Kormányos Gábor: A Poiézisz, mely meghalad engem


irodalom


A költemény, mint a keletkezés metafizikai emlékezete és bánat intuíciója
      
 Poiézisz mesteri tevékenységet jelent, és e szóval a görögök a művész munkáját jelölték meg. Poiézisz az az aktivitás, amely nem a közvetlen biológiai életre vonatkozik, hanem a létért való küzdelemben felvett célszerű magatartáson túllép. Abban, ami poiétikus, van valami többlet, és ez a többlet az, ami benne a fontos. Abban, amit a művészet tesz, nemcsak van valami idealitás, hanem éppen mintha a tevékenység értelme ez az idealitás lenne. Ezért a művészek mesteri tevékenysége nem annak megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember fölött van, és nem annak, ami élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem annak, ami a természet, hanem ami a természetnél több. Ami művészet, az nem csupán mesteri alkotás, hanem mesteri megalkotása annak, amiben léttöbblet nyilatkozik meg, ahogy Nietzsche mondja, nem Schöpfung, hanem Überschöpfung (nem alkotás, hanem alkotás önmagam fölé), vagyis nem poiézisz, hanem metapoiézisz”.

Hamvas Béla: Metapoézisz



Kedves olvasó! Elmondhatjuk, hogy a költészet, mint teremtés, a szellemben való elmélyülés műfaja. Természetéből fakad, hogy lényege a mélységesen egyedi szellemi, s lelki tapasztalásban rejlik. De ez esetben nem az egyszerű tapasztalás műfaja, hanem a tapasztalás tapasztalásának az értelmező tapasztalása, egyfajta metafizikai tudat kiteljesedése, a fizikain való felülemelkedés reprezentánsa. Azaz, a bennünk lévő alany időtlenül-örök megközelítése, a teremtés visszaútjának szintézise, annak intuitív módja. De mondhatnám azt is, hogy a hallhatatlanság princípiuma, a halál túlélésének megvalósítás-transzcendense. Az alkotás alkotásának teremtő tartalma, tiszta, indémonikus tudatmágia. Maga a teremtés, mely túlér a halál hatáskörén - a mi van azután? -, megsemmisüléséig szerezve jogosultságot a fennmaradásra. E szellem, mint a költészet műfajának megújítása, maga a költészet költészete, a teremtés teremtésének intuitív kiteljesedése, a túlélés bizonyossága. A képesség, mely oly ritka, hogy csak évszázadok elteltével felfedezhető, és csakis az őt tudatosan keresők számára megmutatkozó. E tudás nem lexikális és nem értelmi, hanem saját eredetű, alanyú, a saját kezdetünk előtti kezdetre vonatkozó ősiség, amit én őstudásnak vagy első és örök teremtés tudatnak, Isten-szellemű teremtés akaratnak tartok. A mű, az alkotás nem más, mint önmagunk keletkezés-eredetéhez való visszatérés. A mű önmagunk (magam) keletkezéséhez való visszatérés intuitívuma, mely egyúttal magában hordozza ezen emlékezet bánat intuícióját is, azt az érzetet, mely része a teremtés egészének.           



       Semmihez is kevés
       
Valami túlerő lélek sodró foka
Elárvult teremtő megváltó viszonya
Ráébresztés-döfés stigma a létemen
Sejtekbe örökült függés még létezem

Fagyokhoz hűtelen kipártolt jelenés
Érlelt önzött öröm életre léptetés
Tenger-arcú sötét ős-tüzű érzelem
Hőt sugárzó konok nap-bolyhú értelem

Karcolatlan íves röppályájú erény
Magány ezüst cölöpsor genezis tengelyén
Baltátlan gondolat vágy tüzelte ige
Nő-ölű költemény teremtő ösztöne

Csont sűrű üzenet csend-tövű éje tán
Hús-láncon csillogó égbolt-tükrű magány
Igézett sókristály ismeretlen csele
Túlerő áldozat teremtett kényszere
.
Valami erőszaktevés az egeken
Valami tévedés amorfú értelem
Valami hő-mutáns fejletlen állapot
Valami gyönyörű kútmélybe dobatott

Társas alázatban tántorgó pártalan
Önmagát felező fázó világtalan
Súlytalan túlfeszült idő-csiszolt parány
Bölcső-vízből szökött gonosz világ-vagány
Valami érdemes s érdemtelen bazár
Valami rettenet-ok elleni batár
Valami sejtkötött mindenség-másolat
Valami elhagyott tévelygő áldozat

Valami túlerő érdemtelen vigasz
Valami kétség-ár utolsó és igaz
Valami árvaság istenbe zárt homo
Valami elfogyó páratlan álmodó

Ezernyi rejtelem csillag-világ szike
Önző kapaszkodás mélységek szélibe
Valami görcsösben gyökeredző talány
Kövülő foltnyi vér a csend-üreg falán

Valami nem elég isteni áldozat
Ős méhből felsíró gyászterhes kárhozat
Zátonyt törő hullám szétfröccsentett egész
Életnyi Júdás csók - semmihez is kevés.
                                                      
Micsoda bánat ül - jeges a szívemen!
Micsoda zaj szitál, távoli gyötrelem!
Valami rejtező éteri szárnyas-árny,
Valami múlt s jelen mi a jövőbe ránt.
                               
Micsoda bánat ül - jeges a szívemen!
Mindenség csend borong, motoz a színeken!
Véletlen só-hajtás, akaratlan gyökér.
Legendátlan élet, mi a semmibe ér!

Micsoda rettenet néma harangja ver!
Érzékeimen át, kondul hozzád közel.
Micsoda bánat nyom, markolja torkomat!
Halál felé futó, robogó csont-fogat.
                              
Micsoda bánat fújt, piros hajnali szél!
Létszomjas puszta vágy vér kavarta hevén!
Értelemparti érzés, velőbe zárt erény,
Rengő jobbító szándék a Duna szent jegén.

                     Micsoda bánat ez, arany-sminkes magány.
Állott víz-borzoló, maró vulkáncsalán.
Kénsárga ölelés, istentelen, pogány.
Könnycseppet temető, vigasztalan, parány.

Micsoda bánat ül, mindenség-csend borong!
Micsoda rettenet, mi szívemben szorong!
Micsoda sors-igaz, lebegő félelem!
Bizonytalan múltú, fuldokló értelem.

Micsoda bánat ül jeges a szívemen!
Micsoda együgyű emberi érzelem!
Micsoda felejtés elszivárogta láz,
Lassanként kihűlő, még csillogó parázs.

Micsoda bánat ez, jeges a szívemen!
Mindenség csend borong, motoz a színeken!
Véletlen só-hajtás, akaratlan gyökér.
Legendátlan lét-érzés, mi a semmire ér.



Tisztelt olvasó, Ön! - legyen akár érintőn belüli avagy azon kívüli, a költemény célját tekintve teljesen érdektelen.  Ha az magában hordozza a varázslat erejét, mindazt, ami velünk, mindnyájunkkal legalább érintőleges, már elérte célját, küldetését.

(2013)