Szűcs László Barna: A játék


irodalom


Este szórakoztattam a gyerekeket. A „púpomat” masszírozták, a gerincemen lépkedtek, a hátamon ugráltak. Játszottunk. Gyönyörű fiam csörgőnyúllal verte a fejemet, a combomat csípte, oldalba rúgott, de csak feküdtem hason és hagytam, mert édes, ahogyan heveskedik a kis férfi a vetélytárssal, aki azt a csöcsöt akarja fogni, amit ő a privilégiumának érez a születése óta.
Megfordultam kissé, hogy jobban lássam indulatos arcát, hogy a szeme mélyébe nézve elgondolhassam, mit látnak majd benne a lányok tíz év múlva. Szenvedélyt, őszinte érzelmeket, tisztaságot. Az első adandó alkalmat használta ki, pillanatokon belül megértette, és rögtön lesújtott. Mivel puha lába megfájdult már az oldalamon, szoros ököllel csapott az arcomba, aztán csak méregetett, hogy ez milyen egy másik embernek.
– Hé, Gozi! Valamit kell mondanom. Neked ez miért nem fáj?
– Mert nagyon szeretlek, ördögfóka! Mert nem akarom, hogy fájjon, te ördög fiókja!
– És megmutatod, hol nem tudod úgy csinálni, hogy ne fájjon?
– Azt akarod, hogy igazából fájjon?
– Csak tudni lenne jó.
Igen, a lehetőségek! Nem feltétlenül élni vagy visszaélni vele, hanem csupán csalhatatlanul tudni. Hogy ha egyszer majd tényleg azt akarja, megtehesse.
– Bármit csinálsz, az nekem legfeljebb csak nem esik jól.
– És ha szívlapáttal verem be a koponyádat, akkor?
Dacos képe közvetlenül az orrom előtt. Barna szemével kék szemembe szugiz, hogy fedjem végre fel a titkom, mert neki bizony fáj, ha megrúgják, megcsípik, megmarják – leginkább magamagát, játékból. Ezért nem érti.
Nem is értheti, mert vele egyrészt nem csinálja senki, másrészt ha majd később valaki csinálja, akkor sem a tulajdon fia csinálja, hanem valaki másnak a fia, és az alapjaiban különbözik ettől.
– Akkor meghalok, bogyó.
Apukámat sosem akartam megbántani, bántani, megütni. Megölelni akartam volna, de mi nem úgy voltunk szoktatva. Bújni csak a nagyihoz lehetett. Mennyire más szituáció ez! Mennyire más apuka vagyok én! Bár hibában ugyanazokat követem el, tán még különbeket is. Talán a szívlapátig el sem jutunk, ha a megfelelő helyen a férfivá nevelés elvének ellentmondva rögtön elárulom a titkomat, és nem az akaratom erősségére hivatkozom, hanem egyenesen megmondom, hogy már az örömmel tölt el, ha önszántából a közelembe bújik, még ha verni akar is.
– Maguké ez a gyerek? Hamis címet írt a bérletébe, nehezen találtunk ide.
– Mit csinált már megint?
Egy táskányi szajrét loptam az Úttörő áruházban. Halmérleget, radírt, zoknit, masnikat. Mindent, amit elértem. Addig loptam, amíg el nem kaptak. Legalább öt órába telt, más-más osztályon.
– Lopkodott. A doktor úrra tekintettel nem teszünk feljelentést, de jobban oda kéne figyelni a kölyökre. Na, szevasz prücsök! Ne találkozzunk még egyszer.
Megalázó volt ez az elnézés. Undorodtam attól az embertől. A kezét kellett fognom hazáig. Kolbászolni vele a környéken, hogy nem találok haza, és közben csak azt nézni, mikor léphetek le. És mindez hiába. Kiderül a dolog, leégek otthon a szent ember előtt.
– Neked is pont apám halálának napján kell lopnod?
És ezzel teljesen megsemmisített. Minden tervemet, elgondolásomat szertefoszlatta. Azt sem tudtam, hogy él még az apja. Sosem beszélt róla. Pont akkor kellett meghalnia, amikor lopni mentem. Egy sosem látott, virtuális lényt gyászolt a konyhában piros címkés Stolichnaya vodka mellett. A szemével vetett meg, reggel pedig korán elment dolgozni. Amúgy imádott, csak speciális antennák kellettek hozzá akkoriban, hogy ezt a gyerek, én is értsem.
– De kit akarsz te megnyuvasztani, ördög rendetlen fiókos szekrénye!?
Azzal jól elkaptam szilaj testét, markomban éreztem hasizma feszülését, gurgulázó nevetésének fodrait a rekesze környékén.
– Gozigozi engedj el! Kipukkadok!
És nagyon fényes lett a szeme, mert igazán jól meggyömöszöltem, és élvezte.
– Na, most verem be a lapáttal – mondta, és egészében véve ez igen jó este volt mindannyiunknak.