N. SZABÓ JÓZSEF: Az irodalom missziója a jószomszédi viszony kialakításáért a II. világháború után /1945-1948/


irodalom, dokumentum


I.              Nemzetközi viszonyok és az irodalom

Egy kis nép irodalma számára örökös gond, hogy miként integrálódjon a világirodalomba, s van-e elye arra, hogy részese legyen a nemzetközi irodalmi életnek. A világirodalmi vérkeringésbe való bekerülés nem kizárólag színvonal kérdése, sokszor nehezen leküzdhető akadály a nyelvi probléma. A nem világnyelveken megjelenő művek nem, vagy nem megfelelően adaptálódnak a világirodalomba. A kis országok írói és irodalmi élete ezért mindenkor keresi a kitörési pontokat, s arra törekszik, hogy kapcsolatba kerüljön a nemzetközi irodalmi élet potens tényezőivel, az egyetemes kultúrában vezető szerepű országokkal.
Ugyanakkor a nemzeti irodalmak, az egyes népek irodalmi élete világirodalmi hatások nélkül is közvetlen kapcsolatba kerülhet egymással. Az irodalmak kölcsönhatása leginkább ott alakul ki, ahol vannak olyan közös gyökerek, amelyek megteremtik az igényt egymás irodalmának megismerésére. E gyökerek eredhetnek a közös történelmi múltból, az egyazon kultúrkörhöz tartozásból, a nyelvi rokonságból, de fontos tényező lehet a nemzet karaktere is. A nemzeti irodalmak „találkozása” vagy egymás országaiban való elterjedése attól is függ, hogy milyen egy nép presztízse, tobhogy a befogadó ország szimpátiát tanúsít-e, vagy netán gyűlöletet táplál vele szemben.
Hatással van az irodalmi jelenlétre a kultúrpolitika is, amely preferálhatja egy idegen ország irodalmát, de diszpreferenciát is kialakíthat. Befolyásolhatja az irodalom befogadását, illetve elutasítását a világhelyzet is. Stabil világrend idején az irodalmi kapcsolatok a nemzeti művelődés és a világkultúra viszonyrendszerében egymást erősítő vagy gyengítő tényezők. Más azonban ez a viszony instabil körülmények között, akkor, amikor válságba kerül az egyetemes civilizáció, akkor, amikor kis és nagy népek súlyos identitászavarban szenvednek, amikor a meg nem értés és a gyűlölet „helyettesítia toleranciát.
rténelmi és világpolitikai változások idején más az irodalom funkciója, s más szerepet kapnak az írástudók a nemzetközi irodalmi kapcsolatok átalakult rendszerében is. Ez a módosulás különösen érvényes volt a második világháború utáni Magyarországra, ahol a háború elvesztése miatti nemzetközi elszigeteltség a magyarság súlyos identitászavarával párosult. Az ország nemzetközi megítélését rontotta a magyarságról kialakított negatív kép, amelyen változtatni kellett. A korábbi politika csődje miatt az előítéletek és a sztereotípiák megszüntetésében fontos szerepet kapott a kultúra. A kultúra lehetőségei azért voltak jobbak ebben a szituációban, mert leginkább a szellem emberei, az írástudók – még ha követtek is el árulást – voltak képesek a népek értékeinek a felismerésére, ők voltak leginkább alkalmasak a megértésre és reális kép kialakítására.
Annak tudatában, hogy ily módon a szomszédos népek hamis tudata és a nyugati országok rossz magyarságképe módosítható, az irodalom fontos szerepet vállalt magára az 1945 utáni Magyarországon. A korabeli kultúrdiplomácia, az írók többgének támogatásával, tudatos irodalomdiplomáciába kezdett, abban reménykedve, hogy a magyar irodalom külföldi megismertetése hozzájárul a népek közti megértéshez, elősegíti a világ humanizálását, és jobb helyzetet teremt a magyarság számára az új világrendet lezáró békeszerződéshez képest.


II.            Magyar-román együttműködés

A háború utáni történelmi katasztrófa, a gyűlölet, a sovinizmus és a nacionalizmus körülményei között magyar-román szempontból az irodalomnak és az íróknak közvetlen politikai szerepük lett, s az irodalom fontos kultúrdiplomáciai feladatot vállalt magára. Az irodalomnak hozzá kellett járulnia a közeledéshez, a megértés szellemét kellett segítenie, s ha a körülmények úgy hozták, politikai akciókban is részt kellett vennie. Kelet-Közép-Európában az irodalomnak nemcsak a belpolitikában, hanem a kül- és kultúrpolitikában is küldetése volt.
Közép-Európa népei számára a földrajzi tényezőkön kívül a közelmúlt és a közös tapasztalat is parancsolóan írta elő az együttműködést. Ennek feltétele egymás megismerése, a korábbi politikai konfliktusok, mindenekelőtt a nemzetiségi kérdés lehetséges megoldása volt. A magyar-román kapcsolatok kiépülésének és a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásának feltételei azonban csak 1945. március 4-e, a Groza-kormány megalakulása után teremtődtek meg. Groza Péter helyesen ismerte fel, hogy népeink boldogulása és a magyar-román viszony alakulása elválaszthatatlan a nemzetiségiek jogainak megadásától. Kultúrpolitikai lépéseivel Groza is hozzá kívánt járulni a magyarság művelődési lehetőségeinek a megvalósításához. Ez a jóakaratú, toleranciára épülő és reményekre jogosító politika több területen lehetővé tette a kezdeményezést és kapcsolatteremtést.
Az új helyzet nemcsak a magyarokat és az együttműködést kívánó románokat, hanem az erdélyi magyarság szellemi vezetőit is bizakodással töltötte el. Terveikben, reményeikben a térség népei nem egymás ellen, hanem egymásért, a Duna-medence országainak boldogulásáért tevékenykedtek. Ebben bízott Nagy István erdélyi író is, aki magyarországi tartózkodása idején a kárpát-medencei népek összefogása, a kultúrák együttműködése érdekében a Kelet-Európa Intézet felállítását javasolta. Elképzelése szerint az intézet tanulmányozná az itt élő nemzetek közös nagy kérdéseit, kultúráját, megkeresné a közös gyökereket, s közel hozná a többiek életét és kultúráját. Ezenkívül kitágítaná a Duna vidéki népek horizontját kelet felé, s hozzájárulna egy átfogó szellemi világkép kialakításához.
A magyar-román államközi együttműködés 1945 tavaszától rendezett volt, ezért kulturális téren is az örvendetes közeledés jeleit tapasztalhatták. Ez nemcsak a kulturális egyesületek kölcsönös engedélyezésében nyilvánult meg, hanem irodalmi összejövetelekben, így többek között a segesvári Petőfi-ünnepségben is.
A magyar-román kapcsolatok kibővítésében fontos feladatokat kapott a Magyar-Román Társaság, amelynek tevékenységében nagy szerepet játszottak az írók. A szervezet vezetőségében ott volt többek között Illyés Gyula, Darvas József, Szabó Zoltán, Tamási Áron és Gergely Sándor. A társaság felfogása szerint a szellem fegyvereivel kell rámutatni a két nép egymásrautaltságára. Az írói felelősségvállalás nyilvánult meg abban, amikor döntöttek arról, hogy a Magyar-Román Társaság szerkesztésében megjelentetik a Váradi hídverés című gyűjteményes munkát, amelyben tíz-tíz magyar és román író nyilatkozik a magyar-román barátságról.
A Bukarestben létrejövő Román-Magyar Társaságban is fontos szerepet vállaltak az írók, így Sadoveanu, Victor Eftimiu, Gala Galaction és Philippide. A társaság első kollektív megnyilvánulásának Ady ünneplését szánták. A román írástudók is hallatták szavukat. A kiváló román költő, az író szövetség elnöke, Mihai Beniuc elismerően nyilatkozott a Magyar-Román Társaság tevékenységéről.
A társaságban aktív szerepet vállaló írók közül Darvas József 1946. február 21-i előadásában foglalkozott a két nép viszonyával, s ismertette azokat az okokat, amelyek a múltban a két népet elválasztották egymástól. Történeti visszapillantásban rámutatott azonban a magyar és a román nép szociális harcaira is, s kiemelte azokat a rokon vonásokat, amelyek a két nemzet szabadságharcát összekötötték. Az együttműködés gyökereit a kultúrában látta. Felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar és a román nép költészete tele van rokon elemekkel, ezért érdekeik és törekvéseik is azonosak kell legyenek. Darvas azonban arra is figyelmeztetett, hogy nem szabad ábrándokat kergetni, mert a román és a magyar nép kibékülésének még rengeteg akadálya van. Megítélése szerint elsősorban a begyökeresedett sovinizmus akarja továbbra is a két népet egymásnak ugrasztani. Ezért még nagyon súlyos harcokra kerül majd sor, amíg mindkét nép leszámol saját uszítóival, s megteremtődnek a békés együttműködés feltételei. Darvas József úgy látta, hogy a Petru Groza vezette Románia ezen az úton halad.
Zilahy Lajos író a személyes élményein keresztül közelített a problémához. Azokról a körülményekről beszélt, amelyek között megismerte a román parasztságot, s megtanulta szeretni és becsülni a román népet. Megítélése szerint az írókra hárul az a feladat, hogy a nemzeteket összebékítsék. Zilahy úgy látta, hogy a román és a magyar írók a múltban és a jövőben is tették és tenni fogják a kötelességüket.
Románia irodalmi körei is megragadták az alkalmat, hogy megismertessék a román közönséget a magyar irodalommal. Ennek fontos állomása volt a Petőfi- és Ady-hét, valamint József Attila népszerűsítése. Erdélyt eleven irodalmi és kulturális élet jellemezte, a magyar nyelvű könyvkiadás is igen produktív volt. Az Utunk, a Romániai Magyar Írószövetség lapja igen élénk irodalmi életről tett tanúságot. Az írószövetség fontosnak tartotta a magyarországi és az erdélyi irodalmi élet kapcsolatainak kölcsönös elmélyítését, az erdélyi és az egyetemes magyar, valamint a román irodalom közötti termékeny együttműködés megteremtését.
A jól induló magyar-román kapcsolatokat azonban 1946 júniusában a felszított sovinizmus megzavarta. Erdélyben zavargásokra és magyarellenes tüntetésekre került sor. A romániai magyarságnak sokszor súlyos küzdelmet kellett vívnia azért, hogy hivatalosan garantált jogait a gyakorlatban érvényesítse a kormányzat demokratikus elgondolásainak céltudatosan ellenszegülő nacionalista apparátussal szemben. A nacionalista szenvedélyek fellángolásának elsődleges oka az volt, hogy 1946. május 7-én a külügyminiszterek párizsi értekezlete foglalkozott a magyar béke-előkészítés tervezetével. A magyar kormány 1946 nyarán azzal a kéréssel fordult a párizsi békekonferenciához, hogy a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek jogállásának rendezését ne tekintsék az illető országok belügyének, hanem a nemzetközi jogszabályok alapján szabályozzák. A magyar kérést azonban a párizsi konferencia elutasította. A magyarellenes akciókra Maniuék azzal szították a tömeget, hogy Budapesten a párizsi döntés hatására nagyarányú revíziós tüntetéseket szerveztek. A román nacionalista körök állítása nem felelt meg a valóságnak, csupán arról volt szó, hogy a budapesti Csonka-gépgyárban némi Románia-ellenes hangulat volt tapasztalható.
Az újraéledő sovinizmus elleni harc során a Kárpát-medencében élő népek összefogásának hirdetésében fontos szerepe volt a Válóságnak és a benne publikáló írástudóknak. A folyóiratnak majdnem minden száma foglalkozott a történelmi múlttal, a szomszédos népek életével és kultúrájával. Soviniszta uszítás és gyűlölködés helyett Köpeczi Béla a Valóság 1946/10. számában megjelent Duna-táji valóság című tanulmányában egyértelműen kijelentette, hogy a Duna-táji népek a nacionalizmus alapján sohasem találkozhatnak. A sovinizmus helyett csak a gazdasági, társadalmi és kulturális valóság helyes feltárása vezethet egymás megismerésére és együttműködésre.
A magyar szellemi elit kiválóságai érezték a felerősödő nacionalizmus miatti veszélyt. Az elit azonban nem vonult elefántcsonttoronyba, a szükséges felelősségvállalás nem maradt el. Magyar tudósok, írók és művészek 1946 őszére felléptek a sovinizmus és a nacionalizmus ellen, s hitet tettek a román-magyar barátság mellett. Köztük volt Tamási Áron, Kodály Zoltán, Kereszury Dezső, Alföldi András, Darvas József, Erdei Ferenc, Fogarasi Béla, Gergely Sándor, Hajnal István, Heltai Jenő, Illyés Gyula, Jánossy Dénes, Kárpáti Aurél, Kosáry Domokos, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Lukács György, Major Tamás, Ortutay Gyula, Pátzay Pál, Szent-Györgyi Albert, Tersánszky Józsi Jenő, Tolnai Gábor, Veres Péter és Zilahy Lajos. Az írástudók képviselői felszólították a magyar-román barátság híveit, hogy emeljék fel szavukat a sovinizmus és a gyűlölködés ellen, s küzdjenek a haladásért és a két nép alkotó együttműködéséért.
Magyar-román vonatkozásban az irodalom missziós szerepet vállalt: az írók megpróbálták az irodalom eszközeivel és a személyes példamutatásukkal megszüntetni a két nép közti előítéletet és gyűlölködést. Az írástudók kapcsolatteremtő készsége lehetővé tette, hogy minél jobban megismerjék egymást, s lehetőség nyíljon reálisabb irodalomértékelésre. A jó viszony részeként az erdélyi magyarság anyaországi elszakítottsága óta – kultúrájának legeredményesebb korszakát élte. Az irodalom azonban tudatformáló szerepét és így politikai küldetését csak részben teljesítette. A felerősödő román sovinizmus erősebb volt az irodalomnál és az írók áldozatvállalásánál. Az írástudók azonban nem vonultak elefántcsonttoronyba, hanem jó értelemben vett politikai véleményt nyilvánítanak.


III.           A szovjet kapcsolat előnyös lehet

Az orosz irodalom, mint a világirodalom része a magyarság számára olyan kulturális érték volt, amelyet minden kor felelős művelődéspolitikája integrált. A klasszikus orosz irodalmi értékek mindig dacoltak a politikával, függetlenül attól, hogy milyen szövetségi vagy politikai rendszerbe tartozott Magyarország. Nehezebb helyzetben volt viszont a kortárs irodalom, mert az adaptálása az értékszempontok mellett erősen függött a politikától. Különösen érvényes volt ez a Horthy-Magyarországnak a sztálini Szovjetunióról alkotott ítéletében. A két világháború közötti Magyarországon nem volt totalitárius rendszer, mégsem érvényesült az irodalmi-kulturális sokszínűség. A magyar politika szovjetellenessége sokszor nem tette lehetővé még a szovjet-orosz kultúra tényleges eredményeinek az adaptálását sem.
A háború elvesztése mind a művelődéspolitika, mind a külpolitika szempontjából újfajta viszonyulást kívánt Magyarországtól. A szovjet-orosz irodalomhoz való új hozzáállás egyik fontos megnyilvánulása volt, hogy pótolni kellett azt az irodalmi termést, amely politikai okokból a két világháború között nem kerülhetett be a magyar irodalmi tudatba. Az irodalomnak a nemzeti művelődést gazdagító hatása mellett fontos politikai missziót is vállalnia kellett.
A magyar irodalom külpolitikai „küldetése” szovjet relációban azért volt különösen nagy jelentőségű, mert az 1945 után formálódó bipoláris világban az egyik vezető hatalom, a Szovjetunió a magyarságra nézve a térségben mindent eldöntő tényező lett. A korszak nemzetközi szintű magyarságkép-formálása szempontjából ezért nagy fontosságra tesz szert a Szovjetunió. Nem volt ugyanis közömbös, hogyan viszonyul az országhoz ez a világhatalom, és sikerül-e a rólunk kialakított negatív Magyarország-képet módosítani.
A magyarok már a diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt több kezdeményezést tettek a kulturális együttműködésre. A politikai erőknek a Szovjetunió felé tett lépésein kívül a civil társadalom is próbált kapcsolatokat kiépíteni. Ebben a folyamatban igen fontos volt az 1945. június 9-én megalakuló Magyar-Szovjet Művelődési Társaságnak az aktivitása és az írók szerepvállalása. Már a társaság szervezésében részt vett Zilahy Lajos, Háy Gyula, Gábor Andor és Cs. Szabó László. Különösen fontos feladat hárult Zilahyra: az alakuló közgyűlés őt bízta meg azzal, hogy kezdeményezzen előkészítő tárgyalásokat az orosz hatóságokkal (mindenekelőtt Vorosilov marsallal) és a magyar kormánnyal. Az elnökké választott Zilahy bemutatkozó beszédét azzal kezdte: a társaságnak az lesz az egyik legfontosabb feladata, hogy sok tekintetben átalakítsa a magyar köztudatot, s nyisson kelet felé. A Szovjetunióval való kapcsolatok kiépítését nagy lehetőségnek tartotta, mert a földgolyó leghatalmasabb népközösségével léphetünk így kultúrcserére. Zilahy a kialakítandó együttműködés egyik nagy pozitívumát abban látta, hogy a magyarságnak a kishitűség, a bűntudat és a megalázkodás helyett őszinte közeledésre ad lehetőséget.
A szervezet létrehozásától Magyarországon nemcsak a kétoldalú kapcsolatok elmélyülését remélték, hanem abban is bíztak, hogy hozzájárul egy reális magyarság-kép kialakításához a Szovjetunióban, s termékenyítően hat majd a magyar kultúrára, többek között az irodalomra. A kulturális-irodalmi kapcsolatok kiterjesztése nem csupán kultúrdiplomáciai szempontból volt indokolt, hanem a magyar műveltségi kép kiszélesítése miatt is. A Horthy-korszakban a két ország között irodalmi-művészeti kapcsolatok, néhány egyéni kezdeményezéstől eltekintve, nem is léteztek. Mivel  Magyarország ezeken a területeken is ki kívánta alakítani az együttműködést, a kapcsolatépítés demonstrálási szándéka érdekében már 1945 júniusában azt tervezték, hogy a Kamara Színházban színre viszik a Viharos alkonyat című színdarabot.
A folyóiratok is hamar hírt adtak az orosz nyelvű irodalom értékeiről. Az első ilyen jellegű lap, a Magyarok Képes Géza Majakovszkij- és Szabó Lőrinc Puskin-fordításait közölte. 1945 decemberében a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság lapjaként megjelent az Irodalomtudomány. Már az első szám közölte Lányi Sarolta Puskin-, Lermontov- és Igor-énekfordításait. Megismertetett Jeszenyij, Majakovszkij, Blok, Kolcov és Gorkij verseivel, valamint Katajev, Tyihonov, Solohov, Tolsztoj, Platonov, Szimonov, Fagyejev és Gorkij szépprózájával. A szovjet irodalom magyarországi népszerűsítése szempontjából fontos állomás volt, hogy 1945 novemberében Magyarországra látogatott Ehrenburg. A könyvkiadás is igyekezett pótolni a mulasztást. 1945-ben megjelent Győri Juhász Jenő munkája, az Orosz költők antológiája. Ugyanebben az évben tették közzé Gogol Leánynéző című színdarabját.
Ahogyan a kultúra legtöbb területén, az irodalomban sem sikerült elérni azt a célt, amelyet a kultúrdiplomácia vagy az írók reméltek. Magyarország rövid időn belül, amennyire ez lehetséges volt, adaptálta a szovjet-orosz irodalmat, ugyanakkor a szovjetek passzívak maradtak. Ennek a magatartásnak az oka az volt, hogy a békeszerződés aláírásáig Magyarország jövőjét illetően a Szovjetunió a kulturális és a tudományos kapcsolatokban többnyire csak olyan együttműködéseket szorgalmazott, amelyekkel nem jártak kétoldalú kötelezettségek. A szovjet magatartásban csak a nemzetközi viszonyok „letisztulása” és a magyar belpolitikai helyzet egyértelművé válása után következett be változás. 1947 februárjában aláírták a békeszerződést, s a tavasz folyamán kiszorították a polgári alternatívát képviselő erőket a politikai életből. Az „új” helyzetben már módosult a szovjet orientáció.
Összegzésként megállapíthatjuk: a magyar kultúrdiplomácia helyesen ítélte meg, hogy a Kárpát-medence népei között kialakult előítéletek megszüntetésében fontos szerepet vállalhat magára az irodalom. E missziót az írók és a költők azért is vállalhatták, mert az íráskutatók – ha hibáztak is – nem követtek el árulást saját népük és az emberi humanizmus ellen, és nem úgy cselekedtek, mint az elmúlt időszakban a népeket egymás ellen uszító politikusok egy része.