Aniszi Kálmán: Művészet és alkuszszellem


irodalom



Megkértek, nyitnék meg egy ikonkiállítást. – Szívesen megteszem – mondtam.
Képtől képig haladva érzések támadtak, gondolatok kavarogtak bennem.
– Milyen merevek és ünnepélyesek! – tört fel belőlem a rácsodálkozó felismerés. – Mégis milyen sugárzók és mélyek! Egyik-másik szent szinte számon kérőn tekint le rám. Mintha ezt kérdezné: mit tettél, milyen bűnöket követtél el világodban, ott lenn a siralomvölgyben?
Némely táblaképről valami szánalomféle, másokról sajnálat vagy könyörület, olyikról szeretetteljes melegség áradt felém.
– Milyen különös – álmélkodtam –, sohase másfelé, mindig csak rám néznek. Mintha beszédbe szeretnének elegyedni velem, mint hogyha mondani készülnének valamit... Talán meg is szólítottak, csak én nem hallom, értem a szavukat? Avagy mégis arra várnak, hogy én szólítsam meg őket? Krisztus-királyt, a pantokrátort, a világ uralkodóját, aki magára vállalta a legszörnyűbb szenvedést is érettünk. Máriát, akiből, lám, itt is felsejlenek az örök anyai érzések, jegyek. És a kereszténységért vértanúságot szenvedett megannyi szentet.
Mindegyik egyéniség. Mi több, személyiség. Segítőkész közvetítők az evilági élet és egy csupán sejtett, ám föl nem fogható transzcendens univerzum között. Nagy szükségünkben közbenjáró szószólóink a Legfőbb Hatalomnál.
Mennyi mindent láthattak, érezhettek és gondolhattak bele mohos falú templomok csarnokaiban, kolostorok termeinek, celláinak homályában, a családi fészkek zugaiba helyezett ikonok előtt fohászkodó, esdeklő hívők a századok folyamán! Ezt tette, cselekszi a szláv népek zöme, a görögök, a grúzok... Régmúlt időkben eleink is. Sőt, Szent István után előbb Bizánc, majd Moszkva fennhatósága alatt maradt görögkeleti magyarok is.
Nem tudhatom, de sejtem, miért tiltották be szigorú tiltással (ikonodulia) annak idején az uralkodók és az egyházi főemberek a kép- és bálványimádást (ikonoklasztia) Keleten. Hiszen a képimádók végeredményben nem, vagy nem pusztán a képeket, sokkal inkább a mögöttük hitt természetfeletti erőket szólították meg. A képek voltaképpen küldöncei, hírvivői, katalizátorai, afféle transzformátorai (voltak) ennek az aktusnak, (meg)erősítették, fokozzák a fohászkodók, folyamodók reményét, bizakodását, hitét abban, hogy könyörgésük meghallgattatik és teljesülni fog. Az ikonok egyik nagyon fontos, ha nem épp legfőbb rendeltetése volt és maradt: elérhető közelségbe hozni, érzékelhetővé tenni azt, ami az (egyszerű) emberek milliói számára vagy nem, vagy csak igen komoly szellemi erőfeszítések árán közelíthető meg. Az ikonok szellemi mankók Isten és az ember közötti irdatlan távolság áthidalására. Vizuálisan segítették, lendítik előre a hívőket abban, hogy a köznapi életből felemelkedjenek egy áhított metavilágba. Segítették, segítik őket abban, hogy közvetítésükkel, általuk érzelmileg és valamelyest gondolatilag is közelebb kerüljenek ahhoz, akivel az emberek bár minden nap pöröltek, de akinek oltalma és segedelme nélkül sohasem tudtak meglenni. Istent, aki örök-időtlen, mindenhol jelen lévő, tehát határok nélkül való, az ember képtelen felfogni. Őt csak hihetjük, hisszük. A Teremtő előttünk soha nem fogja felfedni kilétét. („Vagyok, aki vagyok”).
Minthogy az ember a konkrét dolgok világában él, csakis a konkrét dolgokat képes elképzelni. A végtelent a konkrétumok végtelen soraként gondoljuk, képzeljük. A Mindenhatót konkréttá tettük, tesszük azért, hogy valamelyes képet alkothassunk róla. Az Úristen az embert saját képére alkotta – mondja a Szentírás. Így a teremtmény Teremtőjét hozzá hasonló kinézetűnek képzeli el. Ebben az Örökkévalót közelítő, felidéző élethosszi törekvésükben vannak segítségükre a pravoszlávoknak, a görögkeleti hitet vallóknak az ikonok.
Amiként lélekemelő, magasztos egyházi zenéjük is. Sok évvel ezelőtt történt, hogy valamelyik orosz nyelvű tévécsatornán húsvéti liturgiát közvetítettek egy pompázatos moszkvai templomból. Nem volt szándékomban sokáig nézni a szertartást, hisz alig néhány szót értettem belőle. De az, ahogyan a liturgia a maga egészében meg volt komponálva, koreografálva, a pópák szigorú rendben egymást követő, mind magasabb és magasabb fekvésekben történő dallamos deklamálása (recitativo), dialogizálásuk, a kórus csodálatos hangzásai egyszerűen lenyűgöztek, valósággal odaszegeztek a készülék elé.
A kora reggel érkező és déli egy órakor távozó hívők lelki állapota között hihetetlen különbség volt észlelhető. Amikor beléptek a templomba, olyanok voltak, mint más hétköznapi ember. A liturgia vége felé viszont egy testileg szinte „megsemmisült”, ám lélekben újjászületett együttimádkozó gyülekezetet láttam. Az az (át)változás, ami ott – az ikonok előtt imákat mormolva, a zene, a szent szövegek és a csillogó templombelső hatására – néhány óra alatt bennük végbement, egy református ember szemével nézve is maga volt a csoda. A megtisztulás csodája.
Az ortodox egyházaknak minden bizonnyal azért van behozhatatlannak tűnő előnyük a hívek megtartásában a protestáns egyházakkal szemben, mert az ikonok (szentképek) és tökélyre vitt egyházi zenéjük révén sokkal könnyebben meg- és átélhetővé teszik a hívők milliói számára az isteni világnak a képzetét. A protestáns hívők azért vannak lényegesen nehezebb helyzetben ortodox testvéreiknél, mert nekik fogalmilag kell megragadni és feldolgozni azt, amit amazok a látás és a hallás segítségével (a konkrét-szenzoriális szintjén) sokkal de sokkal könnyebben elérnek. „Ott (ti. az ortodox egyházakban – A. K.) a hitélet közelebb áll a mágiához, mintegy kimerül bizonyos szertartások gyakorlásában – állapítja meg Juhász Tamás professzor, a kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémia rektora. – Nem intellektuálisan fejeződik ki, a hívő ember nem mondja el gondolataiban azt, amit, illetve amiben hisz, hanem csak megéli bizonyos érzelmi síkon. A vallásos hit, érzület kimerül bizonyos szertartások (formák) gyakorlásában... Csakhogy az átlagember, ha teheti, mindig a kisebb ellenállás vonalán halad, tartózkodik a fokozottabb szellemi erőfeszítésektől. Nagyobb hatással van rá az, amit lát és hall, a közvetlen érzékelés, mint az, amit racionálisan kell felfognia és feldolgoznia. Magyarán: nagyobb élményt jelentenek számára az évtizedek alatt művészivé csiszolt egyházi szertartások, mint a szószékről elhangzó prédikáció. Ezért a nem protestáns történelmi egyházaknak – pravoszláv, görögkeleti, római katolikus – nagyobb esélyük van, a szekularizáció körülményei között, a hívők megtartására.”
Az ikonok között járva-kelve nyugtalanító kérdés horgadt fel bennem. Mivel magyarázható az, hogy amíg tűnt idők jelentős munkái, mesterművei oly nagy hatással vannak rám, addig a kortársművészet sok-sok alkotása annyira vérszegénynek, semmitmondónak, némának tűnik szememben? Át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi, erkölcsi tartalmak híján lévő csinálmányoknak, a művésziség jegyében tetszelgő művészies valamiknek érzem őket.
De nemcsak én vagyok evvel így!
Mielőtt ezért a „meggondolatlan” kijelentésemért bárki „lenagyképűzne”, beképzelt senkinek, miegyébnek nevezve súlyosan elmarasztalna, sietek hozzátenni: észrevételem nem irányul senki ellen, és nincs benne szemernyi sértő szándék, lekicsinylés sem. Én ezt korjelenségnek vélem, és ekként is kezelem.
Amit alább elmondok, szigorúan személyes vélemény. S mint ilyen, vitatható.
Mi lehet tehát a magyarázata ennek az újabb keletű gyakori alkotói kudarcnak, megfeneklésnek? A képmutatás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett, a legnyomósabb okot minden bizonnyal korunk szellemtelenségében, szellemellenességében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak a folyománya lehet ez, amely az uralkodóvá vált életszemlélet középpontjába, illetve a társadalmi értékrend csúcsára az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy szinte semmi, ami eszmei, szellemi természetű érték, a mai világ ítéletében nem kapja meg az őt megillető helyet, becsük aggasztóan csekély.
Emberek millióinak nincs jövőképe!
Száz és százezrek kifejezetten a mában és a mának élnek. Nemcsak a köznép, az úgymond arctalan tömeg, hanem a képzettebb, magasabb státusbeliek figyelemre méltó része is. És ez a legriasztóbb.
Érzékelteti ezt az a körülmény is, hogy a jóléti, illetve fogyasztói társadalom unalomig ismételt kifejezései szinte kizárólag az élet materiális oldalára vonatkoznak, csak arra utalnak.
Jelzett alkotói megfeneklésért az az új keletű hedonista életfelfogás lehet a felelős, amely természetéből eredően összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemléletmód, amely az életet a vágyak folyamatos beteljesülésének, vége-nincs élvezetnek képzeli és hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet.
– Kövess engem, és én elvezetlek téged vágyaid csoda országába! – halljuk naponta a rejtőzködő, személytelen manipulátorok csalóka szirénhangját.
És az agymosottak milliói, akik érthetően valami mást (is) szeretnének, mint amit naponta átélnek, megtapasztalnak, ám arról, hogy mit, fogalmuk sincs, ellenállás nélkül bedőlnek a nagy blöffnek.
– Mindent elérhetsz, mindent megszerezhetsz, amit csak akarsz! – csigázzák a hiszékeny hadak kíváncsiságát.
És ők sóváran tekintenek arra a látszólag alig karnyújtásnyira csillogó rengeteg valamire, amire nincs ugyan szükségük, hisz ez ideig még a létezésükről sem tudtak, de mivel, lám, vannak, léteznek, és mutatósak, meg szüntelen kínálják is őket, szívesen megszereznének néhányat a temérdek „vásárfiából”, sőt...
Az anyagi javak aranyborja a modern élet abszolút középpontja lett. Minden az ő függvénye. Minden körötte gravitál. Korunk embere főistenné fetisizálta Mammont, akinek rászedő utasításait az embermilliók megszámlálhatatlan tömege szófogadón és nyújtott nyakkal követi.
– Dolgozz, hogy fogyaszthass! – biztat Pénzisten. – Annyit egyél, amennyit csak bírsz! – szuggerál „barátilag”.
Az ilyen fogyasztói életfilozófiában nemes eszmék, igazszép ügyek hogyan kaphatnának helyet, akárcsak egy szerény zugot is? Lélekemelő ideákért kiállni, pláne értük küzdeni, manapság, enyhén szólva, badarság. Efféle hívságokért – mondják – csak az éhenkórász idealisták szoktak lelkesülni!
– Te ne ábrándozz! Ne kövesd a naiv ködfalókat! Légy józan, pragmatikus. Mindenhol és mindenben keresd a gyakorlati és azonnali hasznot! Csak azt cselekedd, amit feladatodul róttak! Egyebekkel ne foglalkozz! Nem a te dolgod! – ekként szól a miheztartás végett kiadott célirányos parancs.
Így lesz a nem is olyan régen még jogait gyakorló, saját véleménnyel bíró felelősségteljes polgárból agymosott lakos, agyonmanipulált biofogyasztó-gép, akarat nélküli birka.
Jóléti, fogyasztói társadalom – mondtuk fennebb némi ironikus felhanggal. Fogyasztani töltött káposztát, túrós csuszát, újabban hamburgert, ilyeneket szokott az ember.
Bach passióit, Mozart Rekviemjét, a Bánk bánt, az Eroicát, a Cantata profanát meghallgatjuk, meghallgatva befogadjuk, miáltal egész lényünk gazdagodik, nemesül. A gizai piramisok előtt pillanatra elakad a lélegzet. Michelangelo Mózesét csodálva minden más elhalványul körülöttünk…
Mi sarkallhatta ezeknek és a hasonló remekműveknek az alkotóit ilyen hallatlan teljesítményekre? Ellenállhatatlanul mi motiválta őket? A legerőteljesebb belső ösztönző századokon, sőt ezredéveken át az istenhit, a vallásosság volt. Ami mára hol szertefoszlott, hol meg annyira meggyengült, elsekélyesedett, hogy alig lehet számolni vele.
Amikor a hitről mint determináló erőről beszélünk, nyilván nem csak az istenhitre, a vallásos érzületre gondolunk. Sok mindenben lehet és kell hinni. Vethetjük hitünket Istenbe, amiként hihetünk valamely fennkölt eszmében, igaz ügyben, az ember méltóságában vagy a szabadság felszabadító erejében. Ez utóbbiért hányan tették kockára vagy áldozták életüket csak az elmúlt száz-kétszáz évben is?
De nagyot változott a világ. És alakul szünös-szüntelen. Korunk technikai műveltsége különös erővel alakítja életünk külső formáit, ám a bennünk munkáló erkölcsi törvény aggasztóan gyengélkedik. A mai emberek zömének az életről és annak értelméről alkotott felfogása alapvetően különbözik az ük- meg dédapáinkétól.
Jólétre hangoltan élünk, miközben a társadalom nagy része szegény, fájdalmasan sok a koldus, a hajléktalan nincstelen. Egyre több közöttünk a hiénamohóságú gátlástalan, akiknek már szándékaikban, féktelen vágyaikban is ott bujkál a bűn. Ami nem csoda, hisz a média zöme egy sehol sincs aranyország álomképét röpteti naponta a megzavart elmék fölött…