Világhírű tudósokat mentorált (Rátz László portréja)


portré, dokumentum



Világhírű tudósokat mentorált, mégis alig ismerik manapság Rátz László nevét. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban a tanítványai közé tartozott Neumann János, a később Nobel-díjjal elismert Wigner Jenő és Harsányi János is. Egész életét a tanítás töltötte ki, diákok nemzedékeire gyakorolt hihetetlen hatást átfogó tudásával és személyisége erejével. Nyáry Krisztián a BBC History januári számában megjelent cikkének rövidített változata.

1913 egy szombat délelőttjén a 11 éves Wigner Jenő, második osztályos gimnáziumi tanuló a matematikatanárához igyekezett. Soha egyetlen tanára nem hívta meg magához, az ilyesmi akkoriban nem is volt szokás, de az 50 éves Rátz László már nem először várta otthonában tejeskávéra.

A félszeg, álmodozó kisfiú betegsége miatt hónapokra kimaradt az iskolából, úgy tűnt, évet is kell halasztania. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz tanár úrnál kellett különbözeti vizsgát tennie, aki azonnal felfigyelt különleges matematikai képességeire. Könyveket kölcsönzött neki a saját könyvtárából, hogy képezhesse magát, izgalmas feladatokat adott neki az általa szerkesztett Középiskolai Matematikai Lapokból, és egyáltalán: úgy beszélt vele matematikai problémákról, mintha a kollégája lenne. Sokszor elhívta azokra a kávéházi beszélgetésekre is, ahol egyetemi tanárokkal vitatták meg a legújabb tudományos kérdéseket.
Ezen a délelőttön Rátz tanár úr arról beszélt tanítványának: mindig tisztában kell lennie saját képességeivel, ezért nem árt, ha tudja, hogy iskolatársa, a tízéves Neumann Jancsi még nála is tehetségesebb matematikus. A kis Jenőt bántotta a dolog, de nagyon hamar rájött, hogy tanárának igaza van. Sok év múlva, már a fizikai Nobel-díj birtokosaként princetoni szobájában még mindig a Középiskolai Matematikai Lapok fejtörőit olvasgatta, ha új gondolatokra volt szüksége. Asztalán ott állt Rátz tanár úr megfakult fényképe. És hozzá hasonlóan nem tudta kivonni magát a kiváló pedagógus hatása alól számos világhírű matematikus, fizikus, mérnök és közgazdász sem.
Rátz László élete kicsit sem volt kalandos, nem voltak látványosan heroikus tettei, mégis hős volt, a pedagógia és a tehetséggondozás hőse, aki tanítványain keresztül átformálta az egész huszadik századi természettudományt. Tanári eredményességének titkára azóta is keresik választ.
Sopronban született 1863-ban, éppen abban az időben, amikor a német többségű város viharos gyorsasággal magyarosodni kezdett. August Ratz vaskereskedő fiát még Ladislaus Wilhelm Ratz néven anyakönyvezték, és elemi iskoláit is németül végezte. A főreáltanodában már magyar nyelven tanulhatott, a Berzsenyi Dánielről elnevezett magyar irodalmi önképzőkörben pedig Rátz László néven írt prózai és verses műveket, és vett részt szavalóversenyeken. Érettségi előtt a híres soproni evangélikus líceumba járt. A kamasz fiú beleszeretett a matematikába, és érettségi után beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem Természettudományi Karára. Széles körű érdeklődésére jellemző, hogy tanulmányait megszakítva egy évig filozófiát tanult a berlini Friedrich-Wilhelms-Universitäten, majd újabb egy évet Strasbourgban matematika–fizika szakon. 1890-ben vette át tanári oklevelét, és helyettes tanárként azonnal a budapesti Evangélikus Főgimnáziumba került. Innentől kezdve nyugdíjazásáig, 35 évig nem is dolgozott máshol, a gimnázium lett mindennapjainak legfontosabb helyszíne, a tanítás és tanítványai pedig a legfontosabb dolgok az életében.

 

Azonnal feltűnt, milyen szenvedélyesen szereti a matematikát


A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium ekkor nemcsak Magyarország, hanem egész Európa egyik legkorszerűbb oktatási intézménye volt. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a tanároknak is a legjobb feltételeket biztosította. A szokásosnál 50 százalékkal magasabb bért kaptak, lakhatási támogatásban és nyugdíjbiztosításban is részesültek. Rátz László ragaszkodása az intézményhez egyáltalán nem volt kivételes, a legtöbb tanár egész pályája során a gimnáziumban maradt. Többségük külföldön tanult, folyamatosan képezte magát, és szakmája elismert tudósának számított. Wigner Jenő erről később így írt: „Ezek a nagy tanáregyéniségek imádtak tanítani, és rendkívül sikeresen motiválták a diákokat a tanulásra. Nemcsak elkötelezett hivatástudatuk és tényszerű tudásuk volt imponáló: a tudás tiszteletét és szeretetét is sikerült átadniuk.”
Az iskolát a magas követelmények mellett szeretetteljes légkör, tolerancia jellemezte. Egyházi státusuk ellenére gyakran vettek fel tehetséges zsidó gyerekeket is, akikre senki nem próbálta ráerőltetni az evangélikus hittan látogatását. Ösztönözték a pezsgő diákéletet, a tanulók művészeti és sportfoglalkozások, önképzőkörök között válogathattak. Az iskola fizetős volt, de széles körű ösztöndíjrendszer biztosította, hogy a kevésbé tehetős családok is beírathassák gyerekeiket. Kivételezni viszont senkivel nem kivételeztek: miközben rendkívül sok energiát fordítottak a tehetséges diákok külön képzésére, Wigner Jenőt testnevelésből, Neumann Jánost pedig énekből simán megbuktatták.


Neumann János énekből bukott
Fotó: Bettmann

Kezdettől Rátz László számított a gimnázium szellemiségét leginkább képviselő tanáregyéniségnek. Feljegyezték róla, hogy minden egyes óráját gondosan felépítette, és egyszerre fordított gondot a tanítványok tehetségének kibontakoztatására és a gyengébb tanulók felzárkóztatására. Egy kollégája szerint „a matematikát nem mint elvont elméleti tudományt állította tanítványai elé, hanem lépten-nyomon rámutatott a gyakorlati élettel való szoros kapcsolatára is”.
Imádott tanítani, és nagyon tudta azt is, hogyan motiválhatja diákjait. „Rátz tanár úrnál kifejezetten kellemes volt vizsgázni – emlékezett Wigner. – Sokat kérdezett, de kedvesen. Azonnal feltűnt, milyen szenvedélyesen szereti a matematikát.” Viharos hévvel, de érthetően magyarázott. Nem véletlen, hogy tanítványának a pesti és a berlini egyetemeken felvett matematikakurzusok már csak ismétlésnek tűntek.
Rátz László mélyen hívő ember volt, de vallását semmilyen módon nem erőltette tanítványaira. Egyéniségének ugyanakkor minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy a kamaszkorú Wigner Jenő még gimnáziumi évei alatt csatlakozott az evangélikus felekezethez. Tehetséges tanítványai egész héten várták a Rátz tanár úrral eltöltött szombati kávézásokat, amikor izgalmas matematikai problémákról beszélgethettek kötetlenül. Ilyesmi nemhogy középiskolában, de egyetemen sem volt szokás. Amikor felismerte a különös, magába forduló gyereknek tartott Neumann Jancsi kivételes matematikai intelligenciáját, egy darabig magánórákat adott neki, majd lehetővé tette, hogy matematikából három évvel osztálya előtt járjon. A különórákért nem fogadott el pénzt Neumann rendkívül gazdag, bankár édesapjától. Tökéletes pedagógiai érzékével felismerte, hogy a koraérett kisfiú a jövő zseniális matematikusa, ezért amikor úgy érezte, hogy ő már nem tud neki újat mondani, egyetemi tanárokat keresett, hogy foglalkozzanak vele.
A szertelenebb Wigner Jenőnek nem különórákat, hanem könyveket adott, hogy saját maga fedezhesse fel a tudományos összefüggéseket. Tanítványaival a matematika oktatásán kívül is szoros volt a viszonya: ő volt az Ifjúsági Dal- és Zeneegyesület elnöke, így gyakran énekelt együtt a diákokkal. Számos tanulmányi kirándulást is szervezett, hol az Adriai-tengerhez, hol az Al-Dunához, hol Velencébe vitte el tanítványait, de előfordult az is, hogy harmincnégy tanulóval körbehajózta a Balatont. Ezeket a kirándulásokat maga is élete legnagyobb élményének tartotta, még hivatalos életrajzában is feltüntette őket.

 

Az igazi tanár a kultúra harcosa is


Az iskolai közéletben is aktív pedagógust 1909-ben a tantestület igazgatóvá választotta. Ebben az időben ez egy tanári pálya csúcsának számított, ráadásul a pozícióval igen jó kereset is járt. Öt évig látta el ezt a feladatot, majd szokatlan bejelentést tett a kollégái előtt. Elmondta, hogy az igazgatói megbízatás túl sok energiáját vonja el a tanítástól, ezért felmentését kéri. A tantestület döbbenten próbálta lebeszélni elhatározásáról, hiszen a lemondást presztízsvesztésnek tartották. Rátz tanár úr azonban ragaszkodott ahhoz, hogy újra teljesen a tanítványainak szentelhesse az életét. Visszalépése után a gimnázium tiszteletbeli igazgatójává nevezték ki.
De Rátz tanár úr nem csak gimnazista tanítványain keresztül gyakorolt óriási hatást a modern természettudományokra: a legnagyobb szellemi befolyást a Középiskolai Matematikai Lapok szerkesztőjeként érte el. Húsz éven át szerkesztette a lapot teljesen egyedül, s nemhogy fizetést nem kapott érte, hanem még ő áldozott pénzt a lap kiadására és terjesztésére. A lap céljának azt tekintette, hogy a tanulók problémamegoldó képességét fejlessze, ezért minden számban izgalmas versenyfeladatokat közölt.
A századforduló után Rátz László kollégájával, Mikola Sándorral együtt – saját tapasztalataik alapján – kidolgozta a középiskolai matematikatanítás módszertanát. Az új metodika lépésről-lépésre a hivatalos állami tantervekbe is bekerült, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következő 60–70 évben a magyar matematikaoktatás világhírűnek számított. Innentől Rátzot gyakran hívták külföldi kongresszusokra is előadni, és magas állami kitüntetést is kapott – igaz, csak a francia kormánytól.
Kollégái szerint fiatalos hévvel tanított utolsó tanári éveiben is. Végül 35 év tanítás után saját maga kérte nyugdíjazását. Ezután is rendszeresen bejárt volt munkahelyére, részt vett a fiatal tanárok képzésében. Folyamatosan kapcsolatot tartott volt növendékeivel, büszkén értesült Wigner és Neumann első komolyabb nemzetközi sikereiről is.
1930-ban egy karlsbadi fürdőkúráról tartott hazafelé, amikor útközben agyvérzés érte. Egy városligeti szanatóriumba került, nem messze az iskolától, ahol leélte egész életét. 68 éves korában itt érte a halál. Soproni temetésén Mikola Sándor e szavakkal búcsúztatta: „Az igazi tanár nemcsak hivatalnok, aki hivatalos teendőit elvégzi, hanem lelkipásztor is, akitől mindenki elvárja, hogy a reábízott lelkekkel törődjék, a kultúra harcosa is, akitől mindenki elvárja, hogy a kulturális haladás érdekében önként és ingyen dolgozzék és végül művész is, aki örökösen gondolatokkal foglalkozik. Rátz László ilyen igazi tanár volt.”


Wigner Jenő
Fotó: Pictorial Parade

A tanítvány, Wigner Jenő 1973-ban egy Princetonból küldött levelében emlékezett tanárára: „A legnagyobb hálát és szeretetet volt tanáraim között Rátz László iránt érezek. (…) Ő szeretett tanítani, szerette látni, mint hatol be a megértés a tanulók tudatába, mint értik meg, milyen nagyszerű az, hogy az emberi ész képes egy gondolatot a másikhoz fűzni, képes a következtetésekből csodálatos épületet – erős épületet – alkotni. Sok nagy tudós fejezte ki csodálatát ezen képességeinkkel kapcsolatban, de ő szerette a csodát látni és érezni. Nagyobb dolognak tartotta ezt, mint a csodát csupán felismerni.”