Hering József: Jézus és Mohamed vallása a történelemben - Kell-e féltenünk kereszténységünket az iszlám európai térhódításától? - 2.rész


tanulmány, dokumentum, vallás


Menekülés Egyiptomba


Sorozatunk második részében az iszlám államnak a próféta halálát követő két fontos korszakában, a medinai, úgynevezett ortodox kalifátus (Kr. u. 632-661) és a már Damaszkuszból irányított Omajjád Kalifátus (Kr. u. 661-750) idejében a keresztény- muszlim érintkezés jelentősebb történéseit tárgyaljuk. Szólunk az Arab-félszigeten végbement utolsó keresztény színezetű iszlámellenes fölkelésekről. Ezután kilépve Arábiából, fölvázoljuk a keresztény Bizánci Birodalomtól elhódított Szentföldön – s azon belül is a Jeruzsálemben – véghezvitt nagyarányú muszlim építészeti tevékenységet kiváltó okokat. Részletesen tárgyaljuk az iszlám uralma alá került területeken élő és muszlimmá lett, illetve az eredeti vallásukat megtartó keresztények sorsának alakulását, s a velük szemben alkalmazott nem mindig türelmes bánásmódot.


Szamaras emberek utóvédharcai

   Mohamed próféta Kr. u. 632-ben hunyt el Medina városában, amikor az iszlám még nem lépte túl Arábia határait. Az első, úgynevezett „ortodox kalifának” (arabul: el-halifá er-rásid = a próféta helyes úton járó utóda), Abú Bakr esz-Sziddíknek (Kr. u. 632-634) a nagyarányú hódítások megindítása előtt még le kellett vernie a fiatal iszlámmal szembeszegülő „pogánylázadásokat”. S mivel sorozatunk elsősorban a keresztény-muszlim viszony alakulásával foglalkozik, mindenképpen szólnunk kell a korábbi vallásukra visszatért törzsek ellen vívott háborúk (hurúb er-riddá) közül arról, amelyet Abú Bakr kalifa a Jamámá vidékén élő törzsek vezetője, Maszlama-Muszajlima, illetve a vele szövetséget kötött Szadzsáh prófétanő, a Tamím és a Taglib törzsszövetség főnöke ellen vívott. A dél-iraki Taglib törzs tagjai korábban még keresztények voltak s főnökük, Szadzsáh prófétanő irányításával szerettek volna megszabadulni Medina uralmától. Szadzsáh a katonai siker érdekében szövetséget kötött Maszlama-Muszajlimával (egyes muszlim források szerint házasságra is léptek) és ők ketten az egyik legelszántabb „pogánylázadást” vívták az Abú Bakr kalifa által, úgymond rendcsinálás végett Dél-Irakba vezényelt  Hálid ibn el-Valíd hadvezérrel. Kr. u. 633-ban – egy esztendővel a próféta halála után – az Arab-félsziget földrajzi középpontjában, az Akrabai csatában a medinai kalifa serege csak komoly veszteségek árán tudta kicsikarni a győzelmet Maszlama-Muszajlima és Szadzsáh egyesített erői ellen.
   Az abesszin, a bizánci és a szír monofizita keresztények tevékenységének következtében a Kr. u. VII. század első évtizedeiben, azaz az iszlám föllépésekor, illetve terjesztésének kezdeti időszakában Jézus Krisztus egyházának már virágzó közösségei voltak elsősorban Dél- és Észak-Arábiában. Így aztán nem csoda, hogy az Arab-félsziget keresztény befolyás alatti észak-nyugati és észak-keleti peremvidékein kívül a déli végeken is voltak a kereszténység nevében megívott fölkelések. Jemenben még Mohamed próféta életének vége felé kezdődött az iszlám történetírás által természetesen „hamis prófétának” nyilvánított Dzúl Himár (A Szamaras Ember) vezette fölkelés a medinai központú iszlám hatalom ellen. Dzúl Himár küzdelmének keresztény jellege akkor válik egyértelművé, ha elolvassuk az ószövetségi Zakariás prófétának Jézus eljövetelére vonatkoztatható híres bibliai versét: „Örvendj nagyon Sion leánya, ujjongj Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, szamáron ül, szamárcsikó hátán” (Zakariás, 9. fejezet, 9. vers). A fiatal iszlám elleni fölkeléseket a muszlimok tehát „riddának”, azaz a pogánysághoz való visszatérésnek nevezték, míg a medinai uralmat, az új törvényeket és vallást elutasító törzsek, közösségek a vezérüket prófétának, fölkent megváltónak hívták. A fölkelő vezérek közül többet is „dzúl himárnak” (=szamaras embernek) neveztek Arábiában. A szamaras emberek küzdelmének keresztény jellegét nem csak a fentebb idézett zakariási vers, hanem az ószövetségi prófécia újszövetségi beteljesedésére való egyértelmű utalás, azaz Jézus Krisztus életének utánzása is bizonyítja. Szent Máté evangéliumában Jézus jeruzsálemi bevonulásáról ugyanis ezt olvashatjuk: „Mondjátok meg Sion leányának: íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján”.
    Csakhogy a szamaras emberek és a hozzájuk hasonlóak vezette jemeni, ománi, hadramauti és bahrejni fölkeléseket Abú Bakr kalifa „hadügyminisztere”, Ikrámá  végérvényesen elfojtotta Arábiában, s ezzel lehetővé vált az iszlám területi hódításának északi irányba történő megindítása.
   Summa summarum: A szamaras emberek vívták az Arab-félsziget déli és északi peremvidékein, illetve onnan kiindulva az akkor már teljesen reménytelennek tűnő utóvédharcot Jézus Krisztus egyházának ottani megtartásáért. Küzdelmük az ifjú erő, az akkor mindent elsöprő iszlám ellen eleve kudarcra volt ítélve, főleg azért, mert a Mohamed próféta föllépését megelőző évszázadokban és évtizedekben a térség keresztény ura, a Bizánci Birodalom zsarnok, a saját keresztény testvéreit is elnyomó vallás- és gazdaságpolitikát folytatott, ami nagymértékben megkönnyítette a muszlim eszmék és harcosok térnyerését. A szamaras emberek fegyveres küzdelme volt tehát a kereszténység hattyúdala az Arab-félszigeten, mert a hatalmas térség muszlim arab országaiba Jézus Krisztus követői évszázadok óta már csak vendégségbe járhatnak.


Keresztény és muszlim arabok csatája

  A Bizánci Birodalmon belül élő nem görög ajkú népek, mint például a különféle sémita csoportok és az egyiptomi koptok nem kívántak elgörögösödni és fajilag beolvadni. Bizáncnak ugyanis nem volt Nagy Sándora, aki tető alá hozhatott volna egy újabb szúzai mennyegzőt… Sőt, a Kr. u. V. századtól kezdve éppen a nemzeti, nyelvi és vallási különállásuk kihangsúlyozására ezek a népek megalkották a Konstantinápolytól elszakadó saját egyházaikat, miközben a maguk anyanyelvén gazdag világi és egyházi irodalmat, kultúrát teremtettek. A görög (vagy elgörögösödött) provinciabeli nagybirtokosok és a saját nyelvüket, kultúrájukat és népi hovatartozásukat féltékenyen őrző őslakos földművesek között ebben az időben már komoly ellentétek feszültek.
   Az arabbal és a héberrel rokon különböző arameus dialektusokat beszélő népek, illetve az egyiptomi koptok monofizita keresztényekké lettek, akiket ezért a bizánci birodalmi papok üldöztek, sokszor még menekülésre is kényszerítettek.
   Mohamed próféta még élt, amikor már a muszlimok egyik legfontosabb céljuknak tartották Szíria és a történelem folyamán vele sokszor szerves politikai egységet képező Szentföld, a judaizmus és a kereszténység bölcsőjének a meghódítását. A próféta Kr. u. 629-ben, még Mekka bevétele előtt elindította harcosait Medinából a Szentföld bevételére, de akkor Tabúk településről kénytelenek voltak visszafordulni, miután az akkor még erősebb bizánciak megfutamították őket.
    A Bizánci Birodalmon belül azonban a muszlim hódítás előestéjén több szempontból is kaotikus állapotok uralkodtak. A keresztény világbirodalmat, amint arra már rámutattunk, megosztotta a belső vallási, nyelvi, kulturális és a gazdasági ellentét. S ezenkívül a perzsa Szászánida Birodalommal vívott állandó háborúk miatt a szinte mindig üres államkasszát Konstantinápoly az újabb és újabb adóemelésekkel kívánta feltölteni. További fontos tényezőként kell említenünk, hogy a Szentföldön és Szíria déli fertályain az iszlám hódítás előtt is tekintélyes lélekszámú arab élt. A muszlim hadak kirajzása előtt Bizánc által felelőtlenül fölszámolt, jórészt a monofizita kereszténységet követő Gasszánida ütközőállam polgárai is arabok voltak. A Gasszánida államot Hérakleiosz bizánci császár szüntette meg azzal, hogy megvonta tőle a pénzügyi támogatást. A döntő történelmi pillanatban ezzel a Bizánci Birodalom déli végei átjárhatóvá váltak a hódítók előtt. A Szíriában és a Szentföldön élő nagyszámú keresztény arabok kétségkívül megkönnyítették a muszlim arab seregek dolgát, hiszen előbbiek az Arábiából érkezett hódítók nemzettestvéreik voltak. S ezenkívül a hivatalos bizánci egyház és a népsanyargató állami hivatalnokok túlkapásai miatt az iszlám zászlaja alatt érkezett testvéreiket felszabadítóként köszöntötték. Egyébként a Szíriában és a Szentföldön élő zsidóknak és szamaritánusoknak is jó okuk volt a Bizánci Birodalom veresége fölötti örömre. A zsidók például már a Kr. u. 614-ben a Szentföldre betörő perzsákat is segítették a bizánciak ellenében.
   Hálid el-Valíd, Abu Bakr esz-Sziddík, a második „ortodox” kalifa hadvezére muszlim csapatai élén mindössze tizennyolc nap alatt vágta át magát a Szíriai sivatagon (!), majd a Damaszkusz melletti Márdzs Ráhitban megütközött Hérakleiosz bizánci császár éppen húsvétot ünneplő keresztény arab katonáival. A csatát a muszlim arabok megnyerték, majd délnek fordulva a Szentföldön a Jordán folyó mindkét partján már olyan könnyedén haladtak előre, mint kés a vajban. Kr. u. 635-ben a főleg örmény keresztény gyalogosokból és arab keresztény lovasokból álló bizánci hadsereg kénytelen volt kiüríteni Szíriát, majd onnan ők is délnek fordulva közeledtek a Jordán folyó keleti partvidékére. A híres Jármúki ütközetben , 636 őszén a túlerőben levő, de fegyelmezetlen és motiváltság nélküli bizánci hadsereg soraiból tömegesen dezertáltak a keresztény harcosok, s így a muszlimok megsemmisítő vereséget mértek a császári erőkre. A bizánci hadseregből átállt keresztény harcosokkal is megerősítve a muszlim hadsereg ezután ismét északnak fordult és játszi könnyedséggel bevette Damaszkusz városát.
    A Bizánc által különös gonddal megerősített Jeruzsálem bevétele azonban egy darabig még váratott magára. A szent várost védő keresztény harcosok élén Szophroniosz pátriárka állt. Amr ibn el-’Ász, a második ortodox kalifa, Omár el-Hattáb hadvezére gondos stratégiai előkészítés után kezdte meg a Szentföld, s azon belül Jeruzsálem meghódítását.
   A muszlim történetírók által oly sok változatban elregélt legenda szerint Jeruzsálem 638-as bevétele után Omár kalifa ellátogatott a szent városba. A városkapu előtt a kalifa leszállt a lováról és gyalog tette meg az utat az egykori salamoni Szentély hegyéig.

Jeruzálem madártávlatból


Jeruzsálemben Mohamed ment a hegyhez

   A három monoteista világvallás hívőinek szemében egyaránt szentnek számító Jeruzsálem fizikai birtoklásáért, akárcsak napjainkban, a múltban is öldöklő küzdelem folyt. Omár el-Hattáb, a második ortodox kalifa idejében, Kr. u. 638-ban tehát a muszlim arab seregek elkergették a Szentföldről és Jeruzsálemből a bizánci keresztényeket. A szent városban és Palesztina többi nevezetes településén a muszlim hadak érkeztekor nem csak a keresztény papok, hanem a bizánci építőművészet remekművei is hirdették Jézus Krisztus vallásának dicsőségét. Az Arab-félszigeten színre lépett, de a judaista és a keresztény előképet tudatosan vállaló és magába építő iszlám vallás terjesztői ezért igen fontos teendőjüknek tartották Jeruzsálem és az egész Szentföld építészeti arculatának a gyors átformálását. A pompás jeruzsálemi mecsetek és az állami intézmények építését  kiváltó okokról az iszlám történetével foglalkozó kutatók már több mint egy évszázada foglalkoznak és állítanak föl különféle teóriákat. A magyar zsidó Goldziher Ignác elsőként, majd nyomában az angol K.A.C. Creswell kicsit később azt állította, hogy Abdel Málik omajjád kalifa Kr. u. 691-ben elsősorban muszlim belpolitikai szempontokat szem előtt tartva építtette a Sziklamecsetet (arabul: Meszdzsid Kubbát esz-Szahrá) Jeruzsálemben, hogy ezzel megteremtse a mekkai Kábához irányuló muszlim zarándoklat alternatíváját. Abdel Málik kalifa ugyanis megtiltotta a szíriai és a szentföldi alattvalóinak, hogy elzarándokoljanak Mekkába, ahol akkoriban egy Abdallah ibn Zubejr nevű ellenkalifa ragadta magához a hatalmat. Az izraeli Slomo Dov Goitein ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a damaszkuszi omajjád kalifa a Sziklamecsetet a Jeruzsálemben, illetve az egész Szentföldön levő fényes bizánci keresztény templomok, elsősorban a Szentsír-templom ellensúlyozására építtette a Templom-hegyen. Több kutató is hangsúlyozza: a két vallás közti építészeti versengés egyértelmű jeleként kell értelmezni azt is, hogy Abdel Málik kalifa mérnökei a Sziklamecset kupolájának átmérőjét pontosan akkorára tervezték, mint amekkora a Szentsír-templom kupolájának az átmérője. A legújabb kutatások eredménye szerint viszont az előbb említett két szemponton túl volt egy harmadik is: a bizánci keresztény területeken berendezkedett muszlim arabok méltó építészeti alkotásokkal is igyekeztek megörökíteni, fizikailag láthatóvá tenni a két, időben korábbi monoteista vallás fölötti iszlám diadalát.
   A muszlim seregek Szentföldre érkeztekor például Betlehemben, Jézus szülővárosában, Názáretben az Angyali Üdvözlet helyszínén, vagy a jeruzsálemi Golgotán, a Szentsír fölött impozáns bizánci keresztény templom állt. A muszlimok  az Abdel Málik kalifa idejében megkezdett nagyarányú építkezésekkel is emlékeztetni kívánták az akkor még többségi szentföldi keresztényeket arra, hogy a világnak ebben a szegletében vallási és nagyhatalmi váltás történt. A keresztények „észre térítésére” később a Szentsír-templom bejáratával szemben is fölhúztak egy kisebb mecsetet, mint ahogyan Betlehemben a Születés templommal átellenben is naponta ötször hívja imára a müezzin az igazhívőket. De a legfontosabb muszlim vallási építmény Jeruzsálemben mégiscsak a Templom-hegyen (a zsidók Szentély-hegyén) álló Sziklamecset és az El-Akszá mecset. A Templom-hegy platója, amelyet arabul El-Harám es-Serífnek, azaz A Magasztos Szenthelynek mondanak, a mekkai és a medinai mecset után az iszlám világ harmadik legszentebb helyének számít. A jeruzsálemi Templom-hegyen állt az ókorban, egészen Kr. u. 70-ig a Jézus életében is nagy jelentőséggel bírt zsidó Szentély. Nem véletlen tehát, hogy az iszlám föllépése után Jeruzsálem arab neve El-Kudsz (=A Szentség).
   Abdel Málik omajjád kalifa Kr. u. 691-ben szentföldi bizánci építőmesterek segítségével, illetve a 614-ben Palesztinába betört perzsák által lerombolt keresztény templomok tartóoszlopainak újrafölhasználásával a jeruzsálemi Templom-hegyen fölépíttette a Sziklamecsetet, amely a kisebb-nagyobb átalakítások ellenére is a legrégibb ma is álló muszlim építmény a világon.
   Amennyiben elfogadjuk azokat a véleményeket, amelyek szerint a Szentföldre érkezett muszlimok az építészet segítségével is igyekeztek igazolni az ottani létjogosultságukat, akkor a hódítóknak mindenképpen bizonyítaniuk kellett azt, hogy Mohamed próféta életében is fontos állomásnak számít a zsidók és a keresztények Jeruzsáleme. (A kereszténységnek és a judaizmusnak ezen a téren nem volt különösebb gondja, mert Jézus életének és halálának több jelentős stációja, illetve korábban az ószövetségi zsidó próféták tevékenysége is jórészt Jeruzsálemhez kötődik)
    A muszlim vallásbölcsek kiindulópontnak vették a Korán 18-ik, Az éjszakai utazás (Szúrát el-Iszrá’) című fejezetének első versét, amely rendkívül lakonikusan és homályosan, valamint az utána következő versekhez tartalmilag egyáltalán nem kapcsolódva a következőt közli: „Dicsőség annak, aki éjszaka utazást tett az ő szolgájával a Szent Mecsetből az igen távoli mecsetbe, amelynek megáldottuk a környékét, hogy mutassunk neki a jeleinkből”. A Koránban csupán ennyi olvasható, és az idézett vers egyáltalán nem tartalmazza Jeruzsálem nevét. Később ezért egy sereg kiegészítő, „hézagpótló” legendát szőttek ehhez a Korán-vershez. Az egyik ilyen Korán utáni történet szerint Kr. u. 620 körül, tehát még Mohamed mekkai korszakában, Gábriel arkangyal éjszaka megjelent a próféta házában (másik változat úgy tudja, hogy a Kába mellett imájába merülő prófétát szólította meg) és arra utasította, hogy azonnal induljanak el Jeruzsálembe. Az arkangyal az utazáshoz elővezetett egy öszvérre emlékeztető, sasszárnyú, pávafarkú és asszonyi fejjel rendelkező csodálatos hátas állatot. Az arabul El-Buráknak nevezett csodalény sörényébe drágakövek, arany és ezüst volt sodorva. El-Burák a prófétát és Gábrielt még azon az éjszakán Jeruzsálembe repítette, ahol Mohamed előbb paripáját kikötötte a Templom-hegy megtámasztására épített, s a keresztények által Siratófalnak nevezett Nyugati Falhoz, majd szépen fölsétált a Templom-hegyre. Mohamedet fönn a hegyen már várták és köszöntötték az őt megelőző zsidó és keresztény próféták, illetve szentek. Az iszlám prófétája ezután Gábriellel együtt elindult fölfelé az egykori zsidó Szentély Even Stijjának nevezett alapkövére támasztott, a hét mennyországon átívelő létrán ( arabul: El-Mi’rádzs) és eljutott egészen Allah trónusáig. Egy másik legenda szerint az El-Mi’rádzs létra fokain fölfelé lépkedő Mohamed útközben bepillantást nyerhetett a paradicsomkertbe, majd több tízezer réteg tűzfüggöny eltávolítása után Allah szavát is meghallhatta.

Keresztény negyed 


Arabnak születni kell
   
     A lázadásokat leverő, s az Arab-félszigetről kirajzó muszlim vallású arabok a sorozatunk mostani részében tárgyalt történelmi időszakban még mindenütt számbeli kisebbséget képeztek az újonnan hódoltatott területek népei körében. A próféta zászlaja alatt érkező arabok kezdetben a katonai táborként is szolgáló városokban (amszár) telepedtek le. Ezeket a táborvárosokat (egyes számban: miszr) sok helyen a már meglevő, s általában keresztények lakta településeken létesítették. Így például Egyiptomban a Babülon nevű erődtelepülésen és Alexandriában, míg Palesztinában Lüdda és Tibériás városában. A másik változat az volt, hogy a katonai tábor (miszr) képezte egy-egy teljesen újonnan épített muszlim arab város magját, mint például El-Baszrá és El-Kúfá Dél-Irakban vagy Kajraván az észak-afrikai Tunéziában. A táborvárosok körül élő, többnyire keresztény lakosság az arab katonaság és a velük együtt érkezett polgári népesség szükségleteinek kielégítésére, mai kifejezéssel élve a beszállítói szerepet töltötte be.
   Omár el-Hattáb, a második „ortodox” kalifa idejében (Kr. u. 634-644) a muszlim arab hódítás következtében megkezdődött a tömeges áttérés az iszlám vallásra. Érdekesen alakult az iszlámot fölvett, de nem arab fajú keresztények, vagy más vallású és fajú népek sorsa. Muszlimmá válásukkal ugyanis még nem lehetettek azonos értékűek és egyenlő jogúak az uralkodó arab népességgel, mert az áttérésükkel csupán „maulá” (többes számban: „maváli”), azaz „szolgálók” lehettek. Az így áttért maulák, tehát a nem arab muszlimok társadalmi helyzete sokkal rosszabb volt, mint az arab hittestvéreiké. Később ez az igazságtalanság lázadásokat, sőt még irodalmi és vallásfilozófiai mozgalmakat is előidézett az iszlám államon belül. Mindenesetre az omajjád korszak (Kr. u. 661-750) végéig a maulá muszlim például még nem tölthetett be vezető állami beosztást, nem részesülhetett a hódító háborúk folyamán szerzett zsákmányból és nem szolgálhatott az elit alakulatnak számító lovashadseregben. S ami a leginkább megalázó volt számukra, hogy az arabok nem szívesen léptek velük házasságra.
   Az úgynevezett „hadíszok” (a prófétának tulajdonított, de a Koránban nem olvasható szólások és mondások később lejegyzett gyűjteménye) egyike Mohamedre hivatkozva leszögezi: „Az imát három dolog tisztátalanítja meg: a vemhes szuka  és a szamár, valamint az állapotos maulá nő”… S ennek a gondolkodásmódnak megfelelően az omajjád korban még sok helyütt a maulák csak az araboktól elkülönített részen imádkozhattak. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a mauláknak sem kellet a szomszédba menniük az arabok „alacsonyabbrendűségének” bizonyítására, mert ezen a téren ők is a prófétára hivatkozva terjesztettek bizonyos hadíszokat.
   Amint azt már említettük, az arabok zárt katonai kasztját mindenütt a meghódított lakosságnak kellett eltartania és kiszolgálnia. Omár kalifa azonban az arab népességen belül is meghatározta a társadalmi hiarerchiát. A muszlimok ekkoriban vették át a perzsa díván (pénzügyminisztérium) intézményét, amelynek egyik fontos feladata lett a hódítások során keletkezett zsákmány pénzadomány (atá’) formájában történő kiutalása az araboknak. Járulékot kaptak a próféta még élő családtagjai, a Kr. u. 622-ben Mohameddel együtt Mekkából Medinába átköltözött régi muszlimok (muhádzsirún), a prófétához Medinában csatlakozott új hívek (anszár), a törzsek tagjai és a katonák. Magyarán: a maulák nem kaptak állami pénzjuttatást.
    Az kinyilatkoztatott próféciára épülő, monoteista vallásokat követő és az iszlámra át nem tért helybeli lakosságot „ahlú dzimmának” (=védelmet élvező népesség) nevezték. A védelmet élvezőket más néven „ahlúl kitábnak” (=a könyv népei) is hívták. A „dzimmi” pedig az eredeti hitét megtartó személy (az ahlú dzimma tagja), aki ebben a „védelemben” részesül a hódító muszlimok részéről. Az újabb és újabb idegen területeket meghódító iszlám a Kr. u. VII. század második felében Medinában kidolgozott vallásideológia értelmében tehát két nagy csoportra osztotta a meghódított népeket: a bálványimádó, politeista pogányokra, illetve a Földközi-tenger térségében akkoriban még többségi monoteista keresztényekre és a zsidókra. A keresztény és a judaista vallás követőit, amint azt már leírtuk, ahlúl kitábnak, azaz a könyv, vagy az írás népeinek nevezték. A zsidók Tórája és a többi ószövetségi könyv, valamint a keresztények újszövetségi iratai (ezen utóbbiak arabul egységesen „indzsíl”, azaz evangélium) ugyanis a muszlimok szemében ugyanolyan monoteista, isteni kinyilatkoztatáson alapuló szent könyv, mint maga a Korán. A különbség csupán annyi, hogy Mohamed és az iszlám színre lépésével ezek a korábbi isteni kinyilatkoztatások elvesztették a jelentésüket, betöltötték az üdvtörténeti küldetésüket, hiszen muszlim fölfogás szerint valamilyen módon mindegyik bele lett foglalva a Koránba. Igen fontos adalék a keresztény-muszlim viszony alakulásának megértéséhez annak a muszlim alaptételnek fömemlítése, miszerint az „indzsíl”, tehát az Újszövetség csak előhírnöke, mintegy beharangozója lehet Mohamed próféta és az iszlám későbbi eljövetelének. Az ilyen előhírnöki szerepükért részesülhettek a keresztények az ahlú dzimmá, azaz a védelmet élvező népesség státusában. A dzimmi státust tehát kizárólag a monoteista vallást követő egyének és közösségek nyerhették el, de később, a különféle külső kényszerítő körülmények hatására például a zoroasztriánus perzsák és más közösségek is élvezhették. A dzimmik, így a vallásukat megtartó keresztények is viszonylagos autonómiában részesültek, mert megtarthatták maguknak a vallási életükben korábban kialakult törvénykezést, elismerték a közösségi szervezeteiket és intézményeiket. Életük és vagyonuk biztonságát, illetve a szabad vallásgyakorlást két fajta adónem fizetésével válthatták meg a hódítóktól: a fejadóval (dzsizjá) és a földadóval (harádzs). (Megjegyezzük, hogy oszmán-török közvetítéssel az arab harádzs szóból ered magyar anyanyelvünk „harácsolni” szava.)

Kápolna a Szent Baramus monostorban


   A fent említett két adónem egyébként valamilyen formában, természetesen nem vallási megindokolással, már a keresztény Bizánci Birodalom területén is szokásban volt, amelyet sok minden mással együtt a hódító arabok átvettek. Az adókat az arabok kezdetben elég rendszertelenül vetették ki a keresztény, illetve más, nem muszlim lakosságra. Később azonban kijegecesedett az a gyakorlat, miszerint a földadót (harádzs) a földbirtokkal bíró muszlimokra, míg a fejadót (dzsizjá) kizárólag a nem muszlimokra vetették ki. Csakhogy a gyakorlati életben ez a módszer is egészen másképpen alakult. A törvény szerint ugyanis az iszlámra már áttért lakosokat föl kellett volna menteni mind a fejadó, mind  a földadó fizetése alól, s e két adónem helyett csak a minden muszlimra kötelező „zakát” elnevezésű,  szegényeket segélyező adót hajthatták volna be tőlük. A medinai kalifátus első időszakában azonban nem nagyon tettek különbséget a két adónem között, s ezenkívül az iszlámot frissen fölvett maulákat továbbra is kötelezték a fejedó és a földadó együttes fizetésére. Nem véletlen, sőt egyenesen jelképes is, hogy Omár kalifát Kr. u. 644-ben mecsetbeli imája közben pont egy olyan maulá gyilkolta meg, aki a hagyomány szerint már nem volt képes elviselni az arabok által kirótt kemény adókat. Egyébként a tömeges betérések idejében az iszlám államot az is visszatartotta a maulák fej- és földadójának elengedésétől, hogy ezzel az intézkedéssel egyszerűen kiürült volna az állandóan hadakozó kalifátus államkasszája…


Ki léphet elsőként a hídra?

A Korán egyértelműen leszögezi, hogy egyetlen emberre sem szabad erőszakkal kényszeríteni az igaz hitet (Korán, 2. fejezet, 256. vers). A gyakorlatban azonban, akárcsak az adófizetés terén, itt is másképpen festett a helyzet, mert a muszlimok a történelem bizonyos korszakaiban és egyes helyeken megkísérelték erővel is terjeszteni az iszlámot. Igaz, azzal az eredendő jó szándékkal, hogy tettükkel megmentsék a világ népeit az istentelenségük előidézte pokolbéli szenvedésektől. A hitet tehát karddal vagy missziós, meggyőző tevékenységgel lehetett terjeszteni. Bizonyos idő múltán azonban kiderült, hogy az új vallást már nem lehet tovább terjeszteni sem dzsiháddal (szent háború), sem újabb területhódítással, sem pedig missziós tevékenységgel.
   S amikor muszlim vallástudósok fölismerték, hogy a hittérítés terén már  megfáradtak, eljutottak a lehetőségeik határára, akkor megalkották azt az áthidaló, mondhatni, elodázó filozófiát, amely szerint a világot két, egymástól merőben elkülöníthető térségre kell fölosztani: 1. Dár el-iszlám (Az iszlám háza, területe), azaz a világnak az a része, ahol az iszlám már uralkodik. 2. Dár el-hárb (A háború háza, területe), azaz a világnak azon térsége, ahol még háborúzni kell, egészen addig, amíg az iszlám ott is győztesen kerül ki a küzdelemből. Igen, a muszlimok a sok hódítás után már belefáradtak az állandó hadakozással is járó hittérítésbe és ezért egyre hosszabb időre kötöttek fegyverszüneti egyezményeket a „hitetlenekkel”, elsősorban az állásait sok helyütt még szilárdan tartó bizánci keresztényekkel. Persze a muszlimok ilyenkor mindig azzal áltatták és nyugtatták meg magukat, hogy a fegyverszünetek majd a lehető legrövidebb ideig tartanak. Egy idő után az iszlám a küldetéstudat ellenére is megtanult együtt élni a történelmi és földrajzi valósággal, illetve a hatalma alá került és a határain kívül levő kereszténységgel. Elsősorban azért tanult meg együtt élni, mert a muszlim harcosok kezdetben óriási területeket és hatalmas lélekszámú tömeget hódítottak meg igen gyors iramban, de az uralmuk alá került népeket később egyre lassabban tudták iszlamizálni. Ekkortól lett igazán jelentősége a muszlim vallástudósok által kidolgozott tételnek, amelynek értelmében az iszlám fennhatósága alá került embereket isteni kinyilatkoztatással rendelkező vallást követőkre, illetve pogány bálványimádókra osztották. Az eredeti fölfogás szerint ezen utóbbiak, tehát a pogányok választhattak az iszlám és a halál között. A gyakorlatban azonban ez a teória is csak írott malaszt maradt.
   De térjünk vissza a „megkülönböztetett” bánásmódban részesített monoteista hívőkre, tehát a keresztényekre, a zsidókra és a szamaritánusokra. Mivel magyarázták azt, hogy a gazdasági csábítás, és néha bizony a fizikai erőszak ellenére is a kereszténységnek és a judaizmusnak nem csak az iszlám őskorában, de máig nagy számú követője van a muszlim arab világ szívében? A muszlim vallásbölcsek úgy magyarázták ezt a számukra kellemetlen jelenséget: a monoteista keresztények és a zsidók úgyis áttérnek majd a próféta hitére, de előbb saját maguknak kell rádöbbenniük arra, hogy korábban nem a helyes utat járták. De addig is tudtukra kell adni, a nap minden órájában éreztetni kell velük, hogy tévúton járnak, az iszlámnál alacsonyabb rendű vallást követnek. Az „észre térítés” egyik hathatós, húsbavágó eszköze a már említett fej- és földadó volt, amit sokszor még az áttérésük után is behajtottak tőlük. További „kijózanító” eljárásnak számított például az, hogy a keresztényeknek nem volt szabad a muszlimoknál magasabb házat építeniük, nehogy úgymond „fejükre nőjenek” az igazhívőknek. Megtiltották, hogy a keresztények új templomot építsenek, vagy a romosat helyreállítsák. Nem engedélyezték a keresztény vallás egyik fontos szokását, az utcai körmenetet és egyéb vallási fölvonulásokat. Vagy a folyón átívelő keskeny hídra keresztény nem léphetett elsőként. Keresztény ember piaci felügyelő sem lehetett, mert ebben a minőségében igazhívőket figyelmeztethetett volna a tisztességes viselkedés és kereskedés szabályaira. Minden muszlimnak előre kellett köszönni, függetlenül attól, hogy a szembejövő igazhívő ötéves kisgyerek vagy nyolcvanéves aggastyán. S ezenkívül további hasonló, mai szemmel nézve ostoba és megalázó törvények voltak érvényben. A középkori történetírás ezeket a fent említett intézkedéseket „Omár törvényeinek” vagy „Omár szerződésének” nevezi. A kirekesztő törvényeket egyébként tévesen a Kr. u. 634-644 között uralkodott második ortodox kalifának, I. Omárnak tulajdonítják. A történelmi igazság ezzel szemben az, hogy ezek a törvények jóval később, a Kr. u. 717-720 között regnált II. Omár omajjád kalifa idejében keletkeztek. Az egymást követő kalifák aztán hol szigorítottak, hol enyhítettek ezeken a kétségkívül megalázó, de az emberi történelemben nem egyedülálló törvényeken.
   Az omajjád kalifátus korának vége táján más szempontból nézve is érdekesen alakult az iszlám, illetve a fennhatósága alá került vallási és etnikai közösségek közötti viszony. Az óriási területek elfoglalása azzal is járt, hogy az arab nyelv kulturális központjától távolodva egyre kevésbé tudták arabizálni az uralmuk alá került idegen ajkú népeket. Később szép lassan abba is bele kellett nyugodniuk, hogy már iszlamizálni sem voltak képesek a távoli vidékek, vallásilag szilárd alapokon álló népeit. Magyarán: az egyre nagyobb területeket meghódító, s az állandó hadakozásba belefáradt muszlim arabok kénytelenek voltak tényként elfogadni, hogy a keresztényeken, a zsidókon és a szamaritánusokon kívül például a zoroasztriánusok, a hinduk és más vallások hívői közül is tömegesen nem vették föl az iszlámot.
   A kereszténység és az iszlám történelmi együttélését tárgyalva mindenképpen össze kell hasonlítani a két világvallás bizonyos történelmi korokban követett hittérítési módszereit. Persze a hely szűke miatt e téren is csak bizonyos helyek és korok említése jöhet szóba. Mindenképpen lényeges különbség van az úgynevezett nyugati, tehát európai kereszténység és a keleti gyökerű iszlám hittérítési módszerei között. A lényeges eltérés az, hogy a keresztény Európa – a diaszpóra zsidóságán kívül – még megalázó törvények alkalmazása árán sem volt hajlandó eltűrni más vallásokat az általa ellenőrzött területeken. Európában előbb vagy utóbb minden népnek és országnak meg kellett keresztelkednie, ha életben akart maradni. Ezen a földrészen, egészen a XX. századig a zsidókon kívül tehát még szigetként sem maradhattak meg ősi hitükön egyes nem keresztény vallási közösségek. A magyar honfoglalás korabeli, illetve az utána következő időszak történelméből ezt a jelenséget mi nagyon is jól ismerjük. Az éppen csak kereszténnyé vált Európában forró ólmot öntöttek az új hitet fölvenni vonakodók fölébe, de rosszabb esetben föl is négyelték… Most nem kívánunk kitérni az előbb említett korszaknál jó fél évszázaddal későbbi inkvizíció eszközeire vagy az amerikai földrészt meghódító spanyolok, portugálok, illetve kisebb mértékben az angolok „népszaporulatot ösztönző” missziós tevékenységére. Az iszlám tehát sok esetben kizárólag azért alázta meg a keresztényeket, hogy azok térjenek át az általa igaznak tartott hitre. S ezenkívül a fentebb említett kirekesztő törvényeket is csak az iszlám első évszázadaiban érvényesítették. De később, amikor az muszlim vallási és politikai vezetők „világmegváltó” küldetésének heve a nehézségek láttán egyre jobban lelohadt – azaz, rájöttek arra, hogy képtelenek tovább iszlamizálni az emberiséget -, a kirekesztő törvények szigora is egyre inkább enyhült.


Trianon emlékmű