Ország György: Az elmaradt libasült

irodalom

– Mesélj, mamika! – mondta Julcsi a kőbányai panellakás szobájában, porolgatás közben, Feri bátyja fényképére bökve. – Mamika, mindig halogatod, hogy mesélni fogsz róla. Kééérlek szééépen!

– Na, gyere, ülj mellém, kis királynőm, ide a pamlagra! – Az ablak felé nézett, gondolatai évtizedeket mentek vissza, 1956 őszére. – Akkor én is nyolcéves lehettem, mint te most. Csepelen, a Királyerdőben laktunk 1949 óta. Akkor jött fel a család Kenderesről, ahol nagyon nagy volt a szegénység. Édesapámék cselédek voltak, a sok gyerek jött egymás után. A gólya úgy járt hozzánk, mintha családtag volna.

– Mami, mi az a cselédség?

– Tudod, az, ha valaki sokat dolgozik a máséban, fizetség van is, meg nincs is. De ne szólj közbe, mert eltévedek a gondolataimban. Nagyon nyirkos, ködös idő volt. A napnak alig volt ereje átsütni a felhőket. Édesapa a közeli gyárban dolgozott, három fiútestvéremmel. Egyik volt a Feri nagybátyád. Addig az őszi napig minden a helyén volt. Havonta fizetés, és abból a kis ház törlesztése, élelem, ruha. Szerényen, de megvolt. Édesanyám mestere volt a pénz beosztásának. A mai politikusok tanulhatnának tőle, nem lenne ilyen bajban az ország. Feri bátyád éppen hogy nagykorú lett, s ez a fizetésén is meglátszott. Karácsonyra egy lódenkabátra gyűjtött. Engem nagyon szeretett, azt mondta, hogy belőlem úrinő lesz, nem enged elkallódni a tanulás terén. Mindig tanult velem, mert a szegény gyereknek kétszer annyit kell tudni, hogy érvényesüljön, mondta. Aznap Feri nélkül tértek haza apáék. Édesanyám kérdőre vonta, de ő csak hümmögött, hogy a politika így, a politika úgy. „A politika nem az ilyen szegény embernek való.” Hogy szüleim egymás közt mit beszéltek, nem tudom, de éreztem a levegőben a feszültséget. Nehezen aludtam el. Másnap még szomorúbb volt a hangulat. Apa odatámasztotta a tükrét a recsegő rádió mellé borotválkozás közben. A rádióból semmit sem értettem, de a szüleim ijedt tekintetét látva gondoltam, hogy nagy a baj. Édesanyám, mielőtt fát tett volna a sparheltre, megsimogatta a fejem búbját. Valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán. A távolból dörgések hallatszottak. Apa félig borotvahabosan az arcán, trikóban kiállt az ajtóba. Sovány, inas válla mintha megrezzent volna a dörgés hallatán. Becsukva az ajtót, halkan ennyit mondott: „Már lőnek.” Kopogtak, majd édesapám dörgő igenjére Balogh szaki lépett be. Leültek a sarokba, közel húzva egymáshoz a hokedliket. Nem tudom, hogy mennyi ideig sugdolódzhattak, de az lett a vége, hogy nem kellett se iskolába menni, sem dolgozni. Este, mikor körülültük az asztalt, furcsa dolog történt. A mindig kicsi asztal mintha megnőtt volna, úgy összehúztuk magunkat. Édesanya csendben tette az asztalra a kelkáposzta-főzeléket, majd szedett mindenkinek. Feri tányérja előtt megállt, letörölte könnyét a csuklójával, majd a lábast visszahelyezte a sparhelt szélére. Halkan mondtuk el az asztali imát, majd leülve csak néztük a tele tányért. Édesanya köhintésére nekiálltunk, de csak nem akart fogyni az étel. Apa állt fel először, láthatóan nem nagyon evett, csak az ételt terelte össze a tányér egyik felébe. Lehajtott fejjel az ablak elé állt. Akkor éreztem először, hogy szégyelli magát, hogy nem tudta megvédeni a családját. Másnap teherautó állt meg a házunk előtt, dudálására anyu kiment. Kint tárgyaltak, majd egy ázott libával tért vissza. Úgy gágogott szegény, hogy megesett rajta a szívem. Apa, szokás szerint, a rádió mellett ült, de most megszólalt: „Anya, tekerd már ki annak a lúdnak a nyakát, mert nem hallom a rádiót.” „Dehogy tekerem. Nem is kérded, hogy kitől kaptuk? Na, én elmondom: a felkelőknek hozták vidékről az elemózsiát, és Feri fiad ide irányította ezt a nagy, kövér jószágot. Ne üldögélj ott, hanem vedd elő a katonaládádat, abba tesszük bele.” „Minek tennénk, tán vissza akarod küldeni a feladónak?” „Nem küldöm, dehogy küldöm! Akkor kerül a tepsibe, ha Ferike hazajön.” És ezzel a vita le volt zárva.

Igen ám, de a liba úgy gágogott, mintha a tollát tépnék. Ki is tettük ládástól a pajtába. Egy délután halkan nyílt az ajtó, s ott állt Feri bátyám, hóna alatt egy vekni kenyér. És ha lehet, még halkabban csukta be maga mögött az ajtót. Édesanya mozdult először. Nem szólt egy szót sem. Kivette a kenyeret a kezéből, majd lesegítette a kabátját. A hokedlit alátolta, majd a sparhelthez lépett, s a teáskannát közelebb húzta a tűztérhez. Odaszaladtam a bátyámhoz, megöleltem és a fülébe súgtam: „Ugye, többet nem mész el?” „De, kishúgom, vissza kell mennem.” A jobb kezét a szívére tette, a balt felemelve ennyit mondott: „Felesküdtem a szabadságra, s az esküm kötelez.” „Micsoda?! – mordult föl anya. – Dehogy mész! Én meg erre teszek fogadalmat!” Majd a nyomaték kedvéért bezárta a bejárati ajtót, és a kulcsot a ruhája zsebébe csúsztatta. „Te csak ott ülsz mamlaszul!” – szólt apuhoz. Apu csak ült, nedves szemét megtörölte a zsebkendővel. „Holnap libasült lesz – mondta anya elégedetten. – Ma este meg zsíros kenyér, a frissből, amelyet ez a csavargó hozott.”

Másnap reggel üresen találtuk a bátyám fürdőszobabeli ágyát, s a nyitva hagyott ablakot ki-be csapkodta a szél…

Knipfel Ferenc (1937–1956) emlékére