Kertész Márton: Üzenet a másvilágról
irodalom
Kedves
barátom! Tudod mi történt velem, mert ma ott voltál te is a temetésen. Bizony
el kell mondanom, hogy mégis élek. Csak semmi pánik! Hiszen meglehetősen furcsa
lehet számodra, hogy ezt ilyen határozottan tudatom veled, mert odaát mindenkori
félelmeink ilyenkor a teljes megszűnés állapotát vetítik elénk. Ennek
ellenkezőjét, a halál utáni élet folytatólagosságát, csak néhány vallás említi,
de azokkal többnyire a kutya sem foglalkozik. Pedig én mondom neked, hogy mindez
igaz. Erről az elmúlt három nap után máris sokat tudnék mesélni. Azért néhány
észveszejtő dolgot már most elmondok. Először is itt minden a maga kendőzetlen valóságában
jelenik meg, mert a halál után tapasztalt egyetemleges látásmód ezt lehetővé
teszi. És érthetővé válik az is, ahogy minden mindennel összefügg. A hajdanvolt
öt érzékszerv által továbbított impulzusok és ezt követően az agy révén felépített
érzékelési sémák fennmaradnak anélkül, hogy eme érzékszervek fizikai hiánya
gondot jelentene, ugyanakkor mindezidáig ismeretlen érzékelési lehetőségek is megjelenek,
miközben az észlelés feldolgozása az agyi tevékenység megszűnte miatt valahogy egészen
máshogy történik. Olykor látsz is dolgokat, hallod is azokat, ha kell, érzed az
ízét, illatát, esetleg hőingadozás formájában érzékeled, körbejárhatod, áthatolhatsz
rajtuk, vagy számos más lehetőséggel tapasztalhatsz ezerféleképpen, és ezek az
észlelések lehetővé teszik, hogy tisztában légy a benyomások jelentésével és
jelentőségével azonnal. Ebben az
állapotban egyszerre vagy kint és bent, jelen és távol, és mindezt a maga
természetességében ugyanolyan valóságként éled meg, mint valaha volt földi
létezésed pillanatait. Igazán furcsának éreztem felülről nézni temetésem,
ugyanakkor érzékelni, ahogyan egyesek mély gyászukban őszintén zokognak, míg mások
leginkább napi teendőikre összpontosítanak, miközben igyekeznek gyászos
arcvonásaikat megőrizni. Egyelőre még itt bóklászom az üde koszorúkkal
ékesített frissen emelt sírdomb környékén és úgy érzem, ahogy sikerül testemtől
függetleníteni magam, egyre szabadabb leszek. A gyászoló tömeg lassacskán
elkopott, utolsónak a közeli családtagok hagyták el a temetőt, miután a maradék
pálinkát, kalácsot, üdítőt és az otthonról hozott asztalterítőt bepakolták személygépkocsijuk
csomagtartójába. Az asztal a temető tartozéka, és a kijárat közelében immáron arra
vár, hogy a temetőőr visszavigye a ravatalozó raktárhelyiségébe, mielőtt egy
eső eleredne. A sírok közt lágy tavaszi szél fújdogál, mely miként vitatkozó
gyerekcsapat olykor meg-megtorpan, hogy aztán újabb lendületet vegyen a szaggatott
felhők mögül előbukkanó márciusi napsütésben, és a városszéli tömbházak felé
vegye útját. A kezdeti trauma ellenére az a mélységes nyugalom, melyet a lélek ebben
az állapotban megtapasztalhat, üdítően hat mindazokra, akik könnyedén képesek
porhüvelyükről lemondani. Hiszen az ehhez való iszonyú kötödés az egyik olyan sajgó
pont az eltávozók sorában, mely továbblépésüket már a köztes lét elején is
megnehezítheti. Távolban, az elhaladó szél irányában, egy kerttulajdonos
munkálkodik földjén, mialatt az ágyások elhelyezését tervezgeti, hogy aztán a kivitelezésig
jó néhányszor változtasson azokon. Még távolabb, a tömbházak között, egy
épületszárny tetejéről sűrű füst gomolyog a magasba, melynek eredőjét néhány
figyelmetlen, cigarettázó fiatalember és arra áthaladó szél együttesen okozták.
Hiszen ami a látható világban történik, annak oka és következménye ebben az
állapotban egyidejűleg fogható. Első benyomásra meglehetősen furcsa és ijesztő is
lehet az, ahogy az idő itt megszűnik lenni, és a testetlen érzet a megszokottnál
jóval több dimenziót képes egyszerre bevonzani. Ugyanakkor valami hajthatatlan
erő vonszol magával, hogy aztán földi életed emlékeitől lassan megszabadulj és
továbbállj az ismeretlenbe. Mindenesetre a kihűlt test elhantolásáig minden lélek
porhüvelye közelében bolyong, hogy annak a végtisztességet megadja. Ez idő
alatt teljes emléktárát felidézi, és mindent újból átél azokkal a fájdalmakkal
együtt, melyeket ő okozott másoknak, vagy mások okoztak neki. Ilyenkor azok a
dolgok, melyekért az ember képes volt körömszakadtáig küzdeni, szinte egyik
pillanatról a másikra értelmetlené válnak, míg más lényegtelennek tartott
dolgok óriási jelentőségre tesznek szert. Tudod, ott van például az, amikor a
kiadó szélhámossága miatt a velük leszerződött kötetem huzamos várakozás után
sem jelenhetett meg. Pedig mi mindent megtettem volna azért, hogy temérdek kalandozásom
után szülővárosom eme nemes vállalkozása az amúgy jónak tartott írásaimat
megjelentesse. Akkori feltételezésem szerint a kiadó ifjú igazgatójában a jó
szándék meg is volt, csak hát környezete ellenállt, mert nem tartoztam az
általuk támogatott beltenyészethez. Most már azt is tudom, hogy neki is
lehetett valami a füle mögött, mert már akkor nem beszélt teljesen tisztán, és
egy idő után leveleimre sem válaszolt. Vajon hányan lehetnek még olyanok,
akiket néhány hatalmat gyakorló nagyokos sznobizmusa, netalán irigysége,
féltékenysége és helyi provincializmusa, megnyilvánult tehetségük ellenére megpróbál
elkaszálni. Hát innen üzenem mindazoknak, akik úgyszintén kénytelenek mindezt
elszenvedni, hogy ne adják fel, mert minden valamirevaló alkotás az
örökkévalóságban fennmarad. Jegyzik azt. Ezért tegyék csak dolgukat, és ne
engedjék elhallgattatni, félrevezetni magukat. Mert az érték nem vész el. És ez
ezerszer érvényes a szellemi értékre. Hiszen egyedül ez, ami megmarad, más
minden elenyészik. Meg egyébként is teljesen hiábavaló ez a gáncsoskodó hozzáállás
amazok részéről, mert ezzel több babér nem terem nekik, és előbb-utóbb a jóknak
úgyis jut hely valahol. Még az is lehet, hogy akinek utóbb jut hely, az marad
felszínen legtovább. Úgy, ahogyan azoknak tekintélye, akik nem voltak
táskahordozói senkinek, és nem másztak elő mások ánuszából, ellenlábasaik
fölött áll. Mert ezt is itt értettem meg. Egyébként az egész nem is olyan
fontos, hogy mikor és hogyan ismerszik meg az ember. Táncolni kell és a zene is
megjön valahonnan, ahogy azt Zorbász mondja a görög abban a Nikosz Kazantzakisz
regényben. Hát ezért ne csüggedjenek. Akár ezekkel, akár azokkal találkozol,
mond ezt el nekik. Aztán azt is tudod, hogy lakásért küzdöttem, melyre hol
szert tettem, hol éppen elveszítettem, de többet voltam úton mintsem saját
lakásom lett volna. Kalandornak nevelt az élet, és ezt nem akartam elfogadni.
Anyátlan, apátlan kalandornak, a szó legnemesebb értelmében. Itt fogtam fel azt
is, hogy az összes feltaláló, művész, alkotó ember ilyen kalandor, mert mind olyan
területre tévedtek ahol előttük kevesen jártak, vagy legalábbis környezetükből nem
járt senki. Nem volt szükségem saját lakásra, mert volt miből fizetni az
albérletet. Amikor meg pénzhiányban szenvedtem, befogadtak mások önszántukból.
Istenem, mennyi helyen megfordultam imént pillanatok alatt, hiszen mindezek a
helyek most újból megjelentek előttem azokkal a személyekkel együtt, akik jelenleg
birtokolják azokat. Erről aztán az jut eszembe, hogy mi valamennyien ideátról csak
bérlői voltunk ennek a gyönyörűséges bolygónak, mint ahogy ti is azok vagytok most.
De ezért a bérleményért mindenki megfizet tisztességesen, úgyhogy még elszökni
sem lehet előle. Na, nem! Nem a halállal törlesztünk, leginkább a szenvedéssel,
mely néhány lopott boldog pillanat ellenére előbb-utóbb mindenkit utolér,
legyen az gazdag vagy szegény. Az összes élőlény közül legtöbbet talán az ember
szenved, mert nem csak a kívülállók lehetnek ellenségei, hanem olykor önmagának
is ellensége. És ugyanakkor ösztönein kívül, haszonszerzésből és irigységből is
fakadhat gonoszsága. Ráadásul, mert testével azonosítja magát és tudatában van annak
majdani halálával, ezért örökön-őrökké retteg. Erről más élőlénynek tudomása sincs.
Persze értem én, hogy ezek közhelyek, de azért valóságtartalmuk
letagadhatatlan. Aztán egy szép, klasszikus családra vágytam én is, mint
mindenki más. Ház, fürdőmedence, autó, gyönyörű feleség, gyerekek és egy kutya.
Ezen kellékek közt szerettem volna leélni életem egy rózsaszín burokba ágyazva.
Közben igaz szeretőmet eltiltották tőlem, lett egy zabi gyerekem attól, akitől
a hátam közepe sem kívánta, aztán egy őrült nővel végighurcolásztuk magunkat két
országon, majd miután ő felkötötte magát, hazaköltöztem ahhoz az anyámhoz, aki
hat hónapos koromban eldobott. Még szerencse, hogy a lányommal jóban voltam. Kell-e
még ennél üdvösebb pedigré valakinek is? Igaz, most már nem zavar. Hiszen ugyanúgy
jelentőségét veszíti ez mind, mint megannyi más dolog, annak ellenére, hogy
alakulhatott volna valamivel jobban is az egész történet. Tudod, azt itt sem
lehet kideríteni, hogy kinek-kinek miképpen osztják ki a szerepet. És Istennel
sem lehet találkozni, amikor csak akarsz. Bár azt rebesgetik, hogy egyesek,
akik lényegesen kevesebben vannak, túljutnak a Holdon, míg a többiek visszazuhannak
a Földre, és mindez a kiválasztódás lelkünk árnyalatától függ, mely árnyalat a
sötétszürkétől a fehérig terjedhet. A visszatérők emlékei addigra végérvényesen
törlődnek, és új testet öltve kezdik el ismét csecsemőként felépíteni földi személyiségüket
és pályafutásukat. Naná, hogy nem mindig a jólét a nyerő kedves barátom. Van
annál fontosabb is. Hogy mi az, azt kell megértenie mindenkinek. De, hogy
honnan veszik itt ezeket a dolgokat, nem tudom. És amit még el kell mondanom, hogy ugyanúgy
kell imádkozni itt is, mint odaát. Csak itt az ember megtanulja, hogyan kell
tisztességesen szívből kérni Istent, ha valamit akar. Amúgy egyelőre még mindig
itt koszálok a sírkertben, és figyelem a csendet. Aztán az egyik sétányon egy
újságpapírból összegyűrt papírgalacsint taszítok arrébb lábammal, mely mintha
szél kapna alá, jó kétarasznyit odébb gurigázik, hogy majd hirtelen megálljon. Azok
a kamaszodó iskolás gyerekek felejtették itt, akik a katonasírokat tették
rendbe, és az időt próbálták elütni vele, míg egymásra várakoztak. Bizonyára
minden élő személy úgy látná, mintha magától indult volna útnak. Hiába, most
már tovább kell lépnem. Több irányból is hívnak. Lássuk csak: merre van az arra?
Majd még jelentkezem. Ha netalán egy ülést rendeznétek, akkor jobban
kibeszélhetnénk magunkat. Csak vigyázatok, mert sok a csatangoló, zavarodott
lélek melyek alig várják, hogy valamiképpen megnyilvánulhassanak. Ha
befészkelik magukat valahova, aztán nehéz mit kezdeni velük. Mindenesetre ügyeljetek
magatokra, és legyetek résen, nehogy valamelyikük elcsavarja fejeteket, mert egy
ilyen lélek óriási rombolást végezhet ott, ahol megjelenik. Amúgy meg üdvözlök
mindenkit!