Hoppál K. Bulcsú: Lelkek klinikai halála


tanulmány



Egy teológus töprengései


Az utóbbi fél évszázadban csak az Amerikai Egyesült Államokban tizenegyezer vádat emeltek több mint négyezer papi személy ellen, kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések miatt. Képtelen vagyok egyszerű hírként kezelni ezt az adatsort, mert gyermekek mérhetetlen szenvedése mellett lehetetlen csak úgy elmenni, akármennyire el is vesztettük a bűn és Isten iránti érzékünket szekularizálódott korunkban. Az ember és ember közötti kapcsolatok megromlásának egyetlen oka az ember transzcendentális felelősségének és küldetésének elhomályosulása. Többféleképpen is kifejezhetjük, mit is jelent a bűnben való megmerítkezés és mi a bűn maga, de mindezen tudományos álruhába bújtatott szólamok nevetségesek jelen helyzetben, és ezáltal sértőek a pedofil bűncselekmények áldozatai számára. Ők az emberi lét legfélelmetesebb oldalával találkoztak, őket valami sötét, sátáni rontotta meg, mely történés kifejezésére méltatlan a filozófiai megközelítés. Ők a bűnnel magával találkoztak, mely differenciálatlanságában is borzalmas. Az ártatlan kicsinyek megrontásának történetében – ahogy Európa egyik legnagyobb gondolkodója, Aquinói Szent Tamás is mondja – nincs különbség az ún. halálos bűn és a bocsánatos bűn között; tulajdonképpen minden bűn halálos bűn. Ebből következőleg viszont a bocsánatos bűn is csak analóg módon, a halálos bűnhöz viszonyítva mondható bűnnek. Teljesen mindegy, hogy „kicsi”, bocsánatos – vagy, ahogy manapság mondani szoktuk – hétköznapi vagy „nagy”, „megbocsáthatatlan” bűnt követünk el, a lényeg, hogy mindkét esetben Istennel szembeni állapotba kerülünk.
Az egyszerű ember számára, akiben még mindig egyfajta magasztos és szent egyházkép él, megdöbbentő és felfoghatatlan, hogy katolikus papok szándékosan elfordulhatnak Istentől és üdvösségüktől. A Teremtővel szakító ember lelkében ugyanis a bűn által okozott belső törés miatt egyfajta lelki dermedtség következik be. A „beállt” lelkek képtelenek kilépni saját virtuális világukból, melynek súlyos következményei vannak az embertársi kapcsolatok terén. Tudvalevő, hogy az ember saját identitását nemiségén keresztül éli meg, a roncsolt identitás azonban megbomlott nemi identitást és megnyilvánulást eredményez. Az áldozatok lelke azonban még jobban sérül, ugyanis a kisgyermek az abúzuson keresztül valami olyannal találkozik, amelynek ő még természetes kontextusát sem ismeri. A gyermek anélkül kerül a „klinikai halál” állapotába, hogy életében fokozatosan megtapasztalta volna a szeretet-szerelem különböző fokozatait és formáit.
Az Isten elleni állapotból bizonyos esetekben nagyon nehéz szabadulni. Kérdés az, hogy vajon a Vatikán akarja-e, hogy a helyzet rendeződjön, eleddig ugyanis a lehető legrosszabb taktikát választotta: eltussolta a pedofil bűncselekményeket, és elkövetőit csak a legritkább esetekben függesztette fel. A jelen történések is igazolják, képtelenség ilyen mennyiségű ügyet elhallgattatni. A bomba pár hónapja robbant, azonban az azonnali cselekvés elmulasztása miatt a rossz szemlélet, a feldolgozhatatlanság önemésztő bűntudata, a heterodoxia szelleme megmaradt az egyházon belül. A püspöki kollegialitás, a II. Vatikáni Zsinat (1962–65) egyik „eredményének” tartott eszméje miatt ugyanis a római egyházfőnek, még ha rendet is szeretne tenni nyájában, gyakorlatilag alig van hatalma a különböző egyházmegyék fölött. A pápa csak jogilag gyakorolja a főhatalmat, a püspökök bizonyos túlzással tulajdonképpen azt tesznek, ami épp önfejükből kipattan.
Sokan érvelnek azzal, hogy voltaképp csak relatív értelemben beszélhetünk „nagyszámú” pedofil esetről, és ezek is inkább a személyes bűn kategóriájába tartoznak. Véleményem szerint azonban csak kevés kivételtől eltekintve van olyan személyes bűn, amely ne volna kártékony hatással a másik emberre, és amely ne okozna ilyen vagy olyan módon szenvedést ártatlanoknak. A bűn szinte mindig társadalmi dimenziójú, nem védekezhetünk tehát azzal – különösen lelki közfunkciót betöltő papi személyek esetében nem –, hogy vannak „hálószobatitkok”, amelyek nem tartoznak senki másra.
XVI. Benedek körlevélben kért bocsánatot az írországi katolikus intézményekben elkövetett szexuális visszaélések miatt. Egy évvel ezelőtt a kanadai püspökök zéró toleranciát hirdettek meg a pedofil papokkal és szerzetesekkel szemben. Mindezek jó jelek, de a szenvedés tematizálása még nem jelent megnyugvást és megbocsátást. A megalázottak és megnyomorítottak jóvátételének minimuma az, hogy az elkövetőket azonnal felfüggesszék és kizárják a Katolikus Egyházból. Ezen személyek jelenlétével ugyanis nemcsak egy egyházellenes, heterodox, azaz az egyház tanításával ellentétes szellemiségnek adunk teret az egyházban, hanem a gátlástalanul tobzódó bűnnek és a bűnös életvitelnek is. Így több száz év távlatából visszatekintve azt hiszem, elmondhatjuk: még mindig jobb a Katolikus Egyházban egy túlbuzgó Savonarola, sőt, még egy helyenként nem katolikusan gondolkodó Luther is, mint egy gátlástalan Borgia pápa.