Furkó Zoltán: A magyar művészet sorsfordulói


tanulmány, művészet



Az idősebb nemzedék még emlékezhet arra a furcsa ellentmondásra, hogy a magyar ábrázoló művészet a huszadik század elején és a politikai korlátozások ellenében, a múlt század hatvanas éveit követő évtizedekben volt a leggazdagabb. Ekkor a társadalom az ötvenhat utáni megtorlások diktatórikus korszakában élt, de eseményszámba ment egy-egy kiállítás a Műcsarnokban és a kisebb galériákban. Igaz, akkoriban még itt élt Kassák Lajos, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Miháltz Pál, Korniss Dezső, és képeivel jelen volt Vasarely Párizsból, Szalay Lajos Amerikából és Amerigo Tot Itáliából. Az akkori fiatalok, Kondor Béla, Csernus Tibor, Gyémánt László, Berki Viola és Galambos Tamás képeinek modernsége kitartást és szellemi ellenállást jelentett a megmerevedett társadalmi struktúrákkal szemben.
A médiában a képzőművészet rangos helyet kapott. A Rádióban, bár láttatni nem lehetett, de a művészetelméleti törekvéseket fel lehetett mutatni, a Láttuk-hallottuk című adásban minden fontos fővárosi és vidéki kiállításról beszámoltunk, a művészek rendszeres vendégeink voltak a mikrofon előtt, a főbb eseményekről Németh Lajos művészettörténész tartott előadást, a Rádió otthont adott az alkotóknak, a műtermekben pedig szinte állandóan szólt a készülék. Ambrus Tibor, a korán eltávozott szerkesztő, kis hordozható Philips magnójával látogatta a kortárs műtermeket, és ott volt minden rangos eseményen.
Ebben az időben a Magyar Televízióban külön művészeti szerkesztőség működött, amely rendszeresen mutatott be jeles művészeket, és hasznos ismeretterjesztő filmeket tűzött műsorára, például az impresszionizmusról.
Mindehhez gazdag folyóiratháttér és könyvkiadás is járult, s ma már talán nem éreznénk azt a mámoros örömet, mint amikor a Művészet című folyóiratban első írásaim megjelentek, és elkezdtem a Rádióban képzőművészeti témájú műsoraimat, persze, a film és az irodalom népszerűsítése mellett. A magyar képzőművészetről írhattunk még a Kortárs című folyóiratba, gazdag anyag jelent meg az Új Írásban, ahol méltó helyet kapott a főszerkesztő Juhász Ferenc Párizsba emigrált két barátja, Csernus Tibor és Hantay Simon is. De foglalkozott a festők világával a Vigilia és a pécsi Jelenkor, az Élet és Irodalomban a költő Nagy László vezette a művészeti rovatot, az Alföld pedig a Kelet-Magyarországon alkotók fóruma volt. Ebben az időszakban készült a négykötetes Művészeti lexikon és külön intézmény, egy dokumentációs központ gyűjtötte a jövő számára nemzeti művészetünk hasznos emlékeit.
A művésztársadalom egzisztenciális problémáit kezelte a Képcsarnok hetenkénti vásárlási akciója, igaz, ez arra szolgált, hogy forszírozza az úgynevezett szocialista realizmus terjedését. A Művészeti Alap az alkotókat szolgálta, akik jövedelmük tisztes részét befizették, a rendes nyugdíj reményében. Az Alap alkotóházakat is üzemeltetett, és segélyezte a rászorulókat. A kilencvenes években menedzserek telepedtek rá, akik ígéretük szerint majd megsokszorozzák a művészek közös vagyonát, de ehelyett eltékozolták, még az alkotóházakat is dobra verték. A hírhedt szélhámosnak, Zemplényinek is jutott néhány tízmillió. (Az Alap sorsa ebben az évben teljesedett be, mert a kulturális kormányzat 211-ben megszüntette. Vajon miért?)
Az Aczél-korszakban az „avantgarde”, az absztrakt nyugati irányzata nemkívánatos volt, sőt a szovjet konstruktív ábrázolásmód is hanyagolandó, mint példakép. Így fordulhatott elő, hogy az itthon írónak jelentős Kassák Lajos, aki Párizsban ünnepelt és becsült konstruktív festő, lexikonok és albumok fontos szereplője, valamint a Hollandiában hírneves művész, Korniss Dezső, aki a magyar népi motívumokra építette absztrakcióit, itthon csak eldugott kis termekben állíthatott ki.
Sosem felejtem el, Korniss egy szép nyári napon,  1967-ben (jól emlékszem, mert leányom születési éve) meghívott egy hajókirándulásra, amire nagy örömmel mentünk el. Utunk célja az esztergomi Keresztény Múzeum volt. Először gyönyörködtünk a pompás barokk képekben és a gyönyörű fafaragásokban, a felvidéki oltárok idementett kincseiben, de feltűnt, hogy Dezső, akit barátai Titusznak szólítottak, láthatóan egyre türelmetlenebb. Aztán váratlanul eltűnt egy oldalajtó mögött, és előjött egy kék köpenyes emberrel. – Mutatunk valamit, amit most csak titokban lehet megnézni! – mondta sugárzó arccal, és karon ragadva feleségemet, becipelt minket a raktárba, ahol egy csodálatos, hatalmas kép állott és uralkodott a teremben. A Tücsöklakodalom, Korniss Dezső remekműve, a magyar festészet bartóki magasságú értéke fénylett előttünk, a magyar szellem, kitartás és alkotóerő diadalaként. Hazafelé lelkesen beszélgettünk, talán még borospalackot is bontottunk a hajón, s ritka boldogsággal csevegtünk mi hárman, jómagam, Titusz és Ibolya, aki akkor hordozta leányunkat, egy jövőbeli kis műpártolót. Ritka nagy ünnepünk volt ez a szürke társadalom közegében, s abszurd, hogy a némileg területen kívüliséget élvező katolikus múzeum sem állíthatta ki e pompás, de „modernista” alkotást. Másik melegítő és felejthetetlen emléke barátságunknak, hogy egy nap váratlanul Titusz kopogott be hozzám, és megkért, hogy kis írógépemen kopogjam le önéletrajzát, s fordítsam le franciára, mert egy nagy lexikon kért tőle Hollandiába hiteles pályaképet. A ma fiatalsága már talán el sem hiszi, hogy mindezt szinte titokban csináltuk, mert tilos volt nyugati szellemi térre merészkedni. 
      

Így éltünk Pannóniában

A kommunista Magyar Rádió nem minden szobájában volt pártos a szellem. A művészeti szerkesztőség falán a legjobb tűrt és tiltott magyar festők nekünk ajándékozott grafikái, Kondor Béla, Gyémánt László, Huszárik Zoltán rajzai győzedelmeskedtek. Nemcsak képeik, de maguk is otthonosak voltak szerkesztőségünkben: Ambrus Tibor, Tomkai Judit, Kovács Júlia rendszeresen szólaltattak meg fiatal művészeket. A Rádióban a vezetés és a szakszerkesztők között teljes egyetértés volt abban, hogy csak a nemzeti értékeket közvetítjük, a kommersz, a giccs nem kap publicitást. Nagyon sok sekélyes és újítás helyett zavaros dilettantizmust képviselő, hívatlan jelentkező azért nem került a szerkesztőségek érvényesülési körébe, mert szakmailag hamar kibuktak. Ezek azonban előbb-utóbb mint politikai áldozatok jelentek meg a közéletben, és egy időre méltatlanul akár szerepet is kaptak. A hatvanas évek konszolidált Rádiójában a művészi mérce igen magas volt, a szakszerkesztők java része pártonkívüli. A politikai vezetés annyiban szabad légkört biztosított a műsorokban, hogy ha az irodalmi és a művészeti adások nem avatkoztak a napi politikába, nem döntögették a kultúrpolitika tabuit, okosan szemet hunytak, amikor műsorainkban érvekkel és elsőrendű szakértők felvonultatásával álltunk ki Kondor Béla, Huszárik Zoltán, Korniss Dezső, Barcsay Jenő és mások mellett. A Televízió ugyanígy működött D. Fehér Zsuzsa, majd Osskó Judit szerkesztése alatt. Ezeknek a közmédiumoknak hihetetlenül nagy mozgósító erejük volt, a szerkesztők belülről, a művészet értékeinek köréből látták és láttatták a kortárs művészetet, s a közönség méltányolta és értette ezt az igyekezetüket.
Szép emlékek, de visszatekintve ma már tisztán látjuk, hogy a diktatúra struktúrájában mindez üdítő zöld park volt, ahol mi a füvet szabadon ápolhattuk. Viszont a politikai műsorok mezején vaskerítés épült, és az a struktúra, amely máig működőképes. A politikai szerkesztők egyúttal hálózati emberek, sokan fegyveres munkásőrök, akik rendszeres összetartáson védték a szocializmust, pontosabban egy kemény diktatúra, később a háttérhatalom érdekeit. Képzett és ügyes ügynökeik kaméleonként pompáztak, a fordulat, a rendszerváltás után pedig hívő lelkesedéssel maszkírozták magukat nemzetiszínűre, és mindenkinél haladóbb, akár radikális jobbosnak. Szemléletes példa az egykori riporternő, aki látványos piruettekkel lett elnöknő, a jobboldal sztárja, de nemrég egy kommunista pártrendezvényen vörös sálban jelent meg, és kifejtette, hová is tartozik. Egy kis rádióban most, a valódi demokrácia idején folyamatosan és szabadon izgat egy ügynökriporter. Külföldön is gyalázkodik a szerinte fenyegetően kiépülő erőteljes központi hatalom ellen. Ugyan már! A mostani kormányzat még el sem kezdte a kultúrában a megtisztulás és a megújulás folyamatát. A gyújtogatók célja világos: elébe menni és megakadályozni egy esetleges változást, ezért támadni és áskálódni kezdtek minden lehetséges, főleg nemzetközi terepen. A megalvadt és a ködös háttérben bomló régi struktúrák hivatalokban, minisztériumokban, a médiában végzik destruktív munkájukat, így reményük szerint a verbálisan megbénított kormányzat e kettős hatásra felbomlik, s a médiakampányuk miatt megfáradt emberek elfordulnak tőle.
1980-ban vaskos tanulmánygyűjteményt adott ki a Magyar Rádió. Ebben felvázolta a várható történéseket, felkérésükre én a kísérletező irodalomról és a képzőművészet befelé fordulásáról írtam. A politika elemzői már akkor idegesen jelezték a fordulatot, a többpártrendszer eljövetelét, ők akkor a szociáldemokrácia korszakát jósolták. Az Amerikából visszatért tudósító, Ipper Pál a kommunikációs forradalomról, a műholdas televíziózás bomlasztó hatásáról szónokolt belső értekezleteken. Ismerve a rendszer struktúráját, látható volt, hogy hálózatuk és megbízható embereik készülnek hatalmuk átmentésére. Éppen ezért kíváncsian figyelték az irodalom és a művészet alakulását, hátha stratégiai lépéseik számára használható információt nyernek. A műsorfigyelőnek álcázott Tömegkommunikációs Intézet tulajdonképpen a rendszer közvélemény-kutató szervezete volt. Most, évtizedekkel a rendszerváltás után világosan kirajzolódik, hogy szorgos munkával olyan struktúrát építettek ki, amelyik hithű és beprogramozott embereik által ma is működik, s a minisztériumokban, a hivatalokban is bénítja a demokratikus jobboldal megújító törekvéseit. A régi hatalom haszonélvezői nem bírják elviselni bukásukat, itthon és külföldön eszeveszetten támadják a jobboldal tevékenységét, megbízva a kontraszelekció és a régi struktúrák visszatartó erejében, várják az emberek kiábrándulását és a valamit akaró politikusok felmorzsolódását.


Bal-sors-fordulat a művészetekben

1990 után sokan úgy érezték, eljött az igazság órája, értelmes társadalmi berendezkedést, pezsgő szellemi életet, pártmentes hétköznapokat vártak. Ez távolról sem így történt. Az MTV újat akaró MDF-szervezetét beépített emberek szétverték, közülük többen gúnyosan nevetgélve szidták az új pártot a Bem téri székház lépcsőházában, de a váróterembe érve harminccentis mosollyal ajánlották fel szolgálataikat. Igyekezetük többnyire célt ért, mert a tapasztalatlan politikusokat elkábította a képernyőről jól ismert emberek hízelgése. S aztán elkezdődött a médiaháború, a „demokrácia” trójai falova az SZDSZ-t bevitte, és egyre erősítette kommandósait, elnöki segédlettel.
A Rádióban feltörtek az elfojtott biológiai ösztönök. Nőnek látszó élőlények klimaxos agresszióval támadták a rendet kívánó új elnököt, lapot szerkesztettek, sztrájkokat szerveztek, és sikolyaikkal verték fel Európát, s olykor benne felejtették a Rádió faxában a külföldi elvbarátaikat riasztó szenvedelmeiket. Az irodalom és a művészet perifériára sodródott, a pártpolitikai játszmák minden anyagi erőt átszivattyúztak a pártok homokozójába. A pártok szabad terjeszkedése felizgatta a pénzéhes karrieristákat is, egykor munkásőr és pártfőnök munkatársak hamar ráleltek a nemzetiszínű festékesdobozra, igaz, a kaméleonoknak nem is kellett festeni magukat, ment az természetük szerint.
Ebben a Divina commediának egyáltalán nem nevezhető játszmában a művészet nagyon sokat veszített. Leginkább a közönségét, hiszen a média már nem tartja a régi bensőséges kapcsolatot köztük, másrészt a klikkek, a kóklerek, a giccsőrök, a gátlástalanul szédelgők szabadon vethetik rá magukat a magára hagyott érdeklődőkre. Mindennapos az ámítás, az anarchia, az ízlésfertőzés és a mindenek fölötti érvényesülés. Itt is elkezdődött a nagy átalakulások és a nagy átverések korszaka.
Szerencsére a múlt értékei túlélik ezt is, hiszen igényes magángalériák, aukciósházak jöttek létre, s rengeteg kis kiállítás. Sajnos a médiatámogatás hiánya miatt a közönség nagyon összezsugorodott: a kulturális népkultúra helyén rétegkultúra virágzik. Szerencsére a gondos és figyelmes művészetbarát napjainkban is olyan jelentős kiállításokat láthat, mint Galambos Tamás látvány- és gondolatgazdag tárlatát, Csernus Tibor emléktárlatát. Igényes és újszerű képekkel törnek be a fiatalok is, mint a közelmúltban Tellér Mária, aki immáron külföldön is bemutatkozott, legutóbb épp Moszkvában. Képeinek összefogottsága, gazdag koloritja a legjobb párizsi szalonok színvonalát idézi. Galambos Tamás Angliában lett keresett festő és könyvillusztrátor, hiszen igazi magyar siker, hogy az ő képe lett a népszerű Penguin-sorozat Száz év magány c. sikerkönyvének címlapja.
(2011)