtlenül ígérgetett. De ez megfontolt hazugságnak is minősíthető, hiszen
tudta, hogy a cél eléréséhez nem volt semmi konkrét elképzelése. De a
választást megnyerte ezzel az ígérettel, a többi nem számított.
Ami Magyarországot illeti,
a demokráciának nevezett magyar politika 1990 óta regisztrált elkeserítő
története teljesen egybeesik a világdemokrácia dekadens politikai
gyakorlatával. A valódi politikai célok feltárása ritka kivétel, a becsapás és
a lakosság félrevezetés az általános jellemző. Ki emlékszik már arra, például,
hogy alig 2-3 évvel ezelőtt a magyar politikusok még egymással versengve
magasztalták az Európai Uniót, és azt állították, hogy a tagság révén elérkezik
hozzánk is egy boldog aranykor. Most pedig, éppen az Európai Unió kötelező
költségvetési előírásaira hivatkozva rombolja le a kormányzat a magyar
egészségügyi rendszert, és dönti még nagyobb szegénységbe a már eddig is alaposan
kifosztott lakosságot.
A magyar politika általános
cinizmusa miatt, hogy a tömeggel mindent lehet csinálni, nem is nagyon meglepő
a jelenlegi magyar miniszterelnök múlt évi – a lakossággal szembeni megvető –
nyilatkozata saját politikai hazugságairól. Ezzel a népet megvető, és egyben a
népet romboló, cinikus magatartásával a jelenlegi magyar miniszterelnök méltán
tekinthető a hazaáruló Károlyi Mihály és a véres kezű Rákosi Mátyás legjobb
magyar tanítványának.
A helyzet tragédiája, hogy a
politikai hazudozás és félrevezetés mindent ellepő bűzös mocsarában a
tisztességes célokért küzdő politikus eleve hátránnyal indul. A győzelemhez nem
elég az igazmondás. Számolni kell a tömegek hiszékenységével is. És azzal, hogy
a sokaság a maga egészében inkább megnyerhető hamis, de jól hangzó ígéretekkel,
mint a tényleges nehézségek őszinte ismertetésével.
(2007)