Hering József: Jézus és Mohamed vallása a történelemben - Kell-e féltenünk kereszténységünket az iszlámtól Európában - 4. utolsó rész


dokumentum, tanulmány, vallás


Az egyiptomi menekülés ábrázolása kopt ikonon


A fáraók népének keresztény utódai

   Jézus Krisztus életének első három esztendeje Egyiptom földjén telt el. Ez még akkor is tény és valóság, ha az európai kereszténység az üdvtörténetnek erről az időszakáról nem sokat beszél, illetve szinte semmit nem tud. Pedig Egyiptom az egyetemes kereszténység számára éppen azáltal számít megszentelt földnek, hogy a Szent Család Heródes király üldözése elől ebbe az országba menekült. Szent Máté evangéliumában olvashatjuk, hogy az Úr álmában szólította föl Szent Józsefet, a názáreti ácsot, hogy fogja a gyermeket és az anyját, majd tüstént meneküljenek Egyiptomba Heródes haragja elől. A Szent Család közel három esztendős egyiptomi tartózkodásának emlékeit és helyszíneit a helybeli kopt keresztények, az ókori fáraók népének ivadékai ma is büszkén emlegetik és mutogatják a hazájukba látogató idegeneknek.
   E sorok írója a múlt század 80-as és 90-es éveiben a Szent Család hajdani menekülésének útvonalát követve, a Sinai-félsziget északi peremén átbuszozva többször is megjárta Egyiptomot. Különösen nagy élményt jelentett a jelenlegi egyiptomi főváros és környéke, ahol egy leszűkített térségre összpontosítva Kairó szinte ezüsttálcán kínálja négy hatalmas civilizáció, a fáraók korabeli Egyiptom, a zsidóság, a kopt közösség és kereszténység, valamint az iszlám emlékeit. A nagyváros és közvetlen környéke valósággal árasztja magából ezeknek a civilizációknak a hangulatát. Egyetlen városon belül meglátogathatjuk az európai hatalmak módszeres fosztogatásai ellenére is hihetetlenül gazdag gyűjteménnyel rendelkező Egyiptomi Múzeumot, az egykor nagymennyiségű genízát (elhasználódott, és ezért lassú elporladásra ítélt írásos dokumentumot) magában rejtő ó-kairói Ben Ezra zsinagógát, a Kopt Múzeumot és az Iszlám Művészeti Múzeumot. Vagy a fővárostól mindössze 12 kilométerre levő gízai piramisokat.
   A keresztény vallástudósok Szent Máté közlésére alapozva hangsúlyozzák, hogy a gyermek Jézus Krisztusnak az evangéliumban csak igen szűkszavúan említett egyiptomi tartózkodását már az ószövetségi Hóseá (Ozeás) könyvében, mint próféciát olvashatjuk: „Ifjú volt még Izráel, amikor megkedveltem. Fiamat Egyiptomból szólítottam el” (Ozeás 11, 19.) Az idézett ószövetségi verset a keresztények tehát a gyermek Jézus egyiptomi tartózkodására, illetve a Heródes halála utáni hazatérésére vonatkoztatják. Szent Máté evangéliumának az Egyiptomba való menekülés történetét megörökítő részében – szintén igen rövid közlés formájában - az olvasható, hogy a Szent Család Heródes halála után visszatérhetett a Szentföldre, s így beteljesedett az Ozeás könyvében leírt prófécia.


Amiről Európában keveset tudunk

A Szent Máté evangéliumának elején (Máté 2, 13-14) leírt menekülés utáni egyiptomi esztendők történéseiről egy árva szóval nem történik említés a kereszténység által kanonizált bibliai könyvekben. Az üdvtörténet egyiptomi időszakának naivan szép, folklorisztikus fordulatokban gazdag eseményeit viszont bőségesen közlik az úgynevezett apokrif, tehát a szent könyvek gyűjteményéből kihagyott művek. Az Újszövetség „mulasztását” hivatott pótolni például a Kr. u. IV. században keletkezett Theophilosz látomása, az arab nyelven írt A Megváltó gyermekségének evangéliuma és a jóval később összeállított Pszeudo-Máté evangéliuma, illetve más, különféle nyelveken hagyományozott könyvek.
   A betlehemi Születés-templom közelében levő, úgynevezett Tejbarlangból elindulva, Hebron és Beér-Sevá városán keresztül, majd a Sinai-félsziget északi peremén, sokszor a Földközi-tenger partjával párhuzamosan futó ősi karavánúton Egyiptom, majd azon belül Felső-Egyiptom felé haladva a Szent Család hosszabb-rövidebb ideig több tucat helyen is tartózkodott, megpihent vagy éppen megbújt. Egyiptomban manapság szinte mindenütt kopt keresztény templomok és kolostorok őrzik a gyermek Jézus és szülei tartózkodási helyének az emlékét. A Szent Család egyik ilyen nevezetes egyiptomi állomása volt a jóval későbbi muszlim arab hódítás idején is jelentős katonai és polgári településként ismert, még a rómaiak által épített Babülon erőd. Impozáns romjai még mindig állnak. Az egyiptomi arab dialektusban Miszr el-Atí’ának vagy Miszr el-Adímának mondott mai Ó-Kairóban, a hajdani Babülon erőd területén találjuk a kopt kereszténység egyik büszkeségét, az Abú Szergá, azaz a Szent Szergiusz templomot. A kopt szünaxarion (magyarul: az egyház ünnepeit, nevezetes emléknapjait és szentéletű egyéniségeit fölsoroló évkönyv) arról is tudósít, hogy a Szent Család a Babülon erődben, pontosabban a köréje épült, valószínűleg Júdeából kivándorolt zsidók által is lakott polgárvárosban időzött, amikor elérkezett hozzájuk a Heródes haláláról szóló hír. Itt tudták meg, hogy elmúlt a veszély, elindulhatnak hazafelé, a galileai Názáretbe. Az egyiptomi kopt keresztény hagyomány szerint a mostani Abú Szerga templom alatti kriptában (altemplomban) helyén állt szobácskában húzták meg magukat az útra kelés előtti napokban. A keresztények szemében szent helynek számító altemplomi barlangot és a benne kiépített kápolnát a közeli Nílus vízállásától függően elég gyakran ellepi a talajvíz, s ilyenkor elzárják az érdeklődők elől.
   Amint fentebb már leírtuk, Jézus Krisztus három esztendős egyiptomi tartózkodására igen büszkék a helybeli kopt keresztények. S talán ennek a máig élő hagyománynak is köszönhetően Egyiptom az egyetlen olyan arabbá és muszlimmá lett ország (legalábbis Észak-Afrikában), ahol nagyobb lélekszámú keresztény közösség mostanáig képes dacolni a Kr. u. VII. század közepén odaérkezett hódítók vallásával, az iszlámmal. Egészen másképpen alakult az őslakosság nyelvének, a koptnak a sorsa, amely a muszlim arab hódítás utáni időszakban viszonylag elég gyorsan holt nyelvvé vált. Az arabot már a Kr. u. 710-ben, tehát alig hét évtizeddel Egyiptom meghódítása után megtették az államigazgatás egyedüli és kizárólagos hivatalos nyelvévé. A fáraók korától egészen az arab hódítás első időszakáig élő nyelvként használt ősi koptot ezután már csak a felső-egyiptomi színtiszta keresztény falvakban, a külvilágtól teljesen elzárt sivatagi kolostorokban és a liturgia nyelveként használták. De ezeken a helyeken is csak a Kr. u. X. századig.


A kopt elnevezés átváltozásai

    De valójában kik is a koptok, hányan vannak manapság, hol és milyen körülmények élnek az őket körülvevő muszlim arab tengerben? A kopt keresztények a demográfiai robbanás összes hátrányát megszenvedő, a XXI. század hajnalán már 70 milliós Egyiptom összlakosságának mintegy 10-12 százalékát teszik ki.  Más szóval, úgy 8-9 millióan lehetnek, de egyes kutatók szerint akár 10-12 millió kopt keresztényről is beszélhetünk. A pontos lélekszámukat ugyanis nem tudhatjuk, mert az egyiptomi muszlim hatóságok és kutatók inkább hajlanak az ottani keresztények számának csökkentésére, míg maguk az érintettek pontosan ennek az ellenkezőjében érdekeltek. Amint azt már említettük, az egyiptomi koptok időközben nyelvükben teljesen elarabosodtak, de még a muszlim arab környezetükre jellemző bizonyos szokásokat is átvettek a hódítóktól, illetve kényesen ügyelnek arra, nehogy fölbőszítsék a manapság már  többségi lakosságot. Jó példa ezen utóbbi igyekezetükre az, hogy egészen a legújabb korig a kopt templomok külsején, homlokzatán nem voltak az európai keresztény templomokra – legalábbis a katolikusokra – jellemző, figyelmet felkeltő szobrok, domborművek, mozaikok vagy más ornamentikai elemek. A kopt templomok külső falai ezért aztán általában csupaszok, szürkék és a környezetükben megbújók voltak. A hivalkodóan magas harangtorony is hiányzott. Az óvatosság további példájaként kell említenünk azt, hogy a misebor és az áldoztató bor, arabul az „ábárká” a koptoknál mazsolából készül, s ezért nem tartalmazza az iszlám törvényei által szigorúan tiltott alkoholt. Lehetőleg ők sem fogyasztanak sertéshúst, a fiúgyermekeiket körülmetéltetik és a falvakban a kopt asszonyok is elfátyolozzák az arcukat. A kereszténységüket megtartó koptok az arab hódításig, majd a rákövetkező időszakban az Egyiptomot elfoglaló népek jelenléte miatt fajilag ugyan többször is fölhígultak, de ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a fáraók korától egészen máig megőrizték a népi jellegzetességeiket és különbözőségüket. Másságuk miatt az egyiptomi kopt keresztényeket ezért nyugodtan nevezhetjük az ókori fáraók népe XXI. században is tovább élő leszármazottjainak.
   A görögök már Hérodotosz (ő írta le először, hogy „Egyiptom a Nílus ajándéka”) korában Aigüptosznak nevezték Egyiptomot. Persze már a görögök is ferdítettek, s ha úgy tetszik, görögösítettek, mert az Aigüptosz országnevet az egyik óegyiptomi főváros, Memphisz eredeti nevét (Hut-Ká-Ptáh=isten lelkének hajléka) alakították a saját nyelvük kiejtési szabályaihoz. A Kr. u. 639-641-ben Egyiptom jelentős részét elfoglaló muszlim arabok aztán tovább ferdítették, pontosabban, ők már arabosították az ország nevét. Az arabok ugyanis nem nagyon kedvelik az „aigüptosz” elején is előforduló „ai” diftongust, a szó végén levő „osz”-t, képtelenek kiejteni az „ü” és az „ö” magánhangzót, valamint a „p” mássalhangzót. Ezért az „ai”-t és az „oszt”-t elegánsan elhagyva, a korábbi görög Aigüptoszból végül csupán a „gipt” vagy a „gopt” betűsor maradt. De ezzel még nincs vége a történetnek, mert egy újabb kiejtésbeli csavarral a „gibt”-et és a „gobt”-ot később „kibt”-té és „kobt”-tá alakították. S hogy még teljesebb legyen az eredeti óegyiptomi Hut-Ká-Ptáh kiejtésbeli megerőszakolása, a kopt szóban szereplő arab mély „k” betűt nem ejtő egyiptomi nyelvjárást beszélők szájából sokszor bizony csak „ibt”-et vagy „obt”-ot hallunk, amikor hazájuk őslakos keresztényeiről van szó. Az irodalmi arabban szokásos kiejtéssel a „kuptí” (=kopt) szó többes száma: „akbát” (=koptok). Már a középkori arab földrajz- és történetírók ezért Egyiptomot műveikben „Dár el-Akbát”-nak, azaz „Az egyiptomiak hazájának” is nevezik. Lám, lám, mennyire érdekes, hogy Egyiptom magyar elnevezésében is megmaradt a görög közvetítéssel, és némi változtatással ránk hagyományozott Hut-Ká-Ptáh (Memphisz) ókori birodalmi főváros nevének öt betűje: g-y-p-t-o.
   A kopt elnevezés azonban nem csak a mai egyiptomi keresztényeket jelöli, hanem több korszakot és fogalmat is lefed. Egyiptom lakossága a görög kultúrával, nyelvvel és népelemmel már Nagy Sándornak a Kr. e. IV. századi hódítása előtt is folyamatosan érintkezett. Az „aigüptosz” szót, mint jelzőt (=egyiptomi) a görögül beszélők mindig is az ország eredeti, és nem pedig a különböző korokban innen-onnan bevándorolt idegen, vagy a jövevények civilizációját átvett helyi népességre vonatkoztatták.
   Egyiptomban a kereszténység Szent Márk evangélista kezdeményezése nyomán a Kr. u. I. század végén kezd gyökeret verni. De az erőteljes hellén-római „pogány” kulturális, vallási jelenlét miatt Jézus Krisztus vallását a Kr. u. V. közepéig még nem követte az egyiptomi népesség többsége. Az arab hódítás előestéjére azonban már egyre inkább egyeduralomra jutott a kereszténység. Az egyiptomi történelem úgynevezett „kopt korszaka” a Kr. u. III. századtól a VII. század közepéig, tehát az arab hódításig tartott. Ebben az időszakban az őslakosok előbb csak „pogányok”, később „pogányok” és keresztények vegyesen, majd az arab hódítást közvetlenül megelőző korszakban többségükben már keresztények voltak. A „kopt korszakban” a kopt (aigüptosz) kifejezés tehát elsősorban az etnikai hovatartozást jelölte. A III-VII. század közötti fél évezredes korszak művészetét ennek alapján „pogány” vagy keresztény kopt művészetnek nevezzük.
   A koptság, vagy a kopt közösség kifejezéssel a Kr. u. VII. században bekövetkezett arab hódítástól napjainkig a keresztény hitét megtartó őslakosság etnikai és vallási hovatartozását egyaránt jelöljük. A kopt elnevezés alatt az egyiptomi keresztények közösségén belül is elsősorban a döntő többséget képező Kopt Ortodox Egyház híveit értjük. S itt meg kell jegyezni, hogy Egyiptomban létezik egy körülbelül 250 ezres katolikus kopt keresztény közösség is, amelynek tagjai elfogadják a Vatikán fennhatóságát.


Tébaii Szent Pál barlangjára épült kolostor romjai a sivatagban


Szent Pál Tébától Budaszentlőrincig

Mielőtt az egyiptomi kereszténység belső viszonyainak alakulását és az arab hódítást követő muszlim-keresztény együttélés történetét tárgyalnánk, mindenképpen szólnunk kell a kopt kereszténység kialakításában, elterjedésében is  jelentős szerepet játszó korai keresztény szerzetességről és remeteségről. Remete Szent Antal a Kr. u. III. században Egyiptomban elindította a meditáló aszkézison alapuló életformáját. Tébai Remete Szent Pál a kortársa volt, s aki a világtól szintén elvonulva a Vörös-tenger nyugati partjához közel, az úgynevezett Keleti (Arab)-sivatagban remeteként egy barlangban húzta meg magát, imádkozott, meditált, majd egy későbbi időszakban szervezkedett, akárcsak korábban Júdeában Jézus Krisztus előhírnöke, Keresztelő Szent János. Az egyiptomi keresztény legendákat is csokorba gyűjtő Szent Jeromos – aki egyébként Vulgata néven Betlehemben héberből latinra fordította az Ószövetséget – közléséből tudjuk, hogy Remete Szent Pál is egy sivatagi sziklabarlangban húzta meg magát, szomját egy közeli forrás vízével oltotta, éhét pedig a barlang szája előtti egyetlen pálmafa gyümölcsével csillapította. Tébai Szent Pál sivatagi barlanglakása fölé a Kr. u. IV-V. században, az úgynevezett bizánci keresztény korszakban kolostort építettek, amelynek romjai mai láthatók.
    S hogy a koptokról szóló tanulmányunkban miért tértünk ki erre a két egyiptomi szentre, s közülük is leginkább Tébai Szent Pálra? Azért, mert körülbelül egy évezreddel később, mindjárt az 1242-es tatárjárás múltán, ugyan nem sivatagi barlangban, hanem a magyar nép szent hegyén, a Pilisben, pontosabban a mai Kesztölc nevű település környékén elterülő erdőségben levő hármas barlangba elvonulva Özséb esztergomi kanonok is remeteként élt, imádkozott, meditált, majd amikor elérkezettnek látta az időt, megszervezte a világi és az egyházi lármás életből hozzá hasonlóan kivonult és a vadonban szétszórtan élt remetéket. Az egyház által később boldoggá avatott Özséb a remeteként élő szent emberek egybegyűjtésével létrehozta az ókori Egyiptomban tevékenykedett nagy szellemi patrónusról, Tébai Remete Szent Pálról elnevezett, egyetlen magyar alapítású szerzetesi közösséget, a pálosok rendjét (Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae) Özséb esztergomi kanonok teljes alakú, nagyszerűen megfestett képmása, Feszty Masa alkotása a pálosok megújult Gellért hegyi Sziklatemplomában látható. A magyar pálos rend később Európa több országában, de leginkább Lengyelországban (Czestochowa) terjedt el. Az elmúlt századok folyamán a világi tudományokat is művelő pálos szerzetesek közül olyan szellemi nagyságok gazdagították a magyar kultúrát, mint például a bibliafordító Báthori László, az irodalmár Ányos Pál és Verseghy Ferenc, vagy a Kosztolányi Dezső által is megénekelt Virág Benedek.
   Végül meg kell említeni, hogy Tébai Remete Szent Pál mumifikálódott holtteste, valójában a nagy becsben tartott ereklyéje igen különös körülmények között került előbb a keresztes háborúk idején az itáliai Velence városába, majd onnan hazánkba. Az itáliai hódításokra is ki-kiruccanó Nagy Lajos királyunk az 1381-es torinói békeszerződés egyik pontjában Velencével szemben azt a föltételt támasztotta, hogy Remete Szent Pál egészalakos ereklyéjét hozzák át Magyarországra. Még abban az esztendőben az ereklyét előbb a budai királyi várba vitték, majd két hét múlva a pompás budaszentlőrinci pálos monostoron belül épített külön kápolnában helyezték végső nyugalomra az egyiptomi szent ereklyéjét. A kegyeletes budaszentlőrinci zarándokhelyet a monostorral, a templommal és Remete Szent Pál földi maradványaival együtt a törökök perzselték föl a XVI. században.


Áldoztató kopt pap


Nem privatizáltak, hanem leléptek

Az egyiptomi őslakosok – amint azt fentebb már említettük – a Kr. u. V-VII. század folyamán annyira meggyűlölték a bizánci keresztény elnyomóikat és az utóbbiak szolgálatába szegődött hellenizált, nyelvükben is elgörögösödött helybelieket, a melkitákat, hogy a velük szembeni ellenállás egyértelmű kifejezéseként, akárcsak Szíria és Mezopotámia keresztényei, előbb ők is áttértek a kereszténység monofizita irányzatára, majd felszabadítóként fogadták az országukat meghódító muszlim arabokat. Az ortodox görög keresztényeknek megmaradt egyiptomiakat, a császárhű melkitákat a gyűlölt Bizánci Birodalom kiszolgálóinak tekintették. Az ortodox hiten maradt egyiptomiak ezért nem várták be az új hódítók elhozta „rendszerváltást”, nem váltak koptabbak a koptoknál és nem is magánosították  a Nílus-völgy őslakosságának nemzeti vagyonát, hanem amikor elérkezett a megszállók kivonulásának az ideje, velük együtt ők is szedték a sátorfájukat és az addigi védelmezőikkel, a bukott birodalom katonaságával együtt meg sem álltak Konstantinápolyig.
    Dioszkurosz alexandriai patriárka a Kr. u. 451-ben megtartott khalkedoni zsinaton a monofizita, azaz Krisztusnak csak az egyetlen, az isteni természetét valló irányzat mellett tört lándzsát (monosz=egy ; phüszisz=természet), majd a jelenlevőknek bejelentette az egyiptomi nemzeti egyház elszakadását Konstantinápolytól. Alexandriába ezt követően a bizánci hatalom támogatását is élvező konstantinápolyi székhelyű ortodox egyház úgynevezett melkita patriárkákat küldött, de az őslakos egyiptomi keresztények szinte tudomásul sem vették a jelenlétüket. A monofizita patriárka ettől kezdve egészen a síita irányzatú Fátimidák uralmának korszakáig (Kr. u. 969-1171) Alexandriából az isten háta mögötti Vádí an-Natrún sivatagban kiépített kolostoregyüttesbe tette át a székhelyét. Az alexandriai székhelyű Kopt Ortodox Egyház később az abesszin keresztények többségét is a monofizita irányzatra térítette.
   Szíria, Palesztina és Mezopotámia déli részének (a mai Irak) elfoglalása után az arabok következő jelentősebb célpontja az Észak-Afrika kapujának is számító, ősi civilizációval és a Nílus vízének jóvoltából jó termőfölddel is bíró Egyiptom volt. Omár kalifa kezdetben figyelmeztette az Egyiptomot is gyorsan meghódítani készülő Amr ibn el-Ász hadvezérét, hogy a sivatagi harcmodorhoz szokott arabok számára számos veszélyt rejtegethet egy olyan ország megtámadása, ahová szárazföldi útvonalon, tehát teve- vagy lóháton csak igen nagy nehézségek árán lehet eljutni. Palesztinából kiindulva Kr. u. 639-ben a hadvezér mindössze négyezer harcossal mégiscsak megindult Egyiptom ellen, s két esztendővel később a bizánciaktól már el is foglalták a fentebb már említett Babülon erődöt. Alexandria, a bizánci provincia székhelye ellen az arabok innen, a Babülon erődből indultak rohamra. A hatalmas metropoliszt Kürosz püspök, Herakléosz bizánci császár helytartója védte. Alexandriában ekkor már, akárcsak Egyiptom többi településén a lakosság többsége a bizánci ortodox görög egyházzal szemben álló monofizita kopt kereszténység követője volt. Az őslakos kopt keresztények az arabok megérkezése előtti időszakban rengeteget szenvedtek az őket „eretnekségük” miatt is keményen üldöző Kürosz püspöktől és embereitől, illetve a kizsákmányoló bizánci hivatalnokoktól. A kopt keresztények Bizánc-ellenes gyűlöletének jobb megértéséhez röviden vissza kell térnünk a Babülon erőd Kr. u. 641-es ostromának egyik jellemző epizódjára. Amikor az arab támadók rést ütöttek az ősi védmű falán, a bizánci harcosok a szabad elvonulás fejében magadták magukat, de pánikszerű távozásuk előtt arra azért még maradt elég idejük, hogy mind egy szálig lemészárolják az általuk börtönbe vetett, ellenségként kezelt kopt keresztény hittestvéreiket.
   Alexandria elfoglalása azonban már keményebb diónak bizonyult az arabok számára, mert Egyiptom provincia székhelyét nagyobb létszámú és jobban fölfegyverzett bizánci katonaság védte, mint a Babülon erődöt. S ezenkívül ezt a várost a Földközi-tenger miatt nem lehetett hermetikusan szárazföldi ostrom alá venni, azaz elvágni az utánpótlási vonalakat. Az Alexandria elleni támadás idején elhunyt Herakléosz bizánci császár, aminek hallatára Kürosz püspök 11 hónapos fegyverszünetet kért és kapott Amr ibn el-Ász arab hadvezértől. A Nagy Sándor alapította város végül is az arab hódítók kezére került. A menekülő keresztény bizánci lakosok és a velük egy húron pendülő helybeli kollaboránsok, a melkiták az összes mozdítható vagyontárgyaikat magukkal vihették. A helyben maradt őslakos koptokra és a kis létszámú bizánci népességre a hódító arabok kivetették a korábbi részekben már ismertetett fej- és földadót.
   Egyiptom arab hódoltatása után hatásvadász, de később valótlannak bizonyult történet járta be a keresztény Európát, amely szerint az Alexandriába beözönlő muszlimok fölgyújtották a Julius Cézár alapította híres könyvtárat. Olyan változata is ismeretes ennek a történetnek, mi szerint Amr ibn el-Ász hadvezér azt mondta volna: minek ez a tengernyi sok könyv, amikor az egyetlen szent Koránban úgyis benne van minden, amit ezek tartalmaznak. Később azonban a történészek bebizonyították, hogy az alexandriai könyvtárat már évszázadokkal az arabok megérkezése előtt fölgyújtották.
   A 642-es esztendő végére Oszmán ibn Affán, a harmadik ortodox kalifa uralmának elején az arabok a Nílus-völgyben délnek tartva egyre mélyebben hatoltak be Afrika szívébe, s ekkorra már Felső-Egyiptomot is teljesen uralmuk alá hajtották. A muszlim hódíták ezután Felső-Egyiptomból indítottak hadjáratokat az ősi, s akkor már jórészt keresztény hiten levő núbiai királyság ellen, de a katonai siker ezen a vidéken már nem volt olyan gyors, mint a Nílus-völgy északabbi területein. A núbiai harcosok már a fáraók seregében is félelmetes katonák voltak. Az arabok ezért ezen a vidéken már kompromisszumra kényszerültek: szerződésben vállalták, hogy a núbiai keresztények által fölkínált rabszolgákért cserébe a Nílus-völgy földművelésre alkalmasabb, északibb területeiről bort és gabonát szállítanak Núbiába. (Az Asszuáni Magas Gát fölépítéséig a XVI. század elejétől Núbiában élt – s részben ma is ott élő -, muszlimmá lett magyar véreinkről, a feketebőrű magyarábokról majd egy későbbi részben szólunk).
   Amint azt már említettük, az egyiptomi kopt keresztények azért is fogadták örömmel az arab hódítókat, mert azoktól az addigi súlyos bizánci adóterhek után kedvezőbb közteherviselésre számítottak. Csakhogy Abdallah ibn Abí Szarah, Egyiptom legfőbb adóügyi kormányzója igen pénzéhes ember lévén kemény adókat vetett ki az egyiptomiakra. S hogy milyen a reményeiben csalódott ember vagy közösség, arra jó példa, hogy a súlyos adóterhek miatt az egyiptomiak föllázadtak a nem is olyan régen még felszabadítóként üdvözölt arabok ellen, miközben segítségért tegnapi elnyomóikhoz, a bizánciakhoz fordultak. A bizánciak pedig kaptak az alkalmon, s Kr. u. 645-ben hadflottájuk meg is jelent Alexandria partjaival szemben. A bizánci katonák partra szálltak és a szárazföldön megindultak délnek, a Babülon erőd tőszomszédságában újonnan épített, El-Fusztát nevű arab közigazgatási központ ellen. Igen ám, de a visszatért bizánciak ezúttal sem tagadták meg önmagukat, mert alig tették a lábukat ismét Egyiptom földjére, megint elkezdtek kegyetlenkedni az őslakos koptokkal, mire azok gyorsan észre tértek és visszaálltak az arabok oldalára. Oszmán kalifa okos politikus volt, aki a kezdetben szövetséges koptok lázadásából levonta azt a tanulságot, hogy nem lehet tovább folytatni az addig követett kemény adózási rendszert. A bölcs kalifa fölfogta, hogy nem állíthatja be magát egy hatalom a nép jótevőjének, miközben az ár- és adópolitikájával a tömegeket nyomorba taszítja. A kedélyek lecsendesítése érdekében a korábban menesztett, de az egyiptomi koptok által a császári elnyomók elkergetése miatt bizonyos fokig kedvelt Amr ibn el-Ászt is visszahelyezte a hatalmába. A koptok végül azért is becsülték az egyiptomi hadvezért, mert Kr. u. 646-ban másodszor is kiűzte Egyiptom földjéről a bizánciakat. Egy évtizeddel később, Kr. u. 655-ben Bizánc ismét megkísérelte Egyiptom visszahódítását, de addigra már Muávijjá, Szíria arab kormányzója kiépítette az addig nem létezett muszlim flottát, s ezzel Konstantinápoly fölénye a tengeren is véglegesen megszűnt.
   A keresztény Bizánc fél évezredes térségbeli egyeduralmának a Kr. u. VII. század közepén történt megtörése egyben azt is bizonyítja, hogy az arábiai sivatagból ló- és teveháton érkezett, rövid idő alatt óriási kiterjedésű területeket elfoglaló, az iszlámra csak két évtizeddel korábban áttért arabok micsoda gyorsan alkalmazkodtak az új követelményekhez és körülményekhez.


A keresztény megmaradás további titka

   A kopt keresztények tehát a fentebb említett megbotlásuktól eltekintve, föllélegezve fogadták az arab hódítókat, akik megszabadították őket a bizánci keresztény testvéreik kegyetlen gazdasági és vallási elnyomásától. Az őslakos koptok azonban csak hosszú idő eltelte után kezdtek tömegesen elvegyülni a hódító muszlim arabokkal. A keresztények az arab hódítás óta eltelt 14 évszázad alatt azonban fokozatosan elvesztették az ősi országuk fölötti uralomért vívott vallási, nyelvi és etnikai küzdelmet. A Kr. u. VII. század első felében érkezett, s akkoriban még elenyésző kisebbséget alkotó arabok a manapság 70 milliós Egyiptomban már a lakosságnak közel 90 százalékát teszik ki. A koptok már a Kr. u. IX. században számbeli kisebbségbe kerültek az arabokkal szemben. S ez a beolvadási folyamat úgy ment végbe, hogy kevés kirívó esettől eltekintve az uralkodó muszlim arabok nem nagyon üldözték, nem irtották a kopt keresztényeket. Másrészt viszont a hódítás utáni évszázadokban a vagyontárgyaik, földbirtokaik kisajátítása és a keresztényeket hátrányosan megkülönböztető, kirekesztő intézkedések, magyarán a jobb érvényesülés reménye miatt a koptok fokozatosan áttértek az iszlámra.
   Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata idején a koptok Egyiptom összlakosságának már csak öt-hat százalékát alkották.  A reformista hírében állt Mohamed Ali alkirály nevével fémjelzett nagy XIX. századi változásoknak köszönhetően némileg nőtt a koptok megbecsültsége Egyiptomban. Mohamed Ali és örökösei ugyanis a keresztény Európához kötődő gazdasági érdekeik miatt is okosan igénybe vették a koptok pénzügyi és közigazgatási rátermettségét. 
    A XIX. század közepén elkezdődött jobb megbecsültség miatt a koptok hálájuk kifejezéseként az elmúlt másfél évszázadban szinte teljesen azonosultak az egyiptomi arab társadalommal. Egyiptom a XX. században az iszlám, az arab világ, a pánarab eszme, az arab irodalom és művészetek vezető országa lett, ami a keresztény koptokat újabb alkalmazkodásra kényszerítette. Szálámá Múszá, a XX. század 30-as éveinek egyik kiemelkedő kopt keresztény szellemi vezetője például ezt mondta: „Az iszlám hazám hivatalos vallása, s ezért kötelességemnek érzem, hogy ezt a vallást, ha kell, akkor életem árán is megvédjem”. Makram Obejd, kopt keresztény politikus, aki a XX. század első felében több egyiptomi kormányban is miniszteri tárcát töltött be, így vélekedett: „A vallásomat tekintve keresztény vagyok, de mivel a hazám muszlim ország, azért gyakorlatilag én is muszlim vagyok”.
   A koptok alkalmazkodási képessége és készsége, illetve a kinyilatkoztatott egyiptomi hazafisága ellenére a XX. században, de még az elmúlt esztendőkben, hónapokban és hetekben is időnként föl-föllángolt a muszlim szélsőségesek keresztényellenes indulata. Így például a zsidóknak Palesztinában nemzeti otthont ígérő 1917-es Balfour-nyilatkozat napján az egyiptomi nagyvárosokban kirobbant angolellenes megmozdulások igen gyorsan koptellenes pogromba csaptak át. Az egyiptomi muszlimok ugyanis azonosították a helyi kopt keresztényeket az országukat gyarmati sorban tartó és Palesztinát a zsidóknak ajándékozó keresztény angolokkal. A muszlim fundamentalisták föltüzelte tömegek súlyos koptellenes vallási türelmetlenségének voltunk tanúi 1981-ben is Kairó Zavijját el-Hámrá nevű negyedében, ahol a gyűlölködésnek 17 halálos áldozata volt. Az 1981 óta egyfolytában elnöklő Huszní Mubárak márcsak a Nyugat részéről érkező elvárásoknak is eleget téve, illetve a saját hatalmát is állandóan veszélyeztető fundamentalista szervezkedések elleni küzdelmében igyekszik elejét venni a kopt keresztényeket sújtó szélsőséges föllépéseknek. Ennek ellenére 1996 februárjában a fundamentalisták berontottak a felső-egyiptomi Abú Kurkász nevű keresztény faluba, ahol több koptot lemészároltak.
   Az elmúlt évtizedek legvéresebb keresztényellenes pogromjára 1999. december 31-én került sor a Szohág tartománybeli Al-Kusih településen. A Kairótól mintegy 450 kilométerrel délre levő Nílus-parti faluban a helybeli kormányhivatalnokok és a rendőrök szemethunyása mellett négy napon keresztül tartó vérengzésnek 21 kopt halálos áldozata volt. Nomen est omen, mondták a régi rómaiak. Al-Kusih település neve az arab nyelvben ugyanis a „gyűlölködés” és az „ellenségeskedés” jelentéssel is bír. A bűnrészességükkel az egész világ rosszallását kiváltó Szohág tartományi hatóságok az öldöklés elcsitulta után a település nevét Al-Kusihról gyorsan átkeresztelték Asz-Szalámra, amely utóbbi tudvalevőleg „békességet” jelent.
    A Kr. u. VII. század közepi arab hódítás utáni évtizedekben még 17-18 millió lelket számláló koptok közben egyre csak fogyatkoznak, de továbbra is a muszlim arab hazához fűződő lojalitásuk hangoztatásával kívánnak megmaradni jó kereszténynek, koptnak és egyiptominak.
   Az egyiptomi koptok az említett tragikus események ellenére az elmúlt fél évszázadban az Izrael elleni háborúkban való tevékeny részvételükkel is bizonyítani kívánták az arab és a muszlim Egyiptom iránti hűségüket. A háborús krónikások följegyezték, hogy az 1973-as októberi háború első perceiben a Szuezi –csatorna keleti partja mentén kiépített, és korábban bevehetetlennek hitt izraeli Bár Lév-vonalon elsőként pont egy kopt keresztény harcos hatolt át. Az utóbbi évtizedek legnevesebb kopt keresztény politikusa pedig Butrusz Butrusz Gálí, aki előbb a kairói kormány külügyminiszter-helyettese, majd az ENSZ főtitkára volt.
   A legnagyobb lélekszámú kopt keresztény közösség manapság a felső-egyiptomi Luxor, Aszjút, Eszná, Girgá, Minjá és Szojág városában és a környékbeli falvakban, illetve Tantá városban és Kairó egyes negyedeiben él. Ortodox koptok Egyiptomon kívül is élnek: Szíriában 65 ezren, Líbiában 50 ezren, Jordániában kétezren és Izraelben hétszázan.


 Az al-kasihi pogrom egyik kopt sebesültje