László György: A méret nélküli


irodalom


Egyszer csak érezte, hogy nőni kezd. Az asszony mellett feküdt az ágyban, nyúlni kezdtek a lábai, kezei, dereka, nyaka. Talpával és feje tetejével már a szemközti falakat nyomta, kidöntötte őket, s kinyomult az utcára. A sötétben felállt, hülyén forgatta a fejét körbe, nem tudta, mihez kezdjen. A villanypóznához ment, melyen gólyafészek volt, s benézett a fészekbe. Az anyagólya riadtan ugrott fel fiókáiról, megijesztette a két nagy szem, a hatalmas ábrázat, az előugró főzőtöknyi orr, lebbentyű nagyságú fülek. Már a jegenyefák tetejét is elérte, bekukkantott a varjak tanyáiba, azok nagy károgással rebbentek szét a sötétben. Ahogy ment az utcán, a templomtorony is gyertyányivá töpörödött, iszonyú nagyokat lépve, egy-kettőre kijutott a faluból. Nézett erre-arra, a földön már nemigen látott semmit, mint apró szentjánosbogarak, pislogtak a falvak, városok fényei. Egy repülőgép szinte a homlokának ütközött, törpedarázsnak vélte, de azért félrekapta a fejét, nehogy a vasdarázs szemébe vagy szájába találjon. De mielőtt elrepült volna feje mellett, megfogta, óvatosan tenyerébe vette. Nagy ricsaj, ijedtség támadt az utasok körében, de ő szinte nem is látta ezeket a riadt emberi lényeket, olyan kicsivé zsugorodtak. A pilóta előbújt, rémülten hadonászott, rázta az öklét, de icipicisége alig volt kivehető. Aztán kinyitotta tenyerét, sima repülőtéri kifutópálya lett, s a gépet útjára engedte. Meglátta a holdat, ködfátyol takarta az arcát, mintha nagy bánat emésztené. Óvatosan félrehúzta a fátyolt, s közelebb húzódott, mint aki hozzá szeretné simítani az övét. Mi van, leányzó, mi a baj, mi bánt, hogy ilyen szomorú vagy?
A hold tán értette, mert szemérmesen lehunyta a szemét, s bólintott egyet szótlanul. De ő már túl nőtt a holdon is, bolygók közt forgatta a fejét, némelyik neki is ütközött a tarkójának, homlokának, akár egy szúnyog vagy legyecske.
Milyen nagy lettem, mondta maga elé, nagy és teljesen egyedül. Ekkor érezte a növekedés abszurdumát, az árvaságot, mert aki kinő az átlagból, magára marad, egyedül bolyong magányosan. Elemezni kezdte, hogyan kezdődött mindez: az asszony mellett feküdt, tán nem is érzékelte, az asszony háttal feléje, néha összeértek a talpak, de olyan messze voltak, hogy szinte tudomást sem vettek egymásról. És akkor kezdődött minden. De már nincs visszaút, nem lehet megfordulni. – Mi célból nőttem ekkorára? – kérdezte szinte ordítva magától. – Kinek jó? Hiszen nekem a legrosszabb! Ment tolta magát előre az űrben, minden eltűnt, csak a növekedés kényszere maradt, ez gyötörte, feszítette belülről.
– Nem akarok nagy lenni, érted?! – szólította meg önmagát –, elegem van ebből a rusnya, céltalan növekedésből!
Ekkor egy különös tenyér a homlokához ért. Olyan volt, mint ami mögött nincs test, arc, csak érezteti, hogy van ott valaki. Ilyen volt ott messze lenn az asszony tenyere, amikor úgy simogatta meg a homlokát, hogy nem önmagáért tette, hanem az önmaga fölé emelkedés szándékával.
– Vártalak, hogy idejössz a színem elé – hallotta a hangot –, s örök magányom társa leszel.
Nem tudta, kinek válaszoljon, nem látott senkit maga körül.
– Azt hittem, hogy a növekedés szándéka nem győz le, s nem válik öncélúvá, de már nem kell a nagyság, mert nem tudom a távokat befogni s feltölteni azokat tartalommal.
– Hóbort lett a növekedni akarásod – hallotta a hangot.
– Boldog voltam kicsiként, volt szerető asszony, gyermekek, barátok, s most minden eltorzult ebben a növekedésben, árván vergődöm ebben a hideg űrben, semmi keresnivalóm erre. Odalent volt élet, utat tévesztettem, mert nem nekem teremtődött ez itt.
– Szerettem volna, hogy ide növekedj mellém, de te magadat tolod mindenhová, mindenhol te szeretnél lenni.
– Te vagy az oka! – kiáltotta a láthatatlan felé. – Hagytad, hogy megkísértsem a nagyságot, miért engeded a földi halandót önmaga ellen cselekedni?! Kinek jó az, hogy önámítóvá válik?
– Hagytalak, hadd éld ki hiúságod erőszakosságát, vedd észre, hogy a növekedésed véges. Engem sohasem látsz meg, mert emberként te mindig önmagadat akarod látni. Hiába nőttél idáig, törpébb vagy, mint bármikor voltál. Azt hittem pajtásom leszel e véghetetlenségben, de te öncélú vagy és iránytalan.
– Küldj vissza! – kiáltotta a láthatatlan felé. – Vissza porontynak az anyaméhbe, hogy újra kezdhessem a születéssel…
– De hát te nem is vagy itt, nem is értél ide – szólt a láthatatlan –, te csak a növekedésed árnyalakja vagy, kierőszakolva valamit önmagadból, aminek tétje nincs.
Ebben a pillanatban zsugorodni kezdett, újra elhaladt homloka mellett a repülőgép, felnőtt a templomtorony, a házak, a gólyafészek fent volt az oszlop tetején, s ő visszakerült az ágyba az asszony mellé. Aztán uborkányi lett, majd búzaszemnyi, visszabújt az apja heréjébe, fel az anyja petefészkébe, szétosztódott ükapákra, -anyákra, s beletűnt pici láthatatlanként az idő végtelen térségeibe.
Megcsörrent az óra. Gyors iramban kapkodta magára viseltes ruháit, megöblintette arcát, két szelet zsíros kenyeret göngyölt a tegnapi újság lapjába, elnyűtt táskájába tette, s elindult munkába, ahol betont önt, villanyt szerel, számítógépet dögönyöz, egy színpadon hadonász, ordibál, hadapródként menetel, papként osztja a sódert, bíróként ítél, szentenciákat oszt, örökös senkiként.