Brandl Gábor: JÖVŐKÉP A CSALÁDRÓL, A NEVELÉSRŐL, ÉS AZ OKTATÁSRÓL
jövőkutatás
A család válságával már több
évtizede foglalkozik a szociológia, a pszichológia, és más társadalomtudományok.
Ezek kezdetben csak a fejlett világgal kapcsolatban állapítottak meg vészjósló
tendenciákat, ma már vizsgálatuk tárgyává teszik Indiát, Kínát, és Dél-Amerikát
is. A kutatásokból egyelőre vegyes kép alakul ki. Minden esetre az kiderült,
hogy még nincs itt a világvége. A családnak hosszú a története, és túlságosan
mélyen gyökerezik ahhoz, hogy könnyedén megszűnjön létezni, de ha eltűnne,
akkor sem hihető, hogy az emberiség halála következne be. A nevelés csődjéről
is hallani, az oktatásról pedig rettentő sirámokkal van tele a világsajtó: dörgedelmeket
szórnak az analfabetizmusról, a gyerekkatonákról, a gyermekrabszolgaságról.
Mintha a gyerekeknek nem lett volna a történelem során még sanyarúbb a sorsuk,
mint ma. Annyira, hogy többségük meg sem érte az egy éves kort. Amíg a világ
elér a Finn, és Svéd nevelési-, oktatási rendszerig, még számtalan gyerek lesz
a kábítószer, a prostitúció, az éhezés, és az otthoni erőszak áldozatává. Csak
türelmesen, empátiával lehet javítani ezen, mert bármilyen konfliktus esetén a
gyerekek vagy a nők az első áldozatok.
Némely családkutató arról is
hajlamos megfeledkezni, hogy miért jött létre egyáltalán a család? Mélyen
visszanyúlik az állatvilágba: utódgondozás által a faj fenntartása, a faj
létének erősítésére szolgáló eszköz. Rendkívül bonyolulttá vált a működése, a
társadalmi evolúció rendre átalakítja, de a cél ugyanaz: a faj szabadságának
fenntartása, kiterjesztése. A család tehát eszköz a szabadsághoz, jelenleg az
emberi lét egyik alappillére, de ki tudja, mit hoz a jövő?
Történelem
Kezdetben volt a csapat.
Annak a keletkezése, amit már családnak nevezhetünk, a neolitikummal indult. A család (horda), 8-10 férfiből, nőkből,
gyerekekből állt, összesen 30-40 főből. Szerkezetéről is van némi sejtése a
tudománynak. A körülményektől függött, hogy többférjűségben, vagy többnejűségben
éltek: kik haltak meg a vadászatok alatt, vagy pusztultak el fertőzésekben,
éhezés miatt. Az akkori gondozási, élelemszerzési körülményeknek ez a létszám
felelt meg a legjobban. A csimpánzok egyedileg keresnek élelmet, még a szemük
is olyan, hogy ne lehessen meglátni, merre néznek, nehogy elárulják a
többieknek, merre van a finom gyümölcs. Ellenben az emberek már millió éve
közösen vadásztak, gyűjtötték az élelmet, később együtt terelték az állatokat,
művelték a földet. Intenzív, állandó kommunikáció, élelemmegosztás jellemezte
őket a csoporton belül, ez jobb túlélésüket szolgálta. Majd uralkodó folyamattá
vált a munkamegosztás. A vezér mellett voltak, akik készítették az eszközöket
(ügyesen pattintottak), mások a futásban, dobásban, dárdahajításban, bőrvarrásban,
halászatban jeleskedtek. A hordán (családon) belül az agresszió lecsökkent (más
állatfajokhoz képest), hiszen a veszekedés rossz hatással volt az
élelemszerzésre, a gondozásra. Az agresszió csökkenéséhez hozzájárult az
állandó, és mindenkire kiterjedő szexuális tevékenység, a női orgazmus
kialakulása. Míg a majmoknál (kivéve a bonobókat) többnyire csak a hordavezér,
és egy-két vezető hím kopulál az éppen ösztruszban (peteérésben) lévő
nősténnyel (titokban azért másokkal is), az embereknél a legtöbb férfinak
jutott nő. Az egyes családtagok speciális tudáson alapuló hatalma
kikényszerítette a vezér szexuális egyeduralmának végét; bár a vezér erős volt,
a véznább ügyesebben hajított, vagy pattintott, ezt a nők honorálták. Így
kialakultak a monogám párok. A születő kölykök védelme jobb volt egy állandó
hím segítségével. De a folyamat ma sem ért véget. Ahogyan Csányi Vilmos említi,
az emberiség félúton van a monogámia, és a poligámia között. A számtalan válás,
külső kapcsolatok, a többnejűség, a promiszkuitás végigvonul a történelmen.
A munkamegosztással
kialakult a tanítás: interaktív, kommunikatív folyamat. A kismajmok csak
ellesik a nagyobbaktól a magtörés, vagy a hangyahorgászat módszerét,
mozdulataikat nem javítja ki senki. Az emberhordákban a szülők egyre kevésbé
féltették gyerekeiket a családon belül. Az idősek, a testvérek fokozódóan
vettek át nevelési funkciókat, amíg a munkaképesek élelemért jártak, vagy
védték a territóriumot. A nevelés és a tanítás tehát már kezdetektől nemcsak a
szülőkre hárult. Így alakult ki azután a család, (később a nemzettség, nép)
közös szokásokkal, szerszámokkal, hiedelmekkel. A gyerek fizikai létének fenntartása,
és a társadalom legalapvetőbb szokásainak elsajátíttatása a szülőkre hárult; a
hiedelmek, a specializált munka, és a nagyobb közösség kommunikatív cselekvései
már nem. Az ókorban azután kialakult a „pater familiaris”, amely hosszú időre
kijelölte a családon belüli viszonyokat: megszületett a mai értelemben vett
család. Hozzávetőlegesen három-ötezer évig jól működött az a felállás, hogy a
férfi, – hasonlóan az emberré válás időszakához –, alfa hímként birtokolta a
család tagjait. Marcianusnak (i.sz. V. sz.) az a jámbor óhaja, hogy az apai
hatalomnak nem atrocitasban, hanem pietasban (kegyes szeretetben) kell
megnyilvánulnia, már mutat agressziót csökkentő, halvány egyenlősítő igényt,
mégis a belső agresszióról máig is csak úgy beszélhetünk, mint egy folyamat
aktuális állásáról. Nagyjából hasonlóan alakult a család története (mutatis
mutandis), a fizikai agresszió, és a protestáns szeretet között hullámozva,
akár Kínát, akár Indiát, vagy Afrikát tekintjük, pedig ezeken a helyeken
természetszerűen nem volt kereszténység.
A család evolúciója nem állt
meg, mint alapvető termelőüzem, igazodik a termelés egyéb színtereihez. A
gyerekneveléssel kapcsolatban már az ókorban megkezdődött a funkcióvesztés:
katonai nevelés (Spárta), a mesterségek kialakulása, a rabszolgaság (gyermekkísérő:
paidagogosz), mind-mind lecsíptek apró darabokat a család funkcióiból. A
középkorban a cselédség, az újkorban az olcsó női munkaerő a gyárakban
változtatott a családon; a huszadik században, a két világháború drasztikusan
formálta át a családi viszonyokat, mert a nők nagy része a családon kívül
végezte a munkáját (Európában 40-60%). Ennek megfelelően egyre lazábbra vették
a válás lehetőségét. Ma Európában, és egyre terjedően más kontinenseken is, a
nők nagy részének van a családon kívül munkája. Ez a folyamat
visszafordíthatatlan. Előretörését segíti, a társadalom segítségnyújtása a
nevelésben. Minél többet segít a társadalom a gyermeknevelésben a családi
nevelésen kívül, annál inkább töredezik a hagyományos család. A társadalomnak
viszont segítenie kell, mert szükség van a külső női munkára, és a viszonylag
egyformán nevelt (szocializált) gyerekekre is. Ahogyan a munkamegosztás egyre
apróbb részekre töri a társadalmat, úgy kell nemcsak különbözővé, hanem
egyformává is válniuk a gyerekeknek is. Már egészen kis kortól specializálják a
szülők a gyerekeket, és ennek megfelelően küldik különféle iskolákba. Van, aki
balettozni tanul, mások zenélni, sakkozni, sportolni járnak, vagy
nyelvtanfolyamra. Manapság a fejlett világban rengeteg gyerek már 3 évesen
tudja kezelni az okostelefont, 4 évesen képes az internetezésre. A korai tagozódásnak megfelelően az agy
struktúrája már 3-4 éves korban bizonyos specializálódáson megy keresztül. (Ebből
maradnak ki a szegény gyerekek, aminek a későbbiekben súlyos következménye van
a termelést, és az egyéni sorsokat tekintve.)
A biológiai evolúció
diktálta származásbeli összetartás is lassan halványodik. Egyre több a mozaikos
család (Karinthy: „az Én gyerekem, meg a Te gyereked veri a Mi gyerekünket”).
Nő az örökbefogadások, száma, valamint a mesterséges megtermékenyítések idegen
spermával. Az emberiségnek egyre értékesebbek a gyerekek, mert egyre több
energiát kell befektetni nevelésükbe. A munkamegosztás növekedése kikényszeríti
nemcsak a genetikailag távol álló gyerekek szeretetét, hanem ezzel egy időben a
xenofóbia csökkenését is. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ezeknek a
folyamatoknak a változását emberöltőkben, évszázadokban mérik. Afrikában még
alig van értéke a gyereknek.
A 30-40 fős család az ókortól
napjainkig egyre inkább leszűkül. Európában elérte a legkisebb terjedelmet: az
egyszemélyes családot; a másik véglet India, ahol most nagyjából 20-25 tagúnak
számít a szűken vett család, de gyorsan csökken, miközben erőteljesen
modernizálódik a termelés. Más helyeken évtizedek óta megfigyelhető a család
mutációja. Eddig teljesen ismeretlen formák alakultak ki a női emancipációval,
a válásokkal szoros kapcsolatban. Az újkori változások kezdete a
felvilágosodás, és a Francia Forradalom, így jó kétszáz éves trendről van szó,
amely lassan kisugárzik a világ többi részére. Egyszülős-, mozaikos-, „mamahotelos”-,
részben szinglis-, barátsági alapon álló (Neil Simon: A furcsa pár. Film és
színdarab.), vagy meleg családokról van szó, melyek Európában, és
Észak-Amerikában terjednek, és a nők munkába állásával, a családon kívüli
munkamegosztásban való női részvétel növekedésével állnak összefüggésben.
Hozzájárult ehhez, hogy folyamatosan csökkent Európában a gyermekhalandóság,
javult az egészségügy, kialakult az iskolarendszer, és nőtt a születéskor
várható élettartam. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a bűzös
újkori városokat, a tizenkét órás gyerek-, és női munkát, a prostitúció
kiterjedtségét, de ezek százötven év alatt jelentősen lecsökkentek. Az első
világháború, a nők szakmai teljesítményei, a választójogi harcok mind
hozzájárultak a család szerepének a megváltozásához, és a mára kialakult
népesedési problémákhoz.
A
helyzet ma
A felnőtté váló gyerek
munkájának értéke immár döntő részben nem a családé, hanem egy nagyobb
közösségé, (a fejlett világban jelenleg javarészt a nemzetállamé). Amennyiben a
társadalom ezt a „tulajdonváltást” akceptálja, és a gyereknevelés anyagi,
szellemi terheit arányosan átvállalja, a népesség nem csökken. Ha a kelleténél kisebb
erőforrást juttat a családokhoz, ez demográfiai problémákat okoz. A kérdés,
hogy kik a tényleges nevelők? Még elsősorban a szülő (gondozó), de ide tartozik
az egész nevelői (bölcsőde -, oktatói-) hálózat, a családsegítők, az
egészségügy, a média, és minden egyéb kommunikatív csatorna: a gyermekkönyv
kiadók, játékprogramozók, elektronikus oktatási anyagokat készítők, barátok,
ismerősök. A hagyományos (ázsiai) társadalmakban a gyerek a családi
munkamegosztás része, a szellemi, anyagi befektetés javát a család adja, a
család visszakapja a gyerektől. Dél-Amerikában és Afrika déli részén elterjedt
a gyermekeit egyedül nevelő nő, a férfi nem járul hozzá a neveléshez, de nem is
kap vissza semmit. Dél-Amerika népesedését tekintve az egyszülős megoldás is
lehet valamennyire hatékony, pedig a „nemzetállam” azon a környéken sokkal
kevesebbet segít, mint Észak-Amerikában. Európában azért jött létre a
társadalmi evolúciós zsákutca, mert az állam elveszi (kommunizálja) a szülői
befektetést, kevesebbet oszt vissza, mint amennyit a szülők megérdemelnének. A
szegény, rosszul nevelt gyerek szocializációja esetén a ráfordítás kicsi, a
haszon is kicsi, de így is jelentősen hozzájárulnak a szülők az emberi lét
újratermeléséhez. Az állatvilágban két fő szülői stratégia működik: sok ivadék
kevés gondozással, vagy kevés ivadék sok gondozással. Az előbbi jellemző
például a halakra, míg utóbbi leginkább az emlősök sajátja. Úgy látszik ez az
evolúciós tény az emberre is hat. A szülők minél több időt, gondoskodást, tőkét
fordítanak a gyerek nevelésére, annál kisebb a gyerekszám. Afrika egyes
országaiban 8-12 szülés is jut egy nőre, de óriási a gyermekhalandóság, és
felületes a szülők-, és a társadalom (iskola) nevelése is. Az ember szaporodási
ösztönét ugyanakkor a neocortex is felülírja. Így született meg először a
kiterjedt prostitúció, a huszadik század végén pedig az internetes pornográfia.
Ezek szintén rombolják a demográfiai helyzetet, (viszont a szegény országok
túlnépesedésére pozitív a hatása). Az is lehetséges, hogy a szaporodási ösztön,
és a tudatos tevékenység harcaiban, a tudat alatti gátlások hozzájárulnak ahhoz,
hogy a hormon-, és immunrendszeren keresztül nehezüljön a teherbe esés. Egyes rasszokhoz
tartozók esetében kezdenek bajok mutatkozni a fertilitás terén. Ha Európában
nem csökkent volna le a születésszám, minden nőnek 6-8 egészséges gyereke lenne,
a kontinens népessége öt milliárd környékén járna, és az országok GDP-jének
döntő része az oktatásra, és az egészségügyre, vagy háborúra menne el.
Amennyiben az egyes államok
megfelelően honorálják a gyereknevelés anyagi és szellemi terheit, a
demográfiai gondok megszűnnek ugyan, de a családok szerkezete már sosem lesz a
régi. Az emberek szabadon (nevelésüknek megfelelően) döntenek arról, mibe
fektetik azt a tőkét, melyet a szüleiktől kaptak: sok gyermeket nevelnek kevés
pénzért, társadalmi tőkéért, vagy más helyütt kamatoztatják anyagi-, és
tudástőkéjüket. (Ezért az emberi tőke „portfóliójáról” beszélhetünk.)
A legfejlettebb országokban
tehát a család kérdése másodlagos, a fő gond a születések száma. Ezen csak
hatalmas anyagi, szellemi beruházásokkal lehet segíteni. Amíg a szegényeknek
nem adnak megfelelő szellemi, és részben anyagi tőkét, marad a sok,
potenciálisan kis munkaértékű gyerek. A középosztályban viszont akkor lehetne
növelni a gyereklétszámot, ha a társadalom elismerné teljes értékű munkának a
gyermekgondozást, nevelést: huszonnégy órás szolgálat, kreatív értelmiségi-,
jelentős fizikai munka. Ennek megfelelően átlagos diplomás bér járna a
tevékenységért. Ezen felül a gyermek neveléséhez szükséges összes anyagi
forrást biztosítani kellene. Ebben a felállásban a gyerek egy megművelendő
munkadarab, melyhez a szerszámokat (ruha, kifestő, gyermekülés, könyv, pelenka,
gyógyszer, bébi papi), a munkáltatónak, azaz az államnak kell fedeznie. Ebben,
és csak ebben az esetben szűnnének meg a demográfiai bajok, és egyben
visszaerősödne a család státusza, mert egy szülőpáros gazdaságosabban tud 16-18
éves koráig felnevelni, akár 4-8 gyereket. (A szülő nőknek ezen felül az
egészségromlás veszélyeit is honorálni kellene.)
A születésszám csökkenése
kapcsán beszélnünk kell a nagyszülők szerepéről is. Sok tízezer éven keresztül
az idősebb nőstények, asszonyok (esetenként hímek), segítettek a gondozásban,
nevelésben. Ma a nagyszülők egyre kevesebb késztetést éreznek bekapcsolódni
ebbe a munkába, hiszen a fejlett világban 65-70 éves korukig a családon kívül
dolgoznak. Ezáltal szintén csökken a családi kohézió.
Külön kell beszélnünk még
arról, hogy a gazdag családokban, ahol a nő többnyire háztartásbeli, és anyagi,
lelki akadályai nincsenek a gyerek magas szintű nevelésének, jóval több a
gyerek. Ebben az esetben a nő élethivatásává válhat a szülői gondoskodás. Ez
azonban csak a népesség legfelső 1-5 százalékát érinti.
Népesedés,
nevelés, család a XXI. század elején
Japán
Ha a felkelő nap szerint
járjuk kőrbe a földgolyót, a család helyzete után kutakodva, Japánnal kell kezdenünk.
Három trend bánt el csúnyán Japánnal: az emancipáció, a nevelés átalakulása, és
a genetikai bezárkózás. Utóbbi egy több száz éves nacionalista hagyomány a
szigetországban. A társadalmi evolúció, az ember egészének újratermelése
zsákutcába jutott Japánban. Ott ahol nem születnek gyerekek, öregszik a
társadalom, s végül kipusztul. Jelenleg nem látszik megtörni az a rossz
hiedelmeken alapuló etika, hogy migránsokat lényegében nem fogad be az ország.
A magas szintű tudományos, oktatási tevékenységet végző külföldieket is csak
nagy nehézségek árán tudja integrálni. A
Második Világháború utáni Japánban az emancipációs folyamatok felgyorsultak, a
gyermeknevelés átmenetileg magas presztízsű munka lett, sok gyerek született,
de a nevelés feladatainak jelentős részét idővel átvette a társadalom, hiszen a
munkamegosztás olyan specializációig jutott el, aminek a családi nevelés nem
tudott megfelelni. A nők felszabadult munkaerejét felszívták a szolgáltatások,
és az ipar egy része. Mivel a nők Japánban óriási hatalmi hátrányban vannak még
ma is, nem akarnak szülni, mert ez konzerválná szubmisszivitásukat. Ennek
megfelelően alakulnak pszichés jellemvonásaik is: individualitás, függetlenség,
érzelmi távolodás a férfiaktól. Az a fajta altruizmus, taktilis érzékenység,
biztonságigény, amelyek a nőket annyira jellemezték évezredeken keresztül,
halványulóban van. A 15-30 éves korosztály 40 %-ának nem volt komoly
kapcsolata, szingliként él, vagy a szülői házban. A születési ráta a 2.
világháború utáni 4-4,5-ről napjainkig 1,2-re csökkent. A férfiak sem
törekednek a családalapításra, a szülői gyermeknevelésnek óriási költségei
vannak attól függetlenül, hogy egy sor nevelési funkciót átvett a társadalom (a
nemzetállam). Egyelőre az látszik, hogy az állam nem ismerte fel, hogy a
gyerektermeléshez, mint a társadalom legalapvetőbb termelési formájához sokkal
nagyobb arányban kell hozzájárulnia a redisztributív folyamatokban. Ha a
jelenlegi trendek folytatódnak, a következő száz évben Japán annyira
meggyengül, hogy a környező országok migrációs nyomásának nem fog tudni
ellenállni, és így egész kultúrája jelentősen átalakul. De nem hinném, hogy az
anyagi, és szellemi javak termelésének kultúrája teljesen el fog tűnni, hiszen
minden halódó társadalom jelentős értékeket örökít át. Addig is lassan, de
folyamatosan változik a nevelési attitűd.
A konfuciánus nevelésnek
tekintélytisztelő, az apát, és a tanárt szoborként megjelenítő hagyományos
felfogása lassan elenyészik. A kreativitás, a tekintély megkérdőjelezése jobban
teret kap. A katonás oktatás szakbarbár képzésre hajlamosító, tudáshálót szűkítő
formája csökken. Viszont megmaradnak az oktatási intézmények, tovább erősödnek
az újító fiatalt előállító oktatástechnológiai módszerek, az egész nevelési
rendszer hatalmas hajója folyamatosan fordul a képességek, készségek
kialakításának erősítése felé, a tatot mutatva a felesleges lexikális tudásnak.
De ugyanakkor megmarad a szorgalom, és a tudásorientáltság. A nevelési
rendszer, és az egész társadalom átalakulása csak részben lehet sikeres, mert a
Japán állam nem ad elég teret az iskolarendszerben az emancipációnak, és nem
veszi le az anyagi terheket a családról. Jelenleg az általános iskolákban 60 %-a
női pedagógus, viszont a középiskolai-, egyetemi oktatók 90 %-a férfi. Az
általános iskola ingyenes, de a továbbtanulás nem. A középiskolát 90 % elvégzi
ugyan, de már ez is erősen megterheli anyagilag a családokat, nem beszélve az
egyetemekről. Sem a fiatal férfiak, sem a nők nem akarnak vállalni ilyen
terheket. Ezek jelentősen latba esnek már a házasságkötést megelőzően. Az
egyének számára a gyerek nem kifizetődő. A szexuális ösztönöket teljességgel
kiélik a pornográfiában, a gyermeknevelési ösztönt felülírja az individuális
racionalitás.
Kína
Míg Japánban autoriter
politikai berendezkedésre hajazó, erősen jobboldali rendszerek váltják egymást,
mely a 2. világháború után évtizedek alatt szervesen alakult ki, Kínában
vezényszóra csinálták meg a konfuciánus tanokon, és az egyke gyerekeken alapuló
nevelési, oktatási rendszert. Akárcsak Japánban, a fegyelem, a
tekintélytisztelet, és a gyakorlás magasra repíti a gyerekeket a PISA-felméréseken.
Matematikai, természettudományos készségeik kiválóak, azonban kreativitásuk csekélyebb,
mint általában az európai, vagy az Egyesült Államokbeli társaiké. Itt is óriási
érték a gyerek, rengeteg pénzt áldoznak az iskoláztatásra. A születésszámmal
itt is hasonló bajok vannak: a lakosság öregszik. Ezért feloldották az „egy
gyerek” törvényt. De harminc év alatt megváltozott mind az anyagi-, mind a
szellemi javak termelésének a módja, ezért nem tudják visszatornázni a
születésszámot, hiszen az állam redisztributív rendszere primitívebb, mint
Japánban, és még kevesebbet kapnak a szülők, mert az iskolai oktatásra is
kevesebbet áldoznak jelenleg. Azonban az állam egyre növekvő mértékben
használja a költségvetési pénzeket az oktatásra. GDP-arányos összegekben már
elérte Európa peremterületeinek szintjét. Kína 2025-30 között eléri a maximális
népességet, és lassan csökkenni fog, de nem annyira, mint a születések számából
várható lenne. Már most jobban befogadják a migránsokat, ugyanis meredeken
csökken a fiatal nők aránya a társadalomban. Kínai szokás szerint a fiú gyerek
sokkal értékesebb, ezért milliószámra abortálták el a lány főtusokat, az
ultrahang technika dicstelen használatának „segítségével”. A nők „importja”
nyomán a xenofób, rasszista viselkedés a népességben csökkenni fog. Várható,
hogy Kínában is lazul a merev, tekintélytisztelő pedagógiai rendszer, ahogyan
ez a folyamat Japánban is megkezdődött. De míg Japánban az alapiskolákból
nagyjából azonos tudással kerülnek ki a gyerekek, Kínában még hatalmasak a
különbségek, főként a vidéki iskolák rovására. Itt milliószámra termelődnek ki
kevés tudással rendelkező fiatalok az iskolákban. Olcsó, szakképzettség nélküli
munkaerő válik belőlük. A jelenlegi trend azonban az, hogy óriási lépésekkel
halad a kínai nevelési-, és iskolarendszer a magasabb képzés felé. A szorgalom
a tudás centrikusság a legszegényebb rétegekben is teret nyer, és a tanulásra
fordított pénzek növekednek. Inkább az amerikai nevelési rendszer felé
közelednek, amelyben sok a leszakadó, de növekszik az egyetemi végzettségű
ember.
Kínában néhány évtizeddel
ezelőtt még eléggé szilárdnak mutatkozott a nagycsalád. A gyerekeknek
kötelességük volt támogatni szüleiket. A felülről vezérelt nagyon gyors
iparosítás, és az utóbbi 1-2 évtizedben megerősödő posztindusztriális életvitel
szétrobbantotta a hagyományos családi struktúrákat. A földművelésből való
kikerülés, a 10-14 órás munkaidő, és az urbanizáció megindította a válási
folyamatokat, a család széttöredezését. A szülők – hasonlóan Japánhoz –, nem
kapnak elegendő anyagi-, és társadalmi tőkét a gyerekneveléshez. De mint
említettem, Japánnal ellentétben a migrációból hatalmas mennyiségű emberi
tőkeáramlás indult meg, így a kínai család teljes átalakulása sokkal lassabb
folyamatnak látszik, mint Japánban.
India
Indiában Kínánál lassabban
halad a modernizáció, ezért a család is sokkal hagyományosabb formát mutat.
Általában sok gyerek születik, kis társadalmi ráfordítással. A szülők közötti
munkamegosztás a kora újkori Európát idézi. Mivel nagyon kicsi a társadalmi
mobilitás, a népesség több mint háromnegyede hagyományos családformában él. Még
a magas képzettségű férfiak esetében is megmaradt a nagycsalád, ahol kizárólag
a nő feladata a nevelés, és a családi élet megteremtése. Ezzel egy időben van
jelen, az ennél primitívebb életmód. A férfiak jelentős részének nincs annyi
tőkéje, hogy akár családi munkamegosztást tudjon kialakítani. E magányos
emberek, ösztöneiktől vezérelve, elkövetői lesznek szexuális erőszaknak, de
egyben ők is áldozatai a családnélküliségnek. A lánycsecsemők egy részét elabortáltatják,
másrészt a tanulatlan magányos nők jobban be tudnak illeszkedni a családi
munkamegosztásba, mint a munkanélküli, vagy minimális jövedelmű férfiak. Ezért
virágzik a prostitúció. Azokban a családokban ahol a lányoknak is lehetőségük
van tanulni, már a bomlás jelei is mutatkoznak. Kevesebb gyerek születik,
esetleg a nő is munkát vállal. A hagyományos családi státusz megváltozása
(válások száma) kicsi, az özvegyektől elvárják, hogy ne menjenek férjhez. Válást
a hindu vallás nem ismer. Ennek ellenére emelkedik (a városokban) a válások
száma, pedig az elvált nő gyakorlatilag jogfosztottá válik. Tartásdíj nem jár
neki, ha másik férfivel akárcsak egy szobában tartózkodik négyszemközt. A női
emancipáció azonban Indiában is elindult. Ennek következménye hosszú távon a
népesség stabilizálódásában (2050-ben 1,4 milliárd), és a válások számának
növekedésében fog megmutatkozni. Komoly feszültségek mutatkoznak a muszlim-, és
a hindu családok működése között. Úgy látszik a hinduizmus, a buddhizmus, és a
szikh vallás megengedőbb a modernizációval szemben.
Az indiai iskolarendszer
rendkívül heterogén. A falvakban általában az önkormányzatok által működtetett
alapfokú intézmények vannak, kevés a tanár, látszattanítás folyik. Sok faluban
egyáltalán nincs iskola tanárhiány miatt. A túlzsúfolt, sokszor pad nélküli
„osztálytermekben” több korosztály tanul egyszerre. A tanulás ebben az esetben
inkább az idő eltöltését, és némi magolást jelent. Gyerekek milliói kerülnek ki
teljesen analfabétán az osztályokból. Amelyik gyereknek nem tudják kifizetni a
szülők a minimális tandíjat, különféle szolgáltatásokkal fizetnek: bevásárlás a
tanárnak, takarítás, vagy a tanár lábának masszírozása a tanórák alatt.
Jobb a helyzet az állami
iskolarendszerben, és a városokban. Itt általában a 11-14, és a 15-18 éves
korosztály tanul. Valamivel magasabb a tandíj, ez erősen szelektáló tényező. Az
innen kikerülő gyerekek között kevesebb az analfabéta. A bizonyítványt sok
helyen meg lehet vásárolni, esetleg elegendő, ha a szülő rendben befizeti a
tandíjat. De itt már tanulnak valamennyi angolt, földrajzot, esetleg némi
számítástechnikát, matematikát. Az itt megszerzett tudás többnyire nem elegendő
a magasabb követelményű főiskolák, egyetemek elvégzéséhez.
A magániskolák többsége
konzervatív, angolszász típusú modern tananyaggal, és jó az oktatási színvonal.
A magas tandíjat csak a gazdag szülők engedhetik meg maguknak. Leginkább azok a
gyerekek tudnak egyetemre kerülni, akik ezt az iskolatípust végzik. Kevés az
ösztöndíj.
Az indiai iskolarendszer
kétségtelen fejlődését több súlyos probléma nehezíti. Bár a központi kormányzat
2006-ban már a GDP 3,1 %-át költötte az iskolarendszerre, a korrupció ennek jelentős
részét eltünteti. Elméletileg a gyerekek 99 %-a jár iskolába, mégis 50 % fölött
van az írástudatlanok száma. A lányok között – mint általában a fejlődő
világban mindenhol –, jóval magasabb az analfabetizmus. A falusi és városi alsó
fokú iskolákban a legtöbb helyen nincs áram, és koedukált a latrina, ezért a
lányokat el sem engedik a szülők az iskolába. India egyes területei (például
Gujarat, Punjab) jóval fejlettebbek, mások (Assam, Bihar) a szegénység miatt
még elmaradottabbak. Sok vallási szerveződésű iskola van. Jó minőségűek, nincs,
vagy csekély a tandíj, ez szinte az egyedüli ugródeszka a szegény, de törekvő
gyerekek számára. Ugyanakkor ezek az iskolák mélyítik a lányok hátrányos
helyzetét.
Közel-Kelet,
Afrika, Dél-Amerika
Ezekre az országokra
rányomja bélyegét az óriási korrupció, a hatalmas jövedelmi különbségek, a
lakosság jelentős részének kulturális elmaradottsága, és a nehézkes
modernizáció, melyben súlyos felelőssége van a fejlett világnak. A fejlett
világhoz képest jelentős különbség mutatkozik a nők helyzetében, a család
stabilitásában, és az oktatási rendszerekben. Ezekben a régióban a
legfejlettebb Törökország (80 millió), és Chile, de itt sem hasonlítható össze
a nők helyzete Európával, kivéve egyes nagyvárosokat. Törökország a családot, a
nevelést, és az oktatást nézve is kettészakadt állapotban van. A nyugati
nagyvárosokban fejlett termelés, sok női munkaerővel, kisebb családokkal,
kevesebb gyerekkel, már-már európai szintű oktatással, erős egyetemekkel,
alacsonyabb születési rátával. Kelet-Törökországot sok helyütt polgárháborús
viszonyok, gyenge női jogok, sok gyermek, nagy gyermekhalandóság, nagy családok,
nagy termékenységi mutatók jellemzik. A fejletlen és fejlett régiók
termékenységi rátája nagyjából kiegyenlíti egymást, tendenciájában
népességcsökkenés várható. A keleti országrész nagyon lassan éri utol a fejlett
területeket, mert a nagyarányú korrupció az erőforrásokat nyugaton tartja.
Nyugaton a válások nőnek, sok nő nem hord kendnőt, esetenként minkét nem
fogyaszt alkoholt, keletre ez nem jellemző. Utóbbi területen sok a muszlim
iskola. Ez már a tanítási időben, a biflázási módszerek miatt is gátolják a
modern mérnöki-, és természettudományos ismeretek terjedését, a
társadalomtudományokról már nem is beszélve.
Hasonlóan ítélhető meg a
másik fontos közel-keleti ország, Irán (66 millió). Itt is erős a vidék-város
ellentét. Ideológiai szempontból mintha az ötvenes évek Közép-Európájában
járnánk. Komoly ellentét van a hivatalos ideológia (vallás), és a mindennapi
élet között. Tilos a válás, de nő a leányanyák száma; a közszférában 80 % a nők
aránya, de kötelező kendőt hordaniuk; az egyetemi hallgatók 65 %-a nő. Akárcsak
Törökországban, feketén hozzá lehet jutni modern fogamzásgátlókhoz, a termékenységi
ráta 1,9 %, és csökken, ellentétben a többi térségbeli országéval: Pakisztán,
Afganisztán, Szíria, Irak, Jordánia, Jemen. Ezeket az országokat a nagycsalád,
magas termékenység, a nők kiszorítása az oktatásból, és általános
analfabetizmus jellemzi. A szíriai polgárháború előtt hasonló volt a helyzet,
mint Iránban. A városokban voltak jó képzettséget biztosító középiskolák, és
egyetemek.
Szaúd-Arábia, és a környező
olaj országok családi, nevelési rendszere mélységesen konzervatív, ugyanakkor
vannak jó katonai, műszaki jellegű iskolák. A beáramló európai humán tőke, és
az olaj (földgáz) jelentőségének csökkenése a lassú, de erős modernizációt
erősíti, akár a társadalmat, akár a családot, és a nevelést nézzük.
Afrika északi részének
családi-, nevelési hagyományaira szintén az iszlám kultúra nyomja rá bélyegét.
A felszín alatt azonban láthatatlan hálózatok: az internet, és a mobiltelefónia
rombolja a hagyományos struktúrákat, és nem tudható, hogy az élelmiszer-, és
vízhiánnyal együtt, mikor esnek össze a diktatórikus politikai berendezkedések,
ezzel 20-40 éves távlatban megpecsételve a hagyományos családi és nevelési
rendszereket. Jelenleg az sem tudható, hogy a fejlett világ mikor lesz érdekelt
abban, hogy egyre kevesebb fegyvert, és egyre több humán-, és gazdasági tőkét
vigyen az afrikai országokba. Ez Kína, Európa, az Egyesült Államok, és India
bonyolult érdekellentéteinek, és közös érdekeinek az ellentmondásos
viszonyaitól függ. Ugyanez fokozottan érvényes a szub-szaharai régióra is, ahol
a világ legkaotikusabb állapota van. A család, a nevelés, és az oktatás
fejlettsége a legtöbb országban, még észak-afrikainál is elmaradottabb állapotban
van. Érdekes jelenség, hogy sok muszlim országban futótűzként terjed az anális
szex, mint a fogamzásgátlás egy sajátos módszere. Különösen jellemző ez
Törökországra.
Dél-, és Közép-Amerikában az
utóbbi évtizedekben jelentős a GDP-, és a politikai rendezettség növekedése, az
ipari-, kereskedelmi -, szolgáltatási szektor modernizálódása. A népesség
növekszik, de csökkennek a születési ráták, nőnek a különélések, javult az
oktatás minősége, de a szegények számára sokszor megfizethetetlen. Ez egyelőre
stabilizálja a családot. Hosszú utat kell még megtenni ezeknek az országoknak a
favelláktól, az egyetemekig. Olyan jelentős országokban, mint Mexikó,
Argentína, nő a lakosság, ugyanakkor Brazíliában, Chilében csökken. Úgy
látszik, mintha a lakosság csökkenése fordított korrelációban állna a család
nagyságával, és az oktatási fejlődésével. Minél kevesebb gyerek születik, annál
értékesebb a szülők-, és a társadalom számára. Minél nagyobbak a nők jogai,
minél többen dolgoznak a családon kívül, minél jobb az oktatás, annál inkább
töredezik a család.
Az
európai kultúrkör (Európa, USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, és részben
Oroszország)
Az egyes országok között
jelentősebbek az azonosságok, mint a különbségek. Nemcsak a családdal, a
szülési akarattal van baj, hanem komoly meddőségi problémák is fellépnek. A
keresztény-típusú monogám család, a nők (elvi) politikai-, gazdasági jogai, a
nevelés alapértékei, erkölcsi-, közösségi-, munkavégzési normák, tananyagbeli
azonosságok a történelem eddigi menetéhez képest gyorsan integrálják ezeket az
országokat. A világ összes országa, (beleértve Japánt, Kínát, Indiát, és a Közel-Keletet
iskoláinak nem vallástanítási részeit is), az európai (észak-amerikai) régiókat
veszi mintának, még akkor is, ha a társadalmi evolúció zsákutcái olyan
szörnyszülötteket hoznak létre, mint az Iszlám Állam, vagy az al-Kaida (hiszen
a fegyverek, a mobiltelefonok, az internet, a városi iskolák felépítése, mind a
fejlett térségből valók).
Az európai országokat viszont
ugyanaz a tudásbeli, területi dichotómia jellemzi, mint a feltörekvő
országokat, de itt a legszegényebb területeken is jobban jelen van a kulturális
tőke felhalmozásának segítése, (esetenként kevés sikerrel). Európában az
analfabetizmus aránya 10-15 %. Attól függetlenül, hogy az egész európai
kultúrkörben lecsökkent a termékenységi ráta (például Kanadában 1,58,
Ausztráliában 1,8 [Worldometer]), a jövedelmi viszonyok legalján lévő
népességben magasabb a család kohéziós szerepe, több gyerek születik, de kisebb
az iskolázottság mértéke, több a háztartásbeli nő, és a munkanélküli (vagy
közmunkás) férfi. Itt is az látszik, mint bárhol a világon: minél nagyobb az
iskolázottság, a nők munkába állása, a családon kívüli társadalmi segítség a
gyermeknevelésben, annál inkább esik szét a hagyományos család.
Az Egyesült Államok esetében
ez a folyamat másként jelentkezik, mint Európában, de a lényeg ugyanaz. Nem
véletlen ugyanis, hogy az óceán túlpartján a fehér rassz 2050-re kisebbségbe fog
kerülni, ők adják a középrétegek nagyobb részét. Ez azért történhet meg, mert
az iskolarendszerre, és a gyermekegészségügyre sokat áldoznak ugyan, de magára a
családra vajmi keveset. Gyakorlatilag nem létezik szülési szabadság, GYES. A
latinok, és feketék általában jóval szegényebbek, eleve úgy rendezkednek be,
hogy a nő háztartásbeli, akárcsak a gazdagabb, felsőközép-osztálynál. Ez az
erősen liberális, állami beavatkozástól mentes családpolitika, (csak 6-14 %
adókedvezmény van a gyerek 18 éves koráig), a szegényeket, és a
munkanélkülieket sújtja, – nagy mobilitás hiányt okozva –, de egyben erősíti a
szegények között a családot. Hozzáteendő, hogy sok nagyobb cégnek minőségi női
munkaerőre van szüksége. Ezt úgy oldják meg, hogy cégen belül létesítenek
bölcsődét, óvodát, és a nők átjárnak szoptatni, gondozni. Ez a nevelési módszer
az 50-es, 60-as években, a „szocialista” országokban is jelen volt,
meglehetősen kétes eredményekkel. Az így felnövő 0-2 éves babák sok esetben
traumatizáltak.
Európában jóval
változatosabb felépítést mutatnak a családok. Egyes országokra már kimondható,
hogy a hagyományos családmodell kisebbségbe került. A kereszténységre, és a
család szentségére sokat adó Lengyelországban a gyerekek 23,5 %-a születik
házasságon kívül. Ugyanez az adat Németországban 35 %, Nagy-Britanniában 48 %,
Franciaországban 57 %, Bulgáriában 59 %, és a számok növekedést mutatnak.(KSH,
Demográfiai évkönyv, 2014). A házasságkötések körülbelül fele válással
végződik: Lengyelországban 30 %, Németországban 50 %, Franciaországban 58 %
(EUSTAT). A mozaik családok, a gyermeküket egyedül nevelők (segítséggel), és az
egyszemélyes családok aránya nő. Ha nem kap nagyon erős anyagi, nevelési
támogatást a hagyományos család, évtizedei meg vannak számlálva. Nemcsak az
anyaság (apaság), teljes munkaként elismeréséről van szó, hanem ingyen lakásról,
mindenféle kulturális segítségről is.
Az európai nevelési,
oktatási rendszerek (bölcsőde, óvoda, oktatás, felsőoktatás), már a 20. század
végén is jelentős integrációt mutattak. A bölcsődei, óvodai intézmények
nevelési módszerei konvergálódnak, egyre inkább hasonló képet mutatnak minden
országban, csak a színvonalban térnek el. Két fő típus a jellemző: a
szociáldemokrata (Svéd), és a konzervatív (Brit). A szociáldemokrata típusban
viszonylag nagy a családi pótlék, olcsóbb és azonos szintű a bölcsődei, óvodai
ellátás. A konzervatív típusnál kisebb a családi pótlék, és a bölcsőde, óvoda a
szegényebb rétegeknek nagyon drága, ezért ez már a gyerekek kis korában nehezül
a társadalmi mobilitás. Viszont a szegényebb rétegekben erősíti a családi
kohéziót, mivel az anya kénytelen otthon maradni a gyerekkel hosszabb időre,
legfeljebb félállást vállalhat, de így is sok a válás, és a házasságon kívüli
gyerek. Az élettársi viszonynak kimutathatóan kisebb a kohéziója. Összességében elmondható, hogy a fejlett
világban bármilyen típusú a családsegítés, és az óvodai, bölcsődei ellátás, a
népesség csökken. Talán az amerikai liberális rendszer az, amelyik jobban
segíti a családok fennmaradását, és a népesség stabilitását, de ott is úgy,
hogy a legelmaradottabb, legiskolázatlanabb rétegekben erősebb a család. (Az
Egyesült Államok majdnem megközelíti a 2,1-es születési rátát, ami a népesség
szinten tartását jelenti, de ebbe az adatba belejátszik az utóbbi harminc évben
illegálisan bevándorolt családok magasabb gyerekszáma is.)
A közoktatást minden európai
(észak-amerikai) országban erősen dotálják. Az Európát jellemző négy nevelési
felfogás (porosz, francia, brit, spanyol) a 20. század második felétől jelentős
konvergenciát mutat. A porosz iskolai drill, és a spanyolra jellemző
vallásközpontúság lecsökkent, növekedett a franciára jellemző értékközpontúság,
és a brit pragmatizmus a felsőbb évfolyamokon. Jellemzően 12-16 éves kortól
korai szakosodás történik. Az állami (önkormányzati) iskolák mindenhol döntő
szerephez jutnak, és ingyenesek. A színvonal, az anyagi ráfordítás minden
országban más, de a tananyag, (az anyanyelvet, és a történelmet kivéve), és a
nevelési módszerek egyre inkább hasonlítanak egymásra. Az agresszió rendkívüli
mértékben lecsökkent az elmúlt ötven évben. Az 50-es, 60-as években még a
legtöbb országban jellemző volt a fizikai erőszak: pálcázás, pofozás, körmös,
sarokba állítás, békaügetés, térdepeltetés. Mára a verbális erőszak is
csökkenőben van, és ez kihat az egész fejlett világra. Az agresszió
mentességnek esetenként túlzó formái is megjelentek. Például Norvégiában a
családsegítő szolgálat akár egyetlen pofon, vagy rendszeres nyelvi agresszió
miatt is elveheti a gyereket a szülőtől. Bizonyos mértékig itt is más úton jár
az USA. Nagyon különbözhetnek az általános-, és középiskolák. Tágabbak az
érték-, és nevelési különbségek. Vannak olyan középiskolák, ahonnan a gyerekek
döntő része funkcionális analfabétaként végez, és vannak olyanok, melyek az
egyetemi képzéssel vetekednek. A kiemelkedő sportolási lehetőségek, és az ott
átélt teljesítménykényszer miatt sok gyerekekben erős a rejtett agresszió, és
ez később a tanulmányi kudarcokkal együtt lecsapódik a bűnözési
statisztikákban, életviteli hátrányokat okozva.
Az Egyesült Államok, a
felsőoktatásban is külön utakon jár, de összességében ugyanolyan hatékony, mint
az európai. Sok az alacsony szintű főiskola, ugyanakkor nagyon erős az
elitképzés. A jó intézményekben nagyon magas a tandíj, kevés az ösztöndíj, míg
a gyengébb főiskolákon, egyetemeken könnyebb ösztöndíjhoz, állami támogatáshoz
jutni. Ez a rendszer összességében csökkenti a társadalmi mobilitást, de nem
olyan arányban, hogy emiatt a társadalom összeomlana.
Az európai felsőoktatás a
Bolognai Rendszerrel hatalmas integrálódáson megy keresztül a tananyagot-, a
színvonalat-, és az oktatás módszertanát tekintve is. A különféle ösztöndíjak
(Erasmus, CEEPUS) rendszere egymáshoz kapcsolja a különféle országok
fiataljait. Magas szintű oktatáshoz lehet jutni ingyenesen, vagy ösztöndíjjal a
legjobb egyetemeken is. Egyedüli gond a nyelvtudás. Amíg az Egyesült Államokban
a pénz, Európában a nyelvismeret a mobilitás legnagyobb hátráltatója.
Jövőkép
Család
A munkamegosztás bővülése, a
női emancipáció, a túlnépesedés okozta változások miatt mélyülni fog a család
európai válsága, 20-30 év múlva már alig kötnek házasságot.
A világ többi részén a
család gyors gyengülésének lehetünk tanúi. Gazdasági szempontból megfogalmazva:
ez a folyamat kapitalizmus hatékonyabb működéséhez járul hozzá. Az emberi faj
evolúcióját tekintve pedig hozzájárul az emberiség létszámának csökkenéséhez,
egyfajta globális születésszabályozási mechanizmus. A család kiüresedése:
-
A reprodukciós funkció elvesztése: növekszik
a mesterséges megtermékenyítések, és az örökbe fogadások száma. Az
alacsonyabban fejlett országokból, és a szegényebb rétegekből a gyerekek
átvándorolnak magányosan, vagy szülővel élő emberekhez. A megtermékenyüléshez,
egy-két utód felneveléséhez már nem feltétlenül szükséges férj.
-
A termelő funkció elveszítése: A fejlett
országokban már a szegény családokban sem folyik közös anyagi termelés. A közös
szellemi termelés is csökkenőben van, áthelyeződik az iskolába, az internetre,
és egyéb helyekre.
-
A közös fogyasztási funkció csökkenése. A
felnőttek, és a gyerekek is egyre többet étkeznek családon kívül. Szellemi
fogyasztásuk elkülönül (Külön szoba, külön tévé, külön laptop). Az egyéb közös
anyagi fogyasztások is elkülönülnek: vásárlások interneten, vagy barátokkal. A
szolgáltatások igénybevétele is elkülönül: kirándulások, bankolás, közlekedés
(iskolabusz, közösségi közlekedés). Marad a közös mosógép, a főzőeszközök,
takarítógépek, fűtés, a lakás közös használata. Ezekhez azonban nem szükséges
már a soktagú család, mert folyamatosan csökken az értékük.
-
A gyerek szocializációja: egyre több funkciót
vesz át az iskola. A lelki támogatást pszichológusok, fejlesztőtanárok,
pedagógiai asszisztensek végzik.
-
Idős emberek, betegek gondozása. A felnőtté
váló gyerekek sok esetben távol kerülnek, vagy a családon kívüli termelésben
vesznek részt. A középosztályban kezd megszokottá válni, hogy a szülők
idősotthonba költöznek, vagy külön gondozó vigyáz rájuk. A beteg gyerekek
esetében dadust, bébiszittert, aupairt alkalmaznak. A szegénységből kitörő
családok ezt a mintát követik. A családba fektetett munka szempontjából
mindegy, hogy egy, vagy két szülő nem végzi el. Csak jó munkahely, jó nyugdíj,
jó szociális ellátórendszer szükséges.
Mint említettem, a család
teljesen nukleárissá válása egy emberéletet tekintve hosszú folyamat,
történelmi szempontból, nagyon gyors. A fejlett régiók középrétegeiben 30-40
évre teszem ezt az időt, a fejlődő országokban többre. Az európai kultúrkörben
erősen csökken a házasságok száma. Magyarországon 1990-ben 100 házasságkötésre
135 megszűnés jutott, 2014-ben 165. (A folyamat nem lineáris, Magyarországon
jelenleg kicsit nő a házasodók száma, de meg sem közelíti a megszűnt
házasságokét.) Európában, Kanadában, Ausztráliában hasonló számokat találunk.
Az USA-ban ugyan az emberek házasodási kedve nagyobb, mint az európaiaké, de
ott is jóval kisebb, mint a megszűnések száma, és az esküvőket egyre idősebb
korra halasztják.
A családszeretőbb
országokban is folyamatosan könnyítik a válásokat. Az is megtörténhet már a
század első felében, hogy a család szétesését olyan tudományos forradalmak
fogják meggyorsítani, mint a genetika, az in vitro főtusznövesztés (lombikbébi
kilenc hónapig), vagy az információtárolás változása (például agyba beültethető
érzelmi memória). A folyamat gyorsulásához a túlnépesedés nagyban hozzájárul.
Az emberiség vagy elpusztítja önmagát, vagy a 2060-as évektől kezdve jelentősen
csökkennie kell a gyerekszámnak az egész világon, hiszen az emberek egyre
tovább élnek. Egyes becslések szerint az emberiség optimális egyedszáma 2-3
milliárd között van. A népesség fenntartásához a 22. századra egyáltalán nem
lesz szükség a hagyományos családra.
A család (és a gyerekek)
helyzete azonban nem egyértelműen az egykeség, és a szingliség felé mutat, csak
erős tendencia. Amennyiben egyes kormányok Európában nem sajnálnak óriási
anyagi áldozatokat hozni, a családok egy része megmenthető, a szülők
szaporodásban betöltött szerepének teljes anyagi kompenzálásával. Ez esetben
egy, vagy több férfivel kiegészülve, erős nevelési közösségeket alkothatnak,
sok, közösen nevelt gyerekkel. A család változásának trendjéhez képest, ez
azonban a kisebbséget jelentheti. A sokgyerekes család marginális lesz, egészen
addig, míg az emberiség el nem éri a megfelelő létszámot.
Ha az ember teljes
újratermelődési folyamatainak családra gyakorolt hatását a lélektan nyelvére
fordítjuk le, azt mondhatjuk, hogy a 21. század európai személyiségébe nem fér
bele az a házastársi alkalmazkodás, lelki összehangolódás, és áldozatvállalás,
mely megkívánná a harmonikus együttlétet, a közösen vállalt 2-3 gyereket.
A nevelés
A nevelési funkciókat
gyorsuló mértékben fogják elveszíteni a családok. Ahogyan a trend már régóta
mutatja, a szülők, a rokonok egyre inkább elengedik a gyerekek kezét,
szocializációjukat másokra hagyják. Mint tudjuk, az első két év alapvetően
meghatározza a gyerek későbbi érzelmeit. A fejlett országok középosztályaiban
feladják ezt a nevelői státuszt is, azzal, hogy egészen korán bölcsődébe viszik
az egy szem babát, vagy dadust fogadnak. Az esti órák szinte csak a gondozásra
elegendőek, de nem a komplex nevelésre. A piciket elhalmozzák játékokkal,
odaültetik a tévé elé, mert nincs türelmük a gyerekhez, de már nem is tudnak
gyereket nevelni, mert kimaradt a szocializációjukból. A gyerekneveléshez való
hozzá nem értés nő, (a szegényeknél is). Ebből következik, hogy a felnőtté váló
személy már nem is érzi jól magát a családban: elidegenedik.
Az egykeségben felnövekvő
generációk tovább fokozzák a család szétesését. (Magyarországon, és
Nagy-Britanniában jelenleg a fiatalkorúak harmada egyke.) Az érzelmi nevelés
hiányát a szülők anyagi javakkal pótolják. Az ilyen gyerekeknek egészen más
lesz a személyiségük, mintha testvérük lenne. Pontosabbak, szorgalmasabbak,
öntudatosabbak, ambiciózusabbak, de ugyanakkor kisebb a stressz tűrő képességük,
szorongóbbak, társas kapcsolataikban türelmetlenebbek, rugalmatlanabbak,
individualistábbak, mint nagycsaládban felnőtt társaik. Így többségük könnyebben
választja a válást, a mamahotelt, az egy-, vagy kétszemélyes családot. Sokuk
olyan munkát választ, melyben keveset kell kommunikálni (programozó,
számítógépes ügyintéző, kutató, gépkocsivezető). Ezek az emberek általában
jobban érzik magukat egy nagy közösségben, ahol háttérbe húzódva dolgozhatnak,
vagy ellenkezőleg, autokrata főnökké válhatnak. Természetesen ez csak
tendencia. Megfelelő reszocializációval (coach, tréning, vezetőképző,
pszichoterápia, tutor), kiváló közösségi emberek lehetnek. De ezek a különféle
felnőtt tréningek a családon kívüli munkába való beillesztést favorizálják. A
fejlett országokban tehát a 21. század családi nevelése önmagában is rombolja a
családot. Ezt a viselkedési mintát követik a szegényebb országok. A tendencia
szerint a nemzedéki ellentétek olyan méretűre növekszenek, hogy az új
generációt már nem is hagyják megszületni. A szülők egyre kevesebbet akarnak
átadni szellemi javaikból. A fejlett világ számára ez természetesen evolúciós
zsákutca, de az emberiség számára nem.
Oktatás
A legszembetűnőbb változás
az oktatás időtartamában lesz. A fejlett országokban már két-három éves kortól
rendszeres, tervszerű fejlesztő foglalkozások lesznek, néhány fős csoportokban.
A játékos, de ugyanakkor a gyerekek részéről komoly munkát kívánó tevékenységek
fokozatosan erősödnek az óvodákban. A ma is létező fejlesztések, időben és
intenzitásban is minőségi változásokon fognak átmenni. Komoly matematikai,
anyanyelvi, idegen nyelvi, zenei, vizuális, internetes, telefonos képzések
lesznek nemcsak specializált óvodákban. Eközben a fejlődő világban is elterjed
a bölcsőde, az óvoda használat a középosztályban, összefüggésben a nők
fokozatos munkába állásával, iskolázottságuk növekedésével.
Az európai iskolákban
általánossá válik a 8-10 órás ott tartózkodás, a specializált kiscsoportos
foglalkoztatás. Hétvégékre egyre több programot fognak szervezni az iskolák. Az
oktatás fontos nevelési kiegészítőjévé fognak válni ezek az alkalmak. A
különféle programok során a gyerekek nemcsak társadalmi ismereteket kapnak,
hanem szocializációjuk komolyan formálódik a sport, és más közösségi
tevékenységek által. Ezáltal jelentősen csökken a családban történő
szocializáció. A következő harminc év a szegény országok alsóbb rétegeiben arra
fog elmenni, hogy az iskolarendszert, a tanulási rendszert, (ez a föld
népességének legnagyobb része), megszilárdítsák, a benntartózkodást 4-6 órára
növeljék, és a gyerekekkel el tudják sajátíttatni készség szinten az internetes
olvasást, szövegértelmezést, valamint egy világnyelvben legyenek jártasak. Ha
ez nem történik meg, növekszik egy új világháború valószínűsége. Az egész
világon nőni fognak az oktatási ráfordítások, és a tanulásra fordított idők. A
század második felére a fejlett országokban minimálisan húsz éves korukig
tanulnak a gyerekek, az egyetemekről kikerülők életkora megközelíti a harminc
évet. (Emiatt nyugdíjba menetelük 70 éves korban lesz). Ezekből következően
jelentősen nőni fog a pedagógusok száma, és magasabb lesz a státuszuk. A szülői
szerepeket részben átvéve, közvetlen, családias, szorongást csökkentő lesz a
légkör, ami elvárható képzett pedagógusoktól. A tanulás, és a mindennapi élet
összemosódik majd a jobb iskolákban, ahogyan sok magasan kvalifikált
értelmiségi családban is van manapság.
Az oktatás módszertanában
már elindultak a jelentős változások. A frontális oktatás szűkülőben van. A
középiskolákra is kiterjed a tutor-rendszer, de a gyengébb teljesítményű 10-14
éves gyerekeknél is használni fogják. A kiscsoportos foglalkozások,
csapatmunkák elterjednek, ezzel mintegy szimulálva az eljövendő munkahelyeket.
A tanórákon a kétirányú kommunikáció (exploráció), az önálló munka harminc év
múlva döntő szerephez jut. A megtanulandó tananyag (és memoriter gyakorlatok)
lecsökkennek az egész nevelői-oktatói tevékenység 25-30 százalékára. Az
alapvető programok, és az internet készségszintű használata az órákon
jelentőssé válik. A 10-18 éves gyerekek adathalászatot, programozást,
audiovizuális előadás elkészítést fognak általánosan tanulni. Ennek
ellenpontjaként, (és a fejlődő országokban), megmarad a szűkre szabott szakmai
képzés, ahol a gyerekek főként speciális képességeket, készségeket sajátítanak
el, kevesebb társadalmi ismerettel. Ezekben az iskolákban egyszerre több
szakmát is elsajátíthatnak 20-22 éves korukig. A különféle szakmák az
oktatásban integrálódni fognak. Lesz például építő szakma, amely integrálja a
kőműves, a burkoló, az ács, a vasbetonszerelő, vízszerelő, festő, és egyéb
szakmákat. Az egészségügyben is hasonló integráció fog végbemenni az ápoló,
dietetikus, műtős, laboráns szakmák között. Ezek az integrált végzetségek végül
főiskolai rangra emelkedhetnek. A testnevelési tananyagok jelentős változásokon
fognak átesni (jelenleg rettenetesen elavultak), sokkal közelebb kerülnek a
sporthoz. A játékosság, a szabálytudat erősítése, az agresszió levezetése jut
döntő szerephez.
Az iskolai
neveléssel-oktatással is összefüggésben a következő évtizedekben valószínűleg
csökkenni fog a szegény-gazdag ellentét az egész világon, mert, ha nem, annak
súlyos háborús kockázata van. Jelenleg a jövedelmi olló nyílóban van. Ez a
trend nézetem szerint 10-15 éven belül megfordul, vagy háborús események, vagy
gazdasági megfontolások miatt, de mint említettem az oktatásra, iskolákra
fordított összegek általában növekedést mutatnak.
A tananyag folyamatosan és
jelentősen igazodik hozzá a családi élet szűküléséhez, a nevelés, és a
társadalmi, gazdasági környezet megváltozásához. Nagy szerepet kap a gazdasági
földrajz, a környezetvédelem, az egészséges életmód, a pénzügyi -, állampolgári
ismeretek. A modern közgazdaságtan, a gyereknevelés, és a pszichológiai
alapkérdései bekerülnek a tananyagba. Ezzel együtt a történelem, és irodalom
tantárgyak leszűkülnek, illetve tanulás helyett az internetes tájékozódás fog
előtérbe kerülni. A természettudományokat egy tömbbe integrálva fogják tanítani
az általános-, és középiskolákban. Mivel a következő harminc évben a
világnyelvként használatos angolt, spanyolt, és mandarint más nem váltja fel,
valamint a televízióban, és az interneten döntő a jelentőségük, minden
középfokon végzett gyerek valamelyik nyelvet felsőfokon fogja beszélni. Ez igen
fontos a globalizáció szempontjából, amely nem áll le, csak ha a túlnépesedés
világháborúba torkollik.
Kitekintés
50 éven túlra
-
A szülők egyre több nevelési, gondozási
feladatot adnak át az államnak, annak folyamatosan nő a gyerekek fölötti
kompetenciája, és beleszólása a szülői jogokba. A század második felében
megfordulhat a gyerek jogi státusza.
-
Az internet és a mobiltelefónia meggyorsítja
a nevelési, oktatási módszerek globalizálódását. A század második felében
megszülethet egy szabvány iskola, minden országra vonatkoztatva, és számos nevelési
jog, oktatási módszer egységesülhet.
-
A nevelésben és oktatásban tovább fog
csökkenni az agresszió, a frusztráltság, és a xenofóbia. Ötven-nyolcvan év
múlva a fejlett világban azonosak lesznek az apa és anya szerepek. Az
aszexualitás, és a biszexualitás jelentős teret nyer. A két nem habitusa,
hormonrendszere közelít.
-
A nevelés és oktatás minőségének és
mennyiségének növekedése pozitív hatással lesz a népesség csökkenésére a 21.
század második felére. Ez egyben esélyt ad a világháború elkerülésére.
-
A gyerek biológiai identitásának a szerepe
egyre kisebb lesz az egész világon, a rasszok fokozódóan keverednek. Három-négy
generáció alatt a fehér rassz eltűnésének nagy a valószínűsége, az alacsony
termékenység miatt.
-
Az oktatási rendszerekben egyre többet
tartózkodnak a felnőtt emberek is. A továbbképzések, tanfolyamok, tréningek,
átképzések, minden területen 50-60 éves korig fognak tartani.
-
Az iskolák kulturális központokká fognak
válni, számos esti, hétvégi programot kínálva.
-
Az egész világon emelkedik a nők családon
kívüli foglalkoztatása. 2050 után a fejlődő országokban is meghaladhatja a 80
%-ot.
-
Az egyke gyerekekre fordított nevelési idő nő
ugyan, de ez nem tudja kompenzálni a második, harmadik meg nem született gyerek
nevelésének kiesését, valamint az iskolarendszer egyre erősödő túlsúlyát. A
század második felére az egész világon általánossá fog válni a különféle
családokban az egyke gyerek, és nő a gyerek nélküli emberek száma.
-
Nő a gyerekek tanulási képessége,
intelligenciája.
-
Az egész világon nő az urbanizáció, ez tovább
egységesíti az iskolarendszert.
-
A család az egyediséget képviseli az iskola
homogenizálásával szemben, ebből következik, hogy a jövő gyerekei lelkileg
homogénebbek, szabálykövetőbbek lesznek, de speciális tudásuk szerint pedig
egyre különbözőbbek.
-
A
génmanipuláció, felveti egyfajta übermensch létrejöttét az emberiségen belül, hatalmas
konfliktusok várhatóak. Később létrejön a mesterséges intelligencia: az
emberiség biológiai tényezőből mesterséges, DNS nélküli, fém-szerves alapú
szervezetté válhat a 22. században, és elterjedhet az intersztelláris térben.
-
A könyvnyomtatás megszűnhet a következő 50
évben, így kiesik az oktatásból is. Minden alsó és középszintű tudás internetre
kerül.
-
Az öregedési
folyamatokat lelassítják biológiai eszközökkel. Az emberek életének végső évei
nem családban fognak eltelni.
Irodalom
David Riesman: A magányos tömeg.
Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1973.
Tőkei Ferenc: Társadalmi
formák és közösségek. Magiszter Társadalomtudományi Alapítvány. Budapest, 2005.
Cseh-Szombati László: A
családi értékek változása és ennek hatása a családi funkciók alakulására.
Társas Kapcsolatok. Gondolat, 1991. (Szerk.: Utasi Ágnes)
P. Bourdieu: Válogatott
tanulmányok. Új Mandátum Könyvkiadó, 1997.
Jürgen Habermas: A
kommunikatív cselekvés elmélete. Gondolat Kiadó, 1981.
Csányi Vilmos: Íme, az
ember. Libri Kiadó, 2015.
Csányi Vilmos: Az emberi
Természet. Vince Kiadó, 1999.
Csányi Vilmos: Az
egyszemélyes csoportok és a globalizáció. Magyar
Tudomány, 2002/6.
Robert D. Putham: Bowling
Alone. Amazon, 2000.
Thomas H. Sander, R. D.
Putham: Still Bowling Alone? Johns Hopkins University Press, 2010.
A jövő iskolája. OECD
project, 2007. (Lannert Judit, Halász Gábor, Mandel Kinga, Nováky Erzsébet,
Kékesi Márk Zoltán.)
A History of The Family.
Polity Press, 1996.
Harcsa István, Monostori
Judit: Demográfiai folyamatok és családformák pluralizációja Magyarországon.
TÁRKI, 2014.
Harcsa István: Családi
kohézió. Szociológia.hu, 2014.
Ian Winter: Towards a
theorised understanding os family life and social capital. Working Paper No. 21, 2000.
Scheuring István: Anyák,
nagyanyák, unokák. Természet Világa,
2015/12.
Hajnal Béla- R. Fedor Anita:
A kínai demográfiai folyamatok néhány sajátossága. Magyar Tudomány, 2015/9.
Salát Gergely: Demográfiai
folyamatok Kínában. Kommentár, 2012/1
Pikó Bettina: A családok jövője,
vagy a jövő családja. Socio.hu, 2012.
Dr. Miskolci Ildikó: Tanulás
vagy e-tanulás? Szolnoki Tudományos
Közlemények XIV, 2010.
Dupcsik Csaba: Gleccserre
építve – A család intézményének esszencializálása. Magyar Tudomány, 2016/2
Dr. Benda József: Gyermeksokk.
Valóság, 2016/1-2-3.
A család és a társadalom a
középkorban. História, 1990.
Bodonyi E., Busi E. Hegedűs
J., Magyar E., Vizely Á.: Család, gyerek, társadalom. Bölcsész Konzorcium,
2006. (Szerk.: Hegedűs Judit)
Raymond Kurzweil: A szingularitás küszöbén. Ad
Astra Kiadó, 2014.