Dr. Hegedűs Lóránt: Apokalipszis most és mindörökké


irodalom



A Titok arat

Ady a Jelenések könyve 17. fejezetében leírt apokaliptikus prófécia képét idézi a világháborús gyilkos pusztulás idején. Országa, népe, nemzete féltése világ- és emberiségféltéssé lesz, mert a háború méretei már-már a történelem végét jelzik a megvesztegethetetlen érzékenységű zseninek – a bibliai igei kijelentés pedig ezt élénk színekkel letaglózóan ábrázolja és a szörnyű bűnök ítéletével megpecsételi. Egy pogány antikrisztusi világhatalom hajtja uralma alá a földet a végső istenítélet és örök uralom előtt. Ezt példázza a veres fenevadon ülő nő, kinek homlokára írt neve: Titok. Ő végzi a halál aratását. S ezt megteheti, mert e végső időben uralma globális és teljes. Ezt itt most nem Lucifer mutatja így azért, hogy kétségbe ejtsen, hanem Isten angyala és az ő nyomán költő-prófétája azért, hogy megvesztegethetetlen valóságlátást adjon. Ekkor a nagy parázna a tömegekre kiterjedő Isten-felejtésnek és lelketlenségnek s a kizárólagos személytelen testi ösztönkiélésnek a megszemélyesítője, illetve inkább csak megtestesítője. A nagy parázna paráznává teszi a test után a lelket, a szellemet, a művészetet, a társadalmi életet, a politikát, a vallást; elszennyez, megrothaszt, s így manipulálhatóvá tesz minden életmegnyilvánulást, ahova elér. E nagy parázna a veres fenevadon ül: a lelkiismeretlen, véres, erőszakos uralmi fenevadat, mint a hullámlovag, meglovagolja a kéjélvezetek skarlátba és bíborba beöltözött nője. Alul a véres erőszak, felül a mondhatatlan erkölcsi-szellemi romlás: a korrupció. Ez az antikrisztusi uralom „Titok”-zatossága okkult-titkossággal: negatív szellemi valóság és titkos rendőri mindent bénító önkény. Végső fokon mindenki és önmaga számára is kiismerhetetlen. Minden kritikán aluli és minden képzeleten felüli, ő arat halálosan: hozza az emberre a végidőben, s benne hazánkra most örök halált jelentő kárhozatát. Mint ellenállhatatlan végzet pusztít. „Sokasodik kereszt és tarló.” Az eddigi égre nézők, mint az elesett katonák, hűlt arcukkal sárba hajlanak. Kevés, sőt nincs is égi reménnyel imádkozó lélek, sok a harctéri halott.

A szörnyű halál-hatalom „a szentek véréből ivott”. Aki nem ördögiesül vele együtt, netán ellene mond, annak vérét ontja. Saját hatalmától megrészegülve nyargal, „s minden ugrása száz tetem”. Hol vagyunk már az „Egy ugrás a Kálvária, / És kilenc a Királyhágó. / Hallja körme csattogását / A vad székely és a csángó...”// Arany János által megénekelt Szent Lászlói hős mén győzelmes-legendás szárnyalásától?! Száz hulla jelzi e halálhatalom minden ugrását. Shelley-t idézőn, „mint vad menád-haj szikrázik-lobog, az ég aljától, hol kihunyt a fény, az ég ormáig a közelgető vihar sörénye”, vészesen dübörgő alakja után.
S a dantei pokol kárhozott emberi zokogását a jánosi apokalipszis kárhoztató és kárhozó lelkeinek végítéleti kacagása váltja fel, mint kárörvendő kínzók és a sírni nem tudó kínzottak staccato-sorozata abból a hangbirodalomból, melyben „úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák”, s úgy húzza az alvilági hang-zenekar, ahogyan „a Sátán örül” – a Gounod-Megphistói vér és aranyos rondóban. Az eredmény: „meghalt a lélek”, s bár a test él még, ez az eleven halál rosszabb a halott halálnál. A szentek véréből ivók belsazári lakomája s vámpíros vérszívó kéjgyilkosság-özöne megrontja az egész közszellemet, és öngyilkossá teszi a nép-nemzeteket.

Az életszentség szellemi kozmikus harmóniájának megrontása miatt: „Mind őrülünk...” Ők pedig sírni is képtelen vesztükön kacagva épp e halálos rontásukkal képesek felépíteni az igaz kultúrát semmítő szupercivilizációjukat, a népek milliárdjainak életét kizsigerelve, adósságcsapdába csalva, sorvasztva, ellehetetlenítve, reklámos mákonnyal bódítva a médiadiktatúrával, és egymás ellen uszítva őket. Ahol csak lehetséges, elveszik tőlünk végül a levegőt is: „Fúl az ember s ő arat, arat.” „A Titok arat.”
Egyetlen remény és megtartó hit: „A titkok az Úréi” (5 Mózes 29,29.) „Ha nem hiszünk” – és úgy élünk, – „meg nem maradunk.” (Ézsaiás 7,9)
Ha hiszünk, a titkok Ura győz életünkben e „Titok” felett.


A csodák földjén

„Megjelent 1914. április elsején. Ady egy legcsodálatosabban profetikus verse.” Ebben az idézetben teljesen egyetérthetünk Földessy Gyula megállapításával. A dátum közléséhez pedig később az a megjegyzése fűződik: „Bárhogy is magyarázzuk e vers pszichologikumát, egy bizonyos: a János Jelenéseiből vett mottó és az egész vers kontextusa alapján semmi ’bemagyarázást’ nem lehet ráhárítani arra a kommentálásra, hogy ez a vers a közeli világháború sejtelemnél világosabb előrelátása.” (I.m. 224. l.)
Az itt említett előrelátásnál azonban fontosabb e költeményben a magasságlátás. A Jelenések könyve 9–10. fejezeteinek igei mottóját Földessy teljes bibliai terjedelmükben kiszélesítve, a kétezerszer százezernyi lovassereg háborúját emeli ki a szövegből, amely elpusztítja az emberek harmadrészét. Ez valóban világháborús utalás. Ady azonban csak a csillagzuhító angyaltrombiták harmadik és ötödik megszólalását emeli ki: a mélység-csillagok hullása után keresik az emberek a halált, de a halál elfut tőlük.
A lényeg tehát az angyaltrombitás igei elragadtatásban áll. Mondják, hogy Adyt e versírás idején morfiummal is kezelték; de morfinista sosem volt. E kezelésnek semmivel nincs nagyobb hatása a versére, annak megírása pillanatában, mint a bornak az Ős Kaján pillanatnyi megírásában. A mámor előbb és utóbb ismert volt, ez hangulatot színezhetett. A két vers azonban s jelesül ez a vers: költői zsenialitással írt remekmű a maga egyetlenszerű ihletettségében.
Angyalok zuhantatnak csillagokat trombitájuk szavával. A bibliai angyali, azaz: isteni küldetéses, szellemi személyes erők a leghatalmasabb égitestek erői fölött állnak. Őrző szellemi erőkként tartják, ítélő szellemi erőkként zuhantatják őket. Az információs, matematikailag gondolható világmindenség úgy funkcionál, mint a teremtő, megtartó és újjáteremtő Ige isteni gondolata. S Istenben a gondolat mindig kifejezett szó és hatékony tett. Az Ige épp Isten gondolatának, szavának és tettének élő egysége.
Csillagzuhító, személyes szellemi küldetéses erőknek életeleven: piros trombitahangjait lesi a bibliaolvasó költő. Fülébe zseniális megelevenítő fantáziája szerint zendül a „tuba mirum” hangja, képlátó szeme előtt hullnak alá a csillagok, átzuhanva a végtelen világokat s telibe találva a szárazföld és a vizek mélységeit. Napfényesen cikáznak fel számára a káprázatok s megragadja a nyolcadik angyal: a Láz. A Láz (más verseiben is él: Új tavaszi seregszemle, Tararrarom..., Az utolsó sereg). Ez öntranszcendenciában magán túllépő, szerető, elragadtatásban felforrósodott személyes lélek állapota. Jó, ha a lélek ehhez az ihletést az Igéből nyeri, „beleszeretve hosszan az Istenbe” (Stanley Jones). Mert Isten Lelke nem sátánian lebegteti-bizonytalanítja, de krisztusian testesíti az Igét (János 1,14). Adyt is testestől-lelkestől ragadja meg. Rendes helyett rendkívüli, de nem rendellenes létmód jön ebből a zseni számára, a megszokott helyett. Amit csak látott, „összezilálja”, mert már nem csak szemével, szívével is lát. Sőt: „jól csak a szívével jár az ember”. – „Életem száz mással elegyítem”: milliókkal válok eggyé – a százas sokszorosító jelkép szerint.” „Százszínű”, rajta túlcsapó „álomrettenet” fokozza elragadtatását. „Csodás-képes rettenetek sokasága” „szent zűrzavarral” ragadja meg. Olyan rendkívüliség ez, mely szent-tiszta légkörben maga fölé emeli őt, akit annyiszor maga alá züllesztett a mámor.

Valós víziók ülnek benne: a személyes Végtelen láthatatlan jelenlétét láttatják a látóval. „Nagy fehér fényben jön az Isten, hogy ellenségeim leigázza” – egy világháborúban, sőt kozmoszában az Égnek és Földnek.
A víziós kijelentések-revelációk s a belőlük származó élethatalmak egyrészt szerelmesen vonzzák, másrészt fájón taszítják egymást, rokon és ellenerők együtteseként. De végül szellemileg szervesen egyesülnek e relevációs dimenzióban, „akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van.” (Róma, 8,28) „Hogy minden ugyanegy legyen.”
Ez elragadtatásban a költőt előbb üröm és halál-vágy legyőzése ragadta meg. De a negatívum lebírását a „teljességessé”, sőt „fantomossá válás” követi: Istenben lénye teljességét a Mindenség teljességével tudja kapcsolatba hozni, hiszen az ember a kozmoszevolúció öntudata. Nincs „csak – ez és csak – egy” jármű magányossága: már mindeneké és mindenkié lett.

A Láz és ő, a költő az egész világ. Ebben az állapotban elkésni, pokolra jutni nem lehet. Angyali száz-életes jelenések viszik csodák föntjére föl. Ez azt jelenti: Isten, egyedül Ő, mégis megmentheti a halálba Nélküle zuhanó világot!
Hiszen a csodák nekünk rendkívüliek itt lenn, Neki rendesek ott fönn. S Ő onnan alászállva leér ide, hogy megragadva felszárnyaltassa az égig az emberi lelket.


A CSODÁK FÖNTJÉN
                                   
"...Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről
egy nagy csillag... a csillagnak neve pedig üröm... És mikor az
ötödik angyal megfuvallotta trombitáját... csillag esék le az
égről, melynek adaték a mélységes kutnak kulcsa... Annak okáért
az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg
azt és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük..."
(János jelenései, 9., 10.)

Csillag-zuhító angyal-trombiták
Piros hangjára addig-addig lestem,
Míg megérkeztek a káprázatok
S csodáit küldi, pirítva a testem,
A nyolcadik angyal: a Láz.

Minden rendestől eltéptem magam,
Szemem prédáit mind összezilálom,
Életem száz mással elegyítem,
Csapdoshasson vitézül föl az álom
S száz szinű álom-rettenet.

Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
Ülnek bennem viziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen.

Igy, az üröm és halál-vágy után,
Teljességessé, fantomossá válok,
Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
Már minden mindent vállalok.

A Láz és én vagyunk ma a világ,
Nem sietek, mert már el ugyse kések,
Csillag-zuhító angyal-trombiták,
Száz élettel fölérő jelenések
Visznek csodák föntjére föl.

1914 május



A TITOK ARAT
                                   
"Láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, ...
melynek hét feje és tíz szarva vala, ... és az ő
homlokán ilyen név vala megírva: Titok ...
(János jelenései, 17.)

Aratja a Földet a Végzet:
Nagy aratás van, sokasodik
Kereszt és tarló
S aki eddig az égre nézett,
Hűlt orcával ma sárba hajló.

S ki a szentek véréből ivott,
Szilajul, veres fenevadján
Nyargal részegen
A szörnyű asszony, a Titok
S minden ugrásra száz tetem.

Vörös bársonyban és skárlátban
Nyargal és dermesztően kacag
S meghal a lélek
S így rosszabb, mint holtan a sárban
S ez rosszabb halál, mint az élet.

Mind őrülünk, arat a Titok,
Halott lélekkel botorkálunk
S az asszony kacag,
Ki a szentek véréből ivott:
Fúl az ember s ő arat, arat.