Urbán Károly: A letekeredő szalag
irodalom
Nemrégiben egy ifjú ember toppant be
szerény hajlékomba egy családi látogatásnak nevezhető alkalommal.
Remek kezdés nem? Író közli,
bizony-bizony, neki nem túl sok jószág adatott meg tulajdonlás tekintetében, némileg
sajnáltatja magát, s felkészíti hallgatóságát és olvasótáborát hogy
bizony-bizony, egy ifjú - vélhetőleg forradalmár - valószínűleg ármányos igyekezettel dönti majd
le seperc alatt minimális trónjáról.
Egy szó, mint száz, ártatlan
ábrázattal nekem szegezte a kérdést:
Az az izé mi az ott?
Az izé mibenléte (bizony-bizony), egy
AKAI GX – 4000 D Glass & X’tal Ferrite Head típusú deck magnetofon
készülékben tárgyiasult a téridőkontinium egy 1983-as pontján téve tárgyilag kevésbé
szerénnyé hajlékomat, mely készülék akkortájt a szocreál legvidámabb barakkjában
körülbelül egy mosókonyhába telepített űrhajónak felelt meg.
Mivel túl későn ocsúdtam, nem tudtam
már kies fővárosunkban megvásárolni ezt a minden bizonnyal rejtek utakon,
bartelban Magyarországra penderült kifutó japán készüléket (nyilván meg akartak
szabadulni tőle, mert ki vett volna újat, ha ez száz évig működik), de egy
ismerős közbenjárása folytán Kaposváron félretettek nekem egy utolsó darabot.
Nosza, jöjjön hát a vonat s mi jó falat, lehaladtam Kaposvárra. Dombóvárnál
lekapcsolták volna az utolsó pár kocsit, hogy ilyetén srévizavé módon jussunk
el a célállomásra, de vágányzár volt, s pótló busszal kellett tovalibbennem, ha
libbenésnek lehetett nevezni a szétrohadt, rugóját vesztett autóbusszerűség
nyavalygását-nyikorgását.
A boltban észrevettem, hogy a magnó sebességváltást
lehetővé tévő gyűrűje hiányzik.
- Ja, azt haza vittem, mert nekem
elveszett, - szólt az eladószerűség magától értetődő hangfekvésben, én pedig
mint vásárlószerűség, (személyesen és magától értetődő hangfekvésben),
felszólítottam, no akkor uzsgyi fusson haza, és hozza a kütyüt. Nem tudom
milyen ábrázatot vehettem fel, mert a fiú megszeppent és elfutott a gyűrűért,
no akkor ezzel is rendben voltunk. A pótló busz visszafelé lekopírozta az
antipullman működési elvet azzal a jutalomfalattal kiegészítve, hogy még
állóhely is alig volt, s a kb. 687 és fél kilónyi masinát a lábfejemen pihentetve
zötykölődtem vissza Dombóvárra. A magnót etetni kell, főzni, mosni és
takarítani rá, nem mindegy mikor törik darabokra, most, vagy száz év múlva,
lábfejjel meg tele van a bolt, majd vételezek egy újat.
Szóval megérkezett a magnó és jól
szolgált hosszú éveken át.
A vendégeskedő ifjú foglalkozását
tekintve számítástechnikát tanuló gurunak volt mondható, de valamely okból
kifolyólag félbeszakította tanulmányait és elhelyezkedett egy weblap készítő
cégnél. Nem mamahotel lakója e büszke pécsi illetőségű ifjú, hanem
(bizony-bizony) menyasszonya jóvoltából egy Budapesten vásált családi (menyasszonyi)
tulajdonú 3 szobás lakásban (mint szerény hajlékban) tengeti sanyarúnak nem
igen mondható életét, s frissen vásárolt gépkocsijával (nyilván
üvegvisszaváltásokból abszolválta) hetente jár haza Pécsre, de közlése szerint
ez nem sokáig lesz így, mert távmunkában fogja folytatni budapesti székhelyű
munkaadó cége felé tevékenységét.
Az rendben van, hogy egy újszülöttnek
minden vicc új, de egy rövidesen számítástechnikai guruvá fejlődő-vergődő
egyed, legyen akárhány éves is, mégis miért nézi, (nézheti) sperhartninak egy
nem túl friss, ámde még mindig működőképes, saját idejében csúcsminőségűnek
számító zenebona készüléket? Ez a magnó, 36 év távolából is szebben, tisztábban
szól, mint egy hanglemez (arra is rákérdezhet lassan: azmiaz?). Persze Mari
néni is mondhatná a szomszédból, hogy ő ilyet nem látott még, no de egy
kütyükkel, elektronikával, számítástechnikával foglalkozó, azt tanuló diák, miért
csodálkozik rá egy Akai deckre oly nagy mértékben? Már a technikatörténet is
gáz neki? Orsós tekercses magnószalagot sem látott még, azt sem tudta, hogy a
szalagot „be kell fűzni”, s lejátszás után letekeredik és mikor megmutattam
neki a polcon sorjázó tekercseket a dobozban, kb. úgy nézte mint az aztékok a
csöves puskát. Persze a nyuggerező, boomerező, ifjú forradalmi csapat minket
gondol surmó bunkó tudatlan applikációképtelen aztéknak, ebben a jól
körülhatárolható esetben persze én voltam a csöves puska és ő az azték, bár a
Momentum nevű, ifjúságot a pajzsán hordozó förmedvény szerint ennek fordítva
kellett volna történnie, miután átállította számítógépem alapbeállítását egy
MSZMP portálra, de legalábbis egy csekatka ideológiai bugyibutikra.
- Te hogy hallgatsz mostanság zenét –
kérdeztem naivan. – Pendrájvról? Ó nem, -
jött a válasz - okostelóról.
Tényleg nincs messze az idő, mikor egy
központi vezérlő kütyüt a bőr alá varrnak születés után azonnal, közvetlen
kapcsolattal az idegrendszerrel, s onnantól nem lesz kecmec, már nyomogatni sem
kell semmit a buszon, villamoson és az űrben, azt veszi az a büdös agy amit
valahonnan valakik belé közvetítenek és kész.
Az Akai XD 4000-ről elsőül két
jellemző zenét hallgattam anno, egyrészt a régi Sportcsarnokbéli, zugmagnóra
felvett 1983-as első Carlos Santana koncertet (megismételhetetlen és
megunhatatlan), mely mono jellege ellenére az XD-ről dübörgő szélviharként
szólt. Másodikként Andreas Vollenweider elektromos hárfa jazzét említeném, mely
egészen mély, az elefántok ultrahangján túltevő hangzatával és szférikus
zengésével plasztikusan írta fel a földre és az égbe: ilyen a ZENE – és az Akai
XD.
Mindezek ellenpéldájaként (bár
tisztában vagyok vele, minden kornak megvan a saját édes gyermeke zenében is –
meg a szemete is) az Index elnevezésű és gyártási számú világnagy portál újévi,
legjobb „magyar” zenealbum gyűjteményét említeném (ismétlem magyar előadókról és magyarnak vizionált címekről van szó).
Persze az én korosztályom is imperialista zenéket hallgatott annak idején, de az
alábbi felsorolás szőröstül bőröstül magyarnak volt megidézve istállom, és így kb.
arra hajaz, mintha Radics Béla (azkiaz?) tüctüc mulatósra váltott volna,
szingaléznak feltüntetve nemzetségét, bár manapság az észak-norvégok is mind
feketék de még aztéknak sem mennének el.
Tehát itt vannak íme a címek és
előadók egyvégtében felsorolva, hogy plasztikusan kidomborodjon az egész echte
magyar jellege (az Index mondja magyarnak, nem én):
We
Plants Are Happy Plants: History Ends In Green, AKC Misi: Neon, Ricsárdgír:
Rise of the Koala, Carson Coma: Corduroy Club, Mayberian Sanskülotts:
Neverending Sorry, Zagar: Woods, Spirits & Sorcery, Meteo: Hayline,
Elefánt: EL, TOUCH: The Darkness Reflects, Lil Frakk: Brokaz
Az első, szinte önmagában egy
grétafikálódott (de minimum fikálódott) szabadvers: „Mi, palánták, boldog
palánták vagyunk: a történelem zöldben fog végződni.”
Az utolsó Lil Frakk nevű opuszról az
Index bölcse az alábbiakat hozza tudomásunkra, le is írva ezzel mely reszelős
nyivák kapahangok lappanghatnak a mű mögött:
„Eleinte akár úgy is tűnhetett, hogy Lil Frakk csak egy meme vagy egy vicc, aki
jópofáskodásból ír zenét a köztévés híradóról, a Gyurcsány-chatbotról vagy az
Origóról, (a 444.hu mindig megússza) azonban
a Brokaz albummal elég erőteljesen jelezte, hogy jóval többről van szó, mint
internetes viccekről fiataloktól”.
Ebből azt is megtudhatjuk, hogy
mostanság csak az lehet zene, amiben
implicit benne van az O1G.
De tovább megyek. Az Akai XD-re guvadt
szemekkel tekintgető ifjú nagy örömmel újságolta, hogy a liftben végre látott
valóságos keretbe foglalt liftreklámot, mert (bizony-bizony), ő pont ezt
szerkeszti munkájaként, de eddig teljes valóságában kinyomtatva még egyet sem
látott eddig.
Hogy mi van? Dógzik és nem tudja, kisnyúl
kerül ki a kezei közül vagy ökörhugy?
Mindenképpen idéznem kell itt Ray
Bradburyt, akinek Pitypang Bor (Dandelion
Wine) című „sikeresen” agyonhallgatott és soha magyarra le nem fordított egyik
főművében, a gyermek főhős üzletet köt egy cipőboltossal, melynek keretében ő
megtanítja neki, milyen érzés teniszcipőt hordani, ha kap egy párat belőle, mert
az lehetetlen, hogy egy cipőboltos ne tudja mit ad el.
Így érvel a fiú:
- „Az Édességbolt eladói gondolom, megkóstolják portékájukat.
Így hát…
- Amint megfigyelhetted – hordok cipőt – válaszolt az öreg.
- De nem sportcipőt. Hogyan képes eladni sportcipőt, ha nem
lelkesedik értük, és hogy képes lelkesedni, ha nem ismer egyet sem?”
Hát így.
De hagyjuk a
technikai dolgokat, vegyük most számba, tudja-e ez a gyerek, hogyan élnek az
emberek az Oktogonon és a pécsi Mecsekrózsadombon túl?
Tisztában van-e
azzal, hogy gyakorlatilag (pártoktól, kormányoktól, éráktól függetlenül) az
emberek társadalma, úgy ahogy van – működésképtelen, nem úgy, mint az a 36 éves
magnó?
Elrohad minden.
Egy négy emeletes
lakótelepi házban egy szellemi fogyatékos fiatalember (jól körülírtam), azzal
szórakozik (szórakozhat), minden egyes éjszaka mikor jön haza portyájáról, hogy
veri a lakások ajtaját, legfőképpen a mozgáskorlátozott egyedül élőkét. Az
egyik lakó – történetesen szintén rokonom – már idegbajt kap, nem tud rendesen
aludni, ki van, mint a liba, s ez így megy már egy éve. Van ilyen – mondják
többen.
De most jön a java.
Mit tesz a rendes törvénytisztelő járni alig bíró áldozat, aki nem önbíráskodik
maszekban, még bízik a társadalom működőképességében? Bizony-bizony, nem nyitja
ki ajtaját és húz be ennek az izének akkorát, hogy a fal adja a másikat, - nem
is tudna, mert még meg is ölné, a felső emeltről így is állandóan lelocsolja –
hanem elhalad járókészülékével vagy száz óra alatt az önkormányzathoz, ahol
ugye ÖN-kormányoznak, a Családsegítőhöz, ahol családot segítenek, a
rendőrséghez, ahol szolgálnak és védenek és bejelentéseket tesz: tegyenek
valamit. Az ÖN-kormányzatnál még háromezer forintos okmánybélyeget is
felnyalatnak vele, majd jön a „kivizsgáló csapat” és kivizsgál. Ez a
következőképpen történik.
- Jó napot kívánok Ajtóverdeső
János, kérdjük mi igen nagy tisztelettel, verdesi-é az ajtót?
- Nem, biza én nem
verdesem. Az anyukám is bizonyíthatja, - s bizony-bizony, anyukája is bizonyítja
sűrű bólogatások közepette. A szomszédok is bizonyítják (akiknek az ajtaját
szintén veri) hogy bizony az ajtajukat nem veri, mert ugye az egész totálisan
elmebeteg család beígérte, hogy megölik őket, ha panaszkodnak. A kedves mama
egy ügyvéd úrhoz jár takarítani, s ügyvéd úr rögvest papírost szerkeszt az
önkormányzat felé: ajtóverés márpediglen nincs. Neki távolbalátó készüléke van
a zenélő WC-je mellett, ő már csak tudja. Mivel pecsét is van a magasságos
iraton, ÖN-kormányzat összeszarja magát. A családsegítő, akiknek történetesen javaslatot
kéne tenniük, hogy minimum a gyereket, de lehet, hogy az egész családot
elmegyógyintézetbe kéne utalni, teljes mellszélességgel segíteni kezdik a
családot – az elmebeteg családot, mert hát a gyerek jó gyerek, ki sem mozdul a
lakásból (bizonyító erejű kettes számú távolbalátó készülék ugrásra készen
lapul táskájukban, naponta ellenőrzik és könnyek közt konstatálják, hogy
Aljtóverdeső János bizony-bizony napohosszat vakargatja a seggét otthon és nem
verdes egyetlen ajtót sem) a normális család meg menjen a francba, különösen ha
járni sem tud. Járjon pórul, ha
annyira járhatnékja van, ahhoz még láb sem kell. A rendőrség detto, az mondják
bizonyítsa be, hogy veri az ajtót, persze ha bebizonyította, akkor sem tudnak
mit tenni, embert küldeni, lefülelni, maximum széttárják karjukat, az is munka
ezzel is őriznek és védenek, ha mást nem akkor a békét úgy általában. Az
ÖN-kormányzat még tesz egy plusz lépést, közlik, hogy a háromezer forint csak
az első részlet volt, majd kivetik a folytatást, de még egyszer be ne merjen
jelenteni semmit, mert az ügyet lezárták.
Anyósom a szigetvári „konzerva” gyárba
(ahogy ő becézgette) járt robotolni bokáig érő vízben és gőzben állva éveken
át, aztán a gyárat felszámolták, azóta rokkantnyugdíjon tengődött mindenki, aki
el tudta intézni, aki nem, szó szerint csúszott mászott a porban, vagy rosszabb
esetben a megdöglést választotta szabad akaratából.
Visszavonult a háztájiba, paradicsomot,
zöldséget, kacsát, libát, tyúkot nevelgetett és szállítmányozta havi
rendszerességgel gyermekeinek a következő tömegközlekedési konstellációban: 10 km gyalog tele szatyorral
hóban, esőben, kánikulában, a legközelebbi állomásnak nevezett kalyibához,
vonatra fel, átszállás háromszor, várakozás 3 óra, menetidő 6 óra - mindig meg
kellett kérnie valakit, hogy segítsen a lábait feltenni a lépcsőre, mert nem
ment az úgy maszekban tillárom.
Fiatalkorában a szerbek hajtották át
Bácskatopolyáról a jó édes anyjába, s a zsákfaluban ahol élt, egy héten egyszer
volt kenyér. Előtte szikvízüzem is volt, meg vásár, később ez alábbhagyott és
átváltott lepusztuló disznóólra. Nemrég olajat találtak a környéken, de a
helybéliek maradtak kutyában ahogy köll, mert a multi hozta saját sleppjét,
azoknak jutott munka, a büdös parasztnak meg a porbafingás.
Régebben délután tehenek vonultak
végig a falun hazafelé ballagva, ma esetleg egy és fél sánta kutya követi
nyomaikat. A falura nincs szükség, igaz Mihály uram az SZDSZ-ből?
A konzerva királynő férje – apósom -
egy nyáron hat évig (ahogy ő mondta) járt a vasútra hasonló logisztikai
körülmények között, mint neje a vad tyúkokkal Pestre – dógzott, kártyázott,
ivott, aztán pedig kártyázott, ivott és dógzott. De lehet, hogy állandóan csak
ivott. Az almabor kellemetes hatása alatt lezuhant a padláslétráról, lábát,
csípőjét úgy összetörte, hogy a halál már integetett a sarokról, a kórházban is
csak az érdekelte ki visz be neki almabort. Hogy meggyógyuljon? Azt ugyan
minek? Szóval férjeura halála után Karolina mama a tágas takaros vályogházában
várta be saját halálát az éhező macskákkal egyetemben, mert az is volt neki,
futotta rá („mert én megérdemlem”, ez az én halálom, ez disznósajt, ezt nem
adom) a végén felkelni sem tudott, s mivel egyedül élt, a szomszéd vitte ki
alóla a vödröt amibe belecsinált mert ugye az ingyenes és teljes körű orvosi,
szociális ellátás az minden kormány alatt úgy működött mint a huzat. A kedves
szomszéd (a postamester asszony, aki ellopta a posta teljes bankjegykészletét,
leülte, oszt visszament sikeres tevékenysége színhelyére, no mit gondolnak
miféle föladatra, kitalálták: hát postamesternek ameddig a postát is fel nem
számolták) szóval apanázst szedett anyósomtól, a dotálási lánc tehát prímán
működött, ennél jobban már csak George, a Sorosék házából tudta volna
elrendezni. Anyósom még a temetésére való nem kis összeget is átadta ennek a
böcsületes embernek. A történet dramaturgiailag is életével csereszabatosan
fejeződött be, egyik lánya szabályosan el-emberrabolta és magával vitte, hogy a
nyugdíját szedhesse, majd olyan konstrukcióban nyomta be egy
„szeretet”otthonba, melyben osztoztak nyugdíján a személyzettel, jutott
Karolina mamának is havi egy tábla csokira. Slusszpoénként (bocsánat a szóért)
még a koporsója is belezuhant a homokos, rosszul megásott gödörbe. A gyászoló
sereg tompán-bambán megvárta, míg összetákolják amit lehet, aztán újra
leengedték – az egyik ipse megcsúszott és majdnem utána zuhant, nagy izgalmában
meghúzott egy butykost. A delikvensek szótlanul lépkedtek hazafelé, persze csak
az, akinek volt hol laknia, s az Alice Csodaországban című százéves terv ezzel
véget is ért. A temetés után a postamesterek királynője, (kedves szomszéd)
elterjesztette, hogy ő temettette el Karolina mamát, pedig hát nem. A házból
amit csak lehetett széthordott. Végül fia lett a környék polgármestere, ahogy
azt köll.
Hát az ilyen számkivetettekre, egy
kormányzati projectnek sincs szüksége, Alice ide, vagy oda.
Itt már csak Isten segíthet. Mély
sajnálatomra közlöm, hogy Ferenc pápa viszont nem, ő el van foglalva Che
Guevara életútjának tanulmányozásával, szentté avatásának lehetséges
módozataival, migránsok lábának mosogatásával és a bánatpénz számolgatásával.
Azzal, amit Soros papa osztott szét a vatikáni bíborosoknak, (no persze, ez
álhír, már hallom az ugatást), azzal a lábjegyzettel, hogy amennyire lehet,
liberális irányba tereljék a szentatyát, a Wall Streetnek nincs szüksége egy
újabb Wojtyilára, a Ratzinger projektet valahogy megoldották, de vigyázni kell,
Conchita Wurst pápává emelésén még agyalni kell egy kicsit.
Mély tisztelettel
kérdem én, működik-e a társadalom?
De nehogy azt
mondják, hogy működik, mert lám-lám befizettették a mocskos rohadt
állampolgárral az illetéket, rend a lelke mindennek.
Kim Stanley Robinson 2312 című „műremekében”
elővetíti nekünk a jövőt egy sci-fiben, megálmodja, háromszáz év alatt hová bír
majd fejlődni az emberiség.
Az emberiség bizony-bizony, akkorra
már meghódította és belakta az egész Naprendszert, s fáradtságos munkával egy
komplett kuplerájjá alakította. Ő persze tapsikol, észre sem veszi mit ír le. A
felvázolt bőr alá ültethető számítógép már létezik (ő kvabuschnak becézi), sőt
ezek az okos kis kütyük ha akarják egymással is kommunikálni képesek és ebből
ki tudják zárni a tulajt – oh Orwell apánk ne hagyj el.
Születéskor fütyköst avagy puncit
lehet rendelni (kedvező esetben mindkettőt egyszerre) a nemi forradalom tehát lezajlott, semmi kétség, tombol a
gender szabadság. Hurrá, jó ómen ez az Orbáneltakarító Köztisztasági Hivatal
2313-as rákövetkező évre érvényes célprémiumának kitűzése óráján, a galaktikus
erők rendben dolgoznak, nincs semmi elhajlás.
Nagyjából erről szól a jóféle
Nebula-díjjal kitüntetett bestseller. A katarzist, a csúcsot még nem említettem.
A főhősnő és főhős férfiú, napokat bolyong a Merkúr alagútjaiban, szépelegnek
és filozofálnak, majd a főhős férfiú úgy dönt, hogy megkamatyolja főhős
hölgyet. Főhős hölgyünk ekkor a sarkára áll és azt mondja, inkább én
kamatyollak meg téged, hiszen hermafrodita vagyok, nekem is van farkam – íme
hát! S az aktus megesik azon nyomban a Merkúr szent bolygóján, az alagút bazalt
boltozata alatti míves kövezeten, miközben pármillió kilométerecskével odébb barokkos
operaáriákra dől a nép, a szexbolygón mindenki megdug mindenkit, a nemi
hovatartozást nem firtatják, esetleg terrortámadást sző a Vénuszt birtokló
kínai etnikum, vagy ilyenek.
No ezt a csúcsjövőt veszélyezteti a
bigott konzervatív normalitás (már Niedermüller Pubi is benyögte a maga
verzióját) és akkor most beláthassuk, mi minden múlik azon, hogy Európának ezt
a koszos fertályát végre meg tudják-e rendszabályozni, hiszen mindez oda lenne
– s akkor jaj!
Az Akai XD meg rohadjon a vitrinben.