Jónás Levente: „Homo conservativus” – a konzervatív emberkép


tanulmány



Napjainkban mind többet hallunk hazánkban és a világban is a jobboldali–baloldali, konzervatív–liberális/szocialista politikai kettősségről. Hangzatos parlamenti szólamok, egyszemélyes miniinterjúk, kora reggeli pár perces szódarálásokban politikusaink, közszájaink előszeretettel dobálóznak ezekkel a kifejezésekkel. De mit is jelentenek ezek a minőségek? Erre nagy valószínűséggel ők is nehezen válaszolnának. Az alábbi írás éppen ezért a konzervatív embertípust vázolja fel, különösképpen azért azt, mert a szocialista, baloldali, liberális politikát és azok képviselőit ma már talán jobban is ismerjük, mint szeretnénk.
Szellemi képződmények egységének vizsgálatakor célunk nem lehet más, mint a középpontig való hatolás, a jelenség centrumának megismerése, éppen ezért e dolgozatban először a konzervatív ember leginkább tetten érhető megnyilvánulását, a politikai attitűdöt elemzem, majd az ezekből levont tanulságok felhasználásával igyekszem feltárni a szélesebb értelemben vett konzervatív gondolatiságot és életfelfogást.
A magyarországi és az európai konzervativizmus két évszázados múltra tekint vissza, politikai letéteményesei pedig korunkban is jelentős társadalmi támogatást élveznek. A konzervatív gondolkodók (a „konzervatívek”, ahogy a 19. században nevezték őket) politikatörténeti áttekintése lehetőséget ad arra, hogy megragadhassuk a konzervatív embert: a kortalan „homo conservativust”.



I. A konzervativizmus és konzarvatív gondolkodás

A konzervativizmus eszmeáramlata a 18. század második felében keletkezett, és tartalmi öröksége a mai, modern konzervatív politikai gondolkodásmódban is érzékelhető. A konzervativizmus jelensége és továbbélése jellemző módon a „politika”, a „politikai gondolkodásmód”, ill. a „politikai cselekvési modell” fogalmak mentén ragadható meg. A konzervativizmus ugyanis egyfelől politikai felfogás és annak gyakorlata, amely leginkább a mindenkori politikai térben, az arisztotelészi „zoón politikón” emberében és politikai cselekedeteiben érhető tetten. Másfelől partikuláris gondolkodási stílus (tehát elsősorban gondolkodásmód) is, mely egy életen át elkíséri képviselőjét. A konzervatív gondolatiság alapjául ugyanakkor nem ideológiák szolgálnak, hanem önmaga elvi szemlélet; nevezhető egyetemes világnézetnek ugyan, de nélkülözi a célorientált, utópisztikus jövőképet. (Szemben pl. a liberalizmus, nacionalizmus vagy a szocializmus ideológiai rendszereivel). Ehelyett a konzervatív gondolkodás a közösségi felelősségtudatból eredeztetett, jellemzően kritikai-reaktív (tehát társadalmi kihívásokra reagáló) magatartás, amely tipikusan a politika társadalmi alrendszerében (ha úgy tetszik: szociális mezőjében) hatott és hat ma is.
A konzervativizmus tudományos szempontból végül eszmetörténeti jelenség vagy tárgykör, melynek nincs jellemző stílustörténeti korszaka, továbbélése és hatása viszont a mai napig tart. Történeti, politikai vagy politológiai értelemben véve azonban a konzervativizmus végső soron az eszmék síkján mozgó magatartásforma, amely szellemiségében értékközpontú, etikai megalapozottsággal bíró gondolkodásmód, és időről időre tetten érhető a modern politikai-társadalmi közgondolkodás szféráiban.



II. Legitimitás, értékelvű kontinuitásszemlélet és reaktív reflexió: 
a konzervativizmus alappillérei

Egy szellemtörténeti jelenség vonzereje éppen abban ragadható meg, hogy nem megfogható szintetizált, végletes, univerzális törvényszerűségek által, hanem szélesebb, diszciplináris környezetben rajzolható meg.[1] Így a konzervatív gondolkodás feltárásában a továbbiakban vizsgálódásunk a szociológiai-stílustörténeti rétegzettséget is figyelembe véve a konzervatív politikai gondolkodás és a konzervatív gondolkodási stílus elemzésére és egybevetésére irányul (az elvszerűség és gyakorlatiasság kettősségének vizsgálatával).
Vajon milyen elvekre épül a konzervatív politikai gondolkodásmód? A konzervatív gondolkodás kritikai felvetésekre irányul, középpontjában pedig a fennálló békés közösségi rend, a társadalmi kontinuitás értékelvű biztosítása áll. A konzervatív gondolkodás életre hívója a legitimitás és annak védelme, nem pedig a legitimitás megkérdőjelezése. A konzervatív tehát kortól függetlenül az értékek őrzésére, a hagyományelvű társadalomszemléletre helyezi a hangsúlyt, főleg olyankor, ha ezek az elvek a közösségi folyamatok során veszélybe kerülnek.[2] Éppen ezért pl. a modern kori pluralizmusokban az illegitimizmusok számának megugrása, a törvénysértések elszaporodása sokszor életre hívta a társadalmi rend visszaállítását célzó, konzervatív politikai erőket. Ilyenkor a konzervatív gondolkodás középpontjába a társadalmi normák elviselhetetlen mértékű derogációjával szemben az értékelvű legitimizmus, tehát a jogfolytonosság biztosítása, illetve a jogbiztonság egységes visszaszerzése és védelme kerül. Tipikus realizálódási formája ez a konzervatív gondolkodás „status quo” jellegének, amely a fennállót tartja az ideálisnak. A konzervatív tudat tudniillik a történelem, a társadalmi lét folyamatszerűségét tartja szem előtt, és mint ilyen, nem azonosítja automatikusan az újítást a fejlődéssel.[3]
Ebben a tulajdonságában állandó érvényű a konzervatív gondolkodásmód, nevezetesen a fennálló továbbélésének biztosításában, a meglévő biztonságos értékek a bizonytalan változtatásokkal szembeni védelme tekintetében. A konzervatív szemlélet a társadalmi biztonságosság és felelősség irányelveit alapul véve és azokat őrizni igyekezvén ilyen formában a mindenkori közösségi igények legitim talaján állva körvonalazódik. A konzervativizmus eszmeiségének visszatérő eleme, hogy a (forradalmi) liberalizmus alternatíváival szemben a fennálló védelmének alternatíváját kínálja.
Az individualizmus elvéből táplálkozó liberalizmus progresszív jelleget öltő reformersége ellenében a konzervativizmus közösségi jogokra és értékekre irányuló javító-korrigáló célzatú reformerséget kínál. A liberalizmus ugyanis az újítás kellésének dogmatikája mentén támadja az aktuális rendet; ennek ellenpontjaként pedig a konzervatív gondolkodó a rend védelmének érdekében artikulálja önmagát. Mégis, mivel elvi gondolkodásról, a nemcsak politikai gondolkodást vezérlő érték- és elvegyüttesről van szó, elmondhatjuk, hogy a mindenkori konzervatív gondolkodási stílus nem behatárolható politikailag. Bár mindig a fennálló, a hagyományos közösségi kohéziók védelmére formálódik ugyan, mégis ezen túlmenően alapjául szolgált és szolgálhat új, reformer célkitűzésekkel bíró politikai mozgalmaknak is. Jó példák erre a liberális konzervativizmus és képviselőinek munkái, amelyekben a rend és hagyomány, tradíció és haladás ötvözésének szükségszerűsége fogalmazódik meg. (A gyakorlatban ez a szabadság lassú kiterjesztésének elfogadását és a „korlátozott államiság” elvének bevezetését jelentette, az erkölcsi normaőrzés tradicionalista gyakorlatával).[4]



III. A konzervatív gondolkodás fejlődése: 
a társadalmi felelősségtudat és a politikai konzervatívelvűség anatómiája

A felvilágosodás tudományos gyökerű gondolatáramlatainak egyike, a konzervativizmus önálló jellemzőkkel és értékrenddel bíró, jól körülhatárolható eszmeisége a 19. század elejére már politikai erők kiindulópontjává vált. Életre hívója a felvilágosodás korában meghirdetett individualista szemléletű, adott esetben autista jelleget öltő liberális állam- és társadalomfejlődés káros hatásainak felerősödése volt (tehát az anarchia veszélye). Fő célpontja éppen ezért a konzervatív politikai gondolkodásnak a liberális alapon álló politikai radikalizmus, és legjellemzőbb társadalomfilozófiai alapja a tradicionalizmus, közelebbről annak reflexívvé válása eszmei és tárgyi síkon egyaránt.
A radikális liberánusok és a nemzeti tradicionalisták szembenállása nagy politikai hagyományokkal bír: e két tábor mindenkor „az újítás szüksége és a fennálló védelme” szemléletek értékduálja mentén ütközik meg egymással a politikai mezőben.[5]
A konzervatív gondolkodás eredeti, egységes elméleti alapja arra a közösségi akaratmegnyilvánulásra vezethető vissza, amely a fennállót védendőnek, őrizendőnek, kvázi „sacrosanctus”-nak (tehát nemcsak szentnek, de sérthetetlennek is!) tekinti.[6] A „status quóra” irányuló konzervatív karakter azonban nem merevedett meg a meglévők védelmében való gondolkodásban. Jellegében egyre inkább reflektívvé vált, és kriticizmusa és alternatívakeresése folyamatosan haladt a korral. Így természetszerűen, a modern korra önálló értékrenddé vált konzervatív elvegyüttes az idő múlásával fejlődött és alkalmazkodott.[7] A kompromisszumosodás képességével felvértezett modern konzervatív gondolkodás számos politikai dimenzióban testet öltött: a konzervatív gondolkodási stíluselemek így politikai vetületeikben különböző hangsúlyossággal jelentek-jelennek meg. Példának okáért a múlt értékeire fókuszáló romantikus-konzervatív ember gondolatisága pesszimista hangvételű, jellemző rá az elvágyódás, az „itt és most” értékvesztettségének megélése. Képviselői: Schlegel, Coleridge vagy Novalis elvetették a hagyományos tradíciót, és helyébe a „közösségi élményt” helyezték.[8]
Nem így a konzervativizmus 19-20. századi nemzeti-tradicionalista képviselői, akik az organikusságot, a nemzeti tradíciók folytatásának fontosságát helyezték előtérbe. Hasonlóan az ún. „reformkonzervatívok”, akik ehhez tették hozzá a mérsékelt és megfontolt móddal való változtatás lehetőségét. Szélsőséges esetekben pedig a napi politikai harcok kiélezettségeiben születetett autokratista-etatista megnyilvánulású totalitarianizmusok is merítettek a konzervatív gondolatkörből.[9]
A mindenkori konzervatív jellemzője a társadalom hagyományos közösségi kohéziójának védelme és erősítése érdekében való fellépés. Organikus történelemszemlélettel bír, társadalomképében a rész nem válhat el az egésztől, így az individuum sem a közösségétől, illetve nem mehet szembe a közösséget szervező hagyományos, kohézió jellegű rendező elvekkel.
A kortól független konzervatív gondolkodás szociológiai-politikai kapcsolódási pontjai, egységes rendező elvei tehát a hagyományelvűség, a tradicionalizmus (pl. a vallási tradicionalizmus), az értékközpontú gondolkodás és a határozott identitástudattal párosuló társadalomerkölcsiség, ill. közösségi felelősségtudat. A konzervatív ember társadalmi gondolatisága mindig értékközpontú, rendező elveiben a hitre, erkölcsi normákra és hagyományokra irányul a tradicionalizmus, legitimizmus és elitizmus eszmeköreinek mentén foganatosított politikai gondolkodásban. A konzervativizmus szembenézett és együtt fejlődött azokkal a társadalmi kihívásokkal, amelyek felfogásukban az individualista szemléletű liberalizmusra, illetve annak kórós hatásaira vezethetők vissza. Napi politikai, közéleti szinten a liberalizmus politikai irányzataival szemben ennek megfelelően a konzervatív politikai tömörülések fellépése figyelhető meg. E formájában a konzervativizmus azonban mégsem politikai irányzat pusztán, ám nem is merev világnézet vagy elérendő, utópisztikus céltömeg. A konzervativizmus politikai természetű ugyan, de mégis több mint politikai fogalom. Kritikai szemléletű elvegyüttes, amely a konzervatív gondolkodást, mint a világ közösségi-elvi alapú szemlélését, mérését és értékelését kívánja meg a konzervatív számára. Valójában tehát a konzervatív eszmeiséget képviselők reflektív gondolkodási mintájú, társadalmi felelősséget is vállalni képes, szociálisan érzékeny emberek, akik elméleti válaszokkal próbálnak élni egy-egy konkrét, a társadalom számára kihívást jelentő történeti helyzetben.
De nemcsak politikai-politológiai formájában mutatható ki a konzervatív eszmeiség. A kultúra, a gazdaság, a szociológia társadalmi alrendszereiben nagyobb jelentőséggel, szélesebb spektrumban tárható fel a konzervatív létgondolkodás.



IV. A „homo conservativus” gondolkodásának centruma: 
konzervatív lélek- és jellemrajz, a konzervatív emberkép és létfilozófia

A konzervatív gondolkodás gyökeréig való hatolás során elkerülhetetlen a lélektani vizsgálódás, ezen túl néhány jellemző filozófiai alapvetés a konzervatív ember gondolategyütteséből. Az én szempontjából a környező világ konzervatív felfogása –hasonlóan az eszmetörténeti elődhöz, a tradicionalizmushoz – meghatározott, egész életen át következetesen végigvitt felfogás-mechanizmus, gondolkodásbeli beállítottság. Mik a sarkalatos pontjai tehát a konzervatív szemléletű életfelfogásnak?
A konzervatív világképben az ember mind képességeiben, mind lehetőségeiben korlátozott lény. Társadalmában az egyéni értelem határozza meg helyét, ez egyben az egyik ember megkülönböztető jegye a másiktól. A konzervatív jellemfejlődéssel kapcsolatos optimizmusa az ember értelmi tökéletlenségének (irracionális voltának) tudatából fakadóan mérsékelt. Az ember ilyetén gyarlóságából kiindulóan a konzervatív szemlélet ezért alapvetően kritikai hozzáállású, a változásokkal szemben pedig szkeptikus. E szkepszis nem a „tudat hiúságából” táplálkozik, hanem inkább annak alázatából, hogy az értelem nem képes arra, hogy új rendet vezessen be a maga számára.[10]
A jelenben való lét gyakran párosul az értékvesztés élményével, a tapasztalatokra épülő gondolkodásában éppen ezért a konzervatív hajlamos a rezignációra, a rejtett pesszimizmusra. A konzervatív ember hite nem a jövőremélésből, hanem a társadalom történelmi megalapozottságú eredményeiből táplálkozik, hangsúlyt fektetve a hagyományos erkölcsi normákra, valamint a vallásosságra.
Az itt elmondottakból vezethető le a konzervatív időszemlélet is. A konzervatív időélményben a mindenkori naptári jelen olyan tartalmakat hordoz, amelyek eredendően múltbeli tényösszefüggésekből jöttek létre, és azokból kiindulva nyúlnak a jelenig. Radikális eltérés van tehát a liberális és a konzervatív időélményben: míg a liberális gondolkozás a jelent, mint a jövő első állomását éli meg, addig a konzervatív ugyanazt a jelent a múlt örökségének tekinti. Idekívánkozik a Hegel-tanítvány Droysen megfogalmazása:
„A jelen minden pontja történetileg jött létre. Az, hogy mi volt, és hogyan jött létre, a múltba vész; múltja azonban ideálisan él benne… Nem az világosodik meg, ami a múltban megtörtént, az nem létezik már, hanem az, ami belőlük a Mostban és az Ittben még nem múlt el.”[11]
A konzervatív jellemzően a gyakorlatias konkrétban való megkapaszkodásból indul ki. A (nem romantizált) konzervativizmus mindig a közvetlen egyes esetet alapul véve közvetlen cselekvésre irányul, és konkrét részletekkel foglalkozik. Ebben az értelemben a konzervatív gondolkodó magatartásformáját a kizárólagos, közvetlen hatni akarás jellemzi, elutasítva „lehetségest” és a „spekulatívat”. Radikális ellenzője a hipotetikus szerkezet-megváltoztatásoknak, az egészre irányuló progresszív reformizmusoknak. Ehelyett az egyes esetekre irányultan a szisztematikusság és a körültekintés követelményeinek figyelembe vételével végrehajtott korrekciók híve.[12]
Tovább folytatva középponti fogalmak mentén az egyazon szociális térben megfigyelhető gondolkodási és átélési módok differenciálódását, megállapítható a liberális-konzervatív gondolatkör ellentétessége a környező világ megélésében is. Eszerint a konzervatív logikai alapélménye a konkrét, szemben a liberális elvont jellegű, hipotetikus élményvilágával. E specifikus logikapáros egyébként modern alakjában politikai alapélménnyé vált, amely azon keresztül mérhető, hogy társadalmilag milyen mértékben funkcionalizálódik a két átélési típus.
Az idő szemlélése mellett másik filozófiai töltetű kulcs a konzervatív gondolkodás megértéséhez a szabadságfogalom konzervatív értékelése. A konzervatív szabadságfogalom a forradalmi-egalitárius szabadságfogalommal szemben karakterizálódott. Felismerte ugyan az egyén szabadságának kiterjesztését (illetve annak szükségszerűségét), ám mindvégig elvetette a teljes egyenlőségi elvet. A szabadságot nem mint státust tekinti, de nem is mint elérendő célállapotot, hanem mint az egyén szubsztrátumát, amelyet kibontakozása tölt meg tartalommal. Mint fentebb utaltunk rá, a konzervatív gondolkodásban az emberek adottságaiknak megfelelően, legbensőbb létükben egyenlőtlenek; éppen ezért még a külső egyenlőség (tehát a politikai és gazdasági jogegyenlőség) biztosítása is csak a szervezett közösség szintjén lehetséges. Talán tanulságos lehet a liberalizmus kortárs képviselőinek is Adam Müller idevágó kritikai megjegyzése:
„Semmi sem mondhat jobban ellent a szabadságnak…, mint a külső egyenlőség fogalma. Ha a szabadság a legkülönfélébb természetű lények általános törekvése a növekedésre és az életre, nem is gondolhatunk el nagyobb ellentmondást, mint azt, hogy a szabadság bevezetésével egyúttal e sokféle természetű lények teljes sajátszerűségét, azaz különbségét megszüntetnénk”.[13]
A szabadság fogalmi differenciálódásának részletes tárgyalását mellőzve, ehelyütt a konzervatív gondolkodás-fejlődésre fókuszálva kell beszélnünk az ún. „minőségi szabadságfogalomról”.[14] Az individuális alapokon álló liberális gondolkodó ugyanis a maga forradalmi funkciójának megfelelően absztrahál, és a lehetségesből indulva ki minden esetben mereven ragaszkodik a minden ember egyenlő lehetőségeinek tételéhez. A konzervativizmus e tételre adott reflexiójában a szubjektivizálódás, a bensőség anarchiájának veszélyére figyelmeztetve már fellelte a szabadság határait a növekedés individuális tételében, amely mindenkinek kiutalja a maga lehetőségeit és korlátait. Ennek alapján a minőségi szabadság leválasztódott az egyénről, és az átfogó, kollektív alakulatok szabadsága igazi hordozójának a szerves közösségeket tette meg. Összegezve e talán kissé nagyvonalú gondolatmenetet: a szabadság fogalma a konzervatív gondolkodásban a belső növekedési elv közösségi hordozásánál definiálható.[15]
Önként adódik a kérdés: vajon mi szavatolja, szavatolhatja a két szféra, a „bensőségesség” és a „rend” össze nem ütközését? Erre a konzervatív történelemszemlélet organikussága ad számunkra választ, amelynek centrális eleme az egyfajta előzetes harmónia feltételezése. Ez lehet vallásos gyökerű (miszerint a világ isteni rend alapján működik) vagy társadalmi-nemzeti erők által szavatolt (főleg a tradicionalista felfogásban).
A dolgok konzervatív átélésének és elgondolásának alapjai tehát: a kvalitatív szempontúság; a konkrét átélés az elvonttal szemben; a létből való indíttatás a kellésből kiinduló átélés ellenpontjaként; a történeti kor valóságra épülő, lineáris átélése az elképzelt átéléssel szemben; illetve megemlítendő még a történelem individuális szubsztrátumának hagyományos helyettesítése a földbirtokkal, és a „szerves” történelmi szemlélet előnyben részesítése az osztály alapú gondolkodással szemben.[16]
Végezetül, az itt feltártak egyik fő tanulsága véleményem szerint, hogy a konzervatív gondolkodás történeti szempontból a társadalom egyik örökölt vagy választott politikai alternatívája saját, hosszú távú védelmére. A konzervatív ember, a „homo conservativus” pedig nem más, mint felelős letéteményese és őrzője a rend és törvények alkotta társadalmainknak.
(2008)



[1] Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi, Budapest, 1994. 51–57. o.
[2] Takács Péter: Államelmélet. A Miskolci Egyetem Jogtörténeti és Jogelméleti Intézetének kiadványa, Miskolc, 2000. 151. o.
[3] Uo. 158. o.
[4] Ld. Alexis Tocqueville, Lord Acton, Heinrich Treitschke elméletei. In: Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, Osiris, 1998.
[5] A forradalom és konzervativizmus ilyetén rendszerszerűségéről. Bővebben ld. Julius Stahl: Jelenkori pártok az államban és az egyházban. Berlin, 1863.
[6] Ld. Justus Möser, Karl Haller munkássága.
[7] Takács Péter: Államelmélet. A Miskolci Egyetem Jogtörténeti és Jogelméleti Intézetének kiadványa, Miskolc, 2000. 158–159. o, ill. Mannheim, 1984. 79–84. o.
[8] Takács, 2000. 156. o.
[9] Uo. 155. o.
[10] Uo. 159. o.
[11] Johann G. Droysen: grundriss der Historik. In: Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi, Budapest, 1994. 78. o.
[12] Ld. a progresszív reformizmus és konzervatív reformizmus gondolatkörének egybevetését Mannheim Károlynál.
[13] Adam H. Müller: Die Elemente der Staatskunst. Wien-Leipzig, 1922. In: Mannheim, 1984. 73. o.
[14] Mannheim, 1994. 73. o.
[15] Uo. 68–79. o.
[16] Uo. 81. o.