Urbán Károly: A letekeredő szalag

irodalom

Nemrégiben egy ifjú ember toppant be szerény hajlékomba egy családi látogatásnak nevezhető alkalommal.

Remek kezdés nem? Író közli, bizony-bizony, neki nem túl sok jószág adatott meg tulajdonlás tekintetében, némileg sajnáltatja magát, s felkészíti hallgatóságát és olvasótáborát hogy bizony-bizony, egy ifjú - vélhetőleg forradalmár -  valószínűleg ármányos igyekezettel dönti majd le seperc alatt minimális trónjáról.

Egy szó, mint száz, ártatlan ábrázattal nekem szegezte a kérdést:

Az az izé mi az ott?

Az izé mibenléte (bizony-bizony), egy AKAI GX – 4000 D Glass & X’tal Ferrite Head típusú deck magnetofon készülékben tárgyiasult a téridőkontinium egy 1983-as pontján téve tárgyilag kevésbé szerénnyé hajlékomat, mely készülék akkortájt a szocreál legvidámabb barakkjában körülbelül egy mosókonyhába telepített űrhajónak felelt meg.

Mivel túl későn ocsúdtam, nem tudtam már kies fővárosunkban megvásárolni ezt a minden bizonnyal rejtek utakon, bartelban Magyarországra penderült kifutó japán készüléket (nyilván meg akartak szabadulni tőle, mert ki vett volna újat, ha ez száz évig működik), de egy ismerős közbenjárása folytán Kaposváron félretettek nekem egy utolsó darabot. Nosza, jöjjön hát a vonat s mi jó falat, lehaladtam Kaposvárra. Dombóvárnál lekapcsolták volna az utolsó pár kocsit, hogy ilyetén srévizavé módon jussunk el a célállomásra, de vágányzár volt, s pótló busszal kellett tovalibbennem, ha libbenésnek lehetett nevezni a szétrohadt, rugóját vesztett autóbusszerűség nyavalygását-nyikorgását.

A boltban észrevettem, hogy a magnó sebességváltást lehetővé tévő gyűrűje hiányzik.

- Ja, azt haza vittem, mert nekem elveszett, - szólt az eladószerűség magától értetődő hangfekvésben, én pedig mint vásárlószerűség, (személyesen és magától értetődő hangfekvésben), felszólítottam, no akkor uzsgyi fusson haza, és hozza a kütyüt. Nem tudom milyen ábrázatot vehettem fel, mert a fiú megszeppent és elfutott a gyűrűért, no akkor ezzel is rendben voltunk. A pótló busz visszafelé lekopírozta az antipullman működési elvet azzal a jutalomfalattal kiegészítve, hogy még állóhely is alig volt, s a kb. 687 és fél kilónyi masinát a lábfejemen pihentetve zötykölődtem vissza Dombóvárra. A magnót etetni kell, főzni, mosni és takarítani rá, nem mindegy mikor törik darabokra, most, vagy száz év múlva, lábfejjel meg tele van a bolt, majd vételezek egy újat.

Szóval megérkezett a magnó és jól szolgált hosszú éveken át.

A vendégeskedő ifjú foglalkozását tekintve számítástechnikát tanuló gurunak volt mondható, de valamely okból kifolyólag félbeszakította tanulmányait és elhelyezkedett egy weblap készítő cégnél. Nem mamahotel lakója e büszke pécsi illetőségű ifjú, hanem (bizony-bizony) menyasszonya jóvoltából egy Budapesten vásált családi (menyasszonyi) tulajdonú 3 szobás lakásban (mint szerény hajlékban) tengeti sanyarúnak nem igen mondható életét, s frissen vásárolt gépkocsijával (nyilván üvegvisszaváltásokból abszolválta) hetente jár haza Pécsre, de közlése szerint ez nem sokáig lesz így, mert távmunkában fogja folytatni budapesti székhelyű munkaadó cége felé tevékenységét.

Az rendben van, hogy egy újszülöttnek minden vicc új, de egy rövidesen számítástechnikai guruvá fejlődő-vergődő egyed, legyen akárhány éves is, mégis miért nézi, (nézheti) sperhartninak egy nem túl friss, ámde még mindig működőképes, saját idejében csúcsminőségűnek számító zenebona készüléket? Ez a magnó, 36 év távolából is szebben, tisztábban szól, mint egy hanglemez (arra is rákérdezhet lassan: azmiaz?). Persze Mari néni is mondhatná a szomszédból, hogy ő ilyet nem látott még, no de egy kütyükkel, elektronikával, számítástechnikával foglalkozó, azt tanuló diák, miért csodálkozik rá egy Akai deckre oly nagy mértékben? Már a technikatörténet is gáz neki? Orsós tekercses magnószalagot sem látott még, azt sem tudta, hogy a szalagot „be kell fűzni”, s lejátszás után letekeredik és mikor megmutattam neki a polcon sorjázó tekercseket a dobozban, kb. úgy nézte mint az aztékok a csöves puskát. Persze a nyuggerező, boomerező, ifjú forradalmi csapat minket gondol surmó bunkó tudatlan applikációképtelen aztéknak, ebben a jól körülhatárolható esetben persze én voltam a csöves puska és ő az azték, bár a Momentum nevű, ifjúságot a pajzsán hordozó förmedvény szerint ennek fordítva kellett volna történnie, miután átállította számítógépem alapbeállítását egy MSZMP portálra, de legalábbis egy csekatka ideológiai bugyibutikra.

- Te hogy hallgatsz mostanság zenét – kérdeztem naivan.  – Pendrájvról? Ó nem, - jött a válasz - okostelóról.

Tényleg nincs messze az idő, mikor egy központi vezérlő kütyüt a bőr alá varrnak születés után azonnal, közvetlen kapcsolattal az idegrendszerrel, s onnantól nem lesz kecmec, már nyomogatni sem kell semmit a buszon, villamoson és az űrben, azt veszi az a büdös agy amit valahonnan valakik belé közvetítenek és kész.

Az Akai XD 4000-ről elsőül két jellemző zenét hallgattam anno, egyrészt a régi Sportcsarnokbéli, zugmagnóra felvett 1983-as első Carlos Santana koncertet (megismételhetetlen és megunhatatlan), mely mono jellege ellenére az XD-ről dübörgő szélviharként szólt. Másodikként Andreas Vollenweider elektromos hárfa jazzét említeném, mely egészen mély, az elefántok ultrahangján túltevő hangzatával és szférikus zengésével plasztikusan írta fel a földre és az égbe: ilyen a ZENE – és az Akai XD.

Mindezek ellenpéldájaként (bár tisztában vagyok vele, minden kornak megvan a saját édes gyermeke zenében is – meg a szemete is) az Index elnevezésű és gyártási számú világnagy portál újévi, legjobb „magyar” zenealbum gyűjteményét említeném (ismétlem magyar előadókról és magyarnak vizionált címekről van szó). Persze az én korosztályom is imperialista zenéket hallgatott annak idején, de az alábbi felsorolás szőröstül bőröstül magyarnak volt megidézve istállom, és így kb. arra hajaz, mintha Radics Béla (azkiaz?) tüctüc mulatósra váltott volna, szingaléznak feltüntetve nemzetségét, bár manapság az észak-norvégok is mind feketék de még aztéknak sem mennének el.

Tehát itt vannak íme a címek és előadók egyvégtében felsorolva, hogy plasztikusan kidomborodjon az egész echte magyar jellege (az Index mondja magyarnak, nem én):

We Plants Are Happy Plants: History Ends In Green, AKC Misi: Neon, Ricsárdgír: Rise of the Koala, Carson Coma: Corduroy Club, Mayberian Sanskülotts: Neverending Sorry, Zagar: Woods, Spirits & Sorcery, Meteo: Hayline, Elefánt: EL, TOUCH: The Darkness Reflects, Lil Frakk: Brokaz

Az első, szinte önmagában egy grétafikálódott (de minimum fikálódott) szabadvers: „Mi, palánták, boldog palánták vagyunk: a történelem zöldben fog végződni.”

Az utolsó Lil Frakk nevű opuszról az Index bölcse az alábbiakat hozza tudomásunkra, le is írva ezzel mely reszelős nyivák kapahangok lappanghatnak a mű mögött: „Eleinte akár úgy is tűnhetett, hogy Lil Frakk csak egy meme vagy egy vicc, aki jópofáskodásból ír zenét a köztévés híradóról, a Gyurcsány-chatbotról vagy az Origóról, (a 444.hu mindig megússza) azonban a Brokaz albummal elég erőteljesen jelezte, hogy jóval többről van szó, mint internetes viccekről fiataloktól”.

Ebből azt is megtudhatjuk, hogy mostanság csak az lehet zene, amiben implicit benne van az O1G.

De tovább megyek. Az Akai XD-re guvadt szemekkel tekintgető ifjú nagy örömmel újságolta, hogy a liftben végre látott valóságos keretbe foglalt liftreklámot, mert (bizony-bizony), ő pont ezt szerkeszti munkájaként, de eddig teljes valóságában kinyomtatva még egyet sem látott eddig.

Hogy mi van? Dógzik és nem tudja, kisnyúl kerül ki a kezei közül vagy ökörhugy?

Mindenképpen idéznem kell itt Ray Bradburyt, akinek Pitypang Bor (Dandelion Wine) című „sikeresen” agyonhallgatott és soha magyarra le nem fordított egyik főművében, a gyermek főhős üzletet köt egy cipőboltossal, melynek keretében ő megtanítja neki, milyen érzés teniszcipőt hordani, ha kap egy párat belőle, mert az lehetetlen, hogy egy cipőboltos ne tudja mit ad el.

Így érvel a fiú:

- „Az Édességbolt eladói gondolom, megkóstolják portékájukat. Így hát…

- Amint megfigyelhetted – hordok cipőt – válaszolt az öreg.

- De nem sportcipőt. Hogyan képes eladni sportcipőt, ha nem lelkesedik értük, és hogy képes lelkesedni, ha nem ismer egyet sem?”

Hát így.

De hagyjuk a technikai dolgokat, vegyük most számba, tudja-e ez a gyerek, hogyan élnek az emberek az Oktogonon és a pécsi Mecsekrózsadombon túl?

Tisztában van-e azzal, hogy gyakorlatilag (pártoktól, kormányoktól, éráktól függetlenül) az emberek társadalma, úgy ahogy van – működésképtelen, nem úgy, mint az a 36 éves magnó?

Elrohad minden.

Egy négy emeletes lakótelepi házban egy szellemi fogyatékos fiatalember (jól körülírtam), azzal szórakozik (szórakozhat), minden egyes éjszaka mikor jön haza portyájáról, hogy veri a lakások ajtaját, legfőképpen a mozgáskorlátozott egyedül élőkét. Az egyik lakó – történetesen szintén rokonom – már idegbajt kap, nem tud rendesen aludni, ki van, mint a liba, s ez így megy már egy éve. Van ilyen – mondják többen.

De most jön a java. Mit tesz a rendes törvénytisztelő járni alig bíró áldozat, aki nem önbíráskodik maszekban, még bízik a társadalom működőképességében? Bizony-bizony, nem nyitja ki ajtaját és húz be ennek az izének akkorát, hogy a fal adja a másikat, - nem is tudna, mert még meg is ölné, a felső emeltről így is állandóan lelocsolja – hanem elhalad járókészülékével vagy száz óra alatt az önkormányzathoz, ahol ugye ÖN-kormányoznak, a Családsegítőhöz, ahol családot segítenek, a rendőrséghez, ahol szolgálnak és védenek és bejelentéseket tesz: tegyenek valamit. Az ÖN-kormányzatnál még háromezer forintos okmánybélyeget is felnyalatnak vele, majd jön a „kivizsgáló csapat” és kivizsgál. Ez a következőképpen történik.

- Jó napot kívánok Ajtóverdeső János, kérdjük mi igen nagy tisztelettel, verdesi-é az ajtót?

- Nem, biza én nem verdesem. Az anyukám is bizonyíthatja, - s bizony-bizony, anyukája is bizonyítja sűrű bólogatások közepette. A szomszédok is bizonyítják (akiknek az ajtaját szintén veri) hogy bizony az ajtajukat nem veri, mert ugye az egész totálisan elmebeteg család beígérte, hogy megölik őket, ha panaszkodnak. A kedves mama egy ügyvéd úrhoz jár takarítani, s ügyvéd úr rögvest papírost szerkeszt az önkormányzat felé: ajtóverés márpediglen nincs. Neki távolbalátó készüléke van a zenélő WC-je mellett, ő már csak tudja. Mivel pecsét is van a magasságos iraton, ÖN-kormányzat összeszarja magát. A családsegítő, akiknek történetesen javaslatot kéne tenniük, hogy minimum a gyereket, de lehet, hogy az egész családot elmegyógyintézetbe kéne utalni, teljes mellszélességgel segíteni kezdik a családot – az elmebeteg családot, mert hát a gyerek jó gyerek, ki sem mozdul a lakásból (bizonyító erejű kettes számú távolbalátó készülék ugrásra készen lapul táskájukban, naponta ellenőrzik és könnyek közt konstatálják, hogy Aljtóverdeső János bizony-bizony napohosszat vakargatja a seggét otthon és nem verdes egyetlen ajtót sem) a normális család meg menjen a francba, különösen ha járni sem tud. Járjon pórul, ha annyira járhatnékja van, ahhoz még láb sem kell. A rendőrség detto, az mondják bizonyítsa be, hogy veri az ajtót, persze ha bebizonyította, akkor sem tudnak mit tenni, embert küldeni, lefülelni, maximum széttárják karjukat, az is munka ezzel is őriznek és védenek, ha mást nem akkor a békét úgy általában. Az ÖN-kormányzat még tesz egy plusz lépést, közlik, hogy a háromezer forint csak az első részlet volt, majd kivetik a folytatást, de még egyszer be ne merjen jelenteni semmit, mert az ügyet lezárták.

Anyósom a szigetvári „konzerva” gyárba (ahogy ő becézgette) járt robotolni bokáig érő vízben és gőzben állva éveken át, aztán a gyárat felszámolták, azóta rokkantnyugdíjon tengődött mindenki, aki el tudta intézni, aki nem, szó szerint csúszott mászott a porban, vagy rosszabb esetben a megdöglést választotta szabad akaratából.

Visszavonult a háztájiba, paradicsomot, zöldséget, kacsát, libát, tyúkot nevelgetett és szállítmányozta havi rendszerességgel gyermekeinek a következő tömegközlekedési konstellációban: 10 km gyalog tele szatyorral hóban, esőben, kánikulában, a legközelebbi állomásnak nevezett kalyibához, vonatra fel, átszállás háromszor, várakozás 3 óra, menetidő 6 óra - mindig meg kellett kérnie valakit, hogy segítsen a lábait feltenni a lépcsőre, mert nem ment az úgy maszekban tillárom.

Fiatalkorában a szerbek hajtották át Bácskatopolyáról a jó édes anyjába, s a zsákfaluban ahol élt, egy héten egyszer volt kenyér. Előtte szikvízüzem is volt, meg vásár, később ez alábbhagyott és átváltott lepusztuló disznóólra. Nemrég olajat találtak a környéken, de a helybéliek maradtak kutyában ahogy köll, mert a multi hozta saját sleppjét, azoknak jutott munka, a büdös parasztnak meg a porbafingás.

Régebben délután tehenek vonultak végig a falun hazafelé ballagva, ma esetleg egy és fél sánta kutya követi nyomaikat. A falura nincs szükség, igaz Mihály uram az SZDSZ-ből?

A konzerva királynő férje – apósom - egy nyáron hat évig (ahogy ő mondta) járt a vasútra hasonló logisztikai körülmények között, mint neje a vad tyúkokkal Pestre – dógzott, kártyázott, ivott, aztán pedig kártyázott, ivott és dógzott. De lehet, hogy állandóan csak ivott. Az almabor kellemetes hatása alatt lezuhant a padláslétráról, lábát, csípőjét úgy összetörte, hogy a halál már integetett a sarokról, a kórházban is csak az érdekelte ki visz be neki almabort. Hogy meggyógyuljon? Azt ugyan minek? Szóval férjeura halála után Karolina mama a tágas takaros vályogházában várta be saját halálát az éhező macskákkal egyetemben, mert az is volt neki, futotta rá („mert én megérdemlem”, ez az én halálom, ez disznósajt, ezt nem adom) a végén felkelni sem tudott, s mivel egyedül élt, a szomszéd vitte ki alóla a vödröt amibe belecsinált mert ugye az ingyenes és teljes körű orvosi, szociális ellátás az minden kormány alatt úgy működött mint a huzat. A kedves szomszéd (a postamester asszony, aki ellopta a posta teljes bankjegykészletét, leülte, oszt visszament sikeres tevékenysége színhelyére, no mit gondolnak miféle föladatra, kitalálták: hát postamesternek ameddig a postát is fel nem számolták) szóval apanázst szedett anyósomtól, a dotálási lánc tehát prímán működött, ennél jobban már csak George, a Sorosék házából tudta volna elrendezni. Anyósom még a temetésére való nem kis összeget is átadta ennek a böcsületes embernek. A történet dramaturgiailag is életével csereszabatosan fejeződött be, egyik lánya szabályosan el-emberrabolta és magával vitte, hogy a nyugdíját szedhesse, majd olyan konstrukcióban nyomta be egy „szeretet”otthonba, melyben osztoztak nyugdíján a személyzettel, jutott Karolina mamának is havi egy tábla csokira. Slusszpoénként (bocsánat a szóért) még a koporsója is belezuhant a homokos, rosszul megásott gödörbe. A gyászoló sereg tompán-bambán megvárta, míg összetákolják amit lehet, aztán újra leengedték – az egyik ipse megcsúszott és majdnem utána zuhant, nagy izgalmában meghúzott egy butykost. A delikvensek szótlanul lépkedtek hazafelé, persze csak az, akinek volt hol laknia, s az Alice Csodaországban című százéves terv ezzel véget is ért. A temetés után a postamesterek királynője, (kedves szomszéd) elterjesztette, hogy ő temettette el Karolina mamát, pedig hát nem. A házból amit csak lehetett széthordott. Végül fia lett a környék polgármestere, ahogy azt köll.

Hát az ilyen számkivetettekre, egy kormányzati projectnek sincs szüksége, Alice ide, vagy oda.

Itt már csak Isten segíthet. Mély sajnálatomra közlöm, hogy Ferenc pápa viszont nem, ő el van foglalva Che Guevara életútjának tanulmányozásával, szentté avatásának lehetséges módozataival, migránsok lábának mosogatásával és a bánatpénz számolgatásával. Azzal, amit Soros papa osztott szét a vatikáni bíborosoknak, (no persze, ez álhír, már hallom az ugatást), azzal a lábjegyzettel, hogy amennyire lehet, liberális irányba tereljék a szentatyát, a Wall Streetnek nincs szüksége egy újabb Wojtyilára, a Ratzinger projektet valahogy megoldották, de vigyázni kell, Conchita Wurst pápává emelésén még agyalni kell egy kicsit.

Mély tisztelettel kérdem én, működik-e a társadalom?

De nehogy azt mondják, hogy működik, mert lám-lám befizettették a mocskos rohadt állampolgárral az illetéket, rend a lelke mindennek.

Kim Stanley Robinson 2312 című „műremekében” elővetíti nekünk a jövőt egy sci-fiben, megálmodja, háromszáz év alatt hová bír majd fejlődni az emberiség.

Az emberiség bizony-bizony, akkorra már meghódította és belakta az egész Naprendszert, s fáradtságos munkával egy komplett kuplerájjá alakította. Ő persze tapsikol, észre sem veszi mit ír le. A felvázolt bőr alá ültethető számítógép már létezik (ő kvabuschnak becézi), sőt ezek az okos kis kütyük ha akarják egymással is kommunikálni képesek és ebből ki tudják zárni a tulajt – oh Orwell apánk ne hagyj el.

Születéskor fütyköst avagy puncit lehet rendelni (kedvező esetben mindkettőt egyszerre) a nemi forradalom  tehát lezajlott, semmi kétség, tombol a gender szabadság. Hurrá, jó ómen ez az Orbáneltakarító Köztisztasági Hivatal 2313-as rákövetkező évre érvényes célprémiumának kitűzése óráján, a galaktikus erők rendben dolgoznak, nincs semmi elhajlás.

Nagyjából erről szól a jóféle Nebula-díjjal kitüntetett bestseller. A katarzist, a csúcsot még nem említettem. A főhősnő és főhős férfiú, napokat bolyong a Merkúr alagútjaiban, szépelegnek és filozofálnak, majd a főhős férfiú úgy dönt, hogy megkamatyolja főhős hölgyet. Főhős hölgyünk ekkor a sarkára áll és azt mondja, inkább én kamatyollak meg téged, hiszen hermafrodita vagyok, nekem is van farkam – íme hát! S az aktus megesik azon nyomban a Merkúr szent bolygóján, az alagút bazalt boltozata alatti míves kövezeten, miközben pármillió kilométerecskével odébb barokkos operaáriákra dől a nép, a szexbolygón mindenki megdug mindenkit, a nemi hovatartozást nem firtatják, esetleg terrortámadást sző a Vénuszt birtokló kínai etnikum, vagy ilyenek.

No ezt a csúcsjövőt veszélyezteti a bigott konzervatív normalitás (már Niedermüller Pubi is benyögte a maga verzióját) és akkor most beláthassuk, mi minden múlik azon, hogy Európának ezt a koszos fertályát végre meg tudják-e rendszabályozni, hiszen mindez oda lenne – s akkor jaj!

Az Akai XD meg rohadjon a vitrinben.