N. SZABÓ JÓZSEF: Az irodalom missziója a jószomszédi viszony kialakításáért a II. világháború után /1945-1948/
irodalom, dokumentum
I.
Nemzetközi viszonyok és
az irodalom
Egy kis nép irodalma számára örökös gond, hogy miként
integrálódjon a világirodalomba, s van-e esélye arra, hogy részese legyen a nemzetközi irodalmi életnek. A
világirodalmi vérkeringésbe való bekerülés nem kizárólag színvonal
kérdése, sokszor nehezen leküzdhető akadály a nyelvi probléma. A nem világnyelveken
megjelenő művek nem, vagy nem megfelelően
adaptálódnak a világirodalomba. A kis
országok írói és irodalmi élete ezért mindenkor keresi a kitörési pontokat, s arra törekszik, hogy kapcsolatba kerüljön a nemzetközi irodalmi élet potens
tényezőivel, az egyetemes kultúrában vezető szerepű országokkal.
Ugyanakkor a nemzeti irodalmak, az egyes népek irodalmi
élete világirodalmi hatások nélkül is közvetlen kapcsolatba kerülhet egymással. Az
irodalmak kölcsönhatása leginkább ott alakul ki, ahol vannak olyan közös
gyökerek, amelyek megteremtik az igényt egymás irodalmának megismerésére. E gyökerek eredhetnek a közös történelmi múltból, az egyazon kultúrkörhöz tartozásból, a nyelvi rokonságból, de
fontos tényező lehet a nemzet karaktere
is. A nemzeti irodalmak „találkozása” vagy egymás országaiban való elterjedése attól is
függ, hogy milyen egy nép presztízse, továbbá hogy a befogadó ország szimpátiát tanúsít-e, vagy netán gyűlöletet
táplál vele szemben.
Hatással van az irodalmi jelenlétre a kultúrpolitika is, amely
preferálhatja egy idegen ország irodalmát, de diszpreferenciát is kialakíthat. Befolyásolhatja az
irodalom befogadását, illetve elutasítását a
világhelyzet is. Stabil világrend idején az irodalmi kapcsolatok a nemzeti művelődés és a világkultúra
viszonyrendszerében egymást erősítő vagy gyengítő tényezők. Más azonban ez a viszony instabil
körülmények között, akkor, amikor válságba kerül az
egyetemes civilizáció, akkor, amikor kis és nagy népek súlyos identitászavarban szenvednek, amikor a meg nem értés és a gyűlölet „helyettesíti” a toleranciát.
Történelmi és világpolitikai változások idején
más az irodalom funkciója, s más szerepet kapnak az írástudók a nemzetközi irodalmi kapcsolatok átalakult
rendszerében is. Ez a módosulás
különösen érvényes volt a második világháború utáni Magyarországra, ahol a háború elvesztése
miatti nemzetközi elszigeteltség a magyarság súlyos identitászavarával párosult. Az
ország nemzetközi megítélését rontotta a magyarságról kialakított negatív kép, amelyen változtatni kellett. A korábbi politika csődje miatt az előítéletek és a
sztereotípiák megszüntetésében fontos szerepet kapott a kultúra. A kultúra lehetőségei azért
voltak jobbak ebben a szituációban, mert leginkább a szellem emberei, az írástudók – még ha követtek is el árulást – voltak képesek a népek értékeinek a felismerésére, ők
voltak leginkább alkalmasak a
megértésre és reális kép
kialakítására.
Annak
tudatában, hogy ily módon a
szomszédos népek hamis tudata és a nyugati országok rossz magyarságképe módosítható, az irodalom fontos szerepet vállalt magára az 1945 utáni Magyarországon. A korabeli kultúrdiplomácia,
az írók többségének támogatásával,
tudatos irodalomdiplomáciába kezdett, abban reménykedve, hogy a magyar irodalom
külföldi megismertetése hozzájárul a népek közti megértéshez, elősegíti a világ
humanizálását, és jobb helyzetet teremt a magyarság számára az új világrendet
lezáró békeszerződéshez képest.
II.
Magyar-román együttműködés
A háború utáni
történelmi katasztrófa, a gyűlölet, a sovinizmus és a nacionalizmus körülményei
között magyar-román szempontból az irodalomnak és az íróknak közvetlen
politikai szerepük lett, s az irodalom fontos kultúrdiplomáciai feladatot
vállalt magára. Az irodalomnak hozzá kellett járulnia a közeledéshez, a
megértés szellemét kellett segítenie, s ha a körülmények úgy hozták, politikai
akciókban is részt kellett vennie. Kelet-Közép-Európában az irodalomnak nemcsak
a belpolitikában, hanem a kül- és kultúrpolitikában is küldetése volt.
Közép-Európa
népei számára a földrajzi tényezőkön kívül a közelmúlt és a közös tapasztalat
is parancsolóan írta elő az együttműködést. Ennek
feltétele egymás megismerése, a korábbi politikai konfliktusok, mindenekelőtt a
nemzetiségi kérdés lehetséges megoldása volt. A magyar-román kapcsolatok kiépülésének és a nemzetiségi kérdés demokratikus
megoldásának feltételei azonban csak 1945. március 4-e, a Groza-kormány
megalakulása után teremtődtek meg. Groza Péter helyesen ismerte fel, hogy népeink boldogulása és a magyar-román
viszony alakulása elválaszthatatlan a nemzetiségiek jogainak megadásától. Kultúrpolitikai
lépéseivel Groza is hozzá kívánt járulni a magyarság művelődési lehetőségeinek a
megvalósításához. Ez a jóakaratú, toleranciára épülő és reményekre jogosító politika több területen lehetővé tette a
kezdeményezést és kapcsolatteremtést.
Az
új helyzet nemcsak a magyarokat és az együttműködést kívánó románokat, hanem az erdélyi
magyarság szellemi vezetőit is bizakodással töltötte el. Terveikben, reményeikben
a térség népei nem egymás ellen, hanem egymásért, a Duna-medence országainak
boldogulásáért tevékenykedtek. Ebben bízott Nagy István erdélyi író is, aki magyarországi
tartózkodása idején a kárpát-medencei népek összefogása, a kultúrák együttműködése érdekében a Kelet-Európa Intézet
felállítását javasolta. Elképzelése szerint az intézet tanulmányozná az itt élő
nemzetek közös nagy kérdéseit, kultúráját, megkeresné a közös gyökereket, s közel hozná a többiek
életét és kultúráját. Ezenkívül
kitágítaná a Duna vidéki népek horizontját kelet felé, s hozzájárulna egy átfogó
szellemi világkép kialakításához.
A
magyar-román államközi
együttműködés 1945 tavaszától rendezett volt, ezért kulturális téren is az örvendetes közeledés jeleit
tapasztalhatták.
Ez nemcsak a
kulturális egyesületek kölcsönös engedélyezésében nyilvánult meg, hanem
irodalmi összejövetelekben, így többek között a segesvári Petőfi-ünnepségben
is.
A
magyar-román kapcsolatok kibővítésében fontos feladatokat kapott a Magyar-Román
Társaság, amelynek tevékenységében nagy szerepet játszottak az írók. A szervezet
vezetőségében ott volt többek között Illyés Gyula, Darvas József, Szabó Zoltán,
Tamási Áron és Gergely Sándor. A társaság felfogása szerint a szellem fegyvereivel kell rámutatni a
két nép egymásrautaltságára. Az írói felelősségvállalás nyilvánult meg abban, amikor döntöttek arról, hogy a Magyar-Román Társaság szerkesztésében
megjelentetik a Váradi hídverés című gyűjteményes munkát, amelyben
tíz-tíz magyar és román író nyilatkozik a magyar-román barátságról.
A
Bukarestben létrejövő Román-Magyar Társaságban is fontos szerepet vállaltak az
írók, így Sadoveanu, Victor Eftimiu, Gala
Galaction és Philippide. A társaság első kollektív megnyilvánulásának Ady
ünneplését szánták. A román írástudók is hallatták szavukat. A kiváló román költő, az író szövetség elnöke,
Mihai Beniuc elismerően nyilatkozott a Magyar-Román Társaság tevékenységéről.
A
társaságban aktív szerepet vállaló írók közül Darvas József 1946. február 21-i
előadásában foglalkozott a két nép viszonyával, s ismertette azokat az okokat,
amelyek a múltban a két népet elválasztották egymástól. Történeti
visszapillantásban rámutatott azonban a magyar és a román nép szociális harcaira
is, s kiemelte azokat a rokon vonásokat, amelyek a két nemzet szabadságharcát
összekötötték. Az együttműködés gyökereit a kultúrában látta. Felhívta a
figyelmet arra, hogy a magyar és a román nép költészete tele van rokon
elemekkel, ezért érdekeik és törekvéseik is azonosak kell legyenek. Darvas azonban arra is
figyelmeztetett, hogy nem szabad ábrándokat kergetni, mert a román és a magyar
nép kibékülésének még rengeteg akadálya van. Megítélése szerint elsősorban a
begyökeresedett sovinizmus akarja továbbra is a két népet egymásnak ugrasztani. Ezért még nagyon súlyos
harcokra kerül majd sor, amíg mindkét nép leszámol saját uszítóival, s
megteremtődnek a békés együttműködés feltételei. Darvas József úgy látta, hogy a Petru Groza vezette Románia ezen az úton
halad.
Zilahy
Lajos író a személyes élményein keresztül közelített a problémához. Azokról a
körülményekről beszélt, amelyek között megismerte a román parasztságot, s megtanulta szeretni és
becsülni a román népet. Megítélése
szerint az írókra hárul az
a feladat, hogy a nemzeteket összebékítsék. Zilahy
úgy látta, hogy a román és a magyar írók a
múltban és a jövőben is tették és tenni fogják a kötelességüket.
Románia
irodalmi körei is megragadták az alkalmat, hogy megismertessék a román közönséget a magyar irodalommal. Ennek fontos állomása volt a Petőfi- és Ady-hét, valamint József Attila
népszerűsítése. Erdélyt eleven irodalmi és kulturális élet
jellemezte,
a magyar
nyelvű könyvkiadás is igen produktív volt. Az
Utunk,
a
Romániai Magyar Írószövetség lapja igen élénk irodalmi életről tett tanúságot. Az írószövetség
fontosnak tartotta a magyarországi és az erdélyi irodalmi élet kapcsolatainak
kölcsönös elmélyítését, az erdélyi és az egyetemes magyar, valamint a román irodalom
közötti termékeny együttműködés megteremtését.
A
jól induló magyar-román kapcsolatokat azonban 1946 júniusában a felszított sovinizmus megzavarta.
Erdélyben zavargásokra és magyarellenes tüntetésekre került sor. A romániai magyarságnak
sokszor súlyos küzdelmet kellett vívnia azért, hogy hivatalosan garantált jogait a gyakorlatban érvényesítse a
kormányzat demokratikus elgondolásainak céltudatosan ellenszegülő nacionalista
apparátussal szemben. A nacionalista szenvedélyek fellángolásának elsődleges oka
az volt, hogy 1946. május 7-én a külügyminiszterek párizsi értekezlete
foglalkozott a magyar béke-előkészítés tervezetével. A magyar kormány 1946 nyarán azzal a kéréssel fordult a párizsi
békekonferenciához, hogy a szomszédos
országokban élő magyar nemzetiségűek jogállásának rendezését ne tekintsék az
illető országok belügyének, hanem a nemzetközi jogszabályok alapján szabályozzák. A magyar kérést azonban
a párizsi konferencia elutasította. A magyarellenes akciókra Maniuék azzal szították a tömeget, hogy
Budapesten a párizsi döntés hatására nagyarányú revíziós tüntetéseket
szerveztek. A román nacionalista körök
állítása nem felelt meg a valóságnak, csupán arról volt szó, hogy a budapesti Csonka-gépgyárban némi Románia-ellenes hangulat volt tapasztalható.
Az
újraéledő sovinizmus elleni
harc során a Kárpát-medencében élő népek összefogásának
hirdetésében fontos szerepe volt a Válóságnak és a benne publikáló írástudóknak. A folyóiratnak majdnem
minden száma foglalkozott a történelmi múlttal, a szomszédos népek életével és
kultúrájával.
Soviniszta
uszítás és gyűlölködés helyett Köpeczi Béla a Valóság 1946/10. számában megjelent Duna-táji valóság című tanulmányában
egyértelműen kijelentette, hogy a Duna-táji népek a nacionalizmus alapján sohasem találkozhatnak. A
sovinizmus helyett csak a gazdasági, társadalmi és kulturális valóság helyes
feltárása vezethet egymás megismerésére és együttműködésre.
A
magyar szellemi elit kiválóságai érezték a felerősödő nacionalizmus miatti veszélyt. Az elit azonban nem
vonult elefántcsonttoronyba, a szükséges felelősségvállalás nem maradt el. Magyar tudósok, írók és
művészek 1946 őszére felléptek a sovinizmus és a nacionalizmus ellen, s hitet tettek a
román-magyar barátság mellett. Köztük
volt Tamási Áron, Kodály Zoltán, Kereszury Dezső, Alföldi András, Darvas József, Erdei Ferenc, Fogarasi Béla, Gergely
Sándor, Hajnal István, Heltai Jenő, Illyés Gyula, Jánossy Dénes, Kárpáti Aurél, Kosáry Domokos, Kisfaludi Strobl
Zsigmond, Lukács György, Major
Tamás, Ortutay Gyula, Pátzay Pál,
Szent-Györgyi Albert, Tersánszky Józsi Jenő,
Tolnai Gábor, Veres Péter és Zilahy Lajos. Az írástudók képviselői felszólították a
magyar-román barátság híveit, hogy emeljék fel szavukat a sovinizmus és a gyűlölködés
ellen, s küzdjenek a haladásért és a két
nép alkotó együttműködéséért.
Magyar-román
vonatkozásban az irodalom missziós
szerepet vállalt: az írók megpróbálták
az irodalom eszközeivel és a személyes példamutatásukkal megszüntetni a két nép
közti előítéletet és gyűlölködést. Az
írástudók kapcsolatteremtő készsége lehetővé tette, hogy minél jobban megismerjék
egymást, s lehetőség nyíljon reálisabb irodalomértékelésre. A jó viszony
részeként az erdélyi magyarság – anyaországi elszakítottsága óta – kultúrájának legeredményesebb
korszakát élte. Az irodalom azonban tudatformáló szerepét és így politikai
küldetését csak részben teljesítette. A felerősödő román sovinizmus erősebb
volt az irodalomnál és az írók áldozatvállalásánál. Az írástudók azonban nem
vonultak elefántcsonttoronyba, hanem jó értelemben vett politikai véleményt
nyilvánítanak.
III.
A
szovjet kapcsolat előnyös lehet
Az orosz irodalom, mint
a világirodalom része a magyarság számára olyan kulturális érték volt, amelyet
minden kor felelős művelődéspolitikája integrált. A klasszikus orosz irodalmi
értékek mindig dacoltak a politikával, függetlenül attól, hogy milyen
szövetségi vagy politikai rendszerbe tartozott Magyarország. Nehezebb helyzetben
volt viszont a kortárs irodalom, mert az adaptálása az értékszempontok mellett
erősen függött a politikától. Különösen
érvényes volt ez a Horthy-Magyarországnak a sztálini Szovjetunióról alkotott
ítéletében. A két világháború közötti Magyarországon nem volt totalitárius
rendszer, mégsem érvényesült az irodalmi-kulturális sokszínűség. A magyar
politika szovjetellenessége sokszor nem tette lehetővé még a szovjet-orosz
kultúra tényleges eredményeinek az adaptálását sem.
A háború elvesztése mind
a művelődéspolitika, mind a külpolitika szempontjából újfajta viszonyulást
kívánt Magyarországtól. A
szovjet-orosz irodalomhoz való
új hozzáállás egyik fontos megnyilvánulása volt, hogy pótolni kellett azt az
irodalmi termést, amely politikai okokból a két világháború között nem
kerülhetett be a magyar irodalmi tudatba. Az irodalomnak a nemzeti művelődést
gazdagító hatása mellett fontos politikai missziót is vállalnia kellett.
A magyar irodalom
külpolitikai „küldetése” szovjet relációban azért volt különösen nagy jelentőségű,
mert az 1945 után formálódó bipoláris világban az egyik vezető hatalom, a
Szovjetunió a magyarságra nézve a térségben mindent eldöntő tényező lett. A korszak nemzetközi
szintű magyarságkép-formálása szempontjából ezért nagy fontosságra tesz szert a
Szovjetunió. Nem volt ugyanis közömbös, hogyan viszonyul az országhoz ez a
világhatalom, és sikerül-e a rólunk kialakított negatív Magyarország-képet
módosítani.
A magyarok már a
diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt több kezdeményezést tettek a kulturális
együttműködésre. A politikai erőknek a
Szovjetunió felé tett lépésein kívül a civil társadalom is próbált
kapcsolatokat kiépíteni. Ebben
a folyamatban igen fontos volt az 1945. június 9-én megalakuló Magyar-Szovjet
Művelődési Társaságnak az aktivitása és az írók szerepvállalása. Már a társaság
szervezésében részt vett Zilahy Lajos, Háy Gyula, Gábor Andor és Cs. Szabó
László. Különösen fontos feladat hárult Zilahyra: az alakuló közgyűlés őt bízta
meg azzal, hogy kezdeményezzen előkészítő tárgyalásokat az orosz hatóságokkal
(mindenekelőtt Vorosilov marsallal) és a magyar kormánnyal. Az elnökké választott
Zilahy bemutatkozó beszédét azzal kezdte: a társaságnak az lesz az egyik legfontosabb feladata, hogy sok
tekintetben átalakítsa a magyar köztudatot, s nyisson kelet felé. A
Szovjetunióval való kapcsolatok kiépítését nagy lehetőségnek tartotta, mert a
földgolyó leghatalmasabb népközösségével léphetünk így kultúrcserére. Zilahy a kialakítandó
együttműködés egyik nagy pozitívumát abban látta, hogy a magyarságnak a kishitűség, a bűntudat és a
megalázkodás helyett őszinte közeledésre ad lehetőséget.
A szervezet
létrehozásától Magyarországon nemcsak a kétoldalú kapcsolatok elmélyülését
remélték, hanem abban is bíztak, hogy hozzájárul egy reális magyarság-kép kialakításához a Szovjetunióban, s termékenyítően hat majd a magyar kultúrára, többek között
az irodalomra. A kulturális-irodalmi kapcsolatok kiterjesztése nem csupán
kultúrdiplomáciai szempontból volt indokolt, hanem a magyar műveltségi kép
kiszélesítése miatt is. A Horthy-korszakban a két ország között irodalmi-művészeti kapcsolatok, néhány egyéni kezdeményezéstől eltekintve, nem is léteztek.
Mivel Magyarország ezeken a területeken
is ki kívánta alakítani az együttműködést, a kapcsolatépítés demonstrálási szándéka érdekében már 1945
júniusában azt tervezték, hogy a Kamara Színházban színre viszik a Viharos alkonyat című színdarabot.
A folyóiratok is hamar
hírt adtak az orosz nyelvű irodalom értékeiről. Az első ilyen jellegű lap, a Magyarok Képes Géza Majakovszkij- és Szabó Lőrinc Puskin-fordításait közölte. 1945 decemberében a
Magyar-Szovjet Művelődési Társaság lapjaként megjelent az Irodalomtudomány. Már az első szám közölte Lányi Sarolta Puskin-,
Lermontov- és Igor-énekfordításait. Megismertetett Jeszenyij,
Majakovszkij, Blok, Kolcov és Gorkij verseivel, valamint Katajev, Tyihonov,
Solohov, Tolsztoj, Platonov, Szimonov, Fagyejev és Gorkij szépprózájával. A szovjet irodalom magyarországi
népszerűsítése szempontjából fontos állomás volt, hogy 1945 novemberében
Magyarországra látogatott Ehrenburg. A könyvkiadás is igyekezett pótolni a mulasztást. 1945-ben megjelent Győri
Juhász Jenő munkája, az Orosz költők antológiája. Ugyanebben az évben
tették közzé Gogol Leánynéző című színdarabját.
Ahogyan a kultúra legtöbb
területén, az irodalomban sem sikerült elérni azt a célt, amelyet a
kultúrdiplomácia vagy az írók reméltek. Magyarország
rövid időn belül, amennyire ez lehetséges volt, adaptálta a szovjet-orosz
irodalmat, ugyanakkor a szovjetek passzívak maradtak. Ennek a magatartásnak az
oka az volt, hogy a békeszerződés aláírásáig Magyarország jövőjét illetően a Szovjetunió
a kulturális és a tudományos kapcsolatokban többnyire csak olyan
együttműködéseket szorgalmazott, amelyekkel nem jártak kétoldalú kötelezettségek. A szovjet magatartásban csak a nemzetközi viszonyok „letisztulása”
és a magyar belpolitikai helyzet egyértelművé válása után következett be változás. 1947 februárjában aláírták a békeszerződést, s a tavasz folyamán
kiszorították a polgári alternatívát képviselő erőket a politikai életből. Az „új” helyzetben már
módosult a szovjet orientáció.
Összegzésként
megállapíthatjuk: a magyar kultúrdiplomácia helyesen ítélte meg, hogy a
Kárpát-medence népei között kialakult előítéletek megszüntetésében fontos
szerepet vállalhat magára az irodalom. E missziót az írók és a költők azért is
vállalhatták, mert az íráskutatók – ha hibáztak is – nem követtek el árulást
saját népük és az emberi humanizmus ellen, és nem úgy cselekedtek, mint az
elmúlt időszakban a népeket egymás ellen uszító politikusok egy része.