Kertész Márton: Üzenet a másvilágról

irodalom



Kedves barátom! Tudod mi történt velem, mert ma ott voltál te is a temetésen. Bizony el kell mondanom, hogy mégis élek. Csak semmi pánik! Hiszen meglehetősen furcsa lehet számodra, hogy ezt ilyen határozottan tudatom veled, mert odaát mindenkori félelmeink ilyenkor a teljes megszűnés állapotát vetítik elénk. Ennek ellenkezőjét, a halál utáni élet folytatólagosságát, csak néhány vallás említi, de azokkal többnyire a kutya sem foglalkozik. Pedig én mondom neked, hogy mindez igaz. Erről az elmúlt három nap után máris sokat tudnék mesélni. Azért néhány észveszejtő dolgot már most elmondok. Először is itt minden a maga kendőzetlen valóságában jelenik meg, mert a halál után tapasztalt egyetemleges látásmód ezt lehetővé teszi. És érthetővé válik az is, ahogy minden mindennel összefügg. A hajdanvolt öt érzékszerv által továbbított impulzusok és ezt követően az agy révén felépített érzékelési sémák fennmaradnak anélkül, hogy eme érzékszervek fizikai hiánya gondot jelentene, ugyanakkor mindezidáig ismeretlen érzékelési lehetőségek is megjelenek, miközben az észlelés feldolgozása az agyi tevékenység megszűnte miatt valahogy egészen máshogy történik. Olykor látsz is dolgokat, hallod is azokat, ha kell, érzed az ízét, illatát, esetleg hőingadozás formájában érzékeled, körbejárhatod, áthatolhatsz rajtuk, vagy számos más lehetőséggel tapasztalhatsz ezerféleképpen, és ezek az észlelések lehetővé teszik, hogy tisztában légy a benyomások jelentésével és jelentőségével azonnal.  Ebben az állapotban egyszerre vagy kint és bent, jelen és távol, és mindezt a maga természetességében ugyanolyan valóságként éled meg, mint valaha volt földi létezésed pillanatait. Igazán furcsának éreztem felülről nézni temetésem, ugyanakkor érzékelni, ahogyan egyesek mély gyászukban őszintén zokognak, míg mások leginkább napi teendőikre összpontosítanak, miközben igyekeznek gyászos arcvonásaikat megőrizni. Egyelőre még itt bóklászom az üde koszorúkkal ékesített frissen emelt sírdomb környékén és úgy érzem, ahogy sikerül testemtől függetleníteni magam, egyre szabadabb leszek. A gyászoló tömeg lassacskán elkopott, utolsónak a közeli családtagok hagyták el a temetőt, miután a maradék pálinkát, kalácsot, üdítőt és az otthonról hozott asztalterítőt bepakolták személygépkocsijuk csomagtartójába. Az asztal a temető tartozéka, és a kijárat közelében immáron arra vár, hogy a temetőőr visszavigye a ravatalozó raktárhelyiségébe, mielőtt egy eső eleredne. A sírok közt lágy tavaszi szél fújdogál, mely miként vitatkozó gyerekcsapat olykor meg-megtorpan, hogy aztán újabb lendületet vegyen a szaggatott felhők mögül előbukkanó márciusi napsütésben, és a városszéli tömbházak felé vegye útját. A kezdeti trauma ellenére az a mélységes nyugalom, melyet a lélek ebben az állapotban megtapasztalhat, üdítően hat mindazokra, akik könnyedén képesek porhüvelyükről lemondani. Hiszen az ehhez való iszonyú kötödés az egyik olyan sajgó pont az eltávozók sorában, mely továbblépésüket már a köztes lét elején is megnehezítheti. Távolban, az elhaladó szél irányában, egy kerttulajdonos munkálkodik földjén, mialatt az ágyások elhelyezését tervezgeti, hogy aztán a kivitelezésig jó néhányszor változtasson azokon. Még távolabb, a tömbházak között, egy épületszárny tetejéről sűrű füst gomolyog a magasba, melynek eredőjét néhány figyelmetlen, cigarettázó fiatalember és arra áthaladó szél együttesen okozták. Hiszen ami a látható világban történik, annak oka és következménye ebben az állapotban egyidejűleg fogható. Első benyomásra meglehetősen furcsa és ijesztő is lehet az, ahogy az idő itt megszűnik lenni, és a testetlen érzet a megszokottnál jóval több dimenziót képes egyszerre bevonzani. Ugyanakkor valami hajthatatlan erő vonszol magával, hogy aztán földi életed emlékeitől lassan megszabadulj és továbbállj az ismeretlenbe. Mindenesetre a kihűlt test elhantolásáig minden lélek porhüvelye közelében bolyong, hogy annak a végtisztességet megadja. Ez idő alatt teljes emléktárát felidézi, és mindent újból átél azokkal a fájdalmakkal együtt, melyeket ő okozott másoknak, vagy mások okoztak neki. Ilyenkor azok a dolgok, melyekért az ember képes volt körömszakadtáig küzdeni, szinte egyik pillanatról a másikra értelmetlené válnak, míg más lényegtelennek tartott dolgok óriási jelentőségre tesznek szert. Tudod, ott van például az, amikor a kiadó szélhámossága miatt a velük leszerződött kötetem huzamos várakozás után sem jelenhetett meg. Pedig mi mindent megtettem volna azért, hogy temérdek kalandozásom után szülővárosom eme nemes vállalkozása az amúgy jónak tartott írásaimat megjelentesse. Akkori feltételezésem szerint a kiadó ifjú igazgatójában a jó szándék meg is volt, csak hát környezete ellenállt, mert nem tartoztam az általuk támogatott beltenyészethez. Most már azt is tudom, hogy neki is lehetett valami a füle mögött, mert már akkor nem beszélt teljesen tisztán, és egy idő után leveleimre sem válaszolt. Vajon hányan lehetnek még olyanok, akiket néhány hatalmat gyakorló nagyokos sznobizmusa, netalán irigysége, féltékenysége és helyi provincializmusa, megnyilvánult tehetségük ellenére megpróbál elkaszálni. Hát innen üzenem mindazoknak, akik úgyszintén kénytelenek mindezt elszenvedni, hogy ne adják fel, mert minden valamirevaló alkotás az örökkévalóságban fennmarad. Jegyzik azt. Ezért tegyék csak dolgukat, és ne engedjék elhallgattatni, félrevezetni magukat. Mert az érték nem vész el. És ez ezerszer érvényes a szellemi értékre. Hiszen egyedül ez, ami megmarad, más minden elenyészik. Meg egyébként is teljesen hiábavaló ez a gáncsoskodó hozzáállás amazok részéről, mert ezzel több babér nem terem nekik, és előbb-utóbb a jóknak úgyis jut hely valahol. Még az is lehet, hogy akinek utóbb jut hely, az marad felszínen legtovább. Úgy, ahogyan azoknak tekintélye, akik nem voltak táskahordozói senkinek, és nem másztak elő mások ánuszából, ellenlábasaik fölött áll. Mert ezt is itt értettem meg. Egyébként az egész nem is olyan fontos, hogy mikor és hogyan ismerszik meg az ember. Táncolni kell és a zene is megjön valahonnan, ahogy azt Zorbász mondja a görög abban a Nikosz Kazantzakisz regényben. Hát ezért ne csüggedjenek. Akár ezekkel, akár azokkal találkozol, mond ezt el nekik. Aztán azt is tudod, hogy lakásért küzdöttem, melyre hol szert tettem, hol éppen elveszítettem, de többet voltam úton mintsem saját lakásom lett volna. Kalandornak nevelt az élet, és ezt nem akartam elfogadni. Anyátlan, apátlan kalandornak, a szó legnemesebb értelmében. Itt fogtam fel azt is, hogy az összes feltaláló, művész, alkotó ember ilyen kalandor, mert mind olyan területre tévedtek ahol előttük kevesen jártak, vagy legalábbis környezetükből nem járt senki. Nem volt szükségem saját lakásra, mert volt miből fizetni az albérletet. Amikor meg pénzhiányban szenvedtem, befogadtak mások önszántukból. Istenem, mennyi helyen megfordultam imént pillanatok alatt, hiszen mindezek a helyek most újból megjelentek előttem azokkal a személyekkel együtt, akik jelenleg birtokolják azokat. Erről aztán az jut eszembe, hogy mi valamennyien ideátról csak bérlői voltunk ennek a gyönyörűséges bolygónak, mint ahogy ti is azok vagytok most. De ezért a bérleményért mindenki megfizet tisztességesen, úgyhogy még elszökni sem lehet előle. Na, nem! Nem a halállal törlesztünk, leginkább a szenvedéssel, mely néhány lopott boldog pillanat ellenére előbb-utóbb mindenkit utolér, legyen az gazdag vagy szegény. Az összes élőlény közül legtöbbet talán az ember szenved, mert nem csak a kívülállók lehetnek ellenségei, hanem olykor önmagának is ellensége. És ugyanakkor ösztönein kívül, haszonszerzésből és irigységből is fakadhat gonoszsága. Ráadásul, mert testével azonosítja magát és tudatában van annak majdani halálával, ezért örökön-őrökké retteg. Erről más élőlénynek tudomása sincs. Persze értem én, hogy ezek közhelyek, de azért valóságtartalmuk letagadhatatlan. Aztán egy szép, klasszikus családra vágytam én is, mint mindenki más. Ház, fürdőmedence, autó, gyönyörű feleség, gyerekek és egy kutya. Ezen kellékek közt szerettem volna leélni életem egy rózsaszín burokba ágyazva. Közben igaz szeretőmet eltiltották tőlem, lett egy zabi gyerekem attól, akitől a hátam közepe sem kívánta, aztán egy őrült nővel végighurcolásztuk magunkat két országon, majd miután ő felkötötte magát, hazaköltöztem ahhoz az anyámhoz, aki hat hónapos koromban eldobott. Még szerencse, hogy a lányommal jóban voltam. Kell-e még ennél üdvösebb pedigré valakinek is? Igaz, most már nem zavar. Hiszen ugyanúgy jelentőségét veszíti ez mind, mint megannyi más dolog, annak ellenére, hogy alakulhatott volna valamivel jobban is az egész történet. Tudod, azt itt sem lehet kideríteni, hogy kinek-kinek miképpen osztják ki a szerepet. És Istennel sem lehet találkozni, amikor csak akarsz. Bár azt rebesgetik, hogy egyesek, akik lényegesen kevesebben vannak, túljutnak a Holdon, míg a többiek visszazuhannak a Földre, és mindez a kiválasztódás lelkünk árnyalatától függ, mely árnyalat a sötétszürkétől a fehérig terjedhet. A visszatérők emlékei addigra végérvényesen törlődnek, és új testet öltve kezdik el ismét csecsemőként felépíteni földi személyiségüket és pályafutásukat. Naná, hogy nem mindig a jólét a nyerő kedves barátom. Van annál fontosabb is. Hogy mi az, azt kell megértenie mindenkinek. De, hogy honnan veszik itt ezeket a dolgokat, nem tudom.  És amit még el kell mondanom, hogy ugyanúgy kell imádkozni itt is, mint odaát. Csak itt az ember megtanulja, hogyan kell tisztességesen szívből kérni Istent, ha valamit akar. Amúgy egyelőre még mindig itt koszálok a sírkertben, és figyelem a csendet. Aztán az egyik sétányon egy újságpapírból összegyűrt papírgalacsint taszítok arrébb lábammal, mely mintha szél kapna alá, jó kétarasznyit odébb gurigázik, hogy majd hirtelen megálljon. Azok a kamaszodó iskolás gyerekek felejtették itt, akik a katonasírokat tették rendbe, és az időt próbálták elütni vele, míg egymásra várakoztak. Bizonyára minden élő személy úgy látná, mintha magától indult volna útnak. Hiába, most már tovább kell lépnem. Több irányból is hívnak. Lássuk csak: merre van az arra? Majd még jelentkezem. Ha netalán egy ülést rendeznétek, akkor jobban kibeszélhetnénk magunkat. Csak vigyázatok, mert sok a csatangoló, zavarodott lélek melyek alig várják, hogy valamiképpen megnyilvánulhassanak. Ha befészkelik magukat valahova, aztán nehéz mit kezdeni velük. Mindenesetre ügyeljetek magatokra, és legyetek résen, nehogy valamelyikük elcsavarja fejeteket, mert egy ilyen lélek óriási rombolást végezhet ott, ahol megjelenik. Amúgy meg üdvözlök mindenkit!