Ágoston Dániel: „A felébredés recenziója”


irodalom, dokumentum, filozófia


Báró Julius Evola (1898–1974) minden kétséget kizárva kivételes képviselője volt – családi eredete szerint is – a nordicitásnak, valamint az italo-rómaiságnak, és kivételes, rendkívüli képviselője az olaszországi arisztokráciának. Julius Evola a metafizikai tradicionalitás – René Guénon mellett – legkiemelkedőbb reprezentánsa volt, némely tekintetben még Guénont is meghaladóan.
A metafizikai tradicionalitás jelentése: tudás az abszolút eredetről. Olyan tudás ez, amely nem a világból levezetett, hanem a világ kezdetéből, kezdettelenségéből származik. A tradíció fogalmát közönségesen persze bármivel összefüggésbe lehet hozni, itt azonban nem erről van szó, hanem sokkal inkább egy olyan tradícióról, amely az örökkel, az abszolútummal van összefüggésben. Talán mostanra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség nagymértékben eltávolodott önnön eredettudatától, mely nem is oly régen még megfogalmazatlanul élt. Ám a huszadik századra mindez az identitástudat olyannyira siralmas állapotba került, hogy nélkülözhetetlenné vált a megfogalmazása. Ennek az elmélete, kifejtése a metafizikai tradicionalitás.
Evola munkássága szinte az élet minden területére kiterjed, kezdve a vallásfilozófiától a szexuson át a metapolitikáig. Ám hatalmas életművében is kiemelkedő jelentőséggel bír A felébredés doktrínája című, a buddhista aszkézisről írott tanulmánya, különösen azért, mert a „felébredés útja” kiemelten fontos helyet foglal el az evolai létszemléletben.
Tekintettel arra, hogy a buddhizmus látszólagosan „modern” nézeteivel egy olyan európai intellektuális elit érdeklődését keltette fel, amelynek tagjai közül csak nagyon kevesen ismerték fel a keleti vallások valódi lényegét − s épp ezért amolyan pacifista, szentimentális, hippi vallásként kerítették a köztudatba −, teljes nyugalommal kijelenthetjük, hogy Evola tanulmánya a buddhizmus valódi mibenlététét illetően egyedülállóan hiánypótló. Hasonló megközelítésben írt műveket egyébként a német Georg Grimm és a Rhys-Davids házaspár is, illetve A. K. Coomaraswamy, valamint Edward Conze, ám az általuk képviselt vonal sajnos a század második felében elszigetelődött a rivális értelmezések tengerében.
A könyv első része, „A tudás”, a buddhizmus filozófiai alapjaiba vezeti be az olvasót. Evola szakít a buddhizmus köznapi, általa „exoterikusnak” nevezett értelmezésével, és René Guénon azon nézetével is, mely szerint e „vallás” nem volt más, mint a ksatriyák lázadása a világot megváltoztathatatlannak hirdető brahmanizmus ellen, tagadva a varna-rendszert és a transzcendens tekintély elvét – hasonlóan a protestantizmusnak a katolicizmus elleni lázadásához.
Történeti és valós helyén kezelve a buddhizmust, Evola leszögezi, hogy a buddhista aszkézisről egy tökéletesen aberrált és torz, elsősorban vallási kép alakult ki Nyugaton, amely az életellenes önsanyargatásban merül ki, s amely még az olyan zsenik gondolatvilágában is ekként élt, mint Friedrich Nietzsche, aki néha komolyan azt hitte, hogy az aszkézis csak az „élet sápadt ellenségeit” vonzza. Ezzel szemben az aszkézis valójában egy kifejezetten életigenlő, ám végtelen tudatosságra ösztönző létszemléletet és technikát jelent, mely az önmagukban bármilyen irányú használatra alkalmas nyugalom, erő és hűvös magasrendűség elérésére való, ami mentes minden „mitológiától”, legyen az vallási, teológiai vagy etikai jellegű, s aminek végső célja a metafizikai értelemben vett univerzum csúcsa, a teisztikus elképzeléseken jóval túlmutató transzcendencia.
A „felébredés doktrínája” (a Buddha-vada) a báró értelmezésében tulajdonképpen maga az őseredeti páli-kánonra alapozott buddhizmus, vagyis a theravada (öregek vagy tapasztaltak útja).


Reform, nem forradalom

Evola szerint – Guénont cáfolva – a buddhizmus valójában a tradíció reintegrációja volt a filozófiai spekulációkban elmerült, túlságosan „vallásivá” vált, az üres ritualizmusok és megcsontosodott egyházi szervezet által fenntartott, spirituálisan kiüresedett brahmanizmussal szemben. Rögtön a könyv harmadik fejezetében („A felébredés doktrinájának történeti helye”) leszögezi azonban, hogy a buddhizmus esetében szó nem lehet spirituális ürügyek mögé rejtett demokratikus fölforgatásról, hanem a meglévő hierarchia helyreigazításáról, mivel a brahmanák már régen eltávolodtak attól a szereptől, attól a feladattól, amire születtek.
E fenti, téves teória Sziddhartha herceg azon (és ahhoz hasonló) kinyilatkoztatásaiból fakad, miszerint „nem a kasztja miatt pária valaki, nem a kasztja miatt brahmana valaki, tettei miatt pária valaki, tettei miatt brahmana valaki”. Továbbgondolva e mondottakat kerekedtek ki azon téves elgondolások, miszerint a buddhizmus egy 2600 évvel ezelőtti humanista forradalmi eszme volt a fennálló hierarchia ellenében. Evola azonban rávilágít arra, hogy a buddhizmus közel sem volt ilyesfajta forradalom, hiszen Sziddhartha Buddha azt mondta: „Akinek szolgálatában rosszabbá, nem jobbá válik az ember, azt mondom, azt nem kell szolgálni. Akinek szolgálatában viszont jobbá, nem rosszabbá válik az ember, azt mondom, azt szolgálni kell.” Ennek fényében tehát jogos reformról van szó a doktrína megjelenése esetében, illetve a későbbi korokban annak súlyos félreértelmezéseiről. Evola azonban tovább megy, és emlékeztet arra is, hogy a buddhizmus egyáltalán nem a tömegeknek szóló doktrína. Mindezt Buddha azon kijelentésével erősít meg, mely szerint Sziddhartha olyannyira kevéssé szimpatizált a tömegekkel, hogy a „hitvány köznépről” mint szemétdombokról beszélt, melyek ellenében a Felébredett csodálatos kivirágzása megtörténik (vö. Dhammapada 58–59). Mindez remekül összecseng azzal az übermensch-ember felfogással, amit Nietzsche hirdetett majdnem 2500 évvel később. Nem mellesleg Buddha a maga felsőbbrendűségében még a rábeszélés közvetlen eszközétől is mindig tartózkodott, illetve minden olyan beszédtől, ami az ember szentimentális, irracionális és érzelmi oldalára hatott: „Nem kell, ó, tanítványok, a szupranormális erők csodáját a laikusok számára megmutatnotok. Aki ezt teszi, helytelen cselekedetben vétkes” (Vinaya, II, 81). Maga a Felébredt, a Buddha tehát csak azokban akarja a Felébredést elősegíteni, akik képesek az elhivatottság, a méltóság, illetve egy intellektuális intuíció felébresztésére. S ahogy mondja: aki képes az intuícióra, az nem képes nem helyeselni.
A négy varna (társadalmi réteg) tehát – mint szó volt róla – a megvilágosodás tekintetében bár egyenlő, mindez nem jelenti a transzcendentális és szellemi hierarchia tagadását.


Csak én magam vagyok

A felébredés doktrínájának szolipszisztikus felfogása csak a szubjektív „én” létezését fogadja el, a világot pedig annak kreációjaként ismeri. Ergo az „én vagyok” képzete az okok függvényében jön létre, mely okok azonban állandótlanok. Ha az „én” észlelése az érintkezések függvénye, akkor ez az észlelés felbontható maguknak az érintkezéseknek pontszerű sorozatává, ahogy a kerék mozgása is folyamatos, de mindig csak egy ponton érinti a talajt, akár megy, akár áll. Evola olvasatában tehát a világ e kondicionált voltára való rádöbbenés az első lépcsőfok a Felébredés útján, vagyis hogy a létezés minden eleme tulajdonképpen átmeneti.
„Ahogyan nincs értelme általában tűzről beszélni, mivel csak fahasábokból, trágyából, rőzséből, fűből… (stb.) rakott tűz van, ugyanígy nincs értelme általános tudatról, mert csak szaglási, ízlelési, látási… (stb.) tudat van” – mondta Sziddhartha Buddha.
Evola több fejezetében is cáfolja (vagy helyre teszi) azokat az elképzeléseket, amelyek a nyugati polgárság képzeletében élnek a buddhizmusról. Mindebből kiderül, hogy az eredeti doktrína sem a brahmanizmus által hirdetett „átman”, azaz a minden dologban meglévő mozdíthatatlan és állandó metafizikai centrum létezését, sem annak azonosságát a „brahmannal”, a teremtő istennel, sem pedig a reinkarnáció tanát nem ismerte el. Ez utóbbiról Evolának az a véleménye, hogy a reinkarnáció elmélete csak azok számára jelent valamit, akik önmagukat a „Föld fiaiként” élik meg, s akik a paleo-mediterrán világban, valamint a preárja hindu civilizációkban is megtalálható női, anyaistenségekhez kötődnek. Szerinte a reinkarnáció-elmélet végső értelme, miszerint az egyén halálakor visszakerül abba a forrásba, ahol megszületett, hogy aztán ismét földi mivoltában bukkanjon fel újra, egy elkerülhetetlen és végeláthatatlan váltakozásban, már az Upanisadok spekulatív időszakában szivárogott a vallásba. A Védákban ugyanis a halál után csak egy megoldás létezett, ami hasonló a görög orphikában, valamint az egyiptomi Halottaskönyvben megfogalmazott lehetőséghez.
Mint ahogy az éjjeli virrasztás során az éppen kialvó fáklya lángjával meggyújthatják a második, majd a folyamat újbóli megismétlődése után a harmadik fáklya lángját, a három láng bár nem lesz ugyanaz, de nem lesz különböző sem, ergo ugyanazon „én” már nem születhet újjá, létezése azonban prediszponálja a következő „én” létesülését. A buddhizmusban megjelenő reinkarnáció-tan tehát külső hatások eredménye, mikor az eredeti ezoterikus tanítás „exoterikussá” válik, érintkezve az adott terület vallási hiedelmeivel.
A tudat halál utáni állapotával egyébként Evola más tanulmányokban is foglalkozik, így a Bardo: Halál utáni akcióban, vagy a Beavatott tudat a halál utánban, ahol már kissé árnyaltabb teóriákat állít fel a halál utáni léttel kapcsolatban.


A reszkető világ

A Buddha-vada szerint a világon eluralkodott a nyugtalanság, mivel a lények már nem azonosak önmagukkal: „Az egész világ lángban áll, az egész világ a tűz martaléka, és az egész világ reszket.”
A lények már nem birtokolják az életet, sokkal inkább az birtokolja őket, s ők csupán elszenvedik az életet. Hiszen mit tud irányítani az „én akarata” az én testében? – teszi fel a kérdést a Felébredett: „Én akarom-e az emésztőnedvek keverékét, amely által az étel megemésztődik, a formámat, a húsomat, az ilyen és nem más emberként meghatározott lényemet? Én akarom-e a tudatomat, vagy egyszerűen csak ez vagyok én?”
Az „az égni akarás” princípiuma az, ami fenntartja a szüntelen áramlást, ahogyan a tűz az egyik faág elhamvasztása után átterjed a másikra, a lények is a sóvárgás által léteznek, nem saját tudatuk, hanem a „daimón”, a bennük lévő sóvárgási entitás (antharabava) irányítja őket szüntelen létszomja által, létszomj jellegű alakmását alkotva így a lénynek. Ez birtokolja őket a szubjektív „én” helyett. Evola értelmezésében a „négy árja igazság” első pontja, a „dukkha”, azaz a zaklatottság állapota, melyet a második igazság, a „tanha”, vagyis a sóvárgás és a létszomj tart fenn. A dukkha mozgásba hozza a létesülés örvényét, azaz a „samsarát”. Ebbe a samsarába ragadva születnek és halnak meg a lények a „daimón”-nal, a samsarai entitással identifikálva magukat, anélkül, hogy valódi létükre rádöbbenve felébredettekké válnának. A körforgás az „avijjá”, azaz a nem-tudás és az „asavák”, más néven a mániák vagy a mérgezettségek miatt állandósul. A harmadik árja igazság, azaz a „nirodha” azonban azt fejti ki, hogy a dukkha állapota megsemmisíthető, és módszert is ad hozzá, mely nem más, mint a negyedik árja igazság, a „magga”.
A „kondicionált genezis” elmélete szerint „az ember olyan isten, aki nem tud isteni voltáról”, és emiatt a „nem-tudás” (avijjá) miatt száll alá asavák és sankharák (az elme képzetei) „segítségével” a 12 nidánán, azaz létesülési fokozatokon keresztül a samsarába. Ha tehát a vipassana, a belátás és a lélek tökéletes, felsőbbrendű és rendíthetetlen nyugalma révén felszámoljuk a „nem-tudást”, az egész „genezis” láncolatosan megsemmisíthető, a sankharákon, asavákon, majd a nidánákon keresztül visszafelé haladva magának a „tudatnak” a „megsemmisítésével” visszajuthatunk a primordiális állapothoz. Ez a pillanat a „nibanna”, avagy szanszkritul a „nirvána”, helyesen fordítva „az ellobbanás pillanata”, mikor a szubjektív én azonosul önmagával, és legyőzi a samsarai entitást, az őt uraló daimónt, s kiszakadva az áramlásból (a sambodhi, az abszolút megvilágosodás által) Buddhává, azaz Felébredetté válik. A nibanna állapota tulajdonképpen mind a lét, mind a nemlét állapotának meghaladása. „Akik azt gondolják, hogy a nem-létezéssel kiléphetnek a létezésből, nem szabadultak meg a létezéstől.” A nibanna tehát ezen evolai feltárás értelmében épp hogy nem a megsemmisülés, hanem magába a létbe való belépés.
„A tűz kialvása nem a megsemmisülést jelenti, hanem azt, hogy visszatér abba a láthatatlan, érzékfeletti állapotba, amelyben azelőtt volt, mielőtt az adott körülmények között és adott helyen, a tüzelőanyag révén megnyilvánult volna.”
Mivel a samsarai entitás számára elengedhetetlen az „én” passzív és ájult állapota, a buddhista látszólagos passzivitása tulajdonképpen az igazi akció, mely a kontemplációban nyeri értelmét, szemben a samsarai akcióval, mely a létszomj által irányított lények cselekvése.


A meditáció győzelme

A könyv második része („Az akció”) azt az utat mutatja meg, amely segítségével a filozófia gyakorlattá alakítható. A felébredés az aszkézis útján érhető el, s nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ennek semmi köze az aszkézis populáris, leginkább annak keresztényi, önsanyargató módszerei által kialakított képéhez. A buddhizmus szemben áll mindenfajta fájdalmas autoszadista vagy mazochista jellegű „önkínzó vezekléssel”, a böjtölés, önsanyargatás és szüntelen áldozatok által elérni kívánt megvilágosodás eszméjével. A buddhista aszkézis útja kizárólag szellemi út, melynek során az elme megszabadul kötelékeitől, és a meditáció révén győzi le a samsarát. A minél tökéletesebb szellemi koncentráció során a Bódhiszattvák – vagyis azok, akik egy napon Felébredettek lehetnek – alászállnak a négy jhanába, azaz az „elszakadottság” (viveka) egyre magasabb tudati szintjén realizálódott létállapotokba (a másik út a „sugárzó kontemplációk” változata), melynek során extranormális képességek, az iddhik birtokába is juthatnak. Az utolsó jhanában pedig elkövetkezik a panna, a spirituális megvilágosodás, majd az azt követő nibanna.
„Az akció” konkrét meditációs technikákat is ajánl azok számára, akik a felébredés doktrínáját kívánják követni. Evola tanulmánya utolsó részében áttekinti az eredeti doktrína feldarabolódását, a különböző iskolák, a „hinayana” és „mahayana” buddhizmus megszületését – egészen a japán zenig, melyekben a különböző idegen népek kultuszaival történő érintkezésekkel analóg módon történtek azok a torzulások, amelyek a Buddha „istenként” való tiszteletéhez vagy a reinkarnáció tanának integrálásához vezettek (a buddhizmus ugyanis gyakorlatilag egy ateista vallás, de legalábbis közömbös Isten létével szemben). Az eredet megőrzésének szempontjából Evola a japán zen-buddhizmust tartja a legmagasabb rendűnek, melyet hasonló reakcióként értékel a theravadának a spekulatív brahmanizmusra adott válaszához.
A felébredés doktrínája szinte kizárólag a Suttapitakára, a páli buddhizmus legősibb és legautentiksabb szövegére támaszkodik, s az utószót író „Collegium Buddhologium” szerint e tanulmány mindmáig a theravada legegzaktabb értelmezését adja, amivel különösen nagy segítséget nyújt a ma népszerű buddhizmus, azaz a mahayana és a vajrayana helyes értelmezéséhez, az eredet szempontjából.
Evola nem vallásos gondolkodó, de spirituális szellem volt. Ezt fontos pontosan érteni. Nála a vallás az eredethez képest már egy hanyatlási fok, noha sok értékkel rendelkezik. Ő pedig sehol se ragadtatja magát vallásellenes megnyilvánulásokra. Nála a hitet, a vallást a tudás, az embernek saját isteni eredetéről való tudása előzi meg. A hit az ő olvasatában már csak egy remény. Ám Evola és a metafizikai tradicionalitás tud a világ és az ember lényegéről. Aki pedig veszi a fáradságot, és elmerül gondolataiban, maga is részesülhet ebből a tudásból, s válhat „vallástalanná”, miközben még mélyebben megérti és tanulmányozza a szent könyvek tanításait.
A felébredés doktrínája nem könnyű olvasmány, ne is tagadjuk. Nyelvezete, egzakt alapossága és komplexitása talán még a legedzettebbeket is próbára hívja, de miután az utolsó sort is elolvastuk, s megértettük akárcsak egy tizedét is annak, amit az olasz báró írt… nos, akkor nem hithez, hanem a „beavatott” ember tudásához juthatunk a szakralitás világáról. Persze, külön tanulmány lehetne Evola gondolkodása, elméleti és gyakorlati viszonya, hisz ebben is példamutató volt, személyes biztonságát is nemegyszer kockáztatva. Magas metafizika és cselekvés. Ez az, ami a legmagasabb rendű középkori lovagok, a legnemesebb szamurájok szellemiségét idézi.