Kormányos Gábor: A Poiézisz, mely meghalad engem
irodalom
A
költemény, mint a keletkezés metafizikai emlékezete és bánat intuíciója
„Poiézisz
mesteri tevékenységet jelent, és e szóval a görögök a művész munkáját jelölték
meg. Poiézisz az az aktivitás, amely nem a közvetlen biológiai életre
vonatkozik, hanem a létért való küzdelemben felvett célszerű magatartáson
túllép. Abban, ami poiétikus, van valami többlet, és ez a többlet az, ami benne
a fontos. Abban, amit a művészet tesz, nemcsak van valami idealitás, hanem
éppen mintha a tevékenység értelme ez az idealitás lenne. Ezért a művészek
mesteri tevékenysége nem annak megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember
fölött van, és nem annak, ami élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem
annak, ami a természet, hanem ami a természetnél több. Ami művészet, az nem
csupán mesteri alkotás, hanem mesteri megalkotása annak, amiben léttöbblet
nyilatkozik meg, ahogy Nietzsche mondja, nem Schöpfung, hanem Überschöpfung
(nem alkotás, hanem alkotás önmagam fölé), vagyis nem poiézisz, hanem
metapoiézisz”.
Hamvas Béla: Metapoézisz
Kedves olvasó! Elmondhatjuk, hogy a
költészet, mint teremtés, a szellemben való elmélyülés műfaja. Természetéből
fakad, hogy lényege a mélységesen egyedi szellemi, s lelki tapasztalásban
rejlik. De ez esetben nem az egyszerű tapasztalás műfaja, hanem a tapasztalás
tapasztalásának az értelmező tapasztalása, egyfajta metafizikai tudat
kiteljesedése, a fizikain való felülemelkedés reprezentánsa. Azaz, a bennünk
lévő alany időtlenül-örök megközelítése, a teremtés visszaútjának szintézise,
annak intuitív módja. De mondhatnám azt is, hogy a hallhatatlanság princípiuma,
a halál túlélésének megvalósítás-transzcendense. Az alkotás alkotásának teremtő
tartalma, tiszta, indémonikus tudatmágia. Maga a teremtés, mely túlér a halál
hatáskörén - a mi van azután? -, megsemmisüléséig szerezve jogosultságot a
fennmaradásra. E szellem, mint a költészet műfajának megújítása, maga a
költészet költészete, a teremtés teremtésének intuitív kiteljesedése, a túlélés
bizonyossága. A képesség, mely oly ritka, hogy csak évszázadok elteltével
felfedezhető, és csakis az őt tudatosan keresők számára megmutatkozó. E tudás
nem lexikális és nem értelmi, hanem saját eredetű, alanyú, a saját kezdetünk
előtti kezdetre vonatkozó ősiség, amit én őstudásnak vagy első és örök teremtés
tudatnak, Isten-szellemű teremtés akaratnak tartok. A mű, az alkotás nem más,
mint önmagunk keletkezés-eredetéhez való visszatérés. A mű önmagunk (magam)
keletkezéséhez való visszatérés intuitívuma, mely egyúttal magában hordozza
ezen emlékezet bánat intuícióját is, azt az érzetet, mely része a teremtés
egészének.
Semmihez
is kevés
Valami túlerő lélek sodró foka
Elárvult
teremtő megváltó viszonya
Ráébresztés-döfés stigma a létemen
Sejtekbe
örökült függés még létezem
Fagyokhoz
hűtelen kipártolt jelenés
Érlelt
önzött öröm életre léptetés
Tenger-arcú
sötét ős-tüzű érzelem
Hőt sugárzó
konok nap-bolyhú értelem
Karcolatlan
íves röppályájú erény
Magány
ezüst cölöpsor genezis tengelyén
Baltátlan
gondolat vágy tüzelte ige
Nő-ölű
költemény teremtő ösztöne
Csont sűrű
üzenet csend-tövű éje tán
Hús-láncon
csillogó égbolt-tükrű magány
Igézett
sókristály ismeretlen csele
Túlerő
áldozat teremtett kényszere
.
Valami
erőszaktevés az egeken
Valami
tévedés amorfú értelem
Valami
hő-mutáns fejletlen állapot
Valami
gyönyörű kútmélybe dobatott
Társas
alázatban tántorgó pártalan
Önmagát
felező fázó világtalan
Súlytalan
túlfeszült idő-csiszolt parány
Bölcső-vízből szökött gonosz világ-vagány
Valami
érdemes s érdemtelen bazár
Valami
rettenet-ok elleni batár
Valami
sejtkötött mindenség-másolat
Valami
elhagyott tévelygő áldozat
Valami
túlerő érdemtelen vigasz
Valami
kétség-ár utolsó és igaz
Valami
árvaság istenbe zárt homo
Valami
elfogyó páratlan álmodó
Ezernyi
rejtelem csillag-világ szike
Önző
kapaszkodás mélységek szélibe
Valami
görcsösben gyökeredző talány
Kövülő
foltnyi vér a csend-üreg falán
Valami nem
elég isteni áldozat
Ős méhből
felsíró gyászterhes kárhozat
Zátonyt
törő hullám szétfröccsentett egész
Életnyi
Júdás csók - semmihez is kevés.
Micsoda
bánat ül - jeges a szívemen!
Micsoda zaj szitál, távoli gyötrelem!
Valami rejtező éteri szárnyas-árny,
Valami múlt s jelen mi a jövőbe ránt.
Micsoda bánat ül - jeges a szívemen!
Mindenség csend borong, motoz a színeken!
Véletlen só-hajtás, akaratlan gyökér.
Legendátlan élet, mi a semmibe ér!
Micsoda rettenet néma
harangja ver!
Érzékeimen át, kondul hozzád közel.
Micsoda bánat nyom, markolja torkomat!
Halál felé futó, robogó csont-fogat.
Micsoda bánat fújt, piros hajnali szél!
Létszomjas puszta vágy vér kavarta
hevén!
Értelemparti érzés, velőbe zárt erény,
Rengő jobbító szándék a Duna szent jegén.
Micsoda bánat ez, arany-sminkes magány.
Állott víz-borzoló, maró vulkáncsalán.
Kénsárga ölelés, istentelen, pogány.
Könnycseppet temető, vigasztalan, parány.
Micsoda bánat ül, mindenség-csend borong!
Micsoda rettenet, mi szívemben szorong!
Micsoda sors-igaz, lebegő félelem!
Bizonytalan múltú, fuldokló értelem.
Micsoda bánat ül jeges a szívemen!
Micsoda együgyű emberi érzelem!
Micsoda felejtés elszivárogta láz,
Lassanként kihűlő, még csillogó parázs.
Micsoda bánat ez, jeges a szívemen!
Mindenség csend borong, motoz a színeken!
Véletlen só-hajtás, akaratlan gyökér.
Legendátlan lét-érzés, mi a semmire ér.
Tisztelt
olvasó, Ön! - legyen akár érintőn belüli avagy azon kívüli, a költemény célját
tekintve teljesen érdektelen. Ha az
magában hordozza a varázslat erejét, mindazt, ami velünk, mindnyájunkkal
legalább érintőleges, már elérte célját, küldetését.
(2013)