Hering József: Jézus és Mohamed vallása a történelemben - Kell-e féltenünk kereszténységünket az iszlám európai térhódításától? - 2.rész
tanulmány, dokumentum, vallás
Menekülés Egyiptomba
Sorozatunk
második részében az iszlám államnak a próféta halálát követő két fontos
korszakában, a medinai, úgynevezett ortodox kalifátus (Kr. u. 632-661) és a már
Damaszkuszból irányított Omajjád Kalifátus (Kr. u. 661-750) idejében a
keresztény- muszlim érintkezés jelentősebb történéseit tárgyaljuk. Szólunk az
Arab-félszigeten végbement utolsó keresztény színezetű iszlámellenes
fölkelésekről. Ezután kilépve Arábiából, fölvázoljuk a keresztény Bizánci
Birodalomtól elhódított Szentföldön – s azon belül is a Jeruzsálemben – véghezvitt
nagyarányú muszlim építészeti tevékenységet kiváltó okokat. Részletesen
tárgyaljuk az iszlám uralma alá került területeken élő és muszlimmá lett,
illetve az eredeti vallásukat megtartó keresztények sorsának alakulását, s a
velük szemben alkalmazott nem mindig türelmes bánásmódot.
Szamaras emberek
utóvédharcai
Mohamed próféta Kr. u. 632-ben hunyt el
Medina városában, amikor az iszlám még nem lépte túl Arábia határait. Az első,
úgynevezett „ortodox kalifának” (arabul: el-halifá er-rásid = a próféta helyes
úton járó utóda), Abú Bakr esz-Sziddíknek (Kr. u. 632-634) a nagyarányú
hódítások megindítása előtt még le kellett vernie a fiatal iszlámmal
szembeszegülő „pogánylázadásokat”. S mivel sorozatunk elsősorban a
keresztény-muszlim viszony alakulásával foglalkozik, mindenképpen szólnunk kell
a korábbi vallásukra visszatért törzsek ellen vívott háborúk (hurúb er-riddá)
közül arról, amelyet Abú Bakr kalifa a Jamámá vidékén élő törzsek vezetője, Maszlama-Muszajlima,
illetve a vele szövetséget kötött Szadzsáh prófétanő, a Tamím és a Taglib
törzsszövetség főnöke ellen vívott. A dél-iraki Taglib törzs tagjai korábban
még keresztények voltak s főnökük, Szadzsáh prófétanő irányításával szerettek
volna megszabadulni Medina uralmától. Szadzsáh a katonai siker érdekében
szövetséget kötött Maszlama-Muszajlimával (egyes muszlim források szerint
házasságra is léptek) és ők ketten az egyik legelszántabb „pogánylázadást”
vívták az Abú Bakr kalifa által, úgymond rendcsinálás végett Dél-Irakba
vezényelt Hálid ibn el-Valíd hadvezérrel.
Kr. u. 633-ban – egy esztendővel a próféta halála után – az Arab-félsziget
földrajzi középpontjában, az Akrabai csatában a medinai kalifa serege csak komoly
veszteségek árán tudta kicsikarni a győzelmet Maszlama-Muszajlima és Szadzsáh
egyesített erői ellen.
Az abesszin, a bizánci és a szír monofizita
keresztények tevékenységének következtében a Kr. u. VII. század első
évtizedeiben, azaz az iszlám föllépésekor, illetve terjesztésének kezdeti
időszakában Jézus Krisztus egyházának már virágzó közösségei voltak elsősorban
Dél- és Észak-Arábiában. Így aztán nem csoda, hogy az Arab-félsziget keresztény
befolyás alatti észak-nyugati és észak-keleti peremvidékein kívül a déli
végeken is voltak a kereszténység nevében megívott fölkelések. Jemenben még
Mohamed próféta életének vége felé kezdődött az iszlám történetírás által
természetesen „hamis prófétának” nyilvánított Dzúl Himár (A Szamaras Ember)
vezette fölkelés a medinai központú iszlám hatalom ellen. Dzúl Himár
küzdelmének keresztény jellege akkor válik egyértelművé, ha elolvassuk az
ószövetségi Zakariás prófétának Jézus eljövetelére vonatkoztatható híres
bibliai versét: „Örvendj nagyon Sion leánya, ujjongj Jeruzsálem leánya! Királyod
érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, szamáron ül, szamárcsikó
hátán” (Zakariás, 9. fejezet, 9. vers). A fiatal iszlám elleni
fölkeléseket a muszlimok tehát „riddának”, azaz a pogánysághoz való visszatérésnek
nevezték, míg a medinai uralmat, az új törvényeket és vallást elutasító
törzsek, közösségek a vezérüket prófétának, fölkent megváltónak hívták. A fölkelő
vezérek közül többet is „dzúl himárnak” (=szamaras embernek) neveztek
Arábiában. A szamaras emberek küzdelmének keresztény jellegét nem csak a
fentebb idézett zakariási vers, hanem az ószövetségi prófécia újszövetségi
beteljesedésére való egyértelmű utalás, azaz Jézus Krisztus életének utánzása
is bizonyítja. Szent Máté evangéliumában Jézus jeruzsálemi bevonulásáról ugyanis
ezt olvashatjuk: „Mondjátok meg Sion leányának: íme, királyod jön hozzád, szelíden és
szamáron ülve, igavonó állat csikóján”.
Csakhogy a szamaras emberek és a hozzájuk
hasonlóak vezette jemeni, ománi, hadramauti és bahrejni fölkeléseket Abú Bakr
kalifa „hadügyminisztere”, Ikrámá végérvényesen elfojtotta Arábiában, s ezzel
lehetővé vált az iszlám területi hódításának északi irányba történő
megindítása.
Summa summarum: A szamaras emberek vívták az
Arab-félsziget déli és északi peremvidékein, illetve onnan kiindulva az akkor
már teljesen reménytelennek tűnő utóvédharcot Jézus Krisztus egyházának ottani
megtartásáért. Küzdelmük az ifjú erő, az akkor mindent elsöprő iszlám ellen
eleve kudarcra volt ítélve, főleg azért, mert a Mohamed próféta föllépését
megelőző évszázadokban és évtizedekben a térség keresztény ura, a Bizánci
Birodalom zsarnok, a saját keresztény testvéreit is elnyomó vallás- és
gazdaságpolitikát folytatott, ami nagymértékben megkönnyítette a muszlim eszmék
és harcosok térnyerését. A szamaras emberek fegyveres küzdelme volt tehát a
kereszténység hattyúdala az Arab-félszigeten, mert a hatalmas térség muszlim
arab országaiba Jézus Krisztus követői évszázadok óta már csak vendégségbe
járhatnak.
Keresztény és muszlim
arabok csatája
A
Bizánci Birodalmon belül élő nem görög ajkú népek, mint például a különféle
sémita csoportok és az egyiptomi koptok nem kívántak elgörögösödni és fajilag beolvadni.
Bizáncnak ugyanis nem volt Nagy Sándora, aki tető alá hozhatott volna egy újabb
szúzai mennyegzőt… Sőt, a Kr. u. V. századtól kezdve éppen a nemzeti, nyelvi és
vallási különállásuk kihangsúlyozására ezek a népek megalkották a
Konstantinápolytól elszakadó saját egyházaikat, miközben a maguk anyanyelvén
gazdag világi és egyházi irodalmat, kultúrát teremtettek. A görög (vagy
elgörögösödött) provinciabeli nagybirtokosok és a saját nyelvüket, kultúrájukat
és népi hovatartozásukat féltékenyen őrző őslakos földművesek között ebben az
időben már komoly ellentétek feszültek.
Az arabbal és a héberrel rokon különböző
arameus dialektusokat beszélő népek, illetve az egyiptomi koptok monofizita
keresztényekké lettek, akiket ezért a bizánci birodalmi papok üldöztek, sokszor
még menekülésre is kényszerítettek.
Mohamed próféta még élt, amikor már a
muszlimok egyik legfontosabb céljuknak tartották Szíria és a történelem folyamán
vele sokszor szerves politikai egységet képező Szentföld, a judaizmus és a
kereszténység bölcsőjének a meghódítását. A próféta Kr. u. 629-ben, még Mekka
bevétele előtt elindította harcosait Medinából a Szentföld bevételére, de akkor
Tabúk településről kénytelenek voltak visszafordulni, miután az akkor még
erősebb bizánciak megfutamították őket.
A Bizánci Birodalmon belül azonban a
muszlim hódítás előestéjén több szempontból is kaotikus állapotok uralkodtak. A
keresztény világbirodalmat, amint arra már rámutattunk, megosztotta a belső
vallási, nyelvi, kulturális és a gazdasági ellentét. S ezenkívül a perzsa
Szászánida Birodalommal vívott állandó háborúk miatt a szinte mindig üres
államkasszát Konstantinápoly az újabb és újabb adóemelésekkel kívánta feltölteni.
További fontos tényezőként kell említenünk, hogy a Szentföldön és Szíria déli
fertályain az iszlám hódítás előtt is tekintélyes lélekszámú arab élt. A muszlim
hadak kirajzása előtt Bizánc által felelőtlenül fölszámolt, jórészt a
monofizita kereszténységet követő Gasszánida ütközőállam polgárai is arabok
voltak. A Gasszánida államot Hérakleiosz bizánci császár szüntette meg azzal,
hogy megvonta tőle a pénzügyi támogatást. A döntő történelmi pillanatban ezzel
a Bizánci Birodalom déli végei átjárhatóvá váltak a hódítók előtt. A Szíriában
és a Szentföldön élő nagyszámú keresztény arabok kétségkívül megkönnyítették a
muszlim arab seregek dolgát, hiszen előbbiek az Arábiából érkezett hódítók
nemzettestvéreik voltak. S ezenkívül a hivatalos bizánci egyház és a népsanyargató
állami hivatalnokok túlkapásai miatt az iszlám zászlaja alatt érkezett
testvéreiket felszabadítóként köszöntötték. Egyébként a Szíriában és a
Szentföldön élő zsidóknak és szamaritánusoknak is jó okuk volt a Bizánci
Birodalom veresége fölötti örömre. A zsidók például már a Kr. u. 614-ben a
Szentföldre betörő perzsákat is segítették a bizánciak ellenében.
Hálid el-Valíd, Abu Bakr esz-Sziddík, a
második „ortodox” kalifa hadvezére muszlim csapatai élén mindössze tizennyolc
nap alatt vágta át magát a Szíriai sivatagon (!), majd a Damaszkusz melletti
Márdzs Ráhitban megütközött Hérakleiosz bizánci császár éppen húsvétot ünneplő
keresztény arab katonáival. A csatát a muszlim arabok megnyerték, majd délnek
fordulva a Szentföldön a Jordán folyó mindkét partján már olyan könnyedén
haladtak előre, mint kés a vajban. Kr. u. 635-ben a főleg örmény keresztény
gyalogosokból és arab keresztény lovasokból álló bizánci hadsereg kénytelen
volt kiüríteni Szíriát, majd onnan ők is délnek fordulva közeledtek a Jordán
folyó keleti partvidékére. A híres Jármúki ütközetben , 636 őszén a túlerőben
levő, de fegyelmezetlen és motiváltság nélküli bizánci hadsereg soraiból
tömegesen dezertáltak a keresztény harcosok, s így a muszlimok megsemmisítő vereséget
mértek a császári erőkre. A bizánci hadseregből átállt keresztény harcosokkal
is megerősítve a muszlim hadsereg ezután ismét északnak fordult és játszi
könnyedséggel bevette Damaszkusz városát.
A Bizánc által különös gonddal megerősített
Jeruzsálem bevétele azonban egy darabig még váratott magára. A szent várost
védő keresztény harcosok élén Szophroniosz pátriárka állt. Amr ibn el-’Ász, a
második ortodox kalifa, Omár el-Hattáb hadvezére gondos stratégiai előkészítés
után kezdte meg a Szentföld, s azon belül Jeruzsálem meghódítását.
A muszlim történetírók által oly sok
változatban elregélt legenda szerint Jeruzsálem 638-as bevétele után Omár
kalifa ellátogatott a szent városba. A városkapu előtt a kalifa leszállt a
lováról és gyalog tette meg az utat az egykori salamoni Szentély hegyéig.
Jeruzálem madártávlatból
Jeruzsálemben Mohamed
ment a hegyhez
A
három monoteista világvallás hívőinek szemében egyaránt szentnek számító
Jeruzsálem fizikai birtoklásáért, akárcsak napjainkban, a múltban is öldöklő
küzdelem folyt. Omár el-Hattáb, a második ortodox kalifa idejében, Kr. u.
638-ban tehát a muszlim arab seregek elkergették a Szentföldről és
Jeruzsálemből a bizánci keresztényeket. A szent városban és Palesztina többi
nevezetes településén a muszlim hadak érkeztekor nem csak a keresztény papok,
hanem a bizánci építőművészet remekművei is hirdették Jézus Krisztus vallásának
dicsőségét. Az Arab-félszigeten színre lépett, de a judaista és a keresztény
előképet tudatosan vállaló és magába építő iszlám vallás terjesztői ezért igen
fontos teendőjüknek tartották Jeruzsálem és az egész Szentföld építészeti
arculatának a gyors átformálását. A pompás jeruzsálemi mecsetek és az állami
intézmények építését kiváltó okokról az
iszlám történetével foglalkozó kutatók már több mint egy évszázada foglalkoznak
és állítanak föl különféle teóriákat. A magyar zsidó Goldziher Ignác elsőként,
majd nyomában az angol K.A.C. Creswell kicsit később azt állította, hogy Abdel
Málik omajjád kalifa Kr. u. 691-ben elsősorban muszlim belpolitikai szempontokat
szem előtt tartva építtette a Sziklamecsetet (arabul: Meszdzsid Kubbát
esz-Szahrá) Jeruzsálemben, hogy ezzel megteremtse a mekkai Kábához irányuló
muszlim zarándoklat alternatíváját. Abdel Málik kalifa ugyanis megtiltotta a
szíriai és a szentföldi alattvalóinak, hogy elzarándokoljanak Mekkába, ahol
akkoriban egy Abdallah ibn Zubejr nevű ellenkalifa ragadta magához a hatalmat.
Az izraeli Slomo Dov Goitein ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a damaszkuszi
omajjád kalifa a Sziklamecsetet a Jeruzsálemben, illetve az egész Szentföldön
levő fényes bizánci keresztény templomok, elsősorban a Szentsír-templom
ellensúlyozására építtette a Templom-hegyen. Több kutató is hangsúlyozza: a két
vallás közti építészeti versengés egyértelmű jeleként kell értelmezni azt is,
hogy Abdel Málik kalifa mérnökei a Sziklamecset kupolájának átmérőjét pontosan
akkorára tervezték, mint amekkora a Szentsír-templom kupolájának az átmérője. A
legújabb kutatások eredménye szerint viszont az előbb említett két szemponton
túl volt egy harmadik is: a bizánci keresztény területeken berendezkedett
muszlim arabok méltó építészeti alkotásokkal is igyekeztek megörökíteni,
fizikailag láthatóvá tenni a két, időben korábbi monoteista vallás fölötti iszlám
diadalát.
A muszlim seregek Szentföldre érkeztekor például
Betlehemben, Jézus szülővárosában, Názáretben az Angyali Üdvözlet helyszínén,
vagy a jeruzsálemi Golgotán, a Szentsír fölött impozáns bizánci keresztény
templom állt. A muszlimok az Abdel Málik
kalifa idejében megkezdett nagyarányú építkezésekkel is emlékeztetni kívánták
az akkor még többségi szentföldi keresztényeket arra, hogy a világnak ebben a
szegletében vallási és nagyhatalmi váltás történt. A keresztények „észre térítésére”
később a Szentsír-templom bejáratával szemben is fölhúztak egy kisebb mecsetet,
mint ahogyan Betlehemben a Születés templommal átellenben is naponta ötször
hívja imára a müezzin az igazhívőket. De a legfontosabb muszlim vallási
építmény Jeruzsálemben mégiscsak a Templom-hegyen (a zsidók Szentély-hegyén) álló
Sziklamecset és az El-Akszá mecset. A Templom-hegy platója, amelyet arabul
El-Harám es-Serífnek, azaz A Magasztos Szenthelynek mondanak, a mekkai és a
medinai mecset után az iszlám világ harmadik legszentebb helyének számít. A
jeruzsálemi Templom-hegyen állt az ókorban, egészen Kr. u. 70-ig a Jézus
életében is nagy jelentőséggel bírt zsidó Szentély. Nem véletlen tehát, hogy az
iszlám föllépése után Jeruzsálem arab neve El-Kudsz (=A Szentség).
Abdel Málik omajjád kalifa Kr. u. 691-ben szentföldi
bizánci építőmesterek segítségével, illetve a 614-ben Palesztinába betört
perzsák által lerombolt keresztény templomok tartóoszlopainak újrafölhasználásával
a jeruzsálemi Templom-hegyen fölépíttette a Sziklamecsetet, amely a
kisebb-nagyobb átalakítások ellenére is a legrégibb ma is álló muszlim építmény
a világon.
Amennyiben elfogadjuk azokat a véleményeket,
amelyek szerint a Szentföldre érkezett muszlimok az építészet segítségével is
igyekeztek igazolni az ottani létjogosultságukat, akkor a hódítóknak mindenképpen
bizonyítaniuk kellett azt, hogy Mohamed próféta életében is fontos állomásnak
számít a zsidók és a keresztények Jeruzsáleme. (A kereszténységnek és a
judaizmusnak ezen a téren nem volt különösebb gondja, mert Jézus életének és
halálának több jelentős stációja, illetve korábban az ószövetségi zsidó
próféták tevékenysége is jórészt Jeruzsálemhez kötődik)
A muszlim vallásbölcsek kiindulópontnak
vették a Korán 18-ik, Az éjszakai utazás (Szúrát el-Iszrá’)
című fejezetének első versét, amely rendkívül lakonikusan és homályosan,
valamint az utána következő versekhez tartalmilag egyáltalán nem kapcsolódva a
következőt közli: „Dicsőség annak, aki éjszaka utazást tett az ő szolgájával a Szent
Mecsetből az igen távoli mecsetbe, amelynek megáldottuk a környékét, hogy
mutassunk neki a jeleinkből”. A Koránban csupán ennyi olvasható, és az
idézett vers egyáltalán nem tartalmazza Jeruzsálem nevét. Később ezért egy
sereg kiegészítő, „hézagpótló” legendát szőttek ehhez a Korán-vershez. Az egyik
ilyen Korán utáni történet szerint Kr. u. 620 körül, tehát még Mohamed mekkai
korszakában, Gábriel arkangyal éjszaka megjelent a próféta házában (másik
változat úgy tudja, hogy a Kába mellett imájába merülő prófétát szólította meg)
és arra utasította, hogy azonnal induljanak el Jeruzsálembe. Az arkangyal az
utazáshoz elővezetett egy öszvérre emlékeztető, sasszárnyú, pávafarkú és
asszonyi fejjel rendelkező csodálatos hátas állatot. Az arabul El-Buráknak
nevezett csodalény sörényébe drágakövek, arany és ezüst volt sodorva. El-Burák
a prófétát és Gábrielt még azon az éjszakán Jeruzsálembe repítette, ahol
Mohamed előbb paripáját kikötötte a Templom-hegy megtámasztására épített, s a
keresztények által Siratófalnak nevezett Nyugati Falhoz, majd szépen fölsétált
a Templom-hegyre. Mohamedet fönn a hegyen már várták és köszöntötték az őt
megelőző zsidó és keresztény próféták, illetve szentek. Az iszlám prófétája
ezután Gábriellel együtt elindult fölfelé az egykori zsidó Szentély Even Stijjának
nevezett alapkövére támasztott, a hét mennyországon átívelő létrán ( arabul: El-Mi’rádzs)
és eljutott egészen Allah trónusáig. Egy másik legenda szerint az El-Mi’rádzs
létra fokain fölfelé lépkedő Mohamed útközben bepillantást nyerhetett a
paradicsomkertbe, majd több tízezer réteg tűzfüggöny eltávolítása után Allah
szavát is meghallhatta.
Arabnak születni kell
A lázadásokat leverő, s az Arab-félszigetről
kirajzó muszlim vallású arabok a sorozatunk mostani részében tárgyalt
történelmi időszakban még mindenütt számbeli kisebbséget képeztek az újonnan
hódoltatott területek népei körében. A próféta zászlaja alatt érkező arabok
kezdetben a katonai táborként is szolgáló városokban (amszár) telepedtek le.
Ezeket a táborvárosokat (egyes számban: miszr) sok helyen a már meglevő, s általában
keresztények lakta településeken létesítették. Így például Egyiptomban a
Babülon nevű erődtelepülésen és Alexandriában, míg Palesztinában Lüdda és
Tibériás városában. A másik változat az volt, hogy a katonai tábor (miszr)
képezte egy-egy teljesen újonnan épített muszlim arab város magját, mint
például El-Baszrá és El-Kúfá Dél-Irakban vagy Kajraván az észak-afrikai
Tunéziában. A táborvárosok körül élő, többnyire keresztény lakosság az arab
katonaság és a velük együtt érkezett polgári népesség szükségleteinek
kielégítésére, mai kifejezéssel élve a beszállítói szerepet töltötte be.
Omár el-Hattáb, a második „ortodox” kalifa
idejében (Kr. u. 634-644) a muszlim arab hódítás következtében megkezdődött a
tömeges áttérés az iszlám vallásra. Érdekesen alakult az iszlámot fölvett, de
nem arab fajú keresztények, vagy más vallású és fajú népek sorsa. Muszlimmá
válásukkal ugyanis még nem lehetettek azonos értékűek és egyenlő jogúak az
uralkodó arab népességgel, mert az áttérésükkel csupán „maulá” (többes számban:
„maváli”), azaz „szolgálók” lehettek. Az így áttért maulák, tehát a nem arab
muszlimok társadalmi helyzete sokkal rosszabb volt, mint az arab hittestvéreiké.
Később ez az igazságtalanság lázadásokat, sőt még irodalmi és vallásfilozófiai
mozgalmakat is előidézett az iszlám államon belül. Mindenesetre az omajjád
korszak (Kr. u. 661-750) végéig a maulá muszlim például még nem tölthetett be
vezető állami beosztást, nem részesülhetett a hódító háborúk folyamán szerzett
zsákmányból és nem szolgálhatott az elit alakulatnak számító lovashadseregben.
S ami a leginkább megalázó volt számukra, hogy az arabok nem szívesen léptek
velük házasságra.
Az úgynevezett „hadíszok” (a prófétának
tulajdonított, de a Koránban nem olvasható szólások és mondások később
lejegyzett gyűjteménye) egyike Mohamedre hivatkozva leszögezi: „Az
imát három dolog tisztátalanítja meg: a vemhes szuka és a szamár, valamint az állapotos maulá nő”… S
ennek a gondolkodásmódnak megfelelően az omajjád korban még sok helyütt a
maulák csak az araboktól elkülönített részen imádkozhattak. Az igazsághoz
tartozik az is, hogy a mauláknak sem kellet a szomszédba menniük az arabok „alacsonyabbrendűségének”
bizonyítására, mert ezen a téren ők is a prófétára hivatkozva terjesztettek
bizonyos hadíszokat.
Amint azt
már említettük, az arabok zárt katonai kasztját mindenütt a meghódított
lakosságnak kellett eltartania és kiszolgálnia. Omár kalifa azonban az arab
népességen belül is meghatározta a társadalmi hiarerchiát. A muszlimok
ekkoriban vették át a perzsa díván (pénzügyminisztérium) intézményét, amelynek
egyik fontos feladata lett a hódítások során keletkezett zsákmány pénzadomány
(atá’) formájában történő kiutalása az araboknak. Járulékot kaptak a próféta
még élő családtagjai, a Kr. u. 622-ben Mohameddel együtt Mekkából Medinába
átköltözött régi muszlimok (muhádzsirún), a prófétához Medinában csatlakozott
új hívek (anszár), a törzsek tagjai és a katonák. Magyarán: a maulák nem kaptak
állami pénzjuttatást.
Az kinyilatkoztatott próféciára épülő,
monoteista vallásokat követő és az iszlámra át nem tért helybeli lakosságot
„ahlú dzimmának” (=védelmet élvező népesség) nevezték. A védelmet élvezőket más
néven „ahlúl kitábnak” (=a könyv népei) is hívták. A „dzimmi” pedig az eredeti
hitét megtartó személy (az ahlú dzimma tagja), aki ebben a „védelemben”
részesül a hódító muszlimok részéről. Az újabb és újabb idegen területeket
meghódító iszlám a Kr. u. VII. század második felében Medinában kidolgozott
vallásideológia értelmében tehát két nagy csoportra osztotta a meghódított
népeket: a bálványimádó, politeista pogányokra, illetve a Földközi-tenger
térségében akkoriban még többségi monoteista keresztényekre és a zsidókra. A
keresztény és a judaista vallás követőit, amint azt már leírtuk, ahlúl
kitábnak, azaz a könyv, vagy az írás népeinek nevezték. A zsidók Tórája és a
többi ószövetségi könyv, valamint a keresztények újszövetségi iratai (ezen
utóbbiak arabul egységesen „indzsíl”, azaz evangélium) ugyanis a muszlimok
szemében ugyanolyan monoteista, isteni kinyilatkoztatáson alapuló szent könyv,
mint maga a Korán. A különbség csupán annyi, hogy Mohamed és az iszlám színre
lépésével ezek a korábbi isteni kinyilatkoztatások elvesztették a jelentésüket,
betöltötték az üdvtörténeti küldetésüket, hiszen muszlim fölfogás szerint valamilyen
módon mindegyik bele lett foglalva a Koránba. Igen fontos adalék a
keresztény-muszlim viszony alakulásának megértéséhez annak a muszlim alaptételnek
fömemlítése, miszerint az „indzsíl”, tehát az Újszövetség csak előhírnöke,
mintegy beharangozója lehet Mohamed próféta és az iszlám későbbi eljövetelének.
Az ilyen előhírnöki szerepükért részesülhettek a keresztények az ahlú dzimmá,
azaz a védelmet élvező népesség státusában. A dzimmi státust tehát kizárólag a
monoteista vallást követő egyének és közösségek nyerhették el, de később, a
különféle külső kényszerítő körülmények hatására például a zoroasztriánus
perzsák és más közösségek is élvezhették. A dzimmik, így a vallásukat megtartó
keresztények is viszonylagos autonómiában részesültek, mert megtarthatták
maguknak a vallási életükben korábban kialakult törvénykezést, elismerték a közösségi
szervezeteiket és intézményeiket. Életük és vagyonuk biztonságát, illetve a szabad
vallásgyakorlást két fajta adónem fizetésével válthatták meg a hódítóktól: a
fejadóval (dzsizjá) és a földadóval (harádzs). (Megjegyezzük, hogy oszmán-török
közvetítéssel az arab harádzs szóból ered magyar anyanyelvünk „harácsolni”
szava.)
Kápolna a Szent Baramus monostorban
A fent említett két adónem egyébként
valamilyen formában, természetesen nem vallási megindokolással, már a
keresztény Bizánci Birodalom területén is szokásban volt, amelyet sok minden
mással együtt a hódító arabok átvettek. Az adókat az arabok kezdetben elég
rendszertelenül vetették ki a keresztény, illetve más, nem muszlim lakosságra.
Később azonban kijegecesedett az a gyakorlat, miszerint a földadót (harádzs) a
földbirtokkal bíró muszlimokra, míg a fejadót (dzsizjá) kizárólag a nem
muszlimokra vetették ki. Csakhogy a gyakorlati életben ez a módszer is egészen
másképpen alakult. A törvény szerint ugyanis az iszlámra már áttért lakosokat
föl kellett volna menteni mind a fejadó, mind
a földadó fizetése alól, s e két adónem helyett csak a minden muszlimra
kötelező „zakát” elnevezésű, szegényeket
segélyező adót hajthatták volna be tőlük. A medinai kalifátus első időszakában
azonban nem nagyon tettek különbséget a két adónem között, s ezenkívül az
iszlámot frissen fölvett maulákat továbbra is kötelezték a fejedó és a földadó
együttes fizetésére. Nem véletlen, sőt egyenesen jelképes is, hogy Omár kalifát
Kr. u. 644-ben mecsetbeli imája közben pont egy olyan maulá gyilkolta meg, aki
a hagyomány szerint már nem volt képes elviselni az arabok által kirótt kemény
adókat. Egyébként a tömeges betérések idejében az iszlám államot az is
visszatartotta a maulák fej- és földadójának elengedésétől, hogy ezzel az
intézkedéssel egyszerűen kiürült volna az állandóan hadakozó kalifátus
államkasszája…
Ki léphet elsőként a
hídra?
A
Korán egyértelműen leszögezi, hogy egyetlen emberre sem szabad erőszakkal kényszeríteni
az igaz hitet (Korán, 2. fejezet, 256. vers). A gyakorlatban azonban, akárcsak
az adófizetés terén, itt is másképpen festett a helyzet, mert a muszlimok a
történelem bizonyos korszakaiban és egyes helyeken megkísérelték erővel is
terjeszteni az iszlámot. Igaz, azzal az eredendő jó szándékkal, hogy tettükkel
megmentsék a világ népeit az istentelenségük előidézte pokolbéli
szenvedésektől. A hitet tehát karddal vagy missziós, meggyőző tevékenységgel
lehetett terjeszteni. Bizonyos idő múltán azonban kiderült, hogy az új vallást
már nem lehet tovább terjeszteni sem dzsiháddal (szent háború), sem újabb
területhódítással, sem pedig missziós tevékenységgel.
S amikor muszlim vallástudósok fölismerték,
hogy a hittérítés terén már megfáradtak,
eljutottak a lehetőségeik határára, akkor megalkották azt az áthidaló,
mondhatni, elodázó filozófiát, amely szerint a világot két, egymástól merőben
elkülöníthető térségre kell fölosztani: 1. Dár el-iszlám (Az iszlám háza,
területe), azaz a világnak az a része, ahol az iszlám már uralkodik. 2. Dár
el-hárb (A háború háza, területe), azaz a világnak azon térsége, ahol még
háborúzni kell, egészen addig, amíg az iszlám ott is győztesen kerül ki a küzdelemből.
Igen, a muszlimok a sok hódítás után már belefáradtak az állandó hadakozással
is járó hittérítésbe és ezért egyre hosszabb időre kötöttek fegyverszüneti
egyezményeket a „hitetlenekkel”, elsősorban az állásait sok helyütt még
szilárdan tartó bizánci keresztényekkel. Persze a muszlimok ilyenkor mindig
azzal áltatták és nyugtatták meg magukat, hogy a fegyverszünetek majd a lehető
legrövidebb ideig tartanak. Egy idő után az iszlám a küldetéstudat ellenére is
megtanult együtt élni a történelmi és földrajzi valósággal, illetve a hatalma
alá került és a határain kívül levő kereszténységgel. Elsősorban azért tanult
meg együtt élni, mert a muszlim harcosok kezdetben óriási területeket és
hatalmas lélekszámú tömeget hódítottak meg igen gyors iramban, de az uralmuk
alá került népeket később egyre lassabban tudták iszlamizálni. Ekkortól lett
igazán jelentősége a muszlim vallástudósok által kidolgozott tételnek, amelynek
értelmében az iszlám fennhatósága alá került embereket isteni
kinyilatkoztatással rendelkező vallást követőkre, illetve pogány
bálványimádókra osztották. Az eredeti fölfogás szerint ezen utóbbiak, tehát a
pogányok választhattak az iszlám és a halál között. A gyakorlatban azonban ez a
teória is csak írott malaszt maradt.
De térjünk vissza a „megkülönböztetett”
bánásmódban részesített monoteista hívőkre, tehát a keresztényekre, a zsidókra
és a szamaritánusokra. Mivel magyarázták azt, hogy a gazdasági csábítás, és néha
bizony a fizikai erőszak ellenére is a kereszténységnek és a judaizmusnak nem csak
az iszlám őskorában, de máig nagy számú követője van a muszlim arab világ
szívében? A muszlim vallásbölcsek úgy magyarázták ezt a számukra kellemetlen
jelenséget: a monoteista keresztények és a zsidók úgyis áttérnek majd a próféta
hitére, de előbb saját maguknak kell rádöbbenniük arra, hogy korábban nem a
helyes utat járták. De addig is tudtukra kell adni, a nap minden órájában
éreztetni kell velük, hogy tévúton járnak, az iszlámnál alacsonyabb rendű vallást
követnek. Az „észre térítés” egyik hathatós, húsbavágó eszköze a már említett
fej- és földadó volt, amit sokszor még az áttérésük után is behajtottak tőlük.
További „kijózanító” eljárásnak számított például az, hogy a keresztényeknek
nem volt szabad a muszlimoknál magasabb házat építeniük, nehogy úgymond
„fejükre nőjenek” az igazhívőknek. Megtiltották, hogy a keresztények új
templomot építsenek, vagy a romosat helyreállítsák. Nem engedélyezték a
keresztény vallás egyik fontos szokását, az utcai körmenetet és egyéb vallási
fölvonulásokat. Vagy a folyón átívelő keskeny hídra keresztény nem léphetett
elsőként. Keresztény ember piaci felügyelő sem lehetett, mert ebben a
minőségében igazhívőket figyelmeztethetett volna a tisztességes viselkedés és
kereskedés szabályaira. Minden muszlimnak előre kellett köszönni, függetlenül
attól, hogy a szembejövő igazhívő ötéves kisgyerek vagy nyolcvanéves aggastyán.
S ezenkívül további hasonló, mai szemmel nézve ostoba és megalázó törvények
voltak érvényben. A középkori történetírás ezeket a fent említett
intézkedéseket „Omár törvényeinek” vagy „Omár szerződésének” nevezi. A
kirekesztő törvényeket egyébként tévesen a Kr. u. 634-644 között uralkodott
második ortodox kalifának, I. Omárnak tulajdonítják. A történelmi igazság ezzel
szemben az, hogy ezek a törvények jóval később, a Kr. u. 717-720 között regnált
II. Omár omajjád kalifa idejében keletkeztek. Az egymást követő kalifák aztán
hol szigorítottak, hol enyhítettek ezeken a kétségkívül megalázó, de az emberi
történelemben nem egyedülálló törvényeken.
Az omajjád kalifátus korának vége táján más
szempontból nézve is érdekesen alakult az iszlám, illetve a fennhatósága alá
került vallási és etnikai közösségek közötti viszony. Az óriási területek
elfoglalása azzal is járt, hogy az arab nyelv kulturális központjától távolodva
egyre kevésbé tudták arabizálni az uralmuk alá került idegen ajkú népeket.
Később szép lassan abba is bele kellett nyugodniuk, hogy már iszlamizálni sem
voltak képesek a távoli vidékek, vallásilag szilárd alapokon álló népeit.
Magyarán: az egyre nagyobb területeket meghódító, s az állandó hadakozásba
belefáradt muszlim arabok kénytelenek voltak tényként elfogadni, hogy a
keresztényeken, a zsidókon és a szamaritánusokon kívül például a
zoroasztriánusok, a hinduk és más vallások hívői közül is tömegesen nem vették
föl az iszlámot.
A kereszténység és az iszlám történelmi
együttélését tárgyalva mindenképpen össze kell hasonlítani a két világvallás bizonyos
történelmi korokban követett hittérítési módszereit. Persze a hely szűke miatt
e téren is csak bizonyos helyek és korok említése jöhet szóba. Mindenképpen
lényeges különbség van az úgynevezett nyugati, tehát európai kereszténység és a
keleti gyökerű iszlám hittérítési módszerei között. A lényeges eltérés az, hogy
a keresztény Európa – a diaszpóra zsidóságán kívül – még megalázó törvények
alkalmazása árán sem volt hajlandó eltűrni más vallásokat az általa ellenőrzött
területeken. Európában előbb vagy utóbb minden népnek és országnak meg kellett
keresztelkednie, ha életben akart maradni. Ezen a földrészen, egészen a XX.
századig a zsidókon kívül tehát még szigetként sem maradhattak meg ősi hitükön
egyes nem keresztény vallási közösségek. A magyar honfoglalás korabeli, illetve
az utána következő időszak történelméből ezt a jelenséget mi nagyon is jól
ismerjük. Az éppen csak kereszténnyé vált Európában forró ólmot öntöttek az új hitet
fölvenni vonakodók fölébe, de rosszabb esetben föl is négyelték… Most nem
kívánunk kitérni az előbb említett korszaknál jó fél évszázaddal későbbi
inkvizíció eszközeire vagy az amerikai földrészt meghódító spanyolok,
portugálok, illetve kisebb mértékben az angolok „népszaporulatot ösztönző” missziós
tevékenységére. Az iszlám tehát sok esetben kizárólag azért alázta meg a
keresztényeket, hogy azok térjenek át az általa igaznak tartott hitre. S
ezenkívül a fentebb említett kirekesztő törvényeket is csak az iszlám első
évszázadaiban érvényesítették. De később, amikor az muszlim vallási és
politikai vezetők „világmegváltó” küldetésének heve a nehézségek láttán egyre
jobban lelohadt – azaz, rájöttek arra, hogy képtelenek tovább iszlamizálni az
emberiséget -, a kirekesztő törvények szigora is egyre inkább enyhült.
Trianon emlékmű