Urbán Péter: Egy magyar kegykép magyar története


irodalom, vallás



Nem vagyok vallásos. Meg sem kereszteltek. Azért bocsátom ezt előre, hogy elfogultsággal ne vádolhasson senki: nem azért írok Máriapócsról, mert reklámozni szeretnék valamit, hanem egyszerűen csak úgy írok.

Régóta járnak búcsúsok Máriapócsra, a XVIII század eleje óta. Krúdy Gyula is emlegeti sokat, Szindbád bűnei miatt meg is látogatja a kegyhelyet:
„Búcsúra kellett menni, a búcsúsokhoz kellett szegődni, az egyszerű emberek lába nyomába kellett lépnie, arra kellett haladnia, amerre a búcsúvezér kormányozza mindazokat, akik mögötte sorakoznak. Öreg ember volt a búcsúvezér, olyan járása volt, mint a halálnak, a verebekkel olyan jó barátságot tartott, hogy azok a kezéből ették a kenyérmorzsát, a félénk vadgalambok sem repültek tova, amikor az éneklését meghallották, a búcsújáró nők pedig jobban engedelmeskedtek neki, mint akár apjuknak. Csak világoskék szeme mutatta, hogy ez az öregember fiatalkorában alaposan megtanult nézegetni, lehet, hogy börtönben is ült, hogy megszokja az aszkétaéletet.”

A máriapócsi templom egy könnyező kép miatt lett zarándokhellyé. 1676-ban Csigri László bíró készítette a képet, amit aztán Papp István, a helybéli görög katolikus lelkész öccse festett meg, hat magyar forintért. 1696. november 4-én könnyezett először Mária a képen. Decemberben érkezett Pócsra Corbelli császári tábornok katonáival. 300 ember jelenlétében folytak le a vizsgálatok, akik között lutheránusok és kálvinisták is voltak. A jegyzőkönyvekbe 36 tanú vallotta egyértelműen, hogy a kép könnyezett. I. Lipót a képet Bécsbe szállítatta 1697-ben. A bécsi Stephansdomba 1697. szeptember 11-én helyezték el, ezen a napon Jenő herceg Zentánál döntő vereséget mért a törökre. A bécsiek a képnek tulajdonították a győzelmet, maga Lipót bullát adott erről Pócsnak.

A bécsi képről sok másolat készült, de egy kivételével semelyik nem könnyezett. A kivétel a Máriapócsra küldött másolat volt. 1715. augusztus 1-jén és 1905. december 3-án könnyezett a kép.

Nem azt tartom érdekesnek, hogy egy 50×70-es képet adományokkal díszítenek, és hisznek gyógyító erejében. A hit olyan dolog, amit senkinél sem érdemes számon kérni. Inkább azon döbbenek meg, hogy még a szentképünknek, a kegyhelyünknek is mennyire magyar a sorsa. Amint csodatévő ereje kiderült, azonnal elvitték tőlünk az éppen itt parancsolgató idegenek. Mindegy, hogy ezek éppen az osztrákok voltak, lehettek volna törökök, oroszok, akárki. A legnagyobb, legdíszesebb templomukba helyezték. Gyertyákat gyújtanak előtte, imádkoznak hozzá. De a könnyező kép többé nem könnyezik. Ellenben egy másolatot készítenek róla, ez pedig visszakerül a kicsiny magyar faluba. És a kép könnyezni kezd.

Magyar történet. Olyan ez, mint a mesékben: a királynak nem szólal meg a csodálatos furulya, csak a szegény juhásznak. A falu egyszerű, szerény templomában csoda történik, a Stephansdomban semmi. Valahogy mindig így járunk. Nekünk csak a másolatok jutnak, a maradék, ami már nem tűnik értékesnek, amire már senkinek nem fáj a foga. De úgy látszik, nálunk még a másolat is csodatévővé válik. Nem jártam soha Máriapócson. Egyszer, ha bűneim nekem is, mint Szindbádnak, megsokasodnak, ellátogatok a búcsújárókkal a templomhoz. Talán levezeklek így valamennyit.