Beke Albert: Van-e jelentőségük ma a humán tudományoknak?


tanulmány, irodalom, társadalomtudomány



Nincs. Éspedig azért nincs, mert elvesztették azt a propagandaszerepüket, amellyel a diktatúrában a Párt kényszerítő erejéből eredően rendelkeztek. Kit érdekel az például ma már, hogy Mikszáthot kritikai realistának vagy romantikus realistának tartjuk-e? Egyáltalán: használatos-e ma még a „kritikai realizmus” mint stílusmegjelölés? Pedig hajdanában, vagyis a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerben egy-egy irodalomtörténész karrierje múlhatott azon, hogy az illető hogyan minősítette a nagy palóc realizmusát. Ha ugyanis azt mondta róla, hogy kritikai realista volt, akkor ezzel elfogadta a mindenható Párt álláspontját, vagyis fennhangon hirdette, hogy Mikszáth keményen bírálta a régi „úri Magyarország” népnyúzó, kizsákmányoló és elnyomó társadalmi rendszerét. Tehát Mikszáth e szerint a felfogás alapján harcosan és keményen (ezek akkoriban rituális kifejezések voltak!) bírálta az egykorú feudális viszonyokat.

Ha viszont valaki azt vallotta, hogy Mikszáth romantikus realista volt, akkor ezzel azt fejezte ki, hogy szembeszáll a Párt hivatalos véleményével. Jól emlékszem még rá, hogy mikor Király Istvánnak, ennek a hírhedt és különlegesen kártékony marxista cenzornak a marxizmustól csepegő Mikszáthról szóló „vonalas” könyve 1952-ben (!) megjelent, s amelyre természetesen Kossuth-díjat is kapott, akkor Barta János, aki akkor már a debreceni egyetemen tanszékvezető professzor volt, megsemmisítő kritikát írt róla, s mi, a hallgatói nagyon büszkék voltunk rá, hogy ezt a tanulmányt velünk gépeltette le. Professzorunk ugyanis szembeszállt Király propagandaművével, és egy szakmailag hiteles, valóban tudományos pályaképet rajzolt Mikszáthról.

És mi lett ennek a következménye? Az, hogy Barta tanulmánya ugyan az Irodalomtörténeti Közleményekben, vagyis e rendkívül kis példányszámú és kizárólag csak szűk szakmai körben ismert folyóiratban megjelent, de szerzője fekete bárány lett a marxista hatalmaságok előtt, és Kossuth-díjat soha nem kapott (s az Akadémiának is csak késő öregkorában lehetett levelező tagja, amikor már botrány lett volna, ha még ezt sem kapja meg, hiszen alapvető életmű állt mögötte… Bezzeg már szilvafa korában rendes akadémikus volt Király István, Pándi Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Tolnai Gábor, Nagy Péter és a többi hozzájuk hasonló Párt-janicsár).

Ezt a Barta-esetet csupán azért taglaltam ilyen hosszasan, mert cseppben a tengerként mutatja, hogy milyen szerepe volt a diktatúrában bármelyik humán tudománynak.
De az irodalomtörténet köréből említhetek egy másik nagyon jellemző esetet is. Azokban az évtizedekben a Lukács György által kitalált „nagy realizmus” felfogás uralkodott, és szinte csak azok az írók kaphattak pozitív értékelést, akik legalábbis realistáknak, de még inkább kritikai realistáknak lettek elismerve. Arról már nem is beszélek, hogy aki szocialista realistának lett minősítve, mint például Illés Béla, Gergely Sándor, Hidas Antal, Darvas József és a hozzájuk hasonlók, azok már az irodalom szentjeivé lettek avatva, de legalábbis boldogokká. (Mint a katolikus egyház boldogjai és szentjei.) Természetesen minden normális irodalomtörténész tudta, hogy a realizmus mint stílusirányzat semmivel sem értékesebb, mint a romantika vagy a barokk, vagy bármelyik más stílus. No de az irodalomtörténészek ugyanúgy karrieristák, mint bárki más, éppen ezért, hogy érdemeket szerezzenek a Párt előtt, eszeveszett tempóban kezdték keresgélni a realista elemeket Pázmány Péter prédikációiban is, s azt remélték, hogy ezzel a törekvésükkel jó pontokat, vagyis érdemeket szereznek maguknak, és a szamárlétrán feljebb léphetnek. Eszeveszett tempóban írták tehát a kandidátusi és doktori értekezéseket olyan témából például, hogy „Realista elemek Jókai regényeiben”. 1954-ben még az Akadémiai Nagyhét keretében is külön előadásblokk volt szentelve ennek a témának. Akadt olyan Jókai-kutató, aki bár nagyon jól tudta, hogy a nagy mesemondó nem azért nagy író, mert a Sárga rózsában realista elemek is vannak, hanem azért, mert nagy romantikus. Mindegy. Szigorúan „szakmai alapon” kimutatta, hogy Jókai igenis kritikai realista. Lukács György tehát győzött – ki mert volna vele szembeszállni? Ismét csak Barta János volt az a „rossz fiú”, aki ott az Akadémián „Jókai és a művészi igazság” címen nagyszabású előadást tartott, és kesztyűt mert dobni Lukács Györgynek. Természetesen mi, Barta-tanítványok, élénk figyelemmel kísértük ezt a nagy bátorságot igénylő harcot, és büszkék voltunk a professzorunkra, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy az igazság az ő oldalán van.

Aztán eltelt néhány évtized, és elkövetkezett az úgynevezett rendszerváltás. És a Pártot akkoriban gátlás nélkül kiszolgáló eszközemberek, illetve „tudósok” szégyenszemre itt állnak és szembesülnek egykori magatartásukkal. De közben persze ők lettek az akadémikusok, a tanszékvezetők, a különböző hatalmi pozíciók birtokosai, s eszükbe sem jut, hogy félre kellene állniuk, mert teljesen hiteltelenek, hanem az általuk képviselt tudományágat is lejáratják és hiteltelenítik. Ormos Mária például, aki hajdan a Kádár-féle Központi Bizottság tagja volt, ma ugyanúgy villog, és nyolcvanadik születésnapja alkalmából ugyanúgy ünneplik, mintha nem is a gyilkos diktatúra egyik vezető személyisége és „tudósa” lett volna. Ehhez hasonló karrier Németországban elképzelhetetlen. Akit Hitler kitüntetett, az vagy elhúzódik a nyilvánosság elől, és mély hallgatásba burkolózik, vagy pedig az illetőt bebörtönözték. Nálunk azonban mindez nem így van. Az egykori Kossuth-díjasok, vagyis a Párt kegyencei, ma is büszkén viselik azt a díjat, amelyet a kommunisták alapítottak 1948-ban. Németországban elképzelhetetlen, hogy valaki ma is büszkén viseljen egy Hitler által alapított és abban az időben kapott kitüntetést.

Persze ismerjük a választ az itthoniaktól: ők a Kossuth-díjat szakmai vagy művészi teljesítményükért kapták. Csakhogy ez nem igaz! Ez közönséges hazugság. Erre a legjobb bizonyíték Ortutay Gyula nemrég megjelent háromkötetes naplója, aki a szemtanú és résztvevő hitelességével írja meg, hogy minden tudományos és művészi kitüntetésben a Párt döntött. Lehetett valaki akármilyen nagy tudós vagy művész, ha a Pártnak nem tetszett, akkor soha nem tüntették ki. Az, hogy valaki szakmailag vagy művészi téren rendkívülit produkált, csupán alibi volt a kitüntetéshez. Mindig az számított, hogy a Párthoz hogyan viszonyult az illető. Hogy ki lehet akadémikus vagy ilyen-olyan vezető: ezt a Párt döntötte el. Vizy E. Szilveszter egyik interjújában nyíltan megmondta néhány évvel ezelőtt, hogy például még mindig vannak olyan akadémikusok, akik munkásmozgalmi múltjukra való tekintettel csücsülnek bent az Akadémián. Azóta néhányuk bizonyára meghalt, de az ott lévők ma is gondosan ügyelnek arra, hogy maguk után csak és kizárólag azokat engedjék be az Akadémiába, akik hozzájuk hasonlók. Kész botrány például, hogy Nagy Péter vagy Szabolcsi Miklós haláluk napjáig akadémikusok maradhattak. Nem is beszélve Köpeczi Béláról, aki a Kádár-rendszer egyik legfontosabb kiszolgálója volt. Vajon egy hozzá hasonló alak, aki Hitlert úgy szolgálta ki, mint Köpeczi Kádár Jánost, vajon ma tagja lehet-e a német akadémiának? Vagy ez Ormos Máriához hasonló jelenség?

Teljesen nyilvánvaló, hogy az egykori Kossuth-díjasoknak szégyenkezniük kellene, s nem büszkélkedniük. Nagyon reméljük, hogy a mostani kormány a közelgő március 15-én nem Kossuth-díjakat fog osztani, hanem Corvin-láncot. Mint ahogy ez történt az első Orbán-kormány idején is.
Amikor 1948-ban a kommunisták hatalomra kerültek, akkor ők nem voltak szívbajosak: a legkiválóbb akadémikusokat is kirugdosták az Akadémiáról, akármilyen nagy tudósok voltak is, ha nem feküdtek el nekik. Szabó Istvánt például, a kitűnő parasztságtörténészt vagy Eckhardt Sándort, a kiváló irodalomtörténészt, aztán Márai Sándort, akármilyen nagy író volt is, azonnal kizárták az Akadémiából, és a sort még hosszan folytathatnánk. Lukács György bezzeg, aki személyesen gyilkoltatott meg kilenc katonát 1919-ben Tiszafürednél, s erre még öreg korában is büszke volt, közönséges tömeggyilkos létére, haláláig akadémikus maradhatott. (A rendszerváltás után is!) És ez a gyalázat nem utolsó sorban Kosári Domokos lelkén szárad!

Természetesen a humán tudományok hitelvesztése nemcsak az irodalomtörténészek miatt következett be, hanem a többi humán tudós működése miatt is. És itt mindenekelőtt a történettudomány képviselőire kell gondolnunk, akiknek a túlnyomó többsége készséggel szolgálta ki a Pártot, és úgy hamisították meg a magyar történelmet, ahogyan éppen a Párt kívánta. Akik nem vállalták ezt a gyalázatos és megalázó szerepet, azokat minden teketória nélkül félreállították. A hangadó és mindent jobban tudó természetesen Andics Erzsébet volt, vagyis egy olyan pártkatona, aki történésznek sem nevezhető, de mégis ő volt az iránytű és a mértékadó személy, mert ő képviselte a Pártot. A régi történészekre nézve a legcsekélyebb megbélyegzés úgy hangzott, hogy „polgári”. Ez súlyos megbélyegzésnek számított, s ha valakire rásütötték, nehezen tudott tőle megszabadulni. A marxista történészek mindent osztályszempontok és marxista hablatyolások alapján ítéltek meg és hamisítottak kényükre-kedvükre. Csoda-e, ha az olvasók, vagyis a közönség teljesen kiábrándult belőlük, és semmi hitelt nem adott a szavuknak. Hazudozhattak, amit csak akartak, minden tájékozott olvasó tudta, hogy belőlük a Párt beszél. Ők talán hitványabb szerepet játszottak még az irodalomtörténészeknél is. A tankönyvek természetesen az ő felfogásukat tükrözték, és azt tanították, hogy az egész magyar történelem legnagyszerűbb és legdicsőségesebb fejezete a Tanácsköztársaság volt. Kun Bélát és Szamuelly Tibort, ezeket a közönséges szadista gyilkosokat istenként kellett magasztalni, mert a tankönyvek erre tanítottak. Horthyt viszont csak gyalázni volt szabad, és Horthy-korszakot is mint fasiszta tombolást kellett jellemezni.

Ezekről az áltörténészekről nem is érdemes beszélni. Arra sem méltók, hogy a nevüket a szánkra vegyük. Akadtak persze kivételek, akik a szakma becsületét próbálták megmenteni, mint Szabó István vagy Mályusz Elemér, de ők teljességgel háttérbe voltak szorítva, és nagyon hamar nyugdíjba zavarták őket.
A mai politikai hatalomnak tulajdonképpen nincs szüksége a humán tudósokra, mert amivel ők a kormányzásnak besegíthetnének, az nem elsőrendű fontosságú. Ma a kormány legfőbb gondja: új állások teremtése, az adósságcsapdából való kikeveredés, az életszínvonal megemelése, az adózás megreformálása és ehhez hasonlók. Vagyis ezek csupa olyan feladatok, melyeknek a megoldásához egy humán tudós nemigen tud hozzájárulni. A mostani kormány számára teljesen érdektelen, hogy miképpen ítéljük meg valamely író munkásságát, vagy hogyan értékeljük a 67-es kiegyezést. És ugyanígy érdektelen a művészettörténészek, vallástörténészek vagy néprajzosok ilyen-olyan munkálkodása is. Természetesen tisztában vannak a hatalom képviselői ezeknek a tudományágaknak a jelentőségével, de itt és most olyan feladatokat kell megoldaniuk, amelyek mindent megelőznek, mert életfontosságúak. Már a rómaiak is tudták: primum vivere, deinde philosophare. Vagyis előbb éljünk, s aztán filozofáljunk. A filozófia ugyan nagyon fontos tudomány, de mégsem a mindennapi betevő falat kenyér megszerzéséhez segít hozzá, hanem valami máshoz.

És ugyanez a helyzet az Írószövetséggel is. Először is hol van ma Magyarországon közel ezer író, mert hiszen az Írószövetségnek ennyi tagja van. Ez egyszerűen nevetséges. És röhejes az is, hogy ezek az emberek azt hiszik magukról, hogy ők fontosak… És hogy őket támogatni kell. A realisták pedig azt mondják, hogy nem kell. Tartsák el az írókat a kiadók. Ha pedig erre képtelenek, akkor ne adják ki a műveiket. Nem muszáj ezer embernek írni, lehet más, hasznosabb munkát is végezni. Hamvas Béla például éjjeliőr volt, és nem az írói munkásságból élt meg.

Egyszóval itt tartunk.
De van más gond is. Éspedig az, hogy a humán tudományok képviselői a rendszerváltás óta eltelt huszonkét év alatt sem tudtak igazán megújulni, mégpedig azért nem, mert a vezető személyiségek vagy ugyanazok, akik már korábban is voltak, vagy pedig az ő tanítványaik, akik pedig ugyanazt a szellemiséget képviselik, amit a mestereik. A diktatúrában politikai propagandaszerepet töltöttek be, tehát fontosaknak hihették magukat, de ma már nincs ilyen szerepük, hiszen a propagandafeladatokat a pártokban és a Parlamentben oldják meg, nem pedig a humán tudományok irományaiban. A humán tudományok képviselői tehát duzzognak, játsszák a sértődöttet, és befelé fordulva egymásnak írogatják fontosnak hitt műveiket. Alapjában véve pedig a kutya sem törődik velük. Ha belelapozunk a különböző szakfolyóiratokba, akkor elképedve látjuk, hogy olyan századrangú obskurus témákról írnak bikkfanyelven, lehetőleg idegen szavakkal megtűzdelt „tudományos” dolgozatokat, amelyekre kár a papírt pocsékolni. Az irodalomtörténészek például kialakítottak egy olyan szaknyelvet, amelyet rajtuk kívül senki más nem ért meg. Valaha az irodalmárok nagyon szépen írtak: Riedl Frigyes vagy előtte Gyulai Pál, Péterfy Jenő, később Horváth János, Gyergyai Albert, Komlós Aladár, Bóka László – és még sokakat említhetnénk, olyan szépen írtak, és annyira közérthetően, hogy élvezet volt őket olvasni. Manapság azonban ez már kiment a divatból: ma az a sikk, hogy egy-egy mondatban először is lehetőleg ne legyenek magyar szavak, hanem főként csak angol kifejezések, és egy átlagolvasó lehetőleg ne is értse meg. Az Irodalomtörténet című folyóirat bármely számából tömegével idézhetnék bizonyító példákat, de nem személyeket kívánok kipécézni és megszégyeníteni, hanem magát a jelenséget kárhoztatom.

Viszont a fent jelzett tanulmányoknak van egy óriási előnyük: karriert lehet velük csinálni. Ezeknek a szerzőiből lesznek a doktorok, majd akadémiai doktorok, aztán egyetemi tanárok (professzorok), akadémikusok… és így tovább. Egymás írásait sem olvassák el, de a bibliográfiájuk szépen gyarapszik, és egymást besegítik a különböző stallumokba. Amikor pedig már bent ülnek a különböző zsíros állásokban, akkor anyagilag is elég jól keresnek, és ez a lényeg. Hiszen tulajdonképpen minden a pénzre megy ki, ezt mindenki tudja. Csakhogy ha a dolgok így mennek, akkor teljes joggal kérdezhetjük: miért volna jelentősége ma a humán tudományoknak? Semmi nem indokolja, hogy tisztelettel nézzünk fel X-re vagy Y-ra csupán csak azért, mert ilyen vagy olyan magas pozíciót tölt be valamely humán tudomány területén. Ha valaki meg tud javítani egy elromlott órát vagy egy elromlott gáztűzhelyet: azt igenis tisztelet illeti meg. De aki kiizzad magából egy olyan irományt, amely arról szól, hogy milyen eperfára gondolt Arany a Családi körben: azt csak szánni lehet, de tisztelni aligha, mert abszolút meddő és impotens munkát végzett. És ha száz ehhez hasonló cikkecskéjével akadémikus lett: akkor is csak lesajnálni lehet.
Az irodalomtörténészekre és a történészekre pedig óriási feladatok várnak, de ezek teljesítése elől nagy ívben kitérnek. Hiszen az egész magyar történelmet újra kellene írni, végre hitelesen és tárgyilagosan, mentesen az eddigi kötelező marxista szemlélettől. És ugyanez vonatkozik a magyar irodalom egészére is. S ezzel szemben mit látunk? Ha irodalomtörténészeink nekirugaszkodnak is egy új és nagy irodalomtörténeti összefoglalásnak, abból olyan torzszülött valami kerekedik ki, hogy jobb lett volna, ha hozzá sem kezdenek. Pár héttel ezelőtt jelent meg az Akadémiai Kiadónál Magyar irodalom címen egy 1096 (!) oldalnyi terjedelmű, 68,5 (A/5) íves monográfia, amelynek a főszerkesztője Gintli Tibor, s a szerzők pedig többnyire az ELTE fiatal oktatói, tehát a neveik még a szakemberek előtt is alig-alig ismertek. Ebből következik, hogy az olvasó fokozott érdeklődéssel veszi kezébe a művet, lássuk, mit tudnak a fiatalok?

Hát az eredmény elszomorító. Pintér Jenő nyolckötetes nagy művét ma már csak megvetéssel és lesajnálással illik említeni, pedig hát az, ehhez a mostanihoz képest, toronymagasan áll. Mert Pintérben legalább volt egy megbízható adattár, egy-egy jó bibliográfia és valamilyen szintézisre való törekvés. Ezt persze ma már lefitymálhatjuk, megmosolyoghatjuk, de nem vitathatjuk el Pintérnek azt a törekvését, hogy gondolati, vagyis szellemi munkát végzett. Ezzel szemben ebben a mostani dögvastag és végtelenül unalmas, szellemtelen, vagyis gondolattalan könyvben a szintézisnek még a nyomát sem látni. A mű három nagy fejezetből áll, és az utolsónak a címe az „A modern és a kortárs magyar irodalom” (kb. 1890-től napjainkig).
Az ember nem hisz a szemének: hát 1890-től napjainkig nincs semmi korszakolás? Lehetséges ezt a nagy időmennyiséget ömlesztve egy fejezetben tárgyalni? Vannak ugyan itt alfejezetek, de azokból sem derül ki, hogy például miért kerül egymás mellé, vagyis ugyanabba a fejezetbe Cholnoky Viktor, Tersánszky, Szabó Dezső, Déry Tibor, Márai, Illyés, Ady (ebben a sorrendben!), Kassák, Szabó Lőrinc, Molnár Ferenc, Füst Milán stb. Rengeteg író és költő szerepel ebben az alfejezetben, és az olvasónak fogalma sem lehet róla, hogy miféle gondolat alapján kerültek ezek az írók ugyanabba az alfejezetbe éspedig ebben a sorrendben? Vagyis miért tárgyalja a könyv előbb Márait és Illyést, és utánuk Adyt, Babitsot és Juhász Gyulát? Hol itt a logika?
Millió jogos szakmai kifogást lehetne a könyv ellen felhozni, de nem szakmai folyóiratban jelenik meg ez a cikk, tehát amit eddig mondtunk, azt is csupán azért tettük, hogy jelezzük: a humán tudományok egyik legismertebb területe, az irodalomtörténet vagy nagyképűbben: az irodalomtudomány így járatja le önmagát, és ezzel alaposan hozzájárul ahhoz, hogy a jelentősége egyre csekélyebb legyen.
Egy valamit azonban még okvetlen szóvá kell tennünk, éspedig a legnagyobb felháborodással. Ebben az 1096 oldalnyi könyvben egyetlen betű nem jutott a következő írókra (vagyis még a nevük sincs leírva): Gulyás Pál, Dutka Ákos, Oláh Gábor, Végh György, Kós Károly (!), Dzsida Jenő (!), Bóka László (!), Szobotka Tibor, Fekete István (!), Pándi Pál, Pálffy Alert, Iványi Ödön, Csathó Kálmán, Justh Zsigmond, Tormay Cecil (!), Somogyvári Géza (!), Kosáryné Réz Lola, Erdős René, Pákozdy Ferenc (sem a vásárhelyi, sem a kommunista), Illés Endre (!), Sőtér István, Surányi Miklós, Harsányi Zsolt, Szalay Károly, Zászlós Levente, Bánffy Miklós (!), Rákosy Gergely (!), Ignácz Rózsa, Gyurkovics Tibor (!), Jókai Annak (!), Kolozsvári Grandpierre Emil, Berkesi András, Passuth László.
A neveket voltaképpen találomra válogattam ki, ami azt jelenti, hogy egy módszeres utánanézéssel bizonyára még tovább lehetne folytatni.

De az alapvető probléma a következő: az irodalomtörténet nemcsak esztétikai jellegű tudomány, hanem történeti is, amint az már a nevében is benne van. Ez pedig azt jelenti, mint azt már Horváth János is tanította, hogy az irodalom fogalmát azért nem lehet egyszer s mindenkorra szóló érvénnyel meghatározni, mert nem az a kérdés, hogy mi és ma mit tartunk irodalomnak, hanem, hogy mikor és mit tartottak annak. Ezt nekünk, az utókornak, kutya kötelességünk tudomásul vennünk, feltéve, ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket. Tehát semmiféle jogunk nincs ahhoz, hogy például egy összefoglaló irodalomtörténetben ne vegyünk tudomást Berkesi Andrásról, Passuth Lászlóról, Kós Károlyról, Dzsida Jenőről vagy Jókai Annáról, Gyurkovics Tiborról csupán csak azért, mert nekünk nem tetszenek, vagyis elítélő véleményünk van róla. Az irodalomtörténésznek tudomásul kell venni, hogy Moldova vagy Berkesi, de említhetjük Pálffy Albertet is, a maguk korában rendkívül olvasott, vagyis népszerű írók voltak. Az persze más kérdés, hogy az irodalomtörténész esztétikai szempontból hogyan értékeli ezt vagy azt az írót. Ehhez joga van, sőt kötelessége is, mert nem értékelt irodalom nem létezik. S minden ítélet, amint azt Immanuel Kant tanította: ízlésítélet (Geschmacksurteil). Az ízlésünk pedig történeti és világnézeti képződmény, amelyet jogunk, sőt ismétlem, kötelességünk is kifejezésre juttatni. A szóban forgó mű szerzői azonban megfeledkeznek az irodalomtörténet történeti jellegéről, és azt hiszik, azzal ámítják magukat, hogy akik nekik nem tetszenek, azokról joguk van tudomást sem venni.

Márpedig ehhez nincs joguk.
Éppen ezért ezt a rendkívül vastag könyvet nem lehet komolyan venni, nem lehet szakmai szempontból tudományos teljesítménynek tekinteni, s kifejezetten kártékonynak tartjuk.

Miért kártékony? Azért, mert az előszóban a főszerkesztő ezt írja: „Mivel kötetünk potenciális olvasóit részben az egyetemi hallgatókban látjuk, korántsem érdektelen, hogy az általunk választott megközelítésmód általánosan elfogadottnak tekinthető.”
Nos, itt van a bibi: ezt a könyvet egyetemi oktatók írták jelenlegi és jövendőbeli egyetemistáknak. Ez a könyv minden irodalomtudományi tanszék könyvtárának a polcán ott van (vagy lesz), és a hallgatók ebből fognak tanulni. A naiv egyetemisták ebből fogják megtudni, kik voltak az írók. Ha Dzsida Jenőt nem találják meg benne, akkor számukra ez a költő nem is létezett. Hát honnan tudhatnának Fekete István létezéséről, ha nincs benne a könyvben? És ez a szomorú. Ez a szomorú igazság. Ez a könyv évtizedekig, sőt örökre a könyvtárak polcain fog maradni, és befolyásolni fogja nemzedékek hosszú sorának az irodalomról vallott felfogását. Márpedig ez nem szakmai, hanem igenis össznemzeti ügy. Aki ennek a jelentőségét nem fogja fel, az nincs tisztában az irodalom össznemzeti jelentőségével sem. Mert az irodalom nem egyes írók vagy írói csoportok önkényes, tetszésüktől és elszánásuktól függő alkotások konglomerátuma, hanem organikus valami, a nemzet életének olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság. Ezért minden irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási formája. Ezeknek a gyökereknek a megkeresése – nézetem szerint – előbbre való és fontosabb feladata a kritikának és az irodalomtörténetnek, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése.

Meggyőződésem, hogy jobban meg tudom állapítani valamely író vagy irodalmi mű jelentőségét, ha kitapintom azokat a szálakat, amelyek a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelki állapotával összefűzik, mintha mégoly éles elméjűen boncolgatom is jó és rossz tulajdonságit.
A mondottakból következik, hogy a humán tudományoknak a jelentősége vagy súlytalansága nem szakmai belügy, hanem össznemzeti érdekű probléma. Manapság azt látjuk, hogy a humán tudományok képviselői aligha vannak tisztában azzal, hogy magatartásukkal, annak hiteltelenségével nemcsak saját maguknak és az általuk képviselt tudománynak ártanak, hanem a nemzetnek is súlyos kárt okoznak.

(2011)