Harkály Emil Elemér: Fejvesztett szeretet


irodalom



Kölyökkoromban, megvallom őszintén, nagyon szerettem a magyarokat. Hogy később ez hogyan fordult az ellenkezőjére, ezt egy különös álomnak köszönhetem.
Akkor jöttem rá, hogy bizony nekem kétszer annyit kell teljesítenem, mint magyar származású pajtásaimnak, s bizony így is maradt egész életemben. Nem bántam meg ugyan ezt a többletet, mert így több minden került a fejembe, és igyekeztem is mindig kihasználni az adott helyzeteket.
Sokszor kihasználtak a származásom miatt, mondván, hogy „csak akkor játszhatsz velünk, ha ezt meg azt megteszed”.
Én bizony meg is tettem mindent, csak tudjak velük együtt játszani. Mondom, nagyon szerettem őket. Az intézetis roma gyerekek meg is tettek mindent, hisz így könnyebb volt a mindennapokat átélni anya, apa, no meg persze a sok rokon nélkül.
Egyszer aztán valahogy elszakadt a cérna, már nemigen bírtam a sok megaláztatást. Megfogadtam, hogy nem leszek többé cigány kisgyerek, és nem teszem meg, amit parancsolnak.
Egyszerűen kijelentettem, hogy ettől a naptól fogva én is magyar gyerek vagyok, és ne bánjanak velem olyan cudarul. Persze kinevettek, kicsúfoltak, de még jól el is vertek, s hiába sírdogáltam, nem fogadtak be maguk közé. Azon az éjjelen bizony azt álmodtam, hogy az osztály leggyengébb magyar gyereke levette a fejemet, és én fej nélkül maradtam. Odadobta a többieknek, focizni. Én meg nagyon, de nagyon örültem, hogy belém rugdosnak, kapura rúgnak, de még kisszéknek is jó voltam, mert pihenőképpen rám ültek, szagolgattam a magyarok büdös seggit. Örömömben hazaszaladtam, hogy elmondjam atyámnak, mennyire szeretnek a magyarok. De otthon nagy rémületemre nem engedtek be a házba, mert mindennek és mindenkinek nekimentem Még most érzem a dohos falak szagát Anyám féltette a spárgára kötözött tükrét, amelyben mindig is fésülködött. Végül egy hatalmas kutyával zavartak vissza oda, ahová való voltam. Itt viszont ráébredtem a különös álomra, és nem tudtam tovább aludni. Fölmásztam a hatalmas rácsos ablakra, és onnan néztem a felsősöket, ahogy kora reggel a parkban a gyomot szedegetik a virágágyasból. Köztük volt a bátyám is, akit ép azért hívott magához a nevelő úr, hogy két nyaklevessel előkészítse reggelire. Bizonyára összetévesztette a virágot a gyommal az én bátyám, már nem tudom pontosan mi történt, de a két pofon bizony olyan volt, mintha én kaptam volna az egyiket, ami viszont percek alatt valóra is vált. Az én varangy arcú nevelőnőm is épp ébresztőt csinált a szobában. Engem az ablakban meglátva azonnal hisztibe kezdett, hogy biztos a rácsot feszegettem, mert meg akarok szökni, ami viszont nem volt igaz, csupán a rossz álom miatt keltem ki az ágyból hamarabb.
A történtek után annyira rám szállt ez nő, hogy előle négyszer szöktem meg, de mindhiába. Pár kilométer után mindig megtaláltak. A varangyos arcú azonnal kezelésbe vett, és minden boksztudományát rajtam próbálta ki. Hogy kimutassam, nem fájnak az ütések, állandó gúnyos nevetéssel fejeztem ki nem tetszésemet, s ez még több pofonra ösztönözte őt. Valóságos homokzsák lett belőlem. Utána már a nagyobb gyerekek ütései sem fájtak, s én is visszaütöttem nekik. Mondhatom, nagyon jólesett némelyiket jól felképelni, főleg akik mindig is gúnyt űztek a származásomból.
Hogy föléjük kerekedtem, és soha nem tettem olyat, mint ők, például csicskáztatás, vagy ép add ide az ebédedet, mert én ezt szeretem, és te nem ehetsz belőle, most pedig elmész és csikkeket szedsz nekem.
Soha nem tettem ellenük, de a magam fajtája ellen sem.
Aztán az én győzelmem után nagy tragédia történt, mert a varangy arcú nő felakasztotta magát, de hagyott az osztálynak egy búcsúlevelet, s nekem kellett felolvasni.



„Kedves kisfiam, Emil!
Hogy tudd, mennyire szerettelek, megtiszteltetésnek venném, ha te olvasnád fel a búcsúlevelem. Hangosan olvasd, hisz nincs benne semmi szégyellni való.
Tudd meg, hogy nagyon irigy vagyok rád, mert te legalább tudsz harcolni azért, aki vagy. Én nem tudtam, és inkább feladom, mint hogy mindennap átéljem a sorsom keserűségét. Még csak huszonnyolc vagyok, tele élettel, csak sajnos keserű ez az élet, s nem akar soha megédesedni, s én már nem bírom. Tudom, még most nem érted meg e levetet, de az idő majd meghozza ennek értelmezését.
Tudom, te találtad ki a varangyot, de nem haragszom érte.
Te meg azért ne haragudj, hogy sokszor elvertelek, de tudom, hogy nagy ember lesz belőled, s nem zuhansz fekete virágok közé. Ne szökj meg többé, mert már nem én foglak megbüntetni. Inkább gyere ki néha a síromhoz, én szívesen foglak fogadni.”

                                                                                                          Varangy néni