Jónás Levente: „Homo conservativus” – a konzervatív emberkép
tanulmány
Napjainkban
mind többet hallunk hazánkban és a világban is a jobboldali–baloldali,
konzervatív–liberális/szocialista politikai kettősségről. Hangzatos parlamenti
szólamok, egyszemélyes miniinterjúk, kora reggeli pár perces szódarálásokban
politikusaink, közszájaink előszeretettel dobálóznak ezekkel a kifejezésekkel.
De mit is jelentenek ezek a minőségek? Erre nagy valószínűséggel ők is nehezen
válaszolnának. Az alábbi írás éppen ezért a konzervatív embertípust vázolja
fel, különösképpen azért azt, mert a szocialista, baloldali, liberális
politikát és azok képviselőit ma már talán jobban is ismerjük, mint szeretnénk.
Szellemi
képződmények egységének vizsgálatakor célunk nem lehet más, mint a középpontig
való hatolás, a jelenség centrumának megismerése, éppen ezért e dolgozatban
először a konzervatív ember leginkább tetten érhető megnyilvánulását, a
politikai attitűdöt elemzem, majd az ezekből levont tanulságok felhasználásával
igyekszem feltárni a szélesebb értelemben vett konzervatív gondolatiságot és
életfelfogást.
A
magyarországi és az európai konzervativizmus két évszázados múltra tekint
vissza, politikai letéteményesei pedig korunkban is jelentős társadalmi
támogatást élveznek. A konzervatív gondolkodók (a „konzervatívek”, ahogy a 19.
században nevezték őket) politikatörténeti áttekintése lehetőséget ad arra,
hogy megragadhassuk a konzervatív embert: a kortalan „homo conservativust”.
I. A konzervativizmus és
konzarvatív gondolkodás
A
konzervativizmus eszmeáramlata a 18. század második felében keletkezett, és
tartalmi öröksége a mai, modern konzervatív politikai gondolkodásmódban is
érzékelhető. A konzervativizmus jelensége és továbbélése jellemző módon a „politika”,
a „politikai gondolkodásmód”, ill. a „politikai cselekvési modell” fogalmak
mentén ragadható meg. A konzervativizmus ugyanis egyfelől politikai felfogás és
annak gyakorlata, amely leginkább a mindenkori politikai térben, az
arisztotelészi „zoón politikón” emberében és politikai cselekedeteiben érhető
tetten. Másfelől partikuláris gondolkodási stílus (tehát elsősorban
gondolkodásmód) is, mely egy életen át elkíséri képviselőjét. A konzervatív
gondolatiság alapjául ugyanakkor nem ideológiák szolgálnak, hanem önmaga elvi
szemlélet; nevezhető egyetemes világnézetnek ugyan, de nélkülözi a
célorientált, utópisztikus jövőképet. (Szemben pl. a liberalizmus,
nacionalizmus vagy a szocializmus ideológiai rendszereivel). Ehelyett a
konzervatív gondolkodás a közösségi felelősségtudatból eredeztetett, jellemzően
kritikai-reaktív (tehát társadalmi kihívásokra reagáló) magatartás, amely
tipikusan a politika társadalmi alrendszerében (ha úgy tetszik: szociális mezőjében)
hatott és hat ma is.
A
konzervativizmus tudományos szempontból végül eszmetörténeti jelenség vagy
tárgykör, melynek nincs jellemző stílustörténeti korszaka, továbbélése és
hatása viszont a mai napig tart. Történeti, politikai vagy politológiai
értelemben véve azonban a konzervativizmus végső soron az eszmék síkján mozgó
magatartásforma, amely szellemiségében értékközpontú, etikai megalapozottsággal
bíró gondolkodásmód, és időről időre tetten érhető a modern
politikai-társadalmi közgondolkodás szféráiban.
II. Legitimitás,
értékelvű kontinuitásszemlélet és reaktív reflexió:
a konzervativizmus alappillérei
a konzervativizmus alappillérei
Egy
szellemtörténeti jelenség vonzereje éppen abban ragadható meg, hogy nem
megfogható szintetizált, végletes, univerzális törvényszerűségek által, hanem
szélesebb, diszciplináris környezetben rajzolható meg.[1] Így a
konzervatív gondolkodás feltárásában a továbbiakban vizsgálódásunk a
szociológiai-stílustörténeti rétegzettséget is figyelembe véve a konzervatív
politikai gondolkodás és a konzervatív gondolkodási stílus elemzésére és
egybevetésére irányul (az elvszerűség és gyakorlatiasság kettősségének
vizsgálatával).
Vajon
milyen elvekre épül a konzervatív politikai gondolkodásmód? A konzervatív
gondolkodás kritikai felvetésekre irányul, középpontjában pedig a fennálló
békés közösségi rend, a társadalmi kontinuitás értékelvű biztosítása áll. A
konzervatív gondolkodás életre hívója a legitimitás és annak védelme, nem pedig
a legitimitás megkérdőjelezése. A konzervatív tehát kortól függetlenül az
értékek őrzésére, a hagyományelvű társadalomszemléletre helyezi a hangsúlyt,
főleg olyankor, ha ezek az elvek a közösségi folyamatok során veszélybe
kerülnek.[2] Éppen
ezért pl. a modern kori pluralizmusokban az illegitimizmusok számának
megugrása, a törvénysértések elszaporodása sokszor életre hívta a társadalmi
rend visszaállítását célzó, konzervatív politikai erőket. Ilyenkor a
konzervatív gondolkodás középpontjába a társadalmi normák elviselhetetlen
mértékű derogációjával szemben az értékelvű legitimizmus, tehát a
jogfolytonosság biztosítása, illetve a jogbiztonság egységes visszaszerzése és
védelme kerül. Tipikus realizálódási formája ez a konzervatív gondolkodás
„status quo” jellegének, amely a fennállót tartja az ideálisnak. A konzervatív
tudat tudniillik a történelem, a társadalmi lét folyamatszerűségét tartja szem
előtt, és mint ilyen, nem azonosítja automatikusan az újítást a fejlődéssel.[3]
Ebben
a tulajdonságában állandó érvényű a konzervatív gondolkodásmód, nevezetesen a
fennálló továbbélésének biztosításában, a meglévő biztonságos értékek a
bizonytalan változtatásokkal szembeni védelme tekintetében. A konzervatív
szemlélet a társadalmi biztonságosság és felelősség irányelveit alapul véve és
azokat őrizni igyekezvén ilyen formában a mindenkori közösségi igények legitim
talaján állva körvonalazódik. A konzervativizmus eszmeiségének visszatérő eleme,
hogy a (forradalmi) liberalizmus alternatíváival szemben a fennálló védelmének
alternatíváját kínálja.
Az
individualizmus elvéből táplálkozó liberalizmus progresszív jelleget öltő
reformersége ellenében a konzervativizmus közösségi jogokra és értékekre
irányuló javító-korrigáló célzatú reformerséget kínál. A liberalizmus ugyanis
az újítás kellésének dogmatikája mentén támadja az aktuális rendet; ennek
ellenpontjaként pedig a konzervatív gondolkodó a rend védelmének érdekében
artikulálja önmagát. Mégis, mivel elvi gondolkodásról, a nemcsak politikai
gondolkodást vezérlő érték- és elvegyüttesről van szó, elmondhatjuk, hogy a
mindenkori konzervatív gondolkodási stílus nem behatárolható politikailag. Bár
mindig a fennálló, a hagyományos közösségi kohéziók védelmére formálódik ugyan,
mégis ezen túlmenően alapjául szolgált és szolgálhat új, reformer
célkitűzésekkel bíró politikai mozgalmaknak is. Jó példák erre a liberális
konzervativizmus és képviselőinek munkái, amelyekben a rend és hagyomány,
tradíció és haladás ötvözésének szükségszerűsége fogalmazódik meg. (A
gyakorlatban ez a szabadság lassú kiterjesztésének elfogadását és a
„korlátozott államiság” elvének bevezetését jelentette, az erkölcsi normaőrzés tradicionalista
gyakorlatával).[4]
III. A konzervatív
gondolkodás fejlődése:
a társadalmi felelősségtudat és a politikai konzervatívelvűség anatómiája
a társadalmi felelősségtudat és a politikai konzervatívelvűség anatómiája
A
felvilágosodás tudományos gyökerű gondolatáramlatainak egyike, a
konzervativizmus önálló jellemzőkkel és értékrenddel bíró, jól körülhatárolható
eszmeisége a 19. század elejére már politikai erők kiindulópontjává vált.
Életre hívója a felvilágosodás korában meghirdetett individualista szemléletű,
adott esetben autista jelleget öltő liberális állam- és társadalomfejlődés
káros hatásainak felerősödése volt (tehát az anarchia veszélye). Fő célpontja
éppen ezért a konzervatív politikai gondolkodásnak a liberális alapon álló
politikai radikalizmus, és legjellemzőbb társadalomfilozófiai alapja a tradicionalizmus,
közelebbről annak reflexívvé válása eszmei és tárgyi síkon egyaránt.
A
radikális liberánusok és a nemzeti tradicionalisták szembenállása nagy
politikai hagyományokkal bír: e két tábor mindenkor „az újítás szüksége és a
fennálló védelme” szemléletek értékduálja mentén ütközik meg egymással a
politikai mezőben.[5]
A
konzervatív gondolkodás eredeti, egységes elméleti alapja arra a közösségi akaratmegnyilvánulásra
vezethető vissza, amely a fennállót védendőnek, őrizendőnek, kvázi
„sacrosanctus”-nak (tehát nemcsak szentnek, de sérthetetlennek is!) tekinti.[6] A
„status quóra” irányuló konzervatív karakter azonban nem merevedett meg a
meglévők védelmében való gondolkodásban. Jellegében egyre inkább reflektívvé
vált, és kriticizmusa és alternatívakeresése folyamatosan haladt a korral. Így
természetszerűen, a modern korra önálló értékrenddé vált konzervatív
elvegyüttes az idő múlásával fejlődött és alkalmazkodott.[7] A
kompromisszumosodás képességével felvértezett modern konzervatív gondolkodás
számos politikai dimenzióban testet öltött: a konzervatív gondolkodási stíluselemek
így politikai vetületeikben különböző hangsúlyossággal jelentek-jelennek meg.
Példának okáért a múlt értékeire fókuszáló romantikus-konzervatív ember
gondolatisága pesszimista hangvételű, jellemző rá az elvágyódás, az „itt és
most” értékvesztettségének megélése. Képviselői: Schlegel, Coleridge vagy
Novalis elvetették a hagyományos tradíciót, és helyébe a „közösségi élményt”
helyezték.[8]
Nem
így a konzervativizmus 19-20. századi nemzeti-tradicionalista képviselői, akik
az organikusságot, a nemzeti tradíciók folytatásának fontosságát helyezték
előtérbe. Hasonlóan az ún. „reformkonzervatívok”, akik ehhez tették hozzá a
mérsékelt és megfontolt móddal való változtatás lehetőségét. Szélsőséges
esetekben pedig a napi politikai harcok kiélezettségeiben születetett
autokratista-etatista megnyilvánulású totalitarianizmusok is merítettek a
konzervatív gondolatkörből.[9]
A
mindenkori konzervatív jellemzője a társadalom hagyományos közösségi
kohéziójának védelme és erősítése érdekében való fellépés. Organikus történelemszemlélettel
bír, társadalomképében a rész nem válhat el az egésztől, így az individuum sem
a közösségétől, illetve nem mehet szembe a közösséget szervező hagyományos,
kohézió jellegű rendező elvekkel.
A
kortól független konzervatív gondolkodás szociológiai-politikai kapcsolódási
pontjai, egységes rendező elvei tehát a hagyományelvűség, a tradicionalizmus
(pl. a vallási tradicionalizmus), az értékközpontú gondolkodás és a határozott
identitástudattal párosuló társadalomerkölcsiség, ill. közösségi
felelősségtudat. A konzervatív ember társadalmi gondolatisága mindig
értékközpontú, rendező elveiben a hitre, erkölcsi normákra és hagyományokra
irányul a tradicionalizmus, legitimizmus és elitizmus eszmeköreinek mentén
foganatosított politikai gondolkodásban. A konzervativizmus szembenézett és
együtt fejlődött azokkal a társadalmi kihívásokkal, amelyek felfogásukban az individualista
szemléletű liberalizmusra, illetve annak kórós hatásaira vezethetők vissza.
Napi politikai, közéleti szinten a liberalizmus politikai irányzataival szemben
ennek megfelelően a konzervatív politikai tömörülések fellépése figyelhető meg.
E formájában a konzervativizmus azonban mégsem politikai irányzat pusztán, ám
nem is merev világnézet vagy elérendő, utópisztikus céltömeg. A
konzervativizmus politikai természetű ugyan, de mégis több mint politikai
fogalom. Kritikai szemléletű elvegyüttes, amely a konzervatív gondolkodást,
mint a világ közösségi-elvi alapú szemlélését, mérését és értékelését kívánja
meg a konzervatív számára. Valójában tehát a konzervatív eszmeiséget képviselők
reflektív gondolkodási mintájú, társadalmi felelősséget is vállalni képes,
szociálisan érzékeny emberek, akik elméleti válaszokkal próbálnak élni egy-egy
konkrét, a társadalom számára kihívást jelentő történeti helyzetben.
De
nemcsak politikai-politológiai formájában mutatható ki a konzervatív eszmeiség.
A kultúra, a gazdaság, a szociológia társadalmi alrendszereiben nagyobb
jelentőséggel, szélesebb spektrumban tárható fel a konzervatív létgondolkodás.
IV. A „homo
conservativus” gondolkodásának centruma:
konzervatív lélek- és jellemrajz, a konzervatív emberkép és létfilozófia
konzervatív lélek- és jellemrajz, a konzervatív emberkép és létfilozófia
A
konzervatív gondolkodás gyökeréig való hatolás során elkerülhetetlen a
lélektani vizsgálódás, ezen túl néhány jellemző filozófiai alapvetés a
konzervatív ember gondolategyütteséből. Az én szempontjából a környező világ
konzervatív felfogása –hasonlóan az eszmetörténeti elődhöz, a
tradicionalizmushoz – meghatározott, egész életen át következetesen végigvitt felfogás-mechanizmus,
gondolkodásbeli beállítottság. Mik a sarkalatos pontjai tehát a konzervatív
szemléletű életfelfogásnak?
A
konzervatív világképben az ember mind képességeiben, mind lehetőségeiben
korlátozott lény. Társadalmában az egyéni értelem határozza meg helyét, ez
egyben az egyik ember megkülönböztető jegye a másiktól. A konzervatív
jellemfejlődéssel kapcsolatos optimizmusa az ember értelmi tökéletlenségének
(irracionális voltának) tudatából fakadóan mérsékelt. Az ember ilyetén
gyarlóságából kiindulóan a konzervatív szemlélet ezért alapvetően kritikai
hozzáállású, a változásokkal szemben pedig szkeptikus. E szkepszis nem a „tudat
hiúságából” táplálkozik, hanem inkább annak alázatából, hogy az értelem nem
képes arra, hogy új rendet vezessen be a maga számára.[10]
A
jelenben való lét gyakran párosul az értékvesztés élményével, a tapasztalatokra
épülő gondolkodásában éppen ezért a konzervatív hajlamos a rezignációra, a
rejtett pesszimizmusra. A konzervatív ember hite nem a jövőremélésből, hanem a
társadalom történelmi megalapozottságú eredményeiből táplálkozik, hangsúlyt
fektetve a hagyományos erkölcsi normákra, valamint a vallásosságra.
Az
itt elmondottakból vezethető le a konzervatív időszemlélet is. A konzervatív
időélményben a mindenkori naptári jelen olyan tartalmakat hordoz, amelyek
eredendően múltbeli tényösszefüggésekből jöttek létre, és azokból kiindulva
nyúlnak a jelenig. Radikális eltérés van tehát a liberális és a konzervatív
időélményben: míg a liberális gondolkozás a jelent, mint a jövő első állomását
éli meg, addig a konzervatív ugyanazt a jelent a múlt örökségének tekinti.
Idekívánkozik a Hegel-tanítvány Droysen megfogalmazása:
„A
jelen minden pontja történetileg jött létre. Az, hogy mi volt, és hogyan jött
létre, a múltba vész; múltja azonban ideálisan él benne… Nem az világosodik
meg, ami a múltban megtörtént, az nem létezik már, hanem az, ami belőlük a
Mostban és az Ittben még nem múlt el.”[11]
A
konzervatív jellemzően a gyakorlatias konkrétban való megkapaszkodásból indul
ki. A (nem romantizált) konzervativizmus mindig a közvetlen egyes esetet alapul
véve közvetlen cselekvésre irányul, és konkrét részletekkel foglalkozik. Ebben
az értelemben a konzervatív gondolkodó magatartásformáját a kizárólagos,
közvetlen hatni akarás jellemzi, elutasítva „lehetségest” és a „spekulatívat”.
Radikális ellenzője a hipotetikus szerkezet-megváltoztatásoknak, az egészre
irányuló progresszív reformizmusoknak. Ehelyett az egyes esetekre irányultan a
szisztematikusság és a körültekintés követelményeinek figyelembe vételével
végrehajtott korrekciók híve.[12]
Tovább
folytatva középponti fogalmak mentén az egyazon szociális térben megfigyelhető
gondolkodási és átélési módok differenciálódását, megállapítható a
liberális-konzervatív gondolatkör ellentétessége a környező világ megélésében
is. Eszerint a konzervatív logikai alapélménye a konkrét, szemben a liberális
elvont jellegű, hipotetikus élményvilágával. E specifikus logikapáros egyébként
modern alakjában politikai alapélménnyé vált, amely azon keresztül mérhető,
hogy társadalmilag milyen mértékben funkcionalizálódik a két átélési típus.
Az
idő szemlélése mellett másik filozófiai töltetű kulcs a konzervatív gondolkodás
megértéséhez a szabadságfogalom konzervatív értékelése. A konzervatív
szabadságfogalom a forradalmi-egalitárius szabadságfogalommal szemben
karakterizálódott. Felismerte ugyan az egyén szabadságának kiterjesztését
(illetve annak szükségszerűségét), ám mindvégig elvetette a teljes egyenlőségi
elvet. A szabadságot nem mint státust tekinti, de nem is mint elérendő
célállapotot, hanem mint az egyén szubsztrátumát, amelyet kibontakozása tölt
meg tartalommal. Mint fentebb utaltunk rá, a konzervatív gondolkodásban az
emberek adottságaiknak megfelelően, legbensőbb létükben egyenlőtlenek; éppen
ezért még a külső egyenlőség (tehát a politikai és gazdasági jogegyenlőség)
biztosítása is csak a szervezett közösség szintjén lehetséges. Talán tanulságos
lehet a liberalizmus kortárs képviselőinek is Adam Müller idevágó kritikai
megjegyzése:
„Semmi sem mondhat
jobban ellent a szabadságnak…, mint a külső egyenlőség fogalma. Ha a szabadság
a legkülönfélébb természetű lények általános törekvése a növekedésre és az
életre, nem is gondolhatunk el nagyobb ellentmondást, mint azt, hogy a
szabadság bevezetésével egyúttal e sokféle természetű lények teljes
sajátszerűségét, azaz különbségét megszüntetnénk”.[13]
A
szabadság fogalmi differenciálódásának részletes tárgyalását mellőzve, ehelyütt
a konzervatív gondolkodás-fejlődésre fókuszálva kell beszélnünk az ún.
„minőségi szabadságfogalomról”.[14] Az
individuális alapokon álló liberális gondolkodó ugyanis a maga forradalmi
funkciójának megfelelően absztrahál, és a lehetségesből indulva ki minden
esetben mereven ragaszkodik a minden ember egyenlő lehetőségeinek tételéhez. A
konzervativizmus e tételre adott reflexiójában a szubjektivizálódás, a bensőség
anarchiájának veszélyére figyelmeztetve már fellelte a szabadság határait a
növekedés individuális tételében, amely mindenkinek kiutalja a maga
lehetőségeit és korlátait. Ennek alapján a minőségi szabadság leválasztódott az
egyénről, és az átfogó, kollektív alakulatok szabadsága igazi hordozójának a
szerves közösségeket tette meg. Összegezve e talán kissé nagyvonalú
gondolatmenetet: a szabadság fogalma a konzervatív gondolkodásban a belső
növekedési elv közösségi hordozásánál definiálható.[15]
Önként
adódik a kérdés: vajon mi szavatolja, szavatolhatja a két szféra, a
„bensőségesség” és a „rend” össze nem ütközését? Erre a konzervatív
történelemszemlélet organikussága ad számunkra választ, amelynek centrális
eleme az egyfajta előzetes harmónia feltételezése. Ez lehet vallásos gyökerű
(miszerint a világ isteni rend alapján működik) vagy társadalmi-nemzeti erők
által szavatolt (főleg a tradicionalista felfogásban).
A
dolgok konzervatív átélésének és elgondolásának alapjai tehát: a kvalitatív
szempontúság; a konkrét átélés az elvonttal szemben; a létből való indíttatás a
kellésből kiinduló átélés ellenpontjaként; a történeti kor valóságra épülő,
lineáris átélése az elképzelt átéléssel szemben; illetve megemlítendő még a
történelem individuális szubsztrátumának hagyományos helyettesítése a
földbirtokkal, és a „szerves” történelmi szemlélet előnyben részesítése az
osztály alapú gondolkodással szemben.[16]
Végezetül,
az itt feltártak egyik fő tanulsága véleményem szerint, hogy a konzervatív
gondolkodás történeti szempontból a társadalom egyik örökölt vagy választott
politikai alternatívája saját, hosszú távú védelmére. A konzervatív ember, a
„homo conservativus” pedig nem más, mint felelős letéteményese és őrzője a rend
és törvények alkotta társadalmainknak.
(2008)
[1] Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi,
Budapest, 1994. 51–57. o.
[2] Takács Péter: Államelmélet. A Miskolci Egyetem
Jogtörténeti és Jogelméleti Intézetének kiadványa, Miskolc, 2000. 151. o.
[3] Uo. 158. o.
[4] Ld. Alexis Tocqueville,
Lord Acton, Heinrich Treitschke elméletei. In: Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest,
Osiris, 1998.
[5] A forradalom és
konzervativizmus ilyetén rendszerszerűségéről. Bővebben ld. Julius Stahl: Jelenkori pártok az államban és az egyházban.
Berlin, 1863.
[6] Ld. Justus Möser, Karl
Haller munkássága.
[7] Takács Péter: Államelmélet. A Miskolci Egyetem
Jogtörténeti és Jogelméleti Intézetének kiadványa, Miskolc, 2000. 158–159. o,
ill. Mannheim, 1984. 79–84. o.
[8] Takács, 2000. 156. o.
[9] Uo. 155. o.
[10] Uo. 159. o.
[11] Johann G. Droysen:
grundriss der Historik. In: Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi, Budapest, 1994. 78. o.
[12] Ld. a progresszív
reformizmus és konzervatív reformizmus gondolatkörének egybevetését Mannheim
Károlynál.
[13] Adam H. Müller: Die
Elemente der Staatskunst. Wien-Leipzig, 1922. In: Mannheim, 1984. 73. o.
[14] Mannheim, 1994. 73. o.
[15] Uo. 68–79. o.
[16] Uo. 81. o.