Sipos Tamás: A szakmaiság és a demokratikus döntéshozatal — Atomerőmű létesítés nukleáris szakemberek szemével


tanulmány



A Paksi Atomerőmű tervezett bővítése aktuálpolitikai esemény, mely kutatási tevékenységem központi elemét képezi. A paksi beruházás, különböző — atomerőmű létesítéséhez köthető — publikációim hosszabb írása közben is jelentős belpolitikai feszültséget kelt; a viszonylag hosszú kutatási folyamat során a létesítmény megkérdőjelezésére nem került sor, de számos fontos döntésre igen. A kérdéskör egyáltalán nem tekinthető lezártnak, és bár a jelenlegi kormányzat teljes mellszélességgel támogatja az ellenzék által sem határozottan elutasított projektet, de számos tényező gyakorolhat kiszámíthatatlan, jósolhatatlan hatást. Az orosz belpolitikai helyzet, az Európai Unió és Oroszország esetleges konfliktusai, az energiatermelés, és az energiastratégiák kiszámíthatatlansága okán közel sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a jelenlegi helyzet az atomerőmű építésének, különösen működésének időtávján nem fog-e alapvető módosulásokat szenvedni. Ez pedig azt jelenti, a bővítés kapcsán igen kevés megbízható, lezártnak tekinthető adat áll rendelkezésre.

Kutatásom során nagy hangsúlyt kap a demokratikus döntéshozatal illetve annak hiánya az 1960-as évek létesítése és a jelenleg tervezett bővítés kapcsán.
A téma mélyebb megismeréséhez átfogó kutatást végeztem, mely során kérdőívvel, dokumentumok elemzésével és interjúkkal operáltam. Jelen írásban az interjúkból levonható releváns információkon keresztül boncolgatom a beruházás viszonyát a demokratikus döntéshozatalhoz, valamint a szakmaiság szükségszerű szerepét.
Járosi Márton, az egyik szakmabeli „nagy öreg”, a Magyar Energetikai Társaság és az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke, aki határozott véleménnyel rendelkezik a kérdés kapcsán. Álláspontja jól mutatja a szakma egy része megközelítését, ezek alapján a demokratikus játékszabályoknak ezen a területen nem igazán van létjogosultsága. Járosi példája alapján a helyzet jól szemléltethető egy hasonlattal. Ha sok embert kérdezünk meg, hogy hány fok van aznap odakint, akkor valószínű, hogy minél többen válaszolnak, annál jobb lesz az eredmény, mert a szélsőségek kölcsönösen kiejtik egymást, a többség pedig képes jól megítélni a helyzetet. De ha olyat kérdezünk, hogy pl. egy sakkjátszmában mi a jó lépés, akkor a demokratikus módszer egyszerűen nem működik, mivel a többség nem, vagy nem jól tud sakkozni, így a pár profi által ajánlott kiemelkedő lépések elvesznek, és a többség által ajánlott, legfeljebb közepes, de inkább rossz lépések jönnek ki győztesnek. Ez nem a demokratikus módszerről, vagy annak csődjéről szól: egyszerűen vannak olyan problémák, melyek megítélése elsősorban szakmai kérdés és így nem demokratikusan, hanem szakmai alapon kell eldönteni őket, figyelembe véve, hogy van, aki ért hozzá és van, aki nem. Emellett pedig számolni kell azzal is, hogy a nemzeti érdek védelme, illetve az áram közjószág-jellege okán nincs lehetőség arra, hogy a verseny korlátlanul érvényesüljön, pontosabban, nem érvényesül a verseny pozitív szerepe, az energetika alapvetően nem piaci logika szerint működik: „… ha a piacot liberalizálják, akkor az egyes tulajdonosok érdekei külön-külön érvényesülnek, és a még szükséges legdrágább villanyár fog érvényesülni, ami magasabb, mint ami egyébként elérhető, így működik a liberalizált piac” — mondja Járosi. Ezen a területen alapvetően fontos az ellátásbiztonság, amely piaci alapon nem értelmezhető, a legnagyobb profit elvén működő piac számára a hosszú távú, biztonságos, a szükségletekkel és megfelelő biztonsági tartalékkal számoló ellátás nem cél, hiszen a cél a profit. Ez azonban nem fér össze a lakosság érdekével, sem rövid, sem hosszú távon. Az a hatalom, amely így a versennyel azonosított liberalizációt támogatja ebben a szegmensben, akarva, vagy akaratlanul a nagyvállalatok érdekének kiszolgálója lesz.

Járosi szerint azok a problémák, melyek az erőmű kapcsán felvetődnek, szakmailag nem megfelelően megalapozott véleménynek tekinthetőek. Megítélése szerint a zöld energia nem versenyképes, rendszeresek a csúsztatások, melyek alapján úgy tűnhet, hogy jobb megoldást jelentene. A hazai körülményekre építő számítások alapján az atomerőmű a legjobb megoldás, amelyet nem lehet kiváltani más lehetőségekkel. Az pedig, hogy a technológia telepítése drága, nem jelenti azt, hogy a megtermelt energia nem lesz olcsó, a teljes üzemidőt tekintve az atomenergia a legolcsóbb. Illetve, az atomenergia kapcsán „egy szobányi” térrészben lehet további évekre elegendő üzemanyagot tárolni.
Kovács Pál, a paksi kapacitás fenntartásáért felelős államtitkár igen részletes interjút adott a bővítés körülményeiről. Ezek alapján az atomerőmű építése szakmai szükségszerűség: „ahogy a Nemzeti Energiastratégiában is benne van, ha Magyarország teljesíteni akarja a 2050-es célokat, és addig nem esik szét az Európai Unió,… és a megújuló kapacitásaink tényleg olyan korlátozottak vagy korlátosak, mint ahogy azt a Magyar Tudományos Akadémia tanulmányában kb. 2500 MW-ra taksálja 2050-ig, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy azt a 100 %-os teljesítést, hogy a villamos energia ipart teljesen karbon mentesítsük, az mivel lesz teljesíthető”. Ennek megfelelően a jelenlegi döntés nem más, mint szükségszerűség, az atomerőmű beruházás a jövőbe. A döntések módszere pedig centralizált, de „… az a kérdés, hogy jó vagy nem jó, nem biztos, hogy jó kérdés. A kérdés az, hogy eredményes-e a centralizált döntéshozatal, de maradhat így a kérdés, hiszen ízlés dolga, hogy valami jó vagy nem jó. Én úgy látom, hogy eddig eredményes volt”. Interjúalanyom véleménye szerint egyszerűen nem lehetett volna ezt a döntést máshogy meghozni, mivel a demokrácia és az atomerőmű nem tűnik egymással kompatibilisnek, „…eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha azt az utat követjük, mint a bolgárok, csehek, hogy versenyeztetünk, meg demokratikus döntéshozatal, és emezt is megkérdezzük meg amazt is. Viszont globálpolitikai szempontból az látható, hogy azok a projektek, amelyeknél az európai követelményeknek, eljárásoknak megfelelően jártak el, mindegyik meghalt, mint pl. Bulgáriában és Csehországban.”
Ebben az értelemben a karakán, határozott döntéshozatal egyfajta szabadságharc eszköze: a magyar bizalom az oroszok iránt és az EU-val folyó „játék” során a tét, a szó egy értelmében a nemzeti önrendelkezés: „…ha nem mutatjuk meg, hogy az érdekérvényesítési képességünk ugyanolyan, mint bármelyik más uniós tagállamé, akkor másodrendű országgá válunk és semmilyen más döntésben sem lesz szerepünk. Úgy, mint ahogy a cukorgyárak eltűntek, az atomipart is eltűntethetik, ahogy a cseheknél és bulgároknál tették, addig-addig játszottak, amíg a két projekt erre ráment.” A magyar atomerőművet tehát ki kell harcolni és elérni, hogy megépíthessük, ami csak a jelenlegi hozzáállás mellett lehetséges; ebben az értelmezésben a magyar atomerőmű akár a magyar gazdasági szabadságharcba is illeszthető lépés, mindenesetre a döntés inkább tekinthető harcnak, melyet meg kell vívni. Sőt, az európai partnerek nemhogy segítenek, hanem inkább hátráltatnak, szándékosan akadályozzák meg saját gazdaságuk erősítése érdekében a hazai gazdaság fejlődését, fojtanak el egyes stratégiai ágazatokat.

Kovács szerint a politikai előkészítésre a döntéshozatal során az Energiastratégia megalkotásakor került sor. „Ott vívtuk meg azokat a társadalmi vitákat, amiket meg kellett vívni, gyakorlatilag azt kell, hogy mondjam, hogy abba a tanulmányba, amit az atomerőmű környezetvédelmi, valamint társadalmi, gazdasági hatásainak vizsgálatával kapcsolatban szerveztünk, az összes gazdasági, politikai szempontból fontos szereplőt bevontuk.” Ennek megfelelően, az Energiastratégia voltaképpen az a dokumentum, amelyen az atomerőmű társadalmi elfogadtatása áll. Az oroszok pedig természetes partnernek tekinthetőek, tehát az, hogy nem került sor versenyre, nem háttéralkukra utal, a rendszerváltás után első ízben felmerült a nemzetközi verseny lehetősége. Ekkor több ízben is felmerült az amerikai Westinghouse, a kanadai AECL (Atomic Energy of Canada Limited) mint potenciális partnerek neve. A versenyeztetés azonban eredménytelen volt – minden esetben elsikkadt az atomerőmű építése. A logika szerint tehát, ha a versenyre sor kerül, akkor abba a politika beleszól Európán belülről és kívülről is, ez pedig közvetlenül vezet a projekt ellehetetlenüléséhez.” Érdekes Kovács indoklását hosszabban idézni: „Amikor egy ilyen hír napvilágot lát, hogy valaki atomerőművet akar létesíteni, akkor az biztos, hogy mindegyik nagy szereplő a saját érdekeit érvényesíteni akarja” – véleménye szerint végül az ár okán döntött Magyarország az orosz beszállító mellett. Az orosz fél mellett szól a hosszasan fennálló együttműködés is, mivel a magyar fél professzionálisan üzemelteti az atomerőművet: „Jobban üzemeltetjük azt, mint ahogy az oroszok teszik. A magyar műszaki kultúra ehhez a dizájnhoz adott hozzá. Ez egy nagyon lényeges elem, mert a világpiacon ezért ismernek el minket.”
Ennek megfelelően, általában a döntés kockázatos, de ez a kockázat elkerülhetetlen; az atomenergia megbízható, emellett „… jut nekünk is a falatból, mert igenis be tudunk szállni a beruházásba, tehát lesz olyan termékünk, amit máshova is el tudunk adni, a hazai ipart helyzetbe hozza, és mivel világszínvonalú technológia, egy technológiai ugrással a világ élvonalába kerülünk.” Ebben a megközelítésben az atomenergia melletti döntés egyfajta vízió; amely során „…nem kérdezték, hogy vajon annyi lesz az ára az energiának, hogy az eladható lesz-e, hogy lesz-e egyáltalán fogyasztó, lesz-e háború a szomszédos országokban, stb. Volt egy erős vízió, egy elköteleződés, hogy szüksége van rá a magyar népnek, ezzel előre mentünk”.

A koncepció tehát azon alapszik, hogy minden valószínűség szerint ez a legcélszerűbb módja az energia előállításának és ezzel biztosan lehet energiát előállítani. A körülmények a koncepció alapján olyan gyorsan változnak, hogy nem is érdemes különösebben foglalkozni velük, hiszen pl. az Energiastratégia megalkotásakor még a munkanélküliség kezelése volt az egyik fő prioritás, míg ma már épp a munkaerőhiány a probléma.
Kovácsnál is felmerül az ellátásbiztonság kérdése, mivel ezt az EU a piacliberalizáció mellett nem biztosítja. A koncepció itt is egyértelmű: „Kíváncsi lennék egy olyan Brüsszelre meg egy olyan Európára, ahol az Európai Bizottság ezt a felelősségi kört átveszi és utána, ha bárhol Európában botrány van, akkor a népek tiltakozni nem Budapestre mennek a parlament elé, kormányunkat számon kérni, hanem ki mennek Brüsszelbe és ott kérik számon, hogy „de hát uraim, miért is volt itt áramszünet?”. Ezt én ma még rendkívül nehezen tudom elképzelni.” A nemzetállami érdekek egész Európában érvényesülnek, ezt tudomásul kell venni, így a teljesen liberalizált piac nem jön létre, sőt, az uniós törekvések is voltaképpen burkolt nemzetállami érdekeket szolgálnak: „…ma a németek pusztán nemzetállami érdekből építenek szélerőműveket és használják a szomszédos országok villamos-energia rendszerét, … még kötelezik is a Bizottságon keresztül ezeket az államokat, hogy fejlesszék a saját rendszerüket azért, hogy a német többletet képesek legyenek elszállítani”. A vízió végén a piaci liberalizációval megszűnik a hazai áramtermelés, teljessé válik a függőség – ezt védi ki az atomerőmű. 
Nem kérdés, hogy mind a kommunista gazdaságpolitika (az első létesítés időszakában), mind a liberális demokrácia koncepciója a döntéssel számos ponton sérült. A kommunista gazdaságpolitikát könnyebb illúziónak, elvi alapon álló, a gyakorlatban működésképtelen ideológiának tekinteni, de a döntéshozatal és az építés látványosan nem volt „tervszerű”, a racionalitás legalábbis nem játszott döntő szerepet. Folyamatos volt a halogatás, rengeteg múlott a résztvevők egyéni hozzáállásán, végül a folyamat során láthatóan és elismerten nagy szerep jutott annak, hogy a dolgok (alapvetően külső és befolyásolhatatlan okokból) szerencsésen alakultak (értve ezalatt például az olajárrobbanást, vagy a szovjet erőművek áttervezését).
A demokratikus koncepció sérülése is nyilvánvaló, a szabadságjogok, mint a nyilvánosság, az adatokhoz való hozzáférés, a véleményszabadság, a helyi autonómia elve nem érvényesülnek, és már most, az építkezés legelején is – legalábbis a paksiak véleménye szerint – szinte biztosak lehetünk abban, hogy a beruházás nem lesz mentes a korrupciótól sem. Itt pedig nem beszélhetünk valamiféle, a többség zsarnokságát fékezni kívánó illiberális koncepcióról sem, hiszen az adatok elhallgatása, a jogszabályi háttér alkalmassá szabása, a gyors és minden kontrollt nélkülöző döntés nem tekinthető ennek. Felvethető, hogy ha megpróbálnánk betartani ezeket a szabályokat, akkor – ahogy azt a szakértői interjúban láthattuk – egyáltalán sor került volna-e az atomerőmű építésére. A válasz kapcsán csak találgatni lehet, az azonban, hogy a demokratikus szabályok betartása mellett nem lehetett volna atomerőművet építeni, így ezek áthágása szükséges volt, nem alkalmas a döntés indoklására.

Egyértelműnek tűnik tehát, hogy sem a létesítés, sem a bővítés döntése nem felel meg az elvben elvárt eljárásnak, sőt, a különbségek nyilvánvalónak tekinthetőek, egyben egy határozott struktúra képét mutatják. Mindez pedig a helyi lakosság és az országos közvélemény szeme előtt zajlott le, azaz nem beszélhetünk „összeesküvésről”; a lakossági érdeklődés a jelenlegi, sokkal nyitottabb közegben sem jelentős. Magyarán: a lakosság mintegy asszisztál a politikai rendszerhez. A kommunista diktatúra időszakában ez tekinthető egyfajta kényszernek, azonban a jelenben nem ez a helyzet. A sajátos döntési folyamatra csak a közvélemény passzivitása ad lehetőséget. Ez különösen élesen jelenik meg helyben, ahol a lakosság láthatóan egyszerre fogadja el istenítéletként a döntést és egyben ignorálja is azt. Sajátos optikai csalódásról beszélhetünk, a helyi közvélemény lényegében egyöntetűen fogadja el tényként azt, hogy senki sem kíváncsi rá, ahogy tisztában van a beruházás egyes problémáival is, de ezekről ennek ellenére nem vesz tudomást. A szakma pedig láthatóan elfogadja a tényt, hogy nem vitára, hanem propagandára van szükség, a döntés „fent” már régen megszületett, és bárki, aki nem ennek megfelelő álláspontot képvisel, ezzel saját magát hátrányos helyzetbe hozza (lényegében a bővítésellenes civil szervezetek saját szakértői kivételével nincs olyan szakértő, aki felvállaltan hozna az atomerőmű ellen érveket).
Tény emellett, hogy a demokratikus játékszabályok kiüresítése, a puszta formalitássá váló demokrácia alkalmas a hatékonyság megnövelésére, azonban ez a hatékonyság ennyiben csalóka. Itt ugyanis egy olyan döntés „felpörgetéséről” van szó, mely kapcsán semmilyen formában nem győződhetünk meg arról, hogy a döntés valóban jó-e, miközben a döntés „felpörgetése” a legitimációt szünteti meg a döntés mögött.
Az a tény, hogy a döntés a két, igen erősen eltérő politikai-hatalmi helyzetben ennyire pontosan, szinte teljes mértékben ugyanazt a forgatókönyvet követte, arra utal, hogy a magyar politikai élet azonosított jellemzői a demokrácia (vagy a kommunista ideológia) formális szabályait megelőzően vannak jelen. A politika dominanciája a szakértelem felett, a jogállamiság minimumának sem megfelelő hozzáállás (a háttér-jogszabályok pillanatnyi igényeknek megfelelő, gyakori átírása) a hirtelen-váratlan, erős emberek által meghozott döntések, a személyközpontú működés, a lakossági vélemény ignorálása – közös elemek a két döntéshozatal során.

Úgy tűnik tehát, hogy ezek a jellemzők mélyebben hatják át a magyar politikai rendszer működését, mint azok a hivatalos ideológiák, melyek elvben meghatározzák a hazai működést. A tapasztalatok arra utalnak: ez a hatalmi működés erősebb, mint azt gondolni szeretnénk.