Hering József: Jézus és Mohamed vallása a történelemben - Kell-e féltenünk keresztény civilizációnkat az iszlám újabb európai térhódításától? - 1. rész


tanulmány, dokumentum, vallás

Gábriel arkangyal Allah nevében fölszólítja Mohamed prófétát: „Hirdess!” (Rasíd ad-Dín A világ története című könyvének XIV. századi illusztrációja).

Bevezetés
Az iszlám az arab-félszigeti Hedzsáz vidékén (a mai Szaúd-Arábiában) levő Mekka és Medina városában tizennégy évszázaddal ezelőtt lépett a történelem színpadára. A Mohamed próféta alapította legfiatalabb monoteista világvallás szinte születésének pillanatától a kereszténység vetélytársaként, ellenlábasaként is tevékenykedik. Az iszlám már történetének első évszázadában hatalmas területeket és a hívők óriási tömegeit hódította el karddal, illetve gazdasági előnyök biztosításával a kereszténységtől, előbb Arábiában, később az attól északra elterülő vidékeken, majd Afrikában és Európában. (A hinduizmus, a judaizmus és egyéb vallások „számlájára” véghezvitt hódításokkal nem foglalkozunk.)
A XX-XXI. század fordulójának elmúlt néhány esztendejében bekövetkezett nagy világpolitikai átrendeződés egyik hozadékaként, az úgynevezett terrorizmus elleni küzdelem jegyében jelentősen felerősödött az iszlám, s azon belül az arab világ jelentős részére nehezedő külső, elsősorban cionista zsidó és nyugati „keresztény” gazdasági, politikai és katonai nyomás. A Szentföldön az Amerikai Egyesült Államok hathatós támogatásával Izrael a 2001. szeptember 11-ei washingtoni támadás utáni hangulatot alaposan meglovagolva egyre gátlástalanabbul zsidósítja el az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozatai ellenére továbbra is megszállva tartott, részben már be is kebelezett (Golán-fennsík és Kelet-Jeruzsálem) palesztinai, illetve szíriai arab területeket. A mindenkori washingtoni kormányzatok egyoldalú, leplezetlen Izrael-barát politikai vonalvezetése miatt viszont egyre elkeseredettebbé és elszántabbá válnak a hazájuktól, házaiktól és földjeiktől megfosztott palesztinok, illetve más, úgyszintén elnyomott muszlim népek körében tevékenykedő radikális, muszlim vallási felszabadító mozgalmak. A cionista és a vele egy gyékényen áruló nyugati hírverés jelentős része (mostanában már a magyarországi is) az ellenállási mozgalmak küzdelmét kiváltó okok említése és vizsgálata nélkül sommásan és ellentmondást nem tűrve terrorszervezeteknek kiáltja ki például az Iszlám Dzsihádot, a Hamászt, a Hizbulláhot vagy az al-Káidát. A Pentagon és a Világkereskedelmi Központ ellen 2001 szeptemberében máig tisztázatlan körülmények között végrehajtott támadás után jelentős mértékben fölerősödött az elsősorban Washingtonból és Jeruzsálemből irányított arab- és iszlámellenes propaganda-hadjárat. George W. Bush amerikai elnök a drámai eseményekre adott válaszként az úgynevezett neoliberális, militáns politikai és gazdasági elit nyomásának engedve szinte pillanatok alatt előkapta azt a fióktervet, amelynek megvalósításaként rövid időn belül a Washington vezette háborús gépezet áldozata lett előbb Afganisztán, majd Irak is. Mondhatnánk úgy is, hogy egyelőre, mert a cionista-amerikai érdekszövetség célkeresztjében olyan további áldozatjelölteket találunk, mint Irán, Szíria és esetleg még az egyre inkább „engedetlenkedő” Szaúd-Arábia is.

A jeruzsálemi Omár mecset (vagy Sziklamecset) az Olajfák hegyén álló keresztény templomok előterében. A kép előterében levő kupolás Omár mecsetbe épített szent szikláról elrugaszkodva Mohamed próféta, míg a bal felső sarokban, az Olajfák hegyének csúcsán álló templomtorony által jelölt pontról Jézus Krisztus szállt föl a mennyekbe.

Ariel Saron izraeli miniszterelnök közben az Afganisztán és Irak elleni katonai agresszió tüzének lángjánál, s természetesen a nemzetközi terrorizmus elleni modern kori keresztes háború Dávid-csillagos lovagjaként a világ intézőitől ez eddiginél is szabadabb kezet kapott az 1967-ben megszállt arab lakosság üldözésére és a meghódított területek újabb betelepítéssel történő elzsidósítására.
De mi húzódik meg Afganisztán és Irak lerohanása és meghódítása mögött? Irak katonai megszállására elsősorban azért volt szükség, hogy az egyre fogyatkozó hazai kőolajkészletekkel rendelkező Egyesült Államok és Nagy-Britannia közvetlen ellenőrzése alá vonhassa az iraki fekete arany és a földgáz kitermelését, illetve értékesítését. S másodsorban pedig azért, hogy az arab világ keleti részében (Másrek) a zsidó állam másokkal számoltathassa föl Izrael egyik legveszedelmesebb ellensége, Irak katonai és gazdasági erejét, s ezzel a palesztin szabadságharc szinte utolsó hathatós támogatóját is kivonják a forgalomból. Szintén gazdasági és stratégiai szempontok vezérelték Washingtont a másik muszlim állam, Afganisztán katonai lerohanásakor. A „keresztény” Nyugat a rablóháború megindításakor az iraki nép fölszabadításáról, demokratizálásáról szónokolt, de a Bagdad melletti Abu Gráib, a guantánamói börtönben és másutt véghezvitt megdöbbentő jenki barbarizmus néhány részletének napvilágra kerülése után már a szerényebb intellektuális képességekkel bíró emberek is tisztában vannak azzal, hogy Washington és szedett-vedett szövetségesei nem éppen civilizációs küldetést teljesítenek, hanem zsákmányszerző hadjáratot folytatnak az ősi Mezopotámiában.
A legújabb kori keresztény-muszlim szembenállás fontos részét képezi tehát az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei, köztük hazánk politikai „elitjének” az iszlám világ két jelentős országa, Irak és Afganisztán ellen viselt hódító háborúja. Mert a mostani háború, akárcsak a korábbiak, végül is a muszlimok leigázására és életterének leszűkítésére, kifosztására irányul. Még akkor is, ha Washingtonban és Budapesten egyesek a korábban független Afganisztán és Irak népének megszállását civilizációs küldetésnek kívánják beállítani. Mi magyarok, akik több mint fél évszázaddal ezelőtt átéltük történelmünk egyik kemény felszabadítását, tisztában vagyunk azzal is, hogy Nedzsefben a síita, illetve Fallúdzsában a szunnita muszlimok által vívott fegyveres küzdelem nem terrorizmus, hanem szabadságharc. Olyan, mint amilyen az 1956-os magyarországi volt.
A világban, így a hazánkban is szinte naponta megjelenő újabb és újabb könyvek, a hírlapok, a rádió- és tévéműsorok, de még a mozikban vetített akciófilmek is szünet nélkül az iszlám várható nagyarányú, elsősorban a keresztény Európa rovására végrehajtandó területi, vallási és gazdasági térhódításával riogatnak bennünket. A hazai könyvesboltokat az elmúlt esztendőkben szinte elárasztották a cionista érdekeket szolgáló Hit Gyülekezete által is propagált, terjesztett Izrael területhódító politikáját népszerűsítő arab- és iszlámellenes könyvek. Így például a Randall Price Dzsihád – Amerika, Izrael és a radikális iszlám, Lester Sumrall Időzített bomba a Közel-Keleten, Thomas Ice-Randall Price Templom a hegy alatt és Mike Evans Jeruzsálem elárulása című, kimondottan a keresztény olvasókat megcélzó könyv.
Mennyire valósak az iszlám világhódító veszélyéről szóló fenyegetések? Mi a közös, és mi az elválasztó Jézus és Mohamed vallásában? A most induló, több részből álló sorozatban igen röviden, a jelentősebb keresztény-muszlim történelmi érintkezések, egymásra hatások fölvillantásával igyekszünk majd válaszolni ezekre a kérdésekre.

 Keresztény szellemiség az iszlám bölcsője körül
Iqrá! Hirdess! Így szólította föl Gábriel arkangyal Allah nevében Kr. u. 610 körül Mohamed prófétát a Mekka város közelében levő Hírá hegy barlangjában, ahová az akkor negyven éves vallásalapító meditálásra szokott visszavonulni. Más, korábbi fölfogás szerint az arab „iqrá” szó „olvass!” változatát kell fordítani, de ezen utóbbi életszerűtlennek tűnik akkor, ha elfogadjuk a muszlim világ széles köreiben elterjedt, de sokak által vitatott állítást, amely szerint Mohamed próféta írástudatlan („ummí”) volt. Akár így, akár úgy, mindenképpen ezzel a fölszólítással kezdődik az iszlám története.
A legfiatalabb monoteista világvallás bölcsőjénél az arábiai judaizmuson, a pogány arab tradíciókon és a környékbeli ősi civilizációkon kívül ott találjuk az akkorra már három földrész nagy birodalmainak államvallásává vált kereszténységet.
„Egyetlen vallás, így az iszlám sem születhet légüres térben, mert minden új vallásra, annak prófétáira is törvényhozóira hatással van a bölcső környezetében elterjedt szellemiség és világszemlélet” – írja többi között a További beszélgetések az iszlám vallásról című könyvében Hava Lazarus Jafe, a Jeruzsálemi Héber Egyetem néhány esztendővel ezelőtt elhunyt, s életében a különböző vallások közötti megbékélésért küzdő előadója. E megállapítás szellemében tekintjük át az iszlámot megtermékenyítő arábiai, illetve az Arab-félsziget közvetlen közelében létezett keresztény egyházakat és közösségeket.
Az iszlám keletkezése idején, a Kr. u. VI-VII. században inkább az óriási, 2,7 millió négyzetkilométer nagyságú Arab-félsziget lakható, tehát civilizált peremvidékein voltak keresztény közösségek, illetve kisebb, általában tiszavirág-életű államocskák. Az Arábia határain kívüli, s az afrikai kontinensen levő abesszin keresztény (akszúmi) királyság délről, illetve a bizánci császárság északról a térség és a korszak nagyhatalmának számított. A déli Szaná’ából, a mai Jemen fővárosából kiinduló és észak-nyugati leágazásával egészen a földközi-tengerparti Gáza városig húzódó, úgynevezett tömjénúton közlekedve Mohamed próféta és az őt követő első muszlimok találkozhattak a korabeli kereszténység szinte valamennyi árnyalatával. A Vörös-tenger keleti partjával párhuzamosan haladó tömjénút mentén olyan közbenső gazdag kereskedővárosok voltak, mint például Nadzsrán, Táif, Mekka, Medina, Al-Ula és Petra.
De nézzük most nagy vonalakban azokat a keresztény államokat, közösségeket, irodalmi, szellemi és teológiai ráhatásokat, amelyek valamilyen módon kapcsolatba kerültek az iszlám előtti (arabul: dzsáhilijjá kori), illetve a Mohamed színre lépése körüli időszakban az arábiai pogány arabokkal.

Árokásó és elefántos emberek
A Vörös-tengert az Adeni-öböllel összekötő, s Afrikát Ázsiától elválasztó Báb el-Mandeb (=A gyász kapuja)-szoroson a dél-arábiai partokról átkelve jutunk el az egyik legrégibb és legnagyobb keresztény országba, Abesszíniába, más nevén Etiópiába vagy az Akszúmi Királyságba. A K r. u. V. század második felében a hivatalos bizánci egyház haragja elől menekülő „eretnek” szír szerzetesek Abesszínában is megalakították a monofizita, tehát Krisztus kizárólagos egy természetét hirdető irányzatot.
Júszuf Ász’ár dzú Nuvász, a mai Jemen vidékén elterülő egykori délarab Himjár királyság prozelita zsidó uralkodója lenn a végeken sértette a Bizánci Birodalom kereskedelmi és stratégiai érdekeit. A K.r. u. 517-ben elhunyt Mádikarib Jáfúr himjári király, Dzú Nuvász elődje ugyanis keresztény uralkodóként, mintegy másfél évtizeden keresztül következetes Bizánc-barát politikát folytatott. Ebben a korszakban a kereszténység érthető módon és okok miatt megerősödött a délarab térségben. Csakhogy Dzú Nuvász hatalomra jutása után gyökeresen megváltozott a helyzet. A zsidó vallást követő új király azzal kezdte uralkodását, hogy meggyilkoltatta a Dél-Arábiában tartózkodó, s Konstantinápoly kereskedelmi, vallási és politikai érdekeinek képviselőiként tevékenykedő bizánci keresztény kereskedőket. I. Justiniaus bizánci császár a tragédia hallatán utasította vazallusát, Ellá Aszbehá abesszin uralkodót, hogy büntesse meg a himjári államot. Csakhogy Abesszíniának nem volt jelentősebb tengeri flottája, ezért a Jemen (Himjár) ellen induló etióp keresztény harcosokat Bizánc szállította át a Vörös-tenger túlsó partjára. A Kr. u. 518 körüli arábiai abesszin partraszállás után Dzú Nuvász seregei kezdetben megfutamodtak, de később magukhoz térve még a megszálló katonák fontos állomáshelyének számító himjári fővárost, Zafárt is visszahódították. Egyébként ennek, majd az öt esztendővel későbbi újabb abesszin katonai intervenciónak az volt a nagyhatalmi vonatkozása, hogy a Bizánc vazallusának számító Abesszínia Dél-Arábia megszállásával igyekezett gyengíteni a korszak másik világhatalmának, a perzsa Szászánida Birodalomnak a térségbeli befolyását. Ktésziphon (a perzsák fővárosa) ugyanis egyes pogány arab törzsek, törzsszövetségek, illetve részben a kereszténységet követő kisebb államok mellett a Kr. u. VI. század második évtizedének végétől a prozelita zsidó Himjár királyságot is a nagyhatalmi érdekeinek szolgálatába állította.

A mekkai nagymecset udvarának közepén álló és a hímzett borítóval (kiszvá)  letakart Ka’ba kocka alakú építménye, amelyet a zarándokok katonás  fegyelemmel hétszer járnak körbe.

A Mohamed próféta születését megelőző Kr. u. 521-ben az abesszin behatolók ellen néhány esztendővel korábban jelentős katonai győzelmeket arató Júszuf Ász’ár dzú Nuvász ismét magára haragította Bizáncot és az Akszúmi Királyságot. Az abesszin hadak megint azért keltek át a tengerszoroson Dél-Arábiába, hogy megleckéztessék a keresztények gyilkolászásába annak rendje-módja szerint belejött himjári uralkodót. Dzú Nuvász ugyanis sorozatos támadásokat hajtott végre a Himjár körüli bizánci és abesszin érdekeltségű délarab keresztény célpontok ellen. Ámokfutására azzal tette föl a koronát, hogy rátámadt a tömjénút fontos délarab állomásának számító Nadzsrán városára. A püspöki székhelyül is szolgáló, gazdag kereskedőváros ügyeit ekkoriban a bizánci császárnak és az abesszin királynak elkötelezett monofizita szír keresztények irányították. Júszuf Ász’ár dzú Nuvász Kr. u. 521-ban tehát megtámadta az országával határos Nadzsrán keresztényeit. A himjári király jött, látott és győzött, majd hadizsákmányként összerabolta a nadzsráni keresztény lakosság hatalmas mennyiségű arany-és ezüstkészleteit. S hogy Istennek is megadja azt, ami az Istené, választás elé állította a nadzsráni keresztényeket: áttértek zsidónak vagy kardélre hányatlak benneteket… Persze, hogy nem hallgattak a jó szóra, mire Dzú Nuvász harcosaival teketória nélkül lemészároltatta, illetve egy árokban élve megégettette az engedetleneket. Simon Róbert világhírű orientalista viszont más forrásokra támaszkodva úgy vélekedik, hogy az áttérést megtagadó nadzsráni keresztényeket nem árokba hajítva, hanem a templomukba zárva égették meg, azaz gyújtották rájuk az Isten házát. Mohamed próféta közel egy évszázaddal később is jól ismerte ezt a tragikus történetet, s ezért a mártíromságot szenvedett, az iszlám előképének tekintett nadzsráni monoteista keresztények emlékét megörökíti a Korán 85., A tornyok elnevezésű szúrájában (fejezetében): „Pusztuljanak az árok emberei / A (szünet nélkül) táplált tűzé / Amikor (majd) körülötte ülnek / S tanúságot tesznek arról, amit a hívőkkel tettek / S csak azért fenekedtek ellenük, mert hittek a hatalmas és magasztalt Allahban” (Korán, 85. szúra, 6, 7, és 8. vers – dolgozatunk mostani és a soron következő részeiben a Korán-idézeteket Simon Róbert fordításában közöljük). A fenti Korán-idézetben érdemes megfigyelni, hogy Mohamed próféta általában a muszlimoknak kijáró jelzővel „hívőknek” (mu’minúná) nevezi a nadzsráni keresztényeket.
Természetesen a nadzsráni vérfürdő már akkoriban sem maradhatott megtorlás nélkül. Az abesszin hadsereg 15 ezer harcosa Kr. u. 523-ban tehát ismét átkelt a Báb el-Mandeb-szoroson, hogy rendet tegyen Dél-Arábiában. Az abesszinok a hozzájuk csatlakozott jemeni helyi erőkkel együtt Kr. u. 525-ben végleg megfutamították, és egészen a Vörös-tengerig szorították Júszuf Ász’ár dzú Nuvász katonáit. A teljesen reménytelen helyzetbe került király a legenda szerint egy magas parti szikláról lovával a tengerbe ugratott. (Jeruzsálemben manapság egy kis utca őrzi Júszuf Ász’ár dzú Nuvász, az egykori prozelita zsidó himjári uralkodó emlékét.) A győztes abesszinok közvetlenül a Mohamed próféta fellépése előtti évtizedekben Dél-Arábiában templomokat építettek, és Jézus vallásának megszilárdítására távolabbi keresztény vidékekről papokat hozattak.
Ábráhá, az abesszinok által meghódított délarab területek új helytartója is folytatta a templomépítést és a keresztény vallás terjesztését az akkor még jobbára pogány arabok között. Az ősi Szanáá’ városában, a korábbi Sábai Királyság székhelyén is pompás templomot építtetett. Az abesszin kormányzó ugyanis megértette, hogy az általa irányított dél-arábiai tartománytól északra fekvő Mekka város a nagy kereskedelmi bevételeit, tehát a gazdagságát, az ottani Kába zarándokszentélynek is köszönhette. Ábráhá arról álmodozott, hogy a Szanáá’ban emelt hatalmas keresztény katedrális majd elcsábítja az arab zarándokokat Mekkától. Az abesszin helytartó tehát nem elégedett meg addigi sikereivel, a már Közép-Arábiára is kiterjedt eredményes hittérítéssel, mert Kr. u. 570-ben, éppen Mohamed próféta születésének esztendejében (egyes kutatók szerint 547-ben) szemet vetett a Hedzsáz déli részén levő gazdag kereskedővárosra, a pogány arabság nevezetes zarándokhelyére, Mekkára. Muszlim történészek szerint elsősorban azért támadta meg Mekkát, hogy lerombolja a Kába szentélyt. Csakhogy ezúttal nem szegődött mellé a hadiszerencse. A harci elefántot is fölvonultató Ábráhá ugyanis a katonái körében kitört járvány miatt kénytelen volt visszavonulót fújni Mekka alól. Ennek az eseménynek is nyoma maradt a Koránban: „Nem láttad-e, hogyan cselekedett Allah az elefántos emberekkel? / Nem fordította-e visszájára a cselüket? (Korán, 105. fejezet, 1-2. vers). Ábráhá a pogány arab törzsek fontos kereskedelmi és zarándokközpontját egyébként nem csak az egyéni ambíciói által vezérelve, hanem az északi keresztény nagyhatalom, Bizánc többszöri fölszólítására támadta meg.

Kitántorogtak Abesszíniába
Most pedig nézzük meg azt, hogy a fentebb idézett Korán-verseken kívül még mivel gazdagította az abesszin kereszténység az ifjú monoteista vallást, az iszlámot. A néhai professzor, Slomo Dov Goitein, a Jeruzsálemi Héber Egyetem világhírű iszlamistája hívta föl a figyelmünket arra, hogy a Dél-Arábiában berendezkedett abesszin keresztények a Korán szókincsét is gazdagították olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek magától értetődően a pogány arabok nyelvében még nem létezhettek. Így például a muszlimok szent könyvében nem az arab, hanem az arabhoz és a héberhez hasonlóan szemita etióp ge’ez nyelvből származik az „apostol” (=havárí), a „képmutató” (=munáfik), a „szent könyv” (=Maszhaf) és a mecset fontos berendezési kelléke, a „szószék” (=al-minbár). A ge’ez eredetű „al-minbár” szó egyébként arab közvetítéssel még a zsinagógába is eljutott, ahol héberesített változatában „almémárnak” nevezik a „tóraolvasó asztalt”.
Az abesszin kereszténység és a fiatal iszlám közötti kapcsolatok tárgyalásakor a híres kivándorlásról, pontosabban menekülésről is szólnunk kell. Kr. u. 615 körül igen nehéz sora volt Mohamed akkor még nem nagy számú hívének. A gazdag, a hatalmát, és főleg a pénzét féltő mekkai kereskedő arisztokrácia mindenáron szeretett volna megszabadulni a számára veszedelmes, a társadalmon belül elégedetlenséget keltő „felforgatóktól”. A próféta úgy érezte: követői közül többen nem lesznek képesek állni a sarat a mekkai gazdagok fokozódó ármánykodásával, s ezért áthidaló megoldásként azt tanácsolta nekik, hogy rövid időre vándoroljanak ki a Vörös-tenger túlsó partján levő keresztény, s az iszlámhoz hasonlóan monoteista Abesszíniába. A leírások szerint 615-ben 83 mekkai muszlim férfi és családtagjaik tántorogtak ki Abesszíniába, ahol jó kereskedőként igen gyorsan beépültek az ottani társadalomba. Olyannyira sikeres volt integrálódásuk, hogy közülük többen meg is keresztelkedtek. Az időközben, Kr. u. 622-ben a székhelyét Mekkából Medinába áttevő Mohamed prófétához is elérkeztek az Abesszínába kivándorolt muszlimok sikeres beilleszkedéséről és a kikeresztelkedésekről szóló hírek, s ezért erélyes üzenetben követelte a hazatérésüket, amelyre végül csak 630-ban került sor. A keresztény Abesszíniában eltöltött tizenöt esztendő folytán sok tapasztalattal lettek gazdagabbak az Arábiába hazatért muszlimok, illetve általuk az ifjú iszlám.

A messiást szolgáló borárusok
A Kr. u. VI. század második felében a korszak két nagyhatalma, Bizánc és Perzsia érdekkörébe tartozó Arab-félszigeten bizonyos geopolitikai vákuum alakult ki, miután az abesszin hódítás következtében a délarab Jemen elveszítette gazdasági és stratégiai jelentőségét, illetve az északarab Mekka kereskedőváros még nem vívta ki magának a törzsek fölötti vezető szerepet. Amint azt fentebb már említettük, az iszlám föllépése előtti időben mindkét nagyhatalomnak érdekében állt, hogy ellenőrzése alá vonja az Arab-félszigetet több irányban is átszelő kereskedelmi utakat, elsősorban a híres tömjénutat. A cél érdekében a Mohamed előtti évszázadban Konstantinápoly és Ktésziphon egyaránt igyekezett maga mögé fölsorakoztatni különböző szövetségeseket az Arab-félszigeten és annak északi peremvidékén. A bizánciak ezenkívül a keresztény vallás további terjesztését is fontos feladatuknak tartották.
Bizánc és Perzsia a Kr. u. VI. században a saját védelmére hozta létre a részleges önállóságot élvező Gasszánida, illetve Lahmida ütközőállamot. A két vazallusállam lakossága meglehetősen vegyes összetételű volt: a Dél-Arábiából korábban a Ma’aribi Gát átszakadása miatt megélhetés nélkül maradt és ezért északra vándorolt, nomád életvitelű arab törzsek elvegyültek a helybeli, arameus nyelvű keresztényekkel. Gasszánida és Lahmida ütközőállamok Bizánctól, illetve a Szászánida Birodalomtól azt a feladatot is kapták, hogy tartóztassák föl a sivatag felől érkező nomád arab rablótámadásokat, s ezen kívül a tranzitkereskedelmet is lebonyolították. Ráérő idejében pedig a két vazallus állam egymást kaszabolta.
A Lahmida, másképpen Híra ütközőállamot a perzsák hozták létre Mezopotámiában, a mai iraki Kúfa város közelében, az Eufrátesz folyam jobb partján. A Lahmidák államát tulajdonképpen a fővárosuk után Hírának is hívták. Hírá eredeti, szír nyelvű változata (Hértá) „katonai tábort” jelent. A hírái lakosság többsége már régóta nesztoriánus keresztény volt, de uralkodói szinten csak 590 után az utolsó Lahmida király, III. Nu’mán vette föl Jézus vallását. III. Nu’mánt a perzsa királyi udvarban arabügyi tanácsadóként is tevékenykedő Ádi ibn Zájd, neves keresztény arab költő ajánlotta a hímjári trónra. A zsidó anya és arab aranyműves apa fiaként született Lahmida uralkodó élete igen tragikusan végződött: Kr. u. 604-ben II. Hoszrou Szászánida perzsa uralkodó féltékeny kicsinyességtől vezérelve elefántokkal tapostatja halálra az utolsó hírai királyt, amely tettével saját birodalmának is óriási kárt okozott.
A Lahmidák Perzsia vazallusaként, akárcsak a Gasszánidák Bizánc védelmezőjeként, az őslakos, arámeus (szír) nyelvet beszélő helybeli lakosság körében megtelepedve, fokozatosan elvárosiasodva egyre nagyobb fogékonyságot mutattak a kereszténység befogadására, majd terjesztésére. A jézusi tanok terjesztése terén mindenképpen meg kell említenünk a Kr. u. IV. században már Arábia szinte minden pontjára eljutó hírai borkereskedőket, az úgynevezett ibádí nesztoriánus keresztényeket. (Az „ibád” arab szóval a korabeli keresztényeket jelölték, s amelynek jelentése: ”a messiást, azaz Jézust szolgálók”.) Ezek a hírai kereskedők még a Táif város ellenőrzése alatti Ukáz híres piacára is eljutottak, ahol a kor szokásainak megfelelően az adásvétel mellett arab költők is összemérték versmondó tehetségüket. A poétákhoz hasonlóan a keresztény hittérítő papok is hirdették az igét az ukázi piactéren, így például a híres Kúsz ibn Szaídá, a déli Nadzsrán püspöke is rendszeresen szónokolt ezen a mindig népes piacon. A hírai udvar a városiasodásnak és kereskedelmi bevételek biztosította anyagi jólétnek köszönhetően az arab költészet és a keresztény kultúra egyik gyújtópontja volt. Hírában templomokat építettek, és az ottani keresztényeknek saját püspökük is volt. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a hírai keresztények által követett, a nagy testvér, Perzsia által is „megtűrt” nesztoriánus irányzat a korabeli Arábia második számú legbefolyásosabb egyháza lett, amelynek még a hatalmas félsziget déli fertályában levő Jemenben is voltak filiáléi.
A szintén délarab eredetű Gasszánidák ütközőállamát Bizánc Kr. u. 529-ben hozta létre Damaszkus városától délre, a mai Jordánia keleti vidékein. A Gasszánidák, akárcsak keleten a Lahmidák, állandóan harcban álltak a déli irányból be-betörő, portyázó sivatagi arab törzsekkel, illetve a másik ütközőállammal, a perzsákat szolgáló Hírával. A Gasszánidák Bizánc megbízottaiként szintén kivették részüket a főként Irak felé irányuló szárazföldi tranzitkereskedelemből.
Al-Hárisz ibn Dzsaballa, a Gasszánidák törzsfőnöke a Justinianus bizánci császárral történt megállapodás egyik következményeként fölvette a Jáákov Bárdái alapította, s az antiochiai egyházból kiszakadt monofizita kereszténységet. Ezután a Gasszánida uralkodó missziós tevékenységének eredményeként a fentebb már említett Nadzsrán délarab kereskedőváros is áttért Jézus vallására. A Gasszánida állam hivatalos és írott nyelve, illetve az egyházi liturgia nyelve az őslakos keresztények arameusa lett. A Gasszánida vazallus állam a VI. század közepére már ellenőrzése alá vonta a Haurán és Balká’ közötti, a rómaiak által korábban Provincia Arabiának elnevezett vidékeket. Később már Damaszkusz, Palmyra és Heliopolis környékén is a Gasszánidák határozták meg a dolgok menetét. Az arábiai tömjénút északi állomásait (Aila, Bosztra, Petra és Damaszkusz) is befolyásuk alá vonták. A városlakó hírái uralkodókkal ellentétben a Gasszánidáknak nem volt állandó székhelyük, hanem a Damaszkusz alatti El-Dzsabijja nevű katonai táborból irányították az ütközőállam ügyeit.
A perzsa király, II. Hoszrou a VII. század elején, tehát Mohamed prófétasága idején átfogó háborút indított az akkor már egyre inkább hanyatló Bizánc ellen. A hadjáratban Ktésziphon többi között a Konstantinápoly által korábban megrendített Gasszánida ütközőállam maradványait is fölszámolta. Hérakliosz bizánci császár azonban később szép lassan visszaszorította a perzsákat, s Kr. u. 629-ben még magában Ktésziphonban is fölállíttatott egy hatalmas méretű keresztet. Arab forrásokból tudjuk, hogy az ellentámadásba lendülő bizánci hadsereg soraiban ismét föltűnik egy Dzsaballa nevű Gasszánida király. Ez pedig azt jelenti, hogy a mai Jordánia területén megközelítőleg száz esztendeig létezett a monofizita keresztény, szerteágazó arábiai kapcsolatokkal bíró arab Gasszánida királyság, amely mindenképpen hatással volt az akkoriban föllépő, kialakulóban levő iszlám vallás fejlődésére.

A Korán első, úgynevezett El-Fátihá (A megnyitó) elnevezésű fejezete.

Felcserélt Isten báránya a Golgotán
A Koránban (irodalmi arabul: Kur’án = hirdetés, recitálás, olvasás), az iszlám szent könyvében számos olyan kifejezés, fogalom és példázat olvasható, amelynek eredetijét egyértelműen az újszövetségi, vagy a későbbi, a posztbiblikus keresztény vallási irodalomban kell keresnünk. Nézzünk néhány példát innen is, onnan is.
A Korán 7-ik, úgynevezett A magaslatok fejezetének 40-ik versében az Allah egyedüli mivoltát bizonyító jeleket elutasító emberek sorsáról olvashatjuk: „Nem lépnek be a Paradicsomba, amíg a teve át nem megy a tű fokán”. Némi eltéréssel majdnem ugyanez áll Szent Máté evangéliumának 19-ik, Szent Márk evangéliumának 10-ik és Szent Lukács evangéliumának 18-ik fejezetének a gazdag ifjúról szóló történetében: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni”. Mohamed tehát egyértelműen keresztény forrásból merített, s ezen a tényen az sem változtat, hogy a Vulgata (az Újszövetségnek a katolikusok által elismert latin fordítása) szövegében olvasható „kamélos” (=teve) szót már egyes keresztény exegéták is szívesen behelyettesítenék a „kamilos” (=vastag kötél, hajókötél) olvasattal. S ha ezt a jelentésváltoztatást a hivatalos egyház elfogadná, akkor az ismert evangéliumi vers is sokkal érthetőbb és a valósághoz közelebb lenne: Könnyebb a hajókötelet a tű fokába befűzni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni. Ugye, mennyire ésszerűbb ez a változat?
A Korán témái és szerkesztési formái további keresztény eredetű forrásaként meg kell említenünk a Mohamed korában ugyancsak virágzó szír keresztény vallási költészetet. A Koránban például találunk olyan szerkesztési megoldást, amelyben a visszatérő, refrénszerű, a történet fonalát minden második vagy harmadik vers után megszakító verseket, amelyek tartalmilag egyáltalán nem illenek bele a szövegkörnyezetükbe. Így például a 77-ik fejezetben kilencszer olvasható az egyértelműen szír keresztény forrásból merített „Azon a napon jaj a hazugsággal vádolóknak!” szövegű refrén. Az idézett Korán-vers eredetijét a szír keresztény Onitá (vagy Onájtá) című vallási műben találjuk. A szír keresztény hitvitázó költészetet egyébként Edessza városában a Kr. u. 373-ban elhunyt, s a „Szentlélek hárfásaként” is emlegetett Szent Efrém fejlesztette tökélyre. Nem véletlen, hogy Mohamednek az utolsó ítéletet ábrázoló víziója a Koránban nagyon is hasonlít Szent Efrém által, az iszlám prófétája előtt leírt változathoz.
Most pedig nézzük meg, miként vélekedik a Korán, illetve annak szellemében az iszlám magáról Jézus Krisztusról, a kereszténység megalapítójának személyéről, cselekedeteiről és küldetéséről. A muszlim hagyomány szerint egy Arábiában térítő keresztény szerzetes már jó előre megmondta egy Zájd ibn Ámr nevű, monoteista tételeket hirdető szent embernek, hogy megszületik majd Mohamed próféta, és isteni küldetést tölt be ezen a földön. A muszlimok ezzel a történettel is azt kívánják a világgal tudatni, hogy Mohamednek, „a próféták pecsétjének” színre lépését nem csak a pogány arabok, hanem a keresztények is reménykedve várták. S hogy ez a muszlim fölfogás mennyire népszerű volt még a keleti kereszténységen belül is, arra ékes bizonyíték, hogy a szír monofizita keresztények például azt hirdették: Jézus még földi életében kijelentette, hogy halála után elküldi a földre a „vigasztalót”. S ez a „vigasztaló” az arabhoz hasonlóan sémita szír nyelven „munáhémá” (héberül: menáhém), amely hangzásában igencsak hasonlít a Muhámmád, azaz a Mohamed névre. A küldött, a „raszúl” pedig – bizonyos szír keresztények szerint – nem lehet más, mint a mekkai Mohamed. Nézzük meg, hogyan dokumentálja mindezt a Korán: „És (emlékezz arra), amikor Jézus, Mária fia azt mondta: Izrael fiai! Allah küldött engem hozzátok, bizonyságul annak, ami a Tórából előttem volt, és hogy örömhírt hozzak egy küldöttről, aki én utánam jön el, s akinek fölöttébb dicsért a neve” (Korán, 61-ik fejezet, 6-ik vers)
A Korán és egyes szír keresztények szerint Jézus tehát megjövendölte Mohamed eljövetelét. S ezért az sem véletlen, hogy a Koránban legalább egy tucat helyen az áll: a kereszténység alapítója is Isten prófétája, pontosabban Allah küldötte, arabul „raszúl Alláhi” volt. „A messiás, Jézus, Mária fia Allah küldötte” (Korán, 73-ik fejezet, 171-ik vers). Jézus a Korán szerint próféta, küldött, sőt még messiás is, de nem Isten fia. Ezen utóbbi ugyanis ellentmondana az Allah, Jézus és a Szentlélek Szentháromságát eleve tagadó puritán monoteista muszlim teológia egyik alaptételének. A hitvita hevében Mohamed oda is mondja a keresztényeknek: „Jézus (csupán) Allah küldötte és nem – ahogyan ti állítjátok – Allah fia” (Korán, 4-ik fejezet, 171-ik vers).
Jézus a Korán szerint is messiás (a héber „másiáh = fölkent), de az iszlám nem osztja a keresztények azon hitét, miszerint a zsidók föladták a rómaiaknak, akik keresztre feszítették. Az iszlám azt tartja, hogy Jézus Krisztust a kivégzése előtt egyszerűen összetévesztették valakivel. A Korán szerint nem Jézust, hanem merő véletlenségből valaki mást cipeltek a Koponyahelyre, arámeusul a Golgotára: „Nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, hanem (valaki más) tétetett (Jézushoz) hasonlóvá” (Korán, 4-ik fejezet, 157-ik vers). Az iszlámnak, mint minden addigi isteni kinyilatkozást lezáró és egyedüli üdvözítő vallásnak, természetesen határozottan tagadnia kellett azt, hogy Jézus Krisztus a kereszthalálával megváltotta volna az emberiséget. Mert ha ez így lenne, akkor nem lett volna szükség Mohamed küldetésére.
Mohamed próféta a kereszténység másik alaptétele, a Szentháromság tana (trinitarizmus) ellen is elszánt küzdelmet folytat, de ezzel együtt a keresztényeket „a könyv népei” (áhlul kitáb) egyikének tartja, s akiket a Korán tiszteletre méltó, szerény embereknek nevez: „A hívők iránt a szeretetben pedig a legközelebb azokat találod, akik azt mondják: mi keresztények vagyunk. Ez azért van, mert papok és szerzetesek vannak közöttük és mert nem fennhéjázók” (Korán, 5-ik fejezet, 82-ik vers)
S ide kívánkozik még az a szép muszlim legenda is, amely szerint a Kr. u. 630-ban Medinából kiindulva Mohamed muszlimjai elfoglalták Mekkát, lerombolták a Kába szentélyben talált pogány bálványokat és képeket, de az ott levő Szűz Mária-kép sértetlen maradt. A hagyomány szerint maga Mohamed próféta a testével védelmezte meg emberei haragjától Jézus anyjának képmását.
A keresztény-muszlim kapcsolatok kezdeti időszakát vizsgálva sorozatunk első részének végén két fontos megállapítás is tehetünk. Először is, Arábiában, az iszlám szülőföldjén a kereszténységet túl későn, szinte a Mohamed föllépést megelőző évtizedekben, esetleg egy évszázadban kezdték el komolyabban terjeszteni, s ezért az új monoteista vallás erőteljes tevékenysége miatt rövidesen el is tűnt. A másik megállapításunk: az iszlám kialakulása körüli időszakban egy-két kisebb csetepatét leszámítva már csak azért sem kerülhetett sor komolyabb keresztény-muszlim ellenségeskedésre, mert Arábiában a próféta „célkeresztjében” akkoriban még az iszlámot egy ideig ellenző pogány arabok, illetve Mohamed új vallását elfogadni nem hajlandó ottani zsidó törzsek voltak.