Hoppál Kál Bulcsú: Szerkezet nélküli kultúra

tanulmány


Párizs, és ami utána jön


Napjaink egyik komoly problémájának tekintik az „európai őslakosok” és a bevándorlók közötti egyre fokozódó feszültségeket. A valamikor egységes nemzetállamnak tekintett nyugat-európai országok területén már milliós lélekszámban jelen lévő, többségében mohamedán vallású népesség egyrészt érthető okokból nem asszimilálódik, mert nem akar egy beteg, halódó kultúrából semmit sem elfogadni, másrészt asszimilálódik, de a többségi társadalom ennek ellenére sem fogadja be. Egyértelmű törésvonal látszik kirajzolódni Európán belül az iszlám csoportok és az alaplakosság között, tágabb kitekintésben viszont az ún. keresztény kultúrkörhöz tartozó országok, kultúrák és az iszlám között, melyek kölcsönös sztereotípiákban látják, ítélik meg és ítélik el egymást. Európai részről az egyik fő vádként megfogalmazott sztereotípia a terrorizmus összekapcsolása az iszlámmal, az iszlám részéről viszont a legtöbbször hangoztatott klisé a „keresztes hadjáratok”, így a kereszténység összemosása minden erkölcstelen, főképp amerikai katonai cselekménnyel. A „kereszténység” fúj az iszlámra, mint terroristára, az „iszlám” fúj a kereszténységre, mint gátlástalan erőszakosra. A szembeállítás azonban félrevezető, mert mind a kereszténység, mind az iszlám csak részben okolható a „zsidó-keresztény”, illetve az „iszlám kultúrkörben” lezajlott történésekért.
A kölcsönös sztereotip gondolkodásból eredően mi, az európai kultúrkörben élők hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az iszlám képtelen a demokráciára és az annak alapját képező párbeszédre, holott az iszlám kezdetekor megszülető, úgynevezett medinai alkotmány a demokrácia egyik korai manifesztumának tekinthető. Eszerint az umma (a vallási közösség) minden tagjának egyenlő jogai vannak, tekintet nélkül arra, hogy zsidó vagy muszlim az illető. Tény és való, hogy az iszlám inkább közösségi indíttatású, és kevésbé jellemző rá az európai individualizmus. A különbségeket sorolhatnánk, de egyáltalán nem biztos, hogy minden szembeállítás igaz és olyan éles lenne e két kultúra esetében. A különbségek helyett a hasonlóságokat kell hangsúlyozni, mert az iszlámnak és az önmaga eredetét oly sokszor megtagadó keresztény kultúrkörnek inkább vannak kapcsolódási pontjai és közös „ellenségei”, akik mindenfajta vallásos és istenes gondolkodás ellen munkálkodnak.



Zavargások a világ (hajdani) fővárosában

A hasonlóságok hangsúlyozása mentén, összekapcsolva azt egy, a 2005-ben történt esemény problémájával, fogalmazom meg tételem: elsősorban nem etnikai-vallási alapon szerveződtek a Párizsban garázdálkodó bandák, hanem a társadalmi rétegződés milyensége határozta meg, ki megy (ment) ki az utcára. Túl egyszerű lenne bevándorlási problémának tekinteni az ügyet, egyfajta messziről hozott kulturális különbségben keresni az okot, ebből következik, hogy megoldása sem a bevándorláspolitika megváltoztatásában (elsősorban szigorításában) keresendő. Tagadhatatlan, hogy a problémának köze van a bevándorláshoz, a kultúrák közötti különbözőséghez, felekezethez való tartozáshoz, bőrszínhez, jól-rosszul beszélt nyelvekhez, de csak idő kérdése, mikor válik világossá, hogy már megint nem másban kell keresni a probléma okát, hanem magunkban. Párizs csak egy tünet, manapság szinte havonta találkozunk hasonló problémákkal szerte Európában. Miről is van szó?
Arról van elsősorban szó, hogy a nyugati társadalmak a bevándorlók és nem bevándorlók közötti feszültségben látják a jelen konfliktus okát. A bevándorlók – e vélemény szerint – képtelenek beilleszkedni az őslakos társadalom által már előzetesen megteremtett feltételek közé, nem tudják elfogadni a nyugati társadalom viselkedési kódexét. Ez az elképzelés több oldalról is támadható, ugyanis azt sugallja (mindenfajta indoklás nélkül), hogy az európai befogadó kultúra „magasabb”, „jobb” és „nemesebb”, mint a bevándorlók kultúrája. Az értékítélet mellett egy morális követeléssel is fellép: az európai kultúra olyan, amit a bevándorlóknak el kell fogadniuk. Másodszor azt állítja, hogy van Európának közös, mindenki által ismert és „művelt” kultúrája, holott éppen ez az, ami biztosan megkérdőjelezhető, ugyanis a közös európai kultúra inkább a régmúlté már, manapság csak a fogalom létezik, tartalom nélkül. Ma, dacára minden fogalmi próbálkozásnak, a legkevésbé sem tudjuk, mit jelent európainak lenni, melyek az ún. európai értékek, amelyek európaivá tesznek bennünket. Erősen általánosító vélemények alapján azt mondják, hogy bevándorolt arab és fekete, beilleszkedni nem tudó, vagy nem akaró csoportok azok, akik Párizs utcáin garázdálkodtak, ily módon kultúrák közötti konfliktusként értelmezik a párizsi és az ahhoz hasonló eseményeket. Az ilyen vélemények etnikailag „színezték” a történéseket, miközben a valós problémát mellőzték. A valós probléma ez esetben azt jelenti, hogy a nyugati liberális demokráciák kultúráinak és országainak önmeghatározása kudarcot vallott.



Mammon oltáránál fohászkodva

Ahhoz, hogy a problémát mélyebben megértsük, először európai társadalmunk berendezkedését kell megvizsgáljuk. Az a világ, amelyben élünk, és amelyet tulajdonképpen mi magunk tartunk fenn mindenfajta részvételünkkel, de még a tőle való elhatárolódásunkkal is, a pénz által végtelenül átitatódott. Az európaiság (már ha egyáltalán van ilyen) ezzel rálépett az amerikanizálódás útjára. Amerikanizálódás alatt értem a társadalomnak azt a fajta berendezkedését, melyben van egy vékony, de gazdag vezetőréteg, és vannak a széles, szegény néptömegek, nevezhetjük őket így is, az aljanép. A vezetőrétegnek szeparált, magas színvonalú iskolái vannak, míg a népnek az alacsony szintű iskolázottság a jellemzője. A vezetőréteg magáénak mondhatja az ún. magas kultúrát, az alatta lévő néptömeg pedig a kommersz kultúrán él, azt fogyasztja. A vékony vezetőréteg számára minden elérhető, például elutazhatnak Afrikába oroszlánra vadászni helikopterről, Kínába pedig pandamacit nézni. Az aljanép is elérheti mindezt, mindenre lehetősége van, csak éppen virtuálisan, a számítógép vagy a televízió képernyője segítségével. A vezetőréteg alakítja az ország életét, megteremti külön gazdasági egységeit, külön televízióit, formát ad egy országnak, tartalommal tölt meg kulturális üzeneteket. A vezetőréteg alakít, az aljanép fogyaszt. Felfoghatjuk ezt a modellt egy réteg természetes önvédelmének is, amely védi értékeit, megteremtett kulturális javait – így pénzét is – egy bárdolatlan, arra érzéketlen tömegtől. Mindazonáltal úgy vélem, ez a berendezkedés egyrészt csalóka, másrészt nem képes sokáig fennmaradni, hisz önmagát emészti fel. Az alacsony kulturális színvonalon tartott tömegek azonban súlyuknál fogva akaratlanul is hatnak a vezetőrétegre. A lumpen tömegtől nem tudja magát hermetikusan szeparálni a vezetőréteg, és maga is „lumpenizálódik”. A rendszer minden visszássága ellenére demokratikusnak tűnik, hisz van átjárás a két kaszt között. Mindazonáltal az átjárásnak nincs különösebb jelentősége, hisz e két kaszt között nem egy igazi választóvonal található, mondjuk egy kulturális vagy nyelvi választóvonal, hanem egy teremtett, művi: a pénz választóvonala. Azáltal, hogy valaki fölkerül a vezetőrétegbe, még nem lesz kulturálisan is „magasabban”, mert a tömegek kultúrája az idő előrehaladtával a saját képére formálja az elit kultúrát is, mintegy megeszi azt. A vékony elit kultúra, mivel nem kellőképpen megalapozott, és nem egy változásra képes, befogadó, hanem elitista és végső soron komoly tartalom nélküli kultúra, az erodálódás, elöregedés csíráit hordozza magában. Európa talán erősebbnek és ellenállóbbnak tekinthető, de a bomlás jelei már egyértelműen látszanak az Egyesült Államok társadalmában. Még itt-ott tartják magukat az igazi konzervatívok, a katolikus egyetemek értelmiségi rétegei, és még vannak valódi konzervatív médiumok, a konzervativizmus idejének visszaszámlálása azonban megkezdődött, helyét majd egy olyan, ma konzervatívnak mondott eszmerendszer veszi át, melynek azonban semmi köze sincs a már eleve halvaszületett konzervativizmushoz.
Az a lumpen tömeg, amely New Orleansban és Párizsban, ahogy mondani szokták, „följött”, nem feltétlenül rossz anyagi kondíciók közül származik. Szó sincs itt éhséglázadásról, meg nem kapott javak jogos ellopásáról, hanem inkább arról, hogy a liberális demokráciák kultúrája magában hordozza saját lumpenizálódását. A párizsi, többségében arab és néger tömegek kimentek az utcára, mert ki szoktak menni, és heccből randalíroztak. Azért mentek ki, mert nem gondolkoznak következményekben, okokban; egyáltalán, életformájuk természetes részének tekintik a rombolást, mert a kapott „kultúra” ezt diktálja nekik. Ebben a kultúrában az agresszivitás nem transzformálandó erő, ha valami nem úgy van, vagy nem úgy kapja meg, ahogy várta az illető. A szeretet és a hozzá integráns módon társuló erények, a türelem, megbocsátás, őszinteség, nagylelkűség, tudatosság, okosság nem társadalomformáló erők többé. 
Nem szeretném a látványosan vesztébe rohanó nyugati társadalom bomlásának jelen fázisát teljes egészében leírni és bírálni, már csak azért sem, mert siránkozásnak minősülne, és azonnal megkapnám a tudománytalanság bélyegét. Talán elég annyi magyarázatnak, hogy a nyugati társadalmak (nyugati társadalmak alatt értem a nyugat-európai és észak-amerikai típusú demokráciát követő országokat) berendezkedésének szövetébe annyira beleivódott és lényeges elemét alkotja a lumpenizálódás, hogy csak idő kérdése az egész eddigi berendezkedés szétesése. Az önmagát emésztő folyamatban a nyugati kultúra a belső szövetét összetartó erőit, törvényeit veszíti el, lényegadó mozzanata semmisül meg, ezáltal egy sajátos szerkezet nélküli kultúrává alakul át. A szerkezetnélküliség pedig atomizáltságot jelent, az individualizmus egy furcsa megvalósulását. Egy más nyelvre, mondjuk, a ma divatos katasztrófafilmek nyelvére lefordítva, ezt a jelenséget nevezhetjük egymással rivalizáló bandák harcának is. Tehát arra a kérdésre, hogy kik garázdálkodtak Párizsban, azt válaszolhatjuk, hogy egész egyszerűen jött a fogyasztó, és úgy viselkedett, ahogy azt neki a kultúra diktálta, azaz lumpen módon. Az, hogy a garázdálkodók nagy része arab és fekete volt, a francia társadalom átalakulásának éppen egy aktuális fázisát mutatja. Lesz majd olyan is, amikor az ilyen „csőcselékben” tömegesen lesznek fehérek, ahogyan már most is, kisebb százalékban ugyan, de jelen voltak. A Párizs környéki zavargásokat összekötni valamifajta vallásos indítékkal pedig minden alapot nélkülöz és félrevezető. Nem elégséges az az indoklás, miszerint azért volt muzulmán indíttatású a zavargás, mert a gyújtogatások közben dzsámit éppen nem gyújtottak fel. Idő kérdése, és akkor majd lesz olyan is.



Újra Jézus Krisztus nyomdokában

A nyugati társadalmakban nincs kohéziós erő, mely biztosítaná azok egységét, maradandóságát. Ilyen összetartó erő lehetne például a szeretet. Tudjuk, a világ 86 demokratikusnak tartott országából 79 keresztény gyökerű, és ezzel ellenvetésként azt mondhatnánk, hogy lám, manapság mégiscsak kohéziós erő a szeretet. Azonban a közelmúlt néhány történését figyelembe véve, vajon milyen szeretetnek nevezhetjük azt, amely bosszúálló, fennhéjázó és agresszív? Milyen szeretet az, amely Krisztust, a kereszténységet elveti? Szeretet ez egyáltalán? Nem hiszem, mert ahogy Guardini mondja, „a kereszténység elvének, a szeretetnek nincs elválasztható része Krisztustól”, aki megpróbálja kisajátítani a szeretetet, nem a szeretetet műveli.
Tehát nem az a fő kérdés, hogy kik mentek ki Párizsban garázdálkodni, hanem az a kérdés, hogy itt, Magyarországon mikor kerül rá sor. A fenti megfontolásokat figyelembe véve a magyarországi cigányság és a franciaországi muzulmánok közötti párhuzam sem állja meg a helyét. Riogatni természetesen lehet, de azzal megint csak másra mutogatnánk, és nem saját magunkban keresnénk a hibát.
Mégis, minden negatívum ellenére, nem mondom, hogy itt a világvége, hanem inkább azt, hogy átalakulóban van társadalmunk és mi magunk is. Valószínűleg lesznek részleges katasztrófák, de az egész világ ettől még nem fog elpusztulni. S mindeközben csendesen, mintegy outsiderként, a világban és a társadalomban munkálkodik a kereszténység. Miközben életképtelen és életellenes rendszerek, tömeggyilkosok és rikácsoló médiasztárok jönnek-mennek, a kereszténység rendületlenül ugyanazt mondja már kétezer éve: egy társadalom csakis a szeretetre épülhet, mint igaz értékre. Mégsem a kereszténység ősisége az, ami társadalomformáló és a társadalmat megújító erővé válhat, hanem a következő két meggondolás. Az egyik egy történelmi érv. Az európai kereszténység, mint a történelemben annyiszor, konkrét társadalmat jobbító javaslatokkal fog előállni. Azért beszélek az európai kereszténységről, mert úgy gondolom, az afrikai és dél-amerikai modell zsákutcának minősült, és a kereszténység az európai úton megy tovább. Elsősorban a lelkiségi mozgalmakra gondolok ilyenkor, mint például a társadalmat alakító ferences rendre, vagy a domonkosokra. Ezek a társadalomra konkrét módon ható javaslatok mindig is a kereszténység lelki tartalékából származtak, és ebből gyarapodhatunk majd ma is. A másik érv abból indul ki, hogy még soha ennyi ember nem volt önszántából keresztény. A középkorban az embert megkeresztelték, templomba járatták, ha akarta, ha nem. Manapság nem kötelező kereszténynek lenni, mégis, jó reményekre feljogosítóan, nagyon sokan lesznek tudatosan keresztények, és elgondolkodtató az is, hogy minden kirekesztettsége ellenére a kereszténység lélekszám tekintetében a legnagyobb vallás a világon. Mind a két kritérium a kereszténység megerősödését eredményezheti a társadalmon belül. Így a kereszténység erkölcsi és szellemi erejének köszönhetően, mely elsősorban lelki erejéből származik, valóban a társadalmat újraformálóként léphet fel: szerkezetnélküliségből újra rendszert alkot.

(2010)