Révffy László: Halhatatlan betegek, örökké élő géniuszok


irodalom, tanulmány


130 ével ezelőtt egy összetört, koldusszegény hordár egy kilencnapos csecsemővel a karján indult neki a londoni ködnek. A csecsemőt, akire biztos halál várt elhagyatottsága miatt, örökbe fogadta és hazavitte a feleségének. A szegény asszony, aki mindig vágyott gyermek után, de akit az Isten nem ajándékozott meg egy édes poronttyal, örömmel fogadta az elhagyott, idegen gyermeket. A fiút Edgarnak hívták és ettől kezdve ott élt London legsötétebb külvárosában, a legszegényebb, legnyomorultabb emberek között.
Nevelőapja kora hajnalban már a Billingsgate halpiacon dolgozott, kofák áruját cipelte, és nyolcéves korában idekerült a kis Edgar is segített, ahogy tudott.
Ebből a kisfiúból lett később a világ egyik legnépszerűbb és legolvasottabb írója Edgar Wallace néven. Az első bűnügyi regénye huszonnégy kiadást ért meg. Fiatalember koromban jómagam is faltam a regényeit.
Ha akkor ezt a porontyot nem szánja meg valaki és hagyja éhen pusztulni, a világ szegényebb lett volna egy olyan regényíróval, akinek még ma is világszerte olvassák műveit. Az akkori London nem ismert kíméletet a szegények és betegek iránt, és biztos, hogy az orvosok is könnyű szívvel néztek volna el halála felett.
Ez a történet adta az ötletet ahhoz, hogy a már egészségileg halálra ítélt életek közül válogassak olyanokat, akik már menthetetlenek és gyógyíthatatlanok voltak, mégis, ha akaraterejükből és a gondviselés jóvoltából túlélték a biztos halált, mint halhatatlan betegek bevonultak az örökké élő géniuszok sorába.
Az orvosok majdnem minden esetben lemondtak róluk, csupán a csodának köszönhették megmaradásukat. Hiszen évszázadok óta az orvostudomány legnagyobb problémája és kérdése, hogy mit tegyen az orvos akkor, ha az emberi tudás már a végső határokhoz érkezett és nemcsak a környezetnek, hanem magának a hidegen mérlegelő orvosnak is összeszorul a szíve, amikor vergődő emberroncsokat lát a gyógyulás minden reménye nélkül. Ma is problémát jelent, ha arról kell dönteni az orvosnak, hogy betegét életben hagyja, vagy mesterségesen avatkozzék bele az élet megrövidítésébe, hogy további elviselhetetlen szenvedésektől megmentse.
A természet és annak titkos, láthatatlan erői sok ezerszer cáfoltak már rá a véges emberi tudásra, és nem egyszer kellett boldogan tudomásul venni azt, hogy a „gyógyíthatatlannak” hitt beteg, akit már mindenki elhagyott és eljegyzett a halállal – meggyógyult, megmaradt és egy hosszú áldásos életen át keresztül tudta hivatását betölteni. Sőt, ha az alább tárgyalt géniuszokat hagyták volna meghalni, vagy nem segítették volna őket, úgy az emberiség a legnagyobb szellemóriásaitól fosztotta volna meg magát azon a címen, hogy „gyógyíthatatlanok” vagy „haljanak éhen”.
Hihetetlen nyomorban és teljesen vakon, testileg valóban „gyógyíthatatlan” állapotban írta meg aggastyán korában Milton, a világ egyik legnagyobb keresztény hőskölteményét, Az elveszett Paradicsomot.
Vajon hány millió és millió ember kezéből tépte volna ki az orvos a világ egyik legbájosabb mesekönyvét, mely nekem is gyerekkori kedvenc olvasmányom volt: a Gulliver utazásait, amelynek szerzője élete utolsó éveiben, mint kortársai megállapították, teljesen elborult elmével írta ezt a remekművet és akinek nevét, Swift Jonathanét, soha nem fogja elfeledni a világ.
A Megszabadított Jeruzsálem halhatatlan költőjét, a kórházakból kórházakba, elmegyógyintézetekből elmegyógyintézetekbe vándorló halhatatlan Tasso, melyik orvos merte volna örökre elnémítani, elaltatni, holott időnként olyan borzalmas őrültségi rohamai voltak, hogy nemcsak környezetét, hanem önmagát is súlyosan megsebesítette. Amikor a „gyógyíthatatlan” rohamok elmúltak, szabad pillanataiban kiömlöttek ebből a betegségtől megkínzott lélekből a világirodalom leggyönyörűbb remekei, melyek egyik legpompásabb ékkövét – az Anitát – a mi nagy költőnk, Csokonai Vitéz Mihály is lefordította magyarra.
A németek híres költője, Lenau, a magyarországi Csatádon született és ő is gyógyíthatatlan elmebetegnek számított és a döblingi elmegyógyintézetben fejezte be szomorú életét aránylag fiatalon, 48 éves korában. Három leggyönyörűbb verse: – Die drei Zigeuner, Die Haidenschänke, Mischka an der Theis – ebben a döblingi utolsó otthonában született.
Alig van talán ismertebb opera remekmű, mint a Bohémélet. És ez az opera egy 39 éves tébolydában elhunyt szerencsétlen francia költőnek, Murger-nek Scenes de la vie boheme című halhatatlan regényéből keletkezett, amely regény írója rettenetes nélkülözések között élt, és akinek a betegsége valóban „gyógyíthatatlan” volt. De megbolydult lánglelke a téboly borzalmas állapotában tudott csak alkotni.
Tizenegy hosszú évig volt ágyhoz kötve a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő és borzalmas kínok között fetrengő Heine, akinek betegágyában született meg halhatatlan költeményeinek javarésze. Hányszor kívánta maga is a halált, de a halál helyett eljött betegágyához utolsó szerelme, Selden Kamilla, akit Heine a verseiben állandóan Mouche-nak nevez, és aki őt betegsége legsúlyosabb pillanataiban is az alkotóképesség legmagasabb csúcsaira tudta röpíteni.
Volt egy másik gyógyíthatatlan beteg, aki tüdőbajban szenvedett, vért hányt és testileg teljesen letörve élt, de ebben az állapotban hozta ki lelkéből a világ talán leggyönyörűbb muzsikáját. Hiszen még alig volt 31 éves, és máris elnyelte örökre a föld, de ezalatt a pár év alatt ajándékozta meg Chopin a világos azokkal az örökbecsű valcerokkal és noktürnökkel, amelyeknek dallamait sohasem moshatják ki az emberek lelkéből a tovaszálló évszázadok...
A muzsikánál maradva a feleség, Clara Schumann írja szó szerint ezeket „gyógyíthatatlan” uráról: „Ma, pénteken éjjel Robert egy borzalmas fulladási rohamot kapott. Orvost hívattam, aki azt mondta, hogy Robert nem fogja a reggelt megérni. Borzalmas, hogy szenvedett. Egész éjjel eszméletlenül, fuldokolva feküdt a karjaimban. De reggelre, mintha csoda történt volna, Robert elnyitotta szempilláit, rám nézett és azt kérdezte: hol van? Majd papírost és irónt kért, és mintegy félálomban, őrült sebességgel vetette papírra egyik legszebb dalát: „Die beiden Grenadiere-t, amelyet, mint mondta – eszméletlen állapotában maguk az angyalok énekeltek a fülébe”.
A szegény beteg és gyógyíthatatlan Schumann, aki mindössze 46 évig élt, évek hosszú és kegyetlen kínlódásai közepette ontotta meggyötört lelkéből a legszebb dalokat.
Most menjünk el Londonba. Ki vergődik ott az utca kövezetén? Szájából ömlik az alkohol bűzös szaga, tagjai rángatódznak, arcizmai vonaglanak. Rettenetes, ahogy részvétlenül nézik őt az emberek. Ide tényleg csak az orvos hiányzik, hogy véget vessen ennek a szenvedésnek, a testi kínlódásnak. Amikor a kiérkező orvos föléje hajol, és a nevét kérdezi, csak a kabátzsebéből kihulló papír árulja el, hogy ez az emberi roncs a világ egyik legnagyobb költője, Edgar Allan Poe. A Holló című költemény és sok már remekmű írója, költője. És bár itt vergődik az utca kövezetén, nincs az a földi hatalom, amely meg tudná menteni az alkohol szörnyű, gyógyíthatatlan pusztításától, de mégsem jut az orvosnak eszébe, hogy földi kínjaitól megszabadítsa. Helyesen, mert hiszen akkor soha nem született volna meg a Holló...
A budapesti színházak sokszor játszották a világirodalom egyik legnagyobb zsenije, Dosztojevszkij regényéből Bűn és bűnhődésből készült drámát. Dosztojevszkij a legsúlyosabb epileptikus volt. Ezt ő maga is tudta. Hiába ment orvostól orvosig, senki nem tudta meggyógyítani. Nővérének szigorúan meghagyta, hogy amikor kéri őt, láncolja össze kezeit és lábait – könyörtelenül tegye meg. Mert Dosztojevszkij előre megérezte, hogy mikor tör ki rajta a gyógyíthatatlan betegség. Hogy olyankor mit érzett, így mondja el írásaiban: „Oh, ti egészséges emberek, ti nem tudjátok átérezni annak a gyönyörűségét, amit mi, epileptikusok a roham előtt érzünk. Mohamed írja a Koránban, hogy mikor törvényeit írta, a Paradicsomban volt és Allah-hal beszélt. A bölcs emberek ezért őt bolondnak tartották, és hazugnak nevezték. De nem ő hazudott. Mohamed valóban volt a Paradicsomban, mégpedig epileptikus rohamai alatt, amelyek során úgy szenvedett, mint akárcsak én” – írta Dosztojevszkij.
Így jutunk el a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők és zsenik dicsőséges sorozatán keresztül a mi magyar égboltozatunk tündöklő csillagaihoz, akik éveken és évtizedeken keresztül, legsúlyosabb testi bántalmak közepette termelték ki magukból azokat a halhatatlan műremekeket, amelyekkel örökre beírták neveiket mindannyiunk szívébe.
Itt van rögtön legelsőnek a 31 éves korában sírba szállt, aranyos lelkű költőnk, Csokonai Vitéz Mihály, aki valóban gyógyíthatatlan tüdőbetegségben szenvedett és akkor ütötte ki kezéből a halál a tollat, mikor feledhetetlen költeményei legszebbjeit vetette papírra. Gyógyíthatatlan testében a Lilla-dalok költőjének lelke dobogott, és miközben arca lázrózsáktól égett, lehelte papírra azt a lírát, amely előtt még Petőfi Sándor zsenije is hódolattal hajolt meg.
Van egy másik gyógyíthatatlannak tartott tüdőbeteg-halhatatlanunk. A neve: Jókai Mór, aki már 17 éves korában olyan súlyos tüdővérzést kapott, hogy aggódó szülei sürgősen elvitték Pestről haza, Révkomáromba, ahol csak nehezen tudták az életének megmenteni. Amikor Jókai 72 éves korában megnősült, maga mesélte el azt a kedves történetet, hogy amikor gyógyíthatatlannak tartott súlyos tüdőbaját kiheverte, találkozott egy barátjával, aki egy életbiztosító társaság hivatalnoka volt. Jókai szerette volna magát biztosítani, és megkérte barátját, vetesse fel őt a biztosító intézet biztosítandó tagjai közé. De barátja azt felelte a gyógyíthatatlannak hit Jókainak: – „Ugyan kérlek, talán csak nem hiszed, hogy téged bármelyik biztosító intézet felvehessen?”
Azt meg kár is említeni, hogy ez a „gyógyíthatatlan” Jókai Mór hány halhatatlan remekművel ajándékozta meg nemcsak a magyar népet, hanem az emberiséget, és ő mondta ki aggastyán korában a szállóigét: „Öreg ember nem vén ember...”
Utoljára hagytam a magyar nótakirályt.
Ha valaki elmegy Szegedre, és ott megáll a Szőke Tisza partján, nem kerülheti el a magyar nótafa, Dankó Pista szobrát, aki 45 éves korában halt meg. Behorpadt, beteg mellére szorítja szerelmes hegedűjét. Szegény, évek hosszú során, egyre súlyosbodó tüdővésszel, csonttá aszottan élte keserű napjait abban a biztos tudatban, hogy élete gyertyája korán fog kialudni. És mégis. A haldokló, alig élő Dankó Pista a kávéház eldugott sarkában ült az asztalnál, és írta a hideg márványlapra gyönyörű nótáit, melyeknek dallamai örökké élni fognak.
Csak párat az ismertekből: Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Eltörött a hegedűm, és nem akar szólni; Páros élet a legszebb a világon. És még sok száz, örökbecsű dal, melyeket a magyar nép ajkáról nem mos le soha semmi és senki...
Egy biztos. A halhatatlan betegek, akikből örökké élő géniuszok lettek, többet tettek a múlandó élet elviseléséhez, mint azok, akik politikusonként legyilkoltatták az egészséges fiatalokat. Esztelen háborúkban uszítva egymásra őket szín, vallás és hamis eszmék képében.
Ezeket elmúlásuk után csak átok kíséri őket jeltelen sírjukba!