Hering József: Jézus és Mohamed vallása a történelemben - Kell-e féltenünk kereszténységünket az iszlám európai térhódításától? -3. rész


dokumentum, tanulmány, vallás


A Fájdalmas Szűz nesztoriánus templom Bagdadban

Sorozatunk legutóbbi részében a Mohamed próféta Kr.u. 632-ben bekövetkezett halála utáni közel három évtizedes medinai ortodox kalifátus, majd a rákövetkező 140 esztendős, már Damaszkuszban székelő Omajjáda Kalifátus idején a muszlimok uralma alá került területek keresztény népei és egyházai sorsának alakulását tárgyaltuk. Szóltunk arról is, hogy az akkor már lassan halódó bizánci keresztény világbirodalom területén létezett különféle nemzeti keresztény egyházak a hivatalos konstantinápolyi egyház erőszakos liturgiai és nyelvi beolvasztási kísérletei, illetve a központi politikai hatalom által a provinciák nyakára ültetett adóbehajtók túlkapásai és kegyetlensége miatt az Arab-félszigettől északra elterülő ázsiai és észak-afrikai vidékek lakossága valósággal felszabadítóként üdvözölte a Kr. u. VII. század közepe táján érkező hódító muszlim seregeket.
   Jeruzsálemben és a kereszténység számára szintén szentnek számító többi szentföldi városban az Omajjáda kalifák a pompás bizánci keresztény egyházi és világi építmények ellensúlyozására nem sokkal a hódítás után nagyszabású építkezésekbe fogtak. Palesztina után hasonló folyamat ment végbe Szíriában és Egyiptomban is. S közben, amint azt részletesen kifejtettük, a hódoltatott területek keresztény, zsidó, szamaritánus, zoroasztrianus és az egyéb vallások eredeti hitükhöz továbbra is ragaszkodó hívőit a muszlimok bizonyos gazdasági és társadalmi megszorításokkal igyekeztek jobb belátásra bírni. Más szóval, ezekkel a szankciókkal az egyre inkább terjeszkedő új világbirodalom azt szerette volna elérni, hogy minél többen és több helyütt vegyék föl Mohamed próféta vallását.
   A sorozat mostani részében az iszlám hódítását túlélt és máig létező ősrégi, keleti keresztény egyházról, az asszír vagy más néven nesztoriánus keresztényekről szólunk. S ezúttal megszakítva az eddigi gyakorlatot, amely szerint egy-egy keresztény közösség sorsát csak az iszlám bizonyos korszakának lezárulásáig tárgyaltuk, ezúttal a nesztoriánusok történetét szinte napjainkig követjük. Mindezt persze csak nagyvonalakban, a teljességre való törekvés szándéka és lehetősége nélkül. S mivel sorozatunk előző részében nem tettük, ezért a mostaniban mindenekelőtt röviden fölidézzük a nesztoriánus kereszténység történelmi életterének, Irak és Perzsia muszlim meghódításának a krónikáját.


Az asszír keresztény lobogó


Árják és szemiták küzdelme Mezopotámiában

II. Hoszrou perzsa uralkodó (Kr. u. 579-591) rettenetesen meggyöngítette birodalmát a Bizánc ellen vívott örökös csatározásaival. S amint azt már korábban is  említettük, II. Hoszrou a Szászánida Birodalom szétforgácsolásának, majd önfelszámolásának ostoba folyamatában többek között elpusztította a hódító muszlimokkal szemben országa védőpajzsának számító, s akkoriban már jórészt keresztény alattvalók lakta Híra, azaz a Lahmida ütközőállamot. Perzsiát ezenkívül a birodalom határain belüli vallási ellenségeskedés is jelentősen meggyengítette. Dúlt ugyanis a harc a hivatalos állami vallásnak számító zoroasztrianizmus, az abból kivált manicheusok, illetve a Perzsia területén akkor már a legnépesebb keresztény vallási közösségnek  számító nesztoriánusok között. Persze a csatakép ezzel még nem teljes, mert a perzsa birodalom területén a különféle keresztény áramlatok is megvívták a saját kis belharcukat. A zoroasztriánus hívők és a különféle keresztény egyházak követői is komoly ellenségeskedés volt. S mindezt tetézve akkoriban már faji, kulturális és nyelvi türelmetlenség is dühöngött az árják és a maguknak egyre nagyobb életteret kikanyarító szemiták között. Mondhatnánk úgyis - a földrajzi térséget figyelembe véve talán egy kicsit jelképesen is -, hogy a lehanyatlóban levő Szászánida Birodalomban lezajlott sokrétű belső torzsalkodás nem volt más, mint a szittya átok át- vagy visszavetítése Mezopotámia tájaira. Vagy talán onnan szüremlett be a Kárpátok koszorúzta vidékünkre?
   Irak, azaz a történelmi Mezopotámia déli részének birtoklásáért vívott döntő ütközetre Kr. u. 637-ben Kádiszijjá település mellett került sor. A csatában a jóval kisebb lélekszámú, de jobban motivált muszlim arab harcosok legyőzték a perzsákat, majd nemsokára a birodalom fővárosa, Ktésziphón is elesett. Az ősi Szúza, az ószövetségi Susán, illetve a mai iráni Hamadán városa mellett Kr. u. 641-ben lezajlott csata pedig már végleg megpecsételte az egész Szászánida Birodalom sorsát.
   Amint azt fentebb már említettük, a Szászánida Birodalom legerősebb keresztény egyházát a muszlim arab hódítás idején a nesztoriánus, vagy más néven asszír monofizita keresztények alkották. Nesztoriusz konstantinápolyi pátriárka a Kr. u. 431-ben Efezusban tartott 3. egyetemes zsinaton megkérdőjelezte azt a korábbi hivatalos dogmát, miszerint Jézusnak egyszerre két, isteni és emberi természete van. Más szóval, Nesztoriusz követői elvetették a Jézus kettős természetét (diofizitizmus) hirdető hivatalos bizánci ortodox egyház dogmáját. Markabta városában Nesztoriusz hívei kimondják az Antiochiától és Konstantinápolytól való teljes függetlenségüket, elszakadásukat. A Kr. u. 489-ben Nesztoriusz követőinek egy nagyobb csoportja Perzsiába érkezett és ettől kezdve a Szászánida Birodalom határain belül is elkezdik szervezni és terjeszteni a saját, nemzeti, Jézus egy természetét valló, tehát monofizita egyházukat. A bizánci ortodox egyház és a vele egy húron pendülő császári hatalom természetesen azonnal elkezdte üldözni a „tévelygő” és „eretnek” nesztoriánusokat, akiket akkor még szívesen befogadott a Konstantinápollyal ellenséges viszonyban levő perzsa birodalom. A nesztoriánus keresztények az idő múlásával azonban egészen az iszlám hódításig egyre többször voltak kitéve a Szászánida Birodalomban hivatalos vallásnak számító zoroasztriánus egyház részéről megnyilvánuló nemzeti és vallási üldözésnek. Így aztán nem csoda, hogy akárcsak a szentföldi és a szíriai keresztények, Perzsiában is fölszabadítóként fogadták Jézus tanainak követői a hódító muszlim arab seregeket. A korábban Perzsiába menekült nesztoriánusok azért is örültek a muszlim hódításnak, mert tudták, hogy az arabok nem csak a Szászánidákat győzik le, hanem egyben legfőbb ellenségüket, a bizánci birodalmat is jelentősen meggyengítik.
   A fajilag ekkor már erős árja iráni alapokon álló, többségükben perzsa nesztoriánus keresztényeket a szemita arabok már nem tudták olyan gyorsan arabizálni és iszlamizálni, amint azt már vidékek hódoltatott népeivel tették. Az arameus  nyelviségét, keresztény vallását és faji különállóságát megtagadni nem hajlandó perzsiai és mezopotámiai nesztoriánusok jelentős része a muszlim arab berendezkedés után inkább ismét tovább vándorolt. A Kr. u. VII. században végbement muszlim arab hódítást követő hét évszázad folyamán a Mezopotámiából kirajzó nesztoriánusok eredményes missziós munkát végeztek Mongóliában, Indiában, a Kászpi-tenger partvidékén és Kínában, ahová szépen átplántálták a virágzó vallási és világi kulturát ápoló egyházközösségeiket. Szamarkand városa például így lett a nesztoriánus keresztények híres püspöki székhelye. S azok a nesztoriánusok pedig, akik elfogadták az iszlám uralmát, tehát maradtak a mai Irán és Irak területén, az Abbászida Kalifátus idején (Kr.u. 750-1258) Bagdadba helyezték át a patriárka székhelyét. A különböző tudományok, a teológia és a művészetek fellegvárának is számító Bagdadban a Abbászida kalifák szívesen alkalmazták a nyelveket jól tudó, kitűnő intellektuális képességekkel megáldott nesztoriánusokat. Elévülhetetlen érdemeket szereztek a keresztények azzal, hogy az ókori görög filozófusok és irodalmárok műveinek arab nyelvre fordításával megismertették a muszlimokat a hellén kultúra értékeivel. A lélekszámát tekintve nem sok, de jelentős befolyással rendelkező keresztény közösség maradt az Abbászida Kalifátus területén. S ez a folytonosság tette lehetővé, hogy a későbbi korokban, a mai Irakban és Iránban megújulhasson az ősi nesztoriánus egyház. Timur Lenk hordái a XIV. században Mezpotámiába is betörtek és szinte teljesen elpusztították a nesztoriánus keresztények infrastruktúráját.
    Kr. u. 1551-ben, már az Oszmán Török Birodalom alattvalóiként számos nesztoriánus gyülekezet csatlakozott a Római Katolikus Egyházhoz. A Vatikán elsőbbségét elfogadó közösségeket ezután nevezik káldeusoknak, káldeus katolikusoknak vagy keleti szír keresztényeknek. A római katolicizmus kebelére meg nem tért nesztoriánus közösségeket pedig ettől kezdve hívják asszír vagy nesztoriánus keresztényeknek.


Az ősi Asszíria népe
                                                                                                            
A Közel-Kelet egyik legősibb keresztény közösségének, az iszlám uralma alatt élő asszír vagy más néven a nesztoriánus egyház híveinek sokszor jutott osztályrészül az elűzetés, a menekülés és az önkéntes továbbvándorlás. Így volt ez az elmúlt száz esztendő folyamán is, de erre majd később még visszatérünk.
   De miért nevezik a nesztoriánusokat asszír keresztényeknek is? Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy ezen utóbbi névvel leginkább maguk a nesztoriánusok illetik a saját vallási és népi közösségüket. A sokszor és igen kemény üldöztetéseknek kitett nesztoriánus keresztények a bizánci ortodox egyháztól történt elszakadásuk után jóformán mindenütt és mindenkor kisebbségben, más fajú és vallású népek között léteztek. A megalázott, üldözött, de büszke ember vagy közösség mindig belekapaszkodik valamibe, ami tartást és kitartást biztosít számára. Tény az, hogy a nesztoriánus keresztények azt állítják magukról, hogy ők az ókori asszír birodalom népének egyenes leszármazottai. Szerintük az asszír birodalmat az ókorban legyőzték ugyan a perzsa-méd seregek, megszűnt az asszír államiság, de ők, a nesztoriánus keresztények az üldöztetések ellenére is máig megőrizték az etnikai különállóságukat. A jelenség etnopszichológiai magyarázata az, hogy egy kicsi, gyenge és az elmúlt évszázadokban a környezetének egyre inkább kiszolgáltatott vallási közösség a történelem egyik hatalmas és erős birodalmának emlékébe kapaszkodik. A modern kor történészei viszont úgy értékelik az asszír múlttal való büszkélkedést, hogy a nesztoriánus vallási közösség a XIX. században színre lépett európai nacionalizmusok példájára a függetlenség és a saját államiság elnyerésének reményében magát nemzeti és népi jelleggel ruházta föl. S amint később látni fogjuk, éppen ez a nemzeti és vallási függetlenségbe vetett remény okozta a nesztoriánusok XX. századbeli nagy tragédiáját és újabb elűzetését.

A nesztoriánus kereszt


Csak a csatlós a vesztes

A Nesztoriusz elindította egyházszakadás után a nesztoriánus egyház kezdetben két főbb területen tevékenykedett, illetve építette ki az infrastruktúráját: a mai Törökország területén levő hegyvidéki Kijári körzetben, illetve a mai Iránban található síkvidéki Urmia-tó környékén. Így aztán kezdettől fogva két, egymástól jelentősen különböző nagyobb közel-keleti nesztoriánus keresztény közösségről beszélhetünk: a síkvidéki és a hegyvidéki nesztoriánusokról.
   A nesztoriánusok történetében fordulópontnak számít a XIV. század, s azon belül is a Timur Lenk hordái okozta hatalmas anyagi és emberi veszteség, mert ettől kezdve ez a közösség egyfolytában a megállíthatatlan fogyatkozás és a hanyatlás korszakát éli. Egyre kisebb szigeteket képeznek az örmény keresztények, a törökül beszélő szunnita muszlimok, az arab nyelvű szunnita muszlimok, a kurd szunnita muszlimok és a perzsa síita muszlimok tengerében. A nesztoriánizmus ekkortól már nyelvileg, vallásilag és etnikailag értve is csak egy parányi kisebbség az őt környező ellenségei között. A megalázott, üldözött kisebbség érzése a XIX. századi nagy világtörténelmi változások idejére már teljesen úrrá lett a nesztoriánus keresztények szemléletén és mentalitásán. A megalázottság érzéséhez nagyban hozzájárult az a szerencsétlen fejlemény is, hogy a XIX. század 20-30-as éveiben a szintén saját állam nélküli kurd nép fölkeléseinek első számú célpontja nem a térség ura és elnyomója, az Oszmán Török Birodalom, hanem a nesztoriánus keresztény közösség volt.
   Az első világháborúban a Közel-Kelet birtoklásáért az európai imperialista nagyhatalmak és a halódó török birodalom között folyó háború a nesztoriánusok számára ismét fölcsillantotta a függetlenség reményét. A világháború kellős közepén, 1915 májusában az arámeus nyelven Már Sámúnnak nevezett patriárka elnökletével összeült az asszír keresztényeket irányító vallási-törzsi „bölcsek tanácsa” és meghozta azt a szerencsétlen döntést, amelynek néhány esztendő múlva igen tragikus következményei lettek. A tanácskozás alapgondolata az volt, hogy az európai keresztény hatalmak hadseregei akkor már a Közel-Kelet térségében is harcoltak és mindenki előtt világos volt a térséget négy évszázada uraló Oszmán Török Birodalom katonai veresége. A nesztoriánus keresztények jogosan bíztak benne, hogy valamilyen hasznot ők is húzhatnak az európai hittestvéreik várható győzelméből. Az asszír keresztény közösség mindenképpen szeretett volna ebből a történelmi helyzetből politikai tőkét kovácsolni. Magyarán szólva, a térséget támadó európai keresztény hatalmaknak fölajánlott szövetségük és segítségük fejében szerettek volna kitörni a hosszú évszázadok óta tartó elszigeteltségükből. De még tovább megyek: titkon már azt is remélték, hogy a muszlim törökök veresége után a Közel-Keletnek ezen a vidékén talán a régóta dédelgetett álmukat, a saját állami függetlenségüket is elnyerhetik. Csakhogy a nesztoriánusok ekkor még nem gondolhatttak a pánarab ideológia és az európai, elsősorban a brit nagyhatalmi érdekek találkozására. Nem voltak tisztában azzal, hogy az angolok – akárcsak másutt és más népekkel – a nesztoriánusokkal kötött egyezményt is lelkiismeret-furdalás nélkül fölrúgják, szövetségeseiket szenvtelenül magukra hagyják. Az 1915-ös nesztoriánus ülésen tehát úgy döntöttek, hogy ez az ősi keleti keresztény közösség az európai nagyhatalmak szövetségese, kiszolgálója lesz a törökök, majd később a helybeli arabok ellen. Amint fentebb már leszögeztük, ez a lépés végzetessé vált az asszír kereszténység számára.
   Az első nem várt esemény az volt, hogy a világháborús fronton nem úgy alakult a hadi helyzet, amint azt korábban a nesztoriánusok és az európai nagyhatalmak remélték. A cári orosz hadsereg ugyanis nem tudott rést ütni a szívósan védekező törökök frontvonalán, s ezért a Kaukázus vidékén nem jöhetett létre a fegyveresen föllázadt nesztoriánusok és az orosz erők egyesülése. Pedig erre a lehetőségre a nesztoriánosuk azért is áhítoztak, mert 1912-ben számos iráni hittestvérük csatlakozott az orosz ortodox egyházhoz.  Az orosz katonai fiaskó miatt a nesztoriánusok körében pogromot hajtottak végre a köröttük élő különböző muszlim népek. Mindenki összefogott ekkor ellenük és ott irtották őket, ahol csak tudták. Meg kell jegyezni azonban, hogy a különböző muszlim vallású népek által a nesztoriánusok körében elkövetett népirtás méreteiben nem volt olyan elképesztő nagyságú, mint az örmény keresztényeket sújtó genocídium.
   A Kijári vidék hegyláncai közé bezárt, ostromlott nesztoriánusok előtt 1917-ben ismét földerengett egy halvány reménysugár. A török hadsereg vonalain keresztül ugyanis brit titkosszolgálati tisztek szivárogtak be a nesztoriánusok lakta településekre és újabb ígéretekkel kecsegtették a már szinte teljesen hitét és reményét vesztett közösség vezetőit. A történészek mind a mai napig nem tudták kideríteni, hogy pontosan mit is mondhattak, ígérhettek az ostromlott keresztényeknek a brit titkosszolgálati tisztek. Talán azt, hogy a háborús győzelem után elnyerik az annyira vágyott függetlenséget, ha tovább folytatják a törökök elleni fegyveres harcot? Vagy valami mást? Ezt ma még senki nem tudja pontosan, mert a beszivárgó brit tisztek és a nesztoriánus közösség vezetői közti 1917-es megbeszélésekről nem maradt fönn jegyzőkönyv vagy más írásos emlék. De az biztos, hogy valamilyen fontos ígéretet mégiscsak tehettek az angolok, mert a kétségbeesett helyzetben levő nesztoriánusok nem sokkal a tisztek látogatása után megkísérelték fegyveresen áttörni a török katonai vonalakat az Irakban harcoló brit egységek irányába. Az áttörés csak részben volt sikeres, mert a harci cselekmények következtében több ezer nesztoriánus meghalt, fogságba esett vagy éhen halt. De a remény még az újabb súlyos vérveszteség után is tovább élt, hiszen más kis népekhez hasonlóan, az első világháború csatazajának elültével a nesztoriánusok hittek és bíztak Wilson amerikai elnök híres-hírhedt 14 pontjának ígéreteiben. De ekkoriban igazán már csak a britekben bízhattak, hiszen az 1917-es októberi forradalom egyik következményeként a keresztény cári Oroszország katonái is eltűntek erről a vidékről. S akik később a helyükre léptek, a bolsevikok, azoknak meg nem az volt a legfontosabb gondjuk, hogy megsegítsék a muszlimok szorongatta nesztoriánus keresztényeket. A közösség elöljárói ekkor már csak abban reménykedtek, hogy London betartja az 1917-es titkos találkozón tett, általunk pontosan nem ismert ígéreteit.
   A történelmi igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az első világháború után a brit politikai és katonai vezetés hatalmas dilemma előtt állt az Irak földjére menekült nesztoriánusok jövőjét illetően. Ha visszatelepítik őket a Kijári vidékére, arra a helyre, ahol föllázadtak a törökök ellen, akkor a nesztoriánusok körében a helybeli muszlimok elkövethettek volna egy újabb népirtást. Fölmerült egy olyan megoldás is, hogy Iránban telepítik le őket. De végül ezt a lehetőséget is elvetették, mert a kezdeti időktől eltekintve a nesztoriánusok a síita perzsa muszlimoktól gyakran és sokat szenvedtek. Így aztán maradt az egyedüli ésszerű elképzelés, hogy véglegesen letelepítik őket az angolok által katonailag megszállt Irak területén.
   A török hegyek közül kitört és egyéb helyekről származó nesztoriánusokat a brit hadvezetés már 1917-1918 folyamán elkezdte letelepíteni a Bagdadtól keletre levő és a hírekben manapság olyan sokat szereplő Baakúbá városban létesített táborban. Csakhogy itt bekövetkezett egy újabb nem várt baj. A hegyvidéki életmódhoz szokott asszír keresztények körében a síkvidéki Baakúbában fölgyorsult az elhalálozás, s a közösséget megtizedelték a különféle betegségek. S ami a legsúlyosabb csapás volt számukra az, hogy az új, szokatlan viszonyok között megindult az ősi törzsi kötelékek fölbomlása. Közben a kurdok ismét lázadoztak, ezúttal már nem a törökök, hanem a megszálló britek ellen. A kurd fölkelők még a Már Sámúnt, a nesztoriánus pátriárkát is meggyilkolták. A hagyományos belső szervezettség fölbomlásával, az új körülmények közepette az 1917-1932 között Irak földjére telepített nesztoriánusok egy része a keserű tapasztalatok miatt szeretett volna visszatérni a Musztafa Kemál által 1924-ben létrehozott modern kori török állam területén levő régi lakóhelyére, a hegyek közé. Mások viszont brit segítséggel és védelem alatt területi autonómiát követeltek. Csakhogy a győztes imperialista nagyhatalmak a háború után fölosztották egymás között a Közel-Keletet is, miközben nagy léptekben haladt előre a Lord Balfour által még 1917-ben nyilatkozatban megígért „zsidó nemzeti otthon” megvalósítása Palesztinában. Ekkor már a brit nagyhatalmi érdek azt diktálta, hogy London előnyben részesítse az akkoriban vonalzóval meghúzott nemzeti határok közé szorított, de jórészt még ilyen-olyan angol befolyás alatt levő arab országokkal való jó viszonyt. A pánarab ideológia lázában élő Közel-Keleten az angolok a palesztinai zsidó érdekek védelmezése miatt már úgyis összerúgták a patkót az arab nacionalistákkal, s ezért a nesztoriánus keresztényeknek Irakban adandó autonómiával nem kívántak újabb konfliktust előidézni.


A Marganita című nesztoriánus irat részlete


A harmadik exodus

A nesztoriánusok autonómiát tehát nem kaptak, s a Törökországba történő visszatelepülés gondolata is szép lassan lekerült a napirendről. Az új helyükön a megélhetési források hiányában egyre inkább az Irakot megszálló britek kiszolgálóivá váltak, amiért viszont még jobban gyűlölték őket a muszlim szomszédaik. Az asszír keresztények tömegesen álltak be az angol fegyveres és titkosszolgálati alakulatok soraiba. Nem is számított nagy meglepetésnek, hogy miután a britek 1932-ben elhagyták Irakot, rá egy esztendőre az új iraki nemzeti hadsereg rettenetes pogromot vitt véghez a nesztoriánus keresztények körében. Csak az észak-iraki Simel faluban hatszáz keresztényt gyilkoltak le az iraki katonák.
   Az újabb tragédia végleg rádöbbentette a nesztoránusokat arra, hogy a korábbi történelmi lakóhelyeiken, Iránban, Irakban és Törökországban a britek távozása után nem lesznek képesek létezni. Bekövetkezett a tömeges elvándorlás Irakból. A franciák bíztatására egy részük áttelepült a szomszédos Szíriába és Libanonba. Manapság Szíriában 30-40 ezer, míg Bejrútban és egész Libanonban mindössze 3-4 ezer nesztoriánus él. A szentföldi szent helyek környékén Betlehemben, Názáretben és Jeruzsálemben is létezik egy kisebb, 3-4 száz lelket számláló közösség. Irakban manapság körülbelül 30-40 ezer lelket számláló nesztoriánus közösség él. A leghíresebb korunkbeli iraki káldeus katolikus keresztény az 1936-ban, Moszul városában született Tarík Azíz, volt iraki külügyminiszter, majd az Amerika vezette idegen megszállásig hazája miniszterelnök-helyettese. Több más vezető iraki politikussal együtt jelenleg Tarík Azíz is a betolakodók kínzókamráiban raboskodik.
    Az ősi nesztoriánus, vagy más néven az asszír keresztény egyház híveinek döntő hányada az első világháború után megindult óriási kivándorlási hullámok következményeként manapság a közösség bölcsőhelyén kívül, s a Közel-Kelet térségétől is távol, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban él.