Szávai Attila: A hídmester


irodalom



„Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba köpni.”
A hídmester (Én)


Van ilyen kistükröm a sarokban, lóg egy kötélen, mintha a saját arcomat felakasztottam volna. A feleségem is gyakran mondta a válás előtt, hogy unom a pofádat. Ha előtte állok (a tükör előtt, nem túl gyakran, mondhatnám, annyit látom magam tükörben, mint egy párzó fehérbálna) egy ötvenes ember néz vissza (egy ötvenes férfinak van is visszafelé néznivalója, nem csak folyni előre, mint valami büdös folyó, nem nagyon szeretem a zárójeleket, mert azt juttatják eszembe, hogy Isten néha az én életem bizonyos részleteit is zárójelbe teszi, rozsda verte korlátok közé).
 Nézésem kemény, mint a korlát, ha már így korlátozódunk. Ha nem nézek a tükörbe, egy hídmesteri iroda látható, már ha nézi ezt valaki rajtam kívül. Kevés bútor, kevés hely, fengsui az ablakban, hídmester vagyok, nem tévésztár. Ablak nincs, csak képletesen, keretben lóg egy fénykép, rajta mező, sok sárga virág, a háttérben két tehén nézi a pásztort, aki a harmadik tehenet simogatja. Ha én nézek a tükörbe, azért nem látszik az iroda, mert tele van a fejemmel az üveglap. Már sokszor elgondoltam, hogy tükörből is csak akkorát válasszon az ember, amekkorára feltétlenül szüksége van, nem kell mindig látni a részleteket, a hátteret. Ha nem hídmester lennék, hanem mondjuk politikus, akkora tükröm lenne otthon, hogy a hátteret nem győznék összeugrálni a családtagok, kiskutyák, összejárni kapálógéppel, űrhajóval. Így viszont maradnak a ráncok, ezek a kiszáradt folyómedrek.
A sok pénz kitágítja a világot, gumizza az életet, a kevés pénz viszont összefogja szorosra, mint a rozsda ezt a hidat. De ha már itt tartunk: rendszeresen vannak öngyilkosaim, sőt többen már amolyan törzsvendégek. Jönnek, másznak, én ordítok, hogy te állat, takarodj le, na jó, gyere le szépen, az élet szép, menj vissza a langyos kis életedbe, a lakásodba, nézd meg (bazdmeg), én egy kurva hídban lakom. Valahogy ha ilyen közvetlen vagyok velük, megenyhülnek. Volt mikor már az irodában fröccsöztünk, mire kiértek a közegek, tűzoltók, mentők, papok, lélekbúvárok. Ja igen, búvárok is voltak odalent, ott gubbasztottak a vízben, mint valami különleges víziállatok. A rendőrök kérdezték is persze, hogy láttunk-e valamit, láttuk-e, ki akart leugrani a hídról, de nem láttunk, snóbliztunk mink biztos úr. Rájöttem hamar: a sikertelen öngyilkosok leggyakrabban úgy hazudnak, mint a vízfolyás, pláne ha éppen folyóba akarta ugrasztani az életét (azt a ragacsos szőrű kisnyulat).
Hogy miért lettem éppen hídmester? Így alakult, erre kanyarodott az életfolyás, miután elváltam az asszonytól. Előtte hidakat fényképeztem, hobbiból. A negyvenedik album után mondta a feleségem, hogy elég a hidaidból, a rozsdás szegecsfejekből, ússzál ki szépen az életemből. Pedig próbáltam először filozofikusra magyarázni a dolgot, hogy mit jelent a híd, összekötni, kapcsolni, átvezetni, áthidalni, satöbbilni, de nem, átívelni, pláne nem, szakadékok és folyók felett, mondom, hogy nem, összekötni partokat, embereket, sorsokat, elég legyen, ne gyűrd magad, életeket, dögölj meg. Mindig a feleségemé az utolsó szó. Azt mondta nagy hanggal a konyhában, miközben keverte a toroskáposztát, hogy az élet nem csak hidakból áll (pedig dehogyisnem), nem csak folyókból (plánepedigdehogyisnem), pláne lassan úszó uszályokból. Nem kell mindent átvitt értelemben érteni, ezzel zárta mindig.
Aztán az első hetekben kicsit az egész városra haragudtam, mindenkire, akinek legalább egy kislábasnyi családja volt, lakás, valami átlagos élettel, menni a melóba, este meccs, film, dugni az asszonyt, hétvégén kicsi pláza, kicsi természet, kicsi természetfilmet megnézni a plázában... Mondom, kicsit haragudtam mindenkire először. Gyakran voltam úgy vele, hogy majd egyszer kihúzom a hidat a konnektorból, azt leshetnek majd a sötétben, kereshetik majd műholdakkal, hogy hol a híd, a több ezer rozsdatonna szegecs és tériszony.
A hídmesteri irodámban van ilyen kisrezsóm, szobai, a régi iparcikkboltban lehetett venni. A két lapja olyan, mint a mai diszkósoknak a lemezjátszó, egyszer, mivel úgy sem látja senki, kipróbáltam ezt, hogy is mondjam, úgy tettem, mintha én lennék a lemezlovas, csühölködtem a két főzőlappal, adtam rá a hangerőt, buffogtattam hozzá a számmal, aztán tíz perc múlva stílt váltottam, jöttek a lakossági zenék, lakodalmas blokk, sárgul már a traktorkémény és egyéb slágerek. Plusz a dörgölőzősek, szép lassú számok, hogy még egy dokkmunkásnak is elfacsarodik a szíve, bújna mindenhez, kötél, vasmacska, árboc. Aztán mivel rugalmas vagyok, ha kultúráról van szó, hát elmentem a folyóparti diszkóba, mondom, becsajozok, nem sok lány látta a híd belső szerkezetét. Ez olyan, mint a tudományos embereknél, hogy belelátnak a világot mozgató belső szerkezetbe (láss csodát).  Szép volt a lány, mint egy bolgár uszály, ilyen lányokat régebben csak az iparcikkboltokban lehetett látni. Nézted, ahogy rakja a csavarokat, sikálja a kazánajtót és máris beindult a nyálképzés, orális tavaszi árvíz. (Azért régebben több fantázia volt az üzletnevekben, nem csak, hogy Ósen, meg Tecsó, fenét, Iparcikk, hová mész, megyek rezsóért az Iparcikkbe, kávéfőzőbe tömítésért, ha má’ ott vagyok, hozok szöget, kapupántot, zsanért a lélekre, műszerolajjal, hogy könnyebben nyíljon). Rövid, de fürge volt a kapcsolatunk, mint egy rendőrségi motorcsónak.
 Nem hiszed el, de volt régen egy aranyhalam, amit úgy neveztem: Iparcikk, Ipike, Ipcsi. De egyszer kitettem levegőzni a korlátra és belelevegőzött a vízbe, befőttesüvegestül (öt literes), műhínárostul, konzerves dobozostul (ipari sólet volt benne eredetileg, aztán abban lakott Iparcikk, hiába, nem budai hal volt az aranyos). Azóta nem megy ennek a városnak semmi, szerintem az én kis Iparcikkem bosszúja volt ez onnét. Átokja. Ha már neki nem megy jól, ne menjen jól senkinek. Három kívánság, tehát három lehetőség helyett teleköpte, telepofázta, telekopoltyúzta a várost szitkokkal. Mert tudott beszélni is ám, úgy tartotta a száját, mint valami bariton az operában, vagy hol vannak ilyen két lábon járó ováltokás hangszórók (egy Dezdemóna hány decibel?). Miután bebucskázott az Iparcikk a folyóba tokkal-vonóval, jóval kevesebbek a napjaim. Ha telihold van, és a városon végigfolyik az a kék fény, felnézek az ég torkába, fel a manduláig, addig a rücskös, ásító, tátogó telipofáig, mindig Iparcikk jut eszembe, ahogyan vidáman mondta a hosszú ókat a befőttesüvegben, mint aki két pofával libeg az élet vizében.