Friedrich Romig: A fasizmus igézete


tanulmány



Ha valaki foglalkozik a XX. század első felének történelmével, nem térhet ki a kérdés elől, mi indította a nagyapákat és ükapákat arra, hogy teljesen függetlenül társadalmi állásuktól vagy pártpreferenciájuktól, seregestül csatlakozzanak fasiszta mozgalmakhoz, és hogy lelkesedéstől áthatottan kövessék különböző Führerjeiket, Ducéikat vagy Caudillóikat [Franco tábornok államfői címe Spanyolországban – a ford.], olykor akár a halálba vezető úton is.
Szakavatott választ ad erre a kérdésre a jelenkor (E. Nolte mellett) minden bizonnyal leghíresebb fasizmuskutatója, a jeruzsálemi Héber Egyetem ma nyugalmazott politikatudomány-professzora, Zeev Sternhell.

Münchenben a Siemens Alapítványban tartott előadásában Sternhell azt a tételt képviselte, hogy a fasizmus az egyetlen ideológia, ami úrrá lesz a modern kor terhelő gondjain, mindenekelőtt a pártdemokrácia kudarcán és a munkástömegeknek a társadalomtól való elidegenedésén.

Ahhoz, hogy megértsük e sok kortörténeti vizsgálatnak és mindenekelőtt a „politikai korrektségnek” ellentmondó tétel ténybeli tartalmát, el kell mélyednünk legalább Sternhell (et al.) egyetlen, eddig német nyelven megjelent Die Entstehungsgeschichte der faschistischen Ideologie [A fasiszta ideológia keletkezéstörténete – a ford.] című könyvében (1999), amit, mint a szerző legtöbb könyvét, először francia nyelven adtak ki (1989).
Annak céljából, hogy már értekezésünk kezdetén elkerüljük a félreértéseket, és meghúzzuk a szükséges határokat, utalunk rá, sok fasiszta eleme ellenére sem számítja Sternhell a német nemzetiszocializmust az eredeti fasiszta mozgalmak közé. Szerinte a hitleri nemzetiszocializmus legfőbb célja, ellentétben a fasiszta mozgalmakkal, nem a népesség valamennyi részének a nemzet eszméje általi egyesítése volt, hanem – ferde, biologisztikus-darwinista fajelmélete következményeként – a zsidók megsemmisítése (vö. 15. old.). Sternhell mindenekelőtt a francia és az olasz fasizmust tekinti eredeti értelemben fasisztának.
Ezt a fasizmust Sternhell szerint elsősorban és mindenekelőtt kulturális forradalomként kell felfogni, ami a XIX. és XX. század fordulóján bukkan fel, válik jelentősebbé a nemzeti erők összefogásával az első világháborúban, majd a közvetlenül azt követő években Mussolini Olaszországában éri el politikai áttörését.
A fasizmus kulturális forradalma arra irányult, hogy felszámolja a materialista, dekadens, hedonista [élvhajhász, élveteg – a ford.], egoista és individualista polgári társadalmat, továbbá a liberális demokráciát, ami a számok és a mennyiség súlyával lehúzza az egész kultúrszínvonalat, és egymás ellen harcoló pártjaival hozzájárul a nemzet megosztásához és gyengítéséhez. Azonosulva a kulturális forradalommal, vállalt tevékenyen szerepet benne a legtöbb kimagasló filozófus, társadalomtudós, író, festő, zeneművész és sok szocialista vezér is. [Ezek az értelmiségiek együttesen – a ford.] indították el a „marxizmus nem materialista felülvizsgálatát”. Olyan ismert nevekkel találkozunk közöttük, mint Thomas S. Eliot, Gabriele D´Annunzio, Ezra Pound, W. B. Yeats, D. H. Lawrence, Thomas Ernst Hulme, William James, Wyndham Lewis, Gustave Le Bon, André Malraux, Friedrich Nietzsche, Benedetto Croce, Arthur Moeller van den Bruck, Ernst Jünger, Gottfried Benn, Hendrik de Man, Robert Michels, Vilfredo Pareto, Giovanni Gentile, Gaetano Mosca, Pierre Drieu La Rochelle. Előfutárként ide kell sorolni Pierre Joseph Proudhon, Charles Péguy és mindenekelőtt Georges Sorel személyét. Valamennyiüket összeköti a felvilágosodás, a humanizmus és a demokrácia elutasítása.
Ők a racionalizmus abszolutizálását vetik a felvilágosodás szemére. Éppenséggel az ember és a történelem nagy és létmeghatározó döntéseit és hajtóerőit nem lehet megmagyarázni a rációval. Ezek sokkal inkább az irracionális vagy jobban mondva a racionális feletti tartományokban lelhetők fel, ahol a tudattalan, a vallás, a mítosz és a költészet lakoznak. Ezek alakítják a népeket és tagjaikat, ébresztik fel bennük a tehetséget, és lelkesítik őket egészen szó szerinti értelemben: ajándékozzák nekik „szellemüket”, sajátos kultúrájukat, erkölcsiségüket és hagyományaikat. A humanizmus az embert teszi minden dolgok mértékévé, pedig nem az. Mértékét az ember az isteniben találja meg. Az isteni az embert végtelenül felülmúlja, ez kölcsönzi neki hajlíthatatlan akaratát, méltóságát és halhatatlanságát. Ez ad ultimatív értelmet az életnek és a halálnak.
[Az említett értelmiségiek – a szerk.] radikálisan elutasítják a demokráciát, mivel az a világ rendjét a feje tetejére állítja. Tagadja a vezetést, a tekintélyt, a felsőbbséget és a felelősséget. Csak gyengécske, élveteg erkölcsöt hoz létre, ami élvezkedő kedvtelés-állattá alacsonyítja az embert, ahelyett, hogy a hősök és a szentek magasságába emelné. Ez az erkölcs nem felel meg az ember azon kívánalmának, hogy részese legyen az öröklétnek.
E rövid utalások elegendőek Sternhell tételének alátámasztására, ami szerint „a fasizmus helyes értelmezése megköveteli annak elsősorban és mindenekelőtt kulturális jelenségként történő felfogását” (312. old.).
Ahhoz azonban, hogy ez a „fasizmus” mint kulturális jelenség politikai tömegmozgalomként is hatni tudjon, a vele versengő marxizmust és szocializmust előzőleg „nem materialista felülvizsgálatnak” kellett alávetni. Ez annál is könnyebben sikerült, mert polgári közgazdászok bebizonyították a marxizmus, különösen annak alapvető értéktöbblettana tudománytalanságát – itt Sternhell az osztrák Böhm-Bawerk munkáit emeli ki. Teljesen eltekintve azonban az elméletiségtől, már a XIX. és XX. század fordulója gazdasági fejleményeinek minden szemlélője számára nyilvánvaló volt, hogy Marx jóslatai a tömegek fokozódó elnyomorodásáról, az osztályellentétek kiéleződéséről, továbbá a termelőeszközök néhány kézben történő összpontosulásáról nem következtek be. A XIX. században növekedett a tömeges jólét, az osztály- és érdekellentétek nagyon széttagoltan és sokféleképpen jöttek felszínre, a középosztály teret nyert. A szociális törvények hozatalának megkezdése és a társadalombiztosítás bevezetése egyre nagyobb védelmet nyújtott balesetek, betegségek és munkanélküliség bekövetkeztekor, visszaszorították a gyerekmunkát, korlátozták a munkaidőt, az ünnepnapokat munkaszüneti napokká tették. Eszmei viszonyokról ugyan még hosszan nem lehetett beszélni, mindazonáltal a marxizmusról már ebben az időpontban látszott, hogy „hamis”.
A „marxizmus nem materialista felülvizsgálata” mindenekelőtt Georges Sorel műve volt. Ő már a századfordulón világosan felismerte, hogy forradalmi alanynak a tunya munkásproletáriátus eleve alkalmatlan. A munkástömegeket vezetni kell, a forradalom tevékeny hordozójaként csak olyan elitek jöhetnek szóba, akik értik az erőszaknak és az általános munkabeszüntetésnek a társadalom megváltoztatása és egyesítése eszközeként történő ésszerű alkalmazását. Sorel „forradalmi szindikalizmusa” szolgáltatta a fasizmus elméletének megalapozását, könyve, Az erőszakról (1908) Benito Mussolini vademecuma lett.

A tömegek elitek általi vezetésének szükségességét a társadalomtudományoknak a századfordulón közreadott eredményei meggyőzően bizonyították. Le Bon A tömegek pszichológiája”, Vilfredo Pareto Az elitek cirkulációjának tana és Robert Michels úttörő kutatásai, A pártrendszer szociológiája a modern demokráciában és a szintén általa felfedezett „oligarchizáció vastörvénye” nagyon jelentősen hozzájárultak az elitér gondolkodás megszilárdulásához a fasizmusban. Az elitek, amint azt általánosan így felismerték, nemes gondolkodással és magatartással tűnnek ki, a köz javát szolgálva lemondanak a személyes boldogságról. Meggyőződésük szerint az egyén arra született, hogy a közösséget szolgálja és a nem materiális értékekért küzdjön. Elitér tulajdonságok és meggyőződések megtalálhatók a társadalom minden rétegében, hiszen ami számít, az a szellemi állapot, nem pedig a termelési folyamatban betöltött állás. A fasizmus bebizonyította, létezhet nem születési és pénzkiváltságokon, hanem közösségi szellemen alapuló kultúra… (315. old.)

A fasizmus közösségi szelleme a nemzetnek az összes társadalmi feszültséget és csoportérdeket átívelő eszméjében talál kifejezést. A társadalmi rend kulcsa „nem az osztályharcban rejlik, hanem a nemzet szerves egységében” (314. old.). A nemzet szolgálata, „a saját érdekeknek a hazáéival történő azonosítása, az egyesülés másokkal az önfeláldozó értékek kultuszában erősebb és mélyebb részvételt enged meg, mint a választási cédula bedobása az urnába” (315. old.).
Az első világháború bebizonyította, hogy a nemzeti eszme micsoda erőket tud felszabadítani, mily nagymértékben lehet mozgósítani a tömegeket a nemzet céljainak érdekében, milyen önfeláldozó erényeket lehet felébreszteni még a legegyszerűbb emberekben is, és milyen elmondhatatlan áldozatokra képes az egész nép. Háborúban a bajtársiasság összeköt magasságokban és mélységekben. Az emberi méltóság már nem társadalmi állás kérdése, hanem a helytállásé. Élték a tisztességet és a hűséget, ezek az élettől kapnak tartalmat. A fasizmus igézetének oka a nemzeti és a szociális eszme sikeres egybefoglalásában keresendő. Hitler és nemzetiszocializmusa legnagyobb bűne abban áll, hogy ezekkel az előrevivő erőkkel visszaélt a zsidók (de éppúgy egész saját népe) megsemmisítése érdekében.
A nemzet egységének biztosítéka az államot hordozó elit vezette „erős állam”. Ezt az elitet a nevelés és a képzés készíti fel magas hivatalára, teszi képessé a vezetéshez szükséges tekintély megszerzésére és a helytállásra a fasizmus szociális és nemzeti céljai eléréséért folytatandó harcban. A szindikalizmus továbbfejlesztésében előtérbe lépett korporációs [a hivatásrendi szakmai szervezet fasiszta államokban – a ford.] szervezési forma lehetővé tette, hogy felépítsék a „szerves államot”, amiben a társadalom minden tagja napról napra részt vehet, nem csak a választások napján. „A korporativizmus jelenítette meg az egyik sarokpillérét annak a rendszernek, amelyiknek sikerült közvetítenie a lakosság széles rétegei felé azt az érzést, hogy megváltozik az élet, és hogy egészen új lehetőségek kínálkoznak a felemelkedésre és a politikai változtatásokban való részvételre, anélkül, hogy szükséges lenne hozzányúlni a társadalomgazdasági szerkezetekhez” (314. old.). Ugyanebben látja Sternhell a fasizmus vitathatatlan, számára forradalomként megjelenő teljesítményét, „ami átvette a legjobbat a kapitalizmusból, a modern technológiai fejlődésből és az ipari haladásból”, anélkül, hogy „hozzányúlt volna a gazdasági tevékenység hajtóerejéhez (a nyereségvágyhoz), anélkül, hogy elvonta volna tőle alapját (a magántulajdont), vagy szétzúzta volna szükséges szerveződési formáját (a szabad piacgazdaságot) (18. old.).
Mindazonáltal Zeev Sternhell-lel itt csak feltételesen érthetünk egyet, hiszen a nyereségvágy, a magántulajdon és a piacgazdaság, azon kötelezettségük által, hogy a közjó szolgálatában munkálkodjanak, olyan irányítottságot kaptak, mely a liberálkapitalista gazdaságnak messzemenően idegen. Legalábbis elméletben megfelel a nemzet és a „szerves” társadalom eszméjének a hivatásrendi vagy „korporatív” gazdaság, aminek szabályozó alapelve nem a versengés, hanem a vállalkozók és a munkások, a vállalkozói szövetségek és a szakszervezetek, a nemzeti gazdaság és az állam közjót szolgáló, szociális partneri együttműködése. Gazdasági megfelelőjeként a szerves, „zárt” társadalom az önellátó vagy „zárt kereskedelmi államot” követeli meg, amely egyedülien van abban a helyzetben, hogy képes biztosítani „a munkához való jogot”. Kár, hogy Sternhell nem veszi figyelembe a szövetkezeti gondolathoz kapcsolódó korporativizmus német irodalmát.
Mindenesetre a gazdasági kérdések, ebben bizonyosan oszthatjuk Sternhell nézetét, a fasizmusban nem álltak az érdeklődés előterében, „hiszen a fasiszta gondolkodásban a valóban lényegi a »materializmus« elutasítása” (21. old.). A fasizmusban „új értékrendszerről van szó, új kultúrafelfogásról”, ami „az energiát, a dinamikát, az erőt, a gépet és a sebességet, az ösztönöket és a megérzéseket, a mozgást, az ifjúság erejét” magasztalja. „A régi polgári rend teljes megvetését” hirdeti, dicsőíti „az erőszak szükségességét és fényét” (20. old.). Ebben a soreli prefasiszták összetalálkoznak a futurizmussal, a művészi avantgárddal, még sokkal az első világháború előtt.
„Megértjük ennek a mozgalomnak az európai értelmiség széles köreire a XX. század egész első felében gyakorolt vonzerejét, ha figyelembe vesszük, hogy (az értelmiség) benne saját nonkonformizmusának és a polgári dekadenciával szembeni lázadásának kifejeződését találhatta meg, és hogy ez az ideológia nemcsak az egyén és a társadalom közötti kapcsolatok új felfogását hozta, hanem új elképzelést is a szépről és a csodálatra méltóról (21. old.).
Filozófiailag a fasizmus a felvilágosodás racionalista, individualista és utilitarista [haszonelvű – a ford.] örökségének teljes elutasítását jelentette, és tökéletes tagadását a Hobbestól Kantig kidolgozott ember- és társadalomfelfogásnak, illetve a XVII. és XVIII. században Angliában, Amerikában vagy Franciaországban bekövetkezett forradalmaknak.

A polgári civilizáció filozófiai és politikai alapjai elleni ilyetén általános támadásban nemcsak a(z individualista) természetjog jelentőségét és az azonos és „elidegeníthetetlen” emberi jogokat tagadták, hanem radikálisan küzdöttek a liberális demokrácia teljes intézményrendszere ellen is. Éppúgy, mint ma, már kereken száz évvel ezelőtt felismerték „a demokráciát, mint azt az istent, ami nem az” (Hans-Hermann Hoppe: Democracy – The God That Failed [Demokrácia – A bukott Isten – a ford.], 5. kiadás, New Brunswick, 2003; most németül is). Elméleti alapon Sorel iskolájában ítélték el metsző érvekkel, és a politikai színpadról minden erőszak alkalmazásával söpörték le a liberális szociáldemokráciát, ezt az egyezkedésre mindig kész, „édeskés és puhány szocializmust”, ami „demokratikus humanizmus-ábrándjával” és undorító pacifizmusával és feminizmusával „elposványosodik a parlamentarizmusban”.

Már a XIX. század végén megnőtt a jelentősége a fasizmus (későbbiek folyamán legfontosabbá váló) elemének, a „népi” nacionalizmusnak. Ez a „népi” nacionalizmus Maurice Barres, Edouard Drumont, Charles Maurras és az Action française műveiben jutott legtisztábban kifejezésre, s leváltotta a régi, a francia forradalom által kialakított azon felfogást, hogy a társadalom az egyének összessége. „A társadalomnak zárt, körülhatárolt egészként való felfogása, a virulens [fertőzőképes – a ford.] antiracionalizmus, továbbá a tudattalan elsődlegessége valóságos ,népi’ nemzetfelfogást teremtettek” (24. old.). A jakobinus nacionalizmustól teljességgel eltérően e szerint a „szerves” felfogás szerint a nép egy test, olyan élőlényhez hasonlatos, ami az egyes személyek akaratától függetlenül is helytáll. Ez a népi nacionalizmus, hangsúlyozva a közösségnek az egyénnel szembeni elsődlegességét, új erkölcsöt vagy értékrendet teremtett, amelyben a „fegyelem, a tekintély, a társadalmi összetartás, a kötelességtudat, az áldozatkészség és a hősiesség mint az ország fennmaradásának szükséges előfeltételei kapják meg megérdemelt helyi értéküket (vö. 27. old.). A fasiszta társadalomátalakítás útjában álló akadályok önfeláldozó erőfeszítéseket követelnek, és említésre érdemesnek látszik, hogy nem kisebb valaki, mint Sigmund Freud ünnepli a Ducét a „kultúra hőseként” (315. old.). A nemzet jólétének biztosításához a népnek újra működésbe kell hoznia „a racionalizmus mérgétől meg nem fertőzött” őserőit és életszellemeit (25. old.). „Ez az új nacionalizmus törvényszerűen tagadja minden egyetemes és feltétlen erkölcsi mérce alapigazság voltát: igazság, igazságosság és jog csak azért léteznek, hogy kielégítsék a közösség szükségleteit” (24. old.). Ilyen gondolatoktól meghatározottan jött létre a XIX. század végén Franciaországban a nacionalizmus és a szocializmus egységbe foglalása és „Barres az első gondolkodók közé tartozik Európában (1898) (ha nem ő egyáltalán a legeslegelső), aki a »nemzetiszocializmus« fogalmat használta” (26. old.).
Ha áttekintjük azokat a hatásokat, melyeket a fasizmus a társadalom megújításának elindítására Európában kiváltott, akkor cum grano salis [némi fenntartással – a ford.] bizonnyal csatlakozhatunk Sternhell tételéhez, miszerint a fasizmus az emberi szellem által eddig megtalált egyetlen megfelelő válasz a modern kor égető kérdéseire. Ha mélyebbre tekintünk, a fasizmusban olyan vonásokat fedezhetünk fel, amelyek a „nem materialista”, azaz így az „idealista” államtanban az ókortól a jelenig bizonyították múlhatatlan érvényüket. A fasizmus tulajdonképpeni célkitűzése, a nemzeti és a szociális eszme egybefoglalása a jövőben is a politika elengedhetetlen feladata marad. Oroszországban, Kínában, Izraelben és sok ázsiai, afrikai és latin-amerikai országban ez jóval kivehetőbben látható, mint az úgy nevezett „Nyugaton”.

A fasizmusban azonban, ahogy az a XX. század irodalmában és történelmében alakot nyert, az idealista állameszme múlhatatlan érvényű vonásaira rárakódott az erőszak, a háború, a hérosztrátoszság [itt: kultúrjavak megrongálása vagy elpusztítása bűnös érvényesülési vágytól vezérelten – a ford.], a pusztítási düh, az őrjöngés és a futurista megszállottság magasztalása. Ily okból a fasizmus „kulturális forradalmával egyetemben beállt az olyan eretnekségek sorába, amik éppúgy, mint a vele versengő liberalizmus, anarchizmus, demokratizmus, szocializmus, kommunizmus vagy nemzetiszocializmus ideológiái, az istenközpont és a mérték elvesztésével csak gyorsítják a „Nyugat hanyatlását”. Az ugyanis halálra ítéltetett, aki „úgy él, mintha Isten nem létezne” (J. Ratzinger). Érvényes ez a verdikt kultúrkörökre, népekre és politikai ideológiákra egyaránt, éppen úgy, mint az egyes emberekre.

Idézetek és oldalszámok megadása: Zeev Sternhell / Mario Sznajder / Maia Asheri: Die Entstehung der faschistischen Ideologie. Von Sorel zu Mussolini, Hamburger Edition, Hamburg, 1999.

(A szerzőről: Friedrich Romig politikai gazdaságtant tanított Bécsben, Grazban és Aachenben, s hosszú évekig dolgozott az osztrák gazdaságban. – A ford.)

Fordítás: Kádár István