Furkó Zoltán: A MAGYAR ÉLET TÜKRE - Nemzeti értékű társadalmi folyóiratok


tanulmány


És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.

     Pál levele a Rómabeliekhez 2.12. Károli Gáspár fordításában
      

 - Az Új Idők című képes szépirodalmi, társadalmi és művészeti folyóiratot 1894-ben alapította Herczeg Ferenc. A  szerkesztő beköszöntőjében azt írta, hogy a lap a magyar  élet tükre akar lenni, a magyaros észjárás munkáit akarja terjeszteni. Az Új Idők számára eredeti regényeket írt Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Csathó Kálmán, Gárdonyi Géza, Márai Sándor, Zilahy Lajos, Krúdy Gyula és még sokan mások. Közölte Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Vajda János és Szabó Lőrinc verseit. Művészeti írásokat közölt Lyka Károlytól a korszak leghatásosabb  műértőjétől. A folyóiratot a Kommün alatt elvették Herczeg Ferenctől, ugyanúgy a háború után és l948-ban meg is szüntették. Az Új Idők fennállása alatt a magyar középosztály legolvasottabb fóruma volt. A folyóiratot a Singer és Wolfner cég adta ki, amely l888-ban Kis Újság címmel jelentette meg az első populáris magyar folyóiratot. Az Új Idők több mint tízezer példányban kelt el, szemben a Nyugat néhány száz példányával. Ez utóbbi defetista és körvonalazatlan, liberális eszmeiségű, az Új Idők a magyar hagyományok és értékek ébren tartója. Ezért is igyekezett kiiktatni az előző rendszerek politikája az iskolai irodalomtanításból. A sikeres folyóiratot Herczeg Ferenc l944-ig szerkesztette. Az írót, aki 1954-ben halt meg, a kommunisták térnyerése után l948-ban kizárták az Írószövetségből és elhallgattatták. Jelentős az Új Idők által kiadott 24 kötetes lexikon is.
        Herczeg Ferenc író, újságíró, országgyűlési képviselő gróf Tisza István híve és barátja, l910-ben most száz éve, elvállalta a Tisza által pártfogolt Magyar Figyelő című folyóirat szerkesztését. A cél az volt, hogy a „fölvonuló forradalom elé harangozzon”. Herczeg maga is több cikket írt a figyelőbe és ádáz harcba keveredett a baloldalnak azokkal az íróival, akik később előkészítői majd okozói lettek az összeomlásnak és az azt követő forradalmi időknek. A feltüzelt tömegekhez is volt szava, szerinte a legbátrabb magyarok a kiegyezés megkötése óta nem azok voltak, akik a királynak, hanem azok, akik a nemzetnek is mondtak kellemetlen igazságokat. Kitűzött célját így határozza meg:
    „Küzdeni kellett az egész nemzetellenes ideológia ellen, amely a parlamentarizmus betegsége óta lassan elborította a magyar látóhatárt, mint a felvonuló fekete viharfelhők tömege. A Magyar Figyelőt mi a készülő forradalom ellen alapítottuk. Az ellenséges fronton főleg a Huszadik Század körül csoportosuló polgári radikálisoknak szólt a támadásunk. Az ő radikalizmusuk nem a hazai társadalom reformvágyából fakadt, hanem külső, idegen oldalról rendezett robbantási kísérlet volt, amelyhez Seton-Watson és Masaryk, akiket valósággal ünnepeltek, adták a szellemi muníciót. Jellemző, hogy a polgári radikálisok mindenkor nagy és gyöngéd megértést mutattak a legvakmerőbb szláv és román nemzeti aspirációk iránt, csak a magyarság minden életnyilvánulásában láttak otromba sovinizmust. A leghangosabbak közülük a zsidók voltak és ezek voltak azok, akik megcsinálták Magyarországon az antiszemitizmust. A Magyar Figyelőnek az volt a körülmények által diktált programja, hogy támadó hadjáratot indítson a világpolgári gondolkodás, a történelmi materializmus, az amorális irodalom, a művészeti dekadencia és főleg az ellen a nyegle szellem ellen, amely túltáplált grófokat és  zsidó-milliomos csemetéket arra izgatott, hogy kacérkodjanak egy általános felfordulás gondolatával.”
     A folyóirat igyekezett meghúzni a vészharangot, miután nagy veszélyt látott a nemzetközi események drámai alakulásában, érzékelte majd elemezte az orosz forradalom, aggasztó tanulságait is. Közölték Trockij tanulmányát arról a forradalmi állapotról, amelyet többek között az európai börze, gyarmatosító jellege okozott. A magas profit után való vadászatuk közben elárasztják a meghódított területeket és napirendre kerül az egész közgazdaság bekebelezése az európai gazdaság, gyarmatosító szervezetébe, ami a felemás módon kialakult orosz társadalomban gyújtó erejű feszültségeket halmozott fel írta Trockij „Az orosz forradalom mozgató erői” című tanulmányában. A Figyelő észrevette a hasonlóságot a magyar viszonyokkal és teljes terjedelmében közölte Trockij vészt jósló írását.
        A Magyar Figyelő Tisza István meggyilkolása után elhalt maga is, de törekvései  élő táptalajra találtak, hiszen l923-ban elindult a Napkelet amely a keresztyén szellemiségű megújulást szolgálta. A főszerkesztő, Tormay Cécile köré, felsorakozott a kiváló történész Szekfű Gyula, az irodalmár Horváth János és Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója, a folyóiratot támogató alapítvány alelnöke pedig Klebelsberg Kunó volt, aki l925-ben aktívan vett részt a magyar rádiózás beindításában is. A lap minden magyarul megjelent könyvről kritikát közölt, különös figyelemmel kísérte a határon túli írókat. Szerb Antal szerint kritikai színvonala a Nyugattal vetekedett. A folyóirat az Új Időkkel együtt szervezte és ébren tartotta a magyar értelmiség egészséges és felelős szerepvállalását. Ehhez járult a Kelet Népe, amely Móricz keze alatt működött.

      Mi dolgunk a világon?

     Magyarországon 2012-ben, amikor folyóiratunk a Kapu 25 éves lett, érdemes visszatekinteni arra a száz évnél hosszabb időszakra, amely a történelem drámai változásai közben, a hazai események kialakították a magyar folyóiratok arculatát.
Ilyen szempontból a Kapu azok közé a periodikák közé tartozik, amelyek a nemzeti identitás nyíltan vállalt letéteményesei. Elődei közt szerepelt az Új Idők, a Napkelet, a Kelet Népe, a Tanú, az Erdélyi Helikon. A Nyugatot liberális beállítottsága miatt sokan innen kivennék, de a Nyugat oszlopa volt Móricz, Ady, Babits és Kosztolányi is. A kis példányszáma ellenére is hatásos folyóirat szerves része a magyar irodalom alakulásának, igaz kritikáját éppen Kosztolányi Dezső fogalmazta meg a legélesebben:
A Nyugat egy kifejezetten anti-szimbolista, józan racionalitáson álló metafizikai és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal.  Hitem szerint ők sohasem csinálják meg az irodalmi forradalmat, mert erre nemcsak az erejük hiányzik, de a hitük is, az állítani tudás bátorsága- írta Kosztolányi, a folyóirat főmunkatársa.
      Mai tudásunkkal, a száguldó történelmi idők tapasztalatát felhasználva, érdemes visszatekinteni és szemügyre venni irodalmunk ellentmondásos alakulását, de ezen nem csodálkozhatunk, hiszen ellentmondásos a társadalom-politikai erőtér is, amiben íróink alkottak, a maguk emberi, szociális, sőt családi megkötöttségükben is.
     Magyarországon az irodalom a 19. sz. közepéig központ nélküli, a 19–20. sz. fordulóján a kapitalizálódó és a rétegzettebb társadalmú főváros számos írót vonzott magához, akik ’nyugatos’ beállítottságúkkal szorgalmazták a városiasodást, a modernséget, sokan a szociális reformok szükségességét hirdették, a népnemzeti iskola hagyománytisztelőivel, illetve utánzóival szemben. A népi(ese)k és urbánusok ellentétei a kommün bukása után, az 1920-as évektől erősödtek, jellemző, mindinkább politikai színezetűvé vált kortünetté. – A 19. század írói a többnyire a vidéki életet ábrázolták, hiszen a Magyar Királyság nagyvárosainak irodalmi élete és önálló sajtója többközpontúvá tette a közéletet. Arad, Brassó, Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Temesvár, saját irodalmi életet élt. A népi irodalomban Arany János (1817–1882) Nagyszalontája, Petőfi Sándor Kiskunsága és a magyar táj helyszínei, értékében a fővárossal egyenrangúak. A városban élő Jókai Mór (1825–1904) könyveiben gyakrabban írt a Felvidék, Erdély tájairól, lakóiról, mint a városi életről. A népi irodalom. és a nemesit fölváltó polgári irodalom. a kiegyezés koráig egységes volt. – Az urbánus elkülönülést a kapitalizálódás, a meghatározó városi életmód siettette. A fővárosban összpontosult a nyomdák, könyv és lapkiadók többsége. A könyvek az újságok és folyóiratok terjesztése hasznos vállalkozás volt, a milliós lélekszámú városban mindig akadt pénzes támogató. – Magyarországon trianoni földarabolása, 1920 után, különösen megnőtt Budapest szerepe, amely túlméretezett volt, hiszen az 1/3-ára csonkított Magyarország óriásra duzzadt feje lett. Itt csapott össze a vidéki élet feszültségeit, a parasztság nyomorát bemutató, és a városi éIetben útját kereső írói magatartás. Az 1919–45 között a korszak meghatározó írója Szabó Dezső (1879–1945) kívülállóként bírálta a „görénykurzus” jóllakott és nyomorgó írócsoportjainak egyenlőtlen küzdelmét. – Az urbánus írók köre nehezen meghatározható, kritikusai szerint labanc szellemiségű, a nagyvárosi zsidó irodalmat is képviselte (Szabó Dezső: „a hollywoodi esztétika tőzsdebizományosai”). Az 1927: alapított Baumgarten-díj (kurátorai Babits Mihály és Basch Lóránt) évenkénti (nem elfogulatlan) díjazásai rendszeres irodalmi vitákat szítottak a táborok között. Folyóiratuk a Nyugat (1908–41) bár kis példányszámban terjedt, pályakezdőiknek is, rendszeres megjelenést biztosított. A népie(se)k, a parasztírók, a falukutatók az 1930-as évektől a magyar irodalmi élet legnagyobb hatású csoportosulását alkották, ők a nemzeti értékek, a parasztság védelmében erőteljesen támadták az urbánusukat, akiket öncélú világpolgároknak (kozmopolitáknak), irigykedő-gyűlölködőknek tartottak. A leegyszerűsítő urbánus kritika a népi tábor egészét (Németh Lászlót, Illyés Gyulát ) a elmaradott vidékies (provinciális) stíluseszmény, a szociális korlátozottság bélyegével minősítette. Az urbánusokat ingerelte az 1931–44 között működő hagyományőrző „Gyöngyösbokréta” mozgalom népszerűsége, a divatos ’völkisch’ eszmék és a kormánypolitika népszemlélete. A népi urbánus ellentét az irodalom körén túl, az erkölcs, s a politika. területére terjedt ki. – Az urbánusok között Márai Sándor (1900–1989) kihívónak érezte a népi mozgalmat és próbálta velük szemben is meghatározni törekvéseit, hiszen meggyőződése szerint polgárnak lenni nem osztályhelyzet, hanem hivatás, mert a polgár. alkotta meg a ’ korszerű műveltséget’, egy megbillent, tótágast álló világrendben a polgár teremtett egyensúlyt. Márai a népi írók művészi teljesítményét az alkotók vélt tudatlansága és szellemi pallérozatlansága miatt fogadta gyanakvással és úgy vélte, a korabeli Magyarországon a népi költő, a parasztíró meg nem érdemelt előnyökkel indul a pályáján a polgári származású alkotókhoz képest, mert a parasztzsenit előlegezett bizalom és lelkesedés fogadja. Ezt a kritikus magatartást Babits Mihály (1883–1941) elutasította (Népiesség c. tanulmányában), a művelt Illyés Gyulát (1902–1983) állította szembe a mára már elfeledtetett Sértő Kálmán (1910–1941) költő „etnopornográfikus” költészetével. Kosztolányi Dezső (1885–1936) szerint az esztétikai értékek híján az őstehetségek könnyűnek találtatnak. Ma már kitűnik a vita a korban gyökerező megtévedettsége is, hiszen Kosztolányi Édes Anna és Pacsirta c. műve a nép fölfedezése és a vidéki élet hiteles ábrázolása, akár a népi tábor jeles alkotásaként is számon tartható volna. Hasonlóan a népi kritikával támadott Herczeg Ferenc (1863–1954) történelmi drámái, dél bácskai regényei, Molnár Ferenc (1878–1952) ’népközeli’ haditudósításai, Nagy Lajos (1863–1954) regénye a Kiskunhalom, s az építész, Kós Károly (1883–1977) irodalmi munkái.
  „Miért vagyok urbánus? Mert hiszek abban: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek, a többletet, az arányt, a gondolatot, a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon.” – írta Márai Sándor, aki fiatal korában Krúdy Gyula (1878–1933) barátja és Szindbád hazamegy c. könyvében Krúdy világának fölélesztője. Ö írta azt is: „ám Petőfi 25 éves korában, amellett, hogy Petőfi volt, elképesztően művelt ember is volt. Tudott angolul, németül, származása nem ugródeszka volt számára, hanem nehezék, tehertétel, melytől szabadulni igyekezett.” – Féja Géza (1900–1978) a Nagy vállalkozások kora c. művében Márairól írta: „Újabban egyre jobban izgatja a magyar kérdés, láthatólag második Herczeg Ferencnek készül, már történelmünkben kalandozik. A vallomások magyarságával szemben meg akarja csinálni a mutatványos magyarságot, akár Herczeg Ferenc...”
 „…A történelmi háttér csupán keret, az író a polgárság és az úrrend perét akarja eldönteni, a nép nagy peréről éppen úgy, mint a népről, természetesen tudomást sem vesz. Márai perében a polgáré az igazság és a diadal az oligarchiával szemben, holott a történelem folyamán asszimilált polgárságunk mindig a társadalmi visszahatással tartott. A polgár, ha védett valamit sohasem a szabadságot, a függetlenséget és az önkormányzatot védte, legfennebb a maga kiváltságait.
    1945 után,: a szovjet megszállás idején a kommunista. művelődéspolitika. az urbánusokat ’reakcíós polgároknak’, a népieket ’narodnyikoknak’ bélyegezte. A pártpolitika. a népi mozgalmak egyes irányzatait igyekezett fölhasználni az ámító munkás–paraszt hatalmat ígérő propagandájának. Az urbánusokat a modernista, hanyatló (dekadens) Nyugati kultúra szálláscsinálóinak tartották.
      A hiteles, valóságos népi munkástémákat földolgozó, (urbánusnak tartott) Kassák Lajos (1887–1967) absztrakt képei és önálló gondolkodása miatt került perifériára, az állampárt Déry Tibor (1894–1977) és Faludy György (1910–) munkásságát is egyre kritikusabban fogadta. Az 1950-es években az urbánusokból lett ’szocialista realisták’ párthatározatban támadták a népi írókat (többségük műveit indexre, tiltólistára tették), az urbánus írókat és képzőművészeket ugyan megtűrték, de elszigetelték. A táborok közötti szembenállás időnként népi oldalról föllobbant az Alföld, a Tiszatáj, c. folyóiratokban, ezt a pártállami kultúrpolitika. nacionalizmusnak bélyegezte és letörte. Velük szemben az urbánus írók fóruma lett a Jelenkor és a Vigília, amelyek különösen a modern képzőművészeknek biztosítottak nyilvánosságot. – A népi –urbánus szembenállás a pártállam bukása után, az irodalom közegének üzleti-globális átalakulásakor, a napi politikai harcok hátterébe került.
    A kor neves írónője nem tartozott egyik vonulathoz sem. Tormay Cécile 1876-ban született neves középosztálybeli családból. Nagyapja őrnagyi rangban 1848-ban a honvédség veszprémi és székesfehérvári táborában igazgató főorvos. Majd Kossuth Lajos az összes kórház fejévé nevezi ki, emiatt 1850-ben haditörvényszék elé állítják, később Pest városának tiszti főorvosa lesz, több jelentős orvosi munkát ír. Nagyanyja német asszony, menekült (francia vérű) hugenotta családból. Édesapja, Tormay Béla neves mezőgazdasági szakíró és állatorvos, édesanyja, Barkassy Hermin kuruc szabadságharcosok leszármazottja.
    „Ami lettem, a szüleimnek köszönöm. Atyám, Tormay Béla egész életén át a föld munkásaiért, a magyar gazdákért dolgozott... A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, és mint földművelésügyi államtitkár fejezte be soha nem pihenő, önzetlenül teremtő életét. Szerette a földművelő népet és a földet... A föld és a föld népe és a munka szeretetére Atyám tanított. Hazám és a szépség szeretetére pedig Anyám, egy régi magyar nemzetség fajtáját szerető ivadéka. Ebből a két tanításból lettem, és a két nagy tanítás jelölte meg a sorsom útját” – írta 1921-ben az írónő.
        Tormay Cécile írói pályája az 1900-as években novellákkal kezdődött, de igazi sikere 1911-ben Emberek a kövek között című regényével indult, melyet németre, franciára, olaszra és angol nyelvre is lefordítottak. Ekkor figyelt fel rá Anatole France. Kirobbanó siker volt A régi ház 1914-ben, a regény íróját a magyar irodalom első vonalába emelte. A könyvben három nemzedék életútját rajzolja meg, egy pesti (Német-honból ideszármazott) család, az Ulwingok történetét, és a régi Pest izgalmas világát, a magyar múlt foglaltatik bele. A könyv akkoriban világsikerré vált, több nyelvre lefordították, és értéke miatt 1937-ben Nobel-díjra javasolták. „Elbeszélő művészetének legszebb vonása, hogy nála a lélek és a környezet teljesen egyek, a lélek a környezet által alakul ki, a környezet a lélekben tükröződik, abban a ködös atmoszférikus egységben, ami Tormay két nagy regényének az alapja és legfőbb értéke” – írta róla Szerb Antal. A mai olvasót is rabul ejti stílusművészete, krúdys zengésű sorai és mélylélektani megfigyelései. Tormay első nagy sikerei után a világháborúban beállott vöröskeresztes nővérnek, otthon pedig idős anyját ápolta, és gondozta a háborúból szinte roncsként hazatérő bátyját. Az írónő a korabeli nemzeti érzelmű magyarság tehetséges és jeles képviselője, bejáratos a hazafias érzésű emberek felső köreibe, személyes ismerőse Tisza Istvánnak.
       Vöröskeresztes szolgálatáig Tormay Cécile csak szülei elmondásából ismerte a magyar falusi nép jellemét és értékét, amelynek erejét a kórházban közvetlen közelből élheti át. Az emberek a haza nevében meghalnak, hatalmas egyéniségek omlanak össze, és kis lelkek emelkednek áldozatos magaslatokra. És Pesten a fellázított csőcselék ezeket az embereket alázza meg: „A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott... levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén, és arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy jobb karja tőből hiányzik.
       A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított, vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent. A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzen, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkből öntik azt a golyót, amely minket eltalál.
          A  szerző társadalmi helyzete folytán kitűnően ismerte a mozgatóerőket. Az események egy részét maga az írónő is látta, a Károlyi családot is jól ismerte, hiszen a gróf közvetlen rokonsága tele volt becsületes emberekkel, akik mindent tudnak, és mindent megpróbálnak a végzet ellenében. Látja Károlyi Mihály testi és lelki hitványságát, s döbbenten nézi azt a mérhetetlen elszántságot, amellyel a férfinak és államfőnek is nagyszerű Tisza Istvánt gyűlöli. Tormay barátai és ismerősei körében sok az arisztokrata, így magyar oldalról senki nem lát Károlyi kártyái mögé oly tisztán, mint ő. Az írónőt keserűség és döbbenet tölti el: miként keríti be a végzet nemzetét, hitvány, felelőtlen arisztokraták és kéjelgő Szamuelyk bűnös munkája nyomán. Mindezt fájó szívvel írja le, hogy az a szörnyű tragédia, amely Mohácsnál is nagyobb, meg ne ismétlődjék. A lidérces álomnál félelmetesebb valóság legnagyobb tanulsága: a világos felismerése annak, hogy az ország feldarabolása a háborúban elernyedt nemzet szerencsétlen pillanatának kiaknázásából eredt. Trianont a tragikus körülmények olyan összejátszása hozta létre, ami minden ezer évben egyszer fordul elő. Szinte az ördög játszott velünk, Kun Béla hatalomátvétele hajszálon múlott, Kolozsvár eleste, a Székely Hadosztály megbénítása néhány „világforradalmár” gyászos cselekedete. Különösen fáj neki a Széchenyi nagyságát meg sem közelítő korabeli arisztokrácia felelőtlensége: „A likvidálás nem most kezdődött meg. Évtizedek óta likvidálták a magyar urak Széchenyi ideáljait. Csak így történhetett, hogy mikor megrendült alattuk a föld, kevesen gondoltak a mentésre, és legtöbben az ajtóra gondoltak, mely a szabadulásba visz.” Döbbenetes könyvét megjelenése után több nyelvre lefordították, és a világ csak ekkor ébredt rá, mi is történt Magyarországon, s a könyv hatására lett Lord Rothermere angol arisztokrata a magyarság szószólója és a revízió lelkes támogatója.
          A pusztító forradalmi vihar után Batthyány Lajosné, Károlyi Mihály nagynénje kéri fel, hogy álljon egy mozgalom élére, mert az asszonyok felfogták, mi történt, s mint mindig, mentik, ami még menthető. Így lett Tormay Cécile 1918-ban a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnöke, és ebben a minőségében levelet írt a világ asszonyainak Trianon igazságtalanságáról. Tormay ebben az időben már Európa-szerte elismert író, a francia Anatole France, Marcel Prévost és az olasz D' Annunzio barátsága veszi körül. 1935-ben pedig Laval francia külügyminiszter javaslatára (Eve Curie-t követően) a Népszövetségben a Szellemi Együttműködési Bizottság vezetője lett.  A nagyszerű író és ember új csúcsra ért volna, hiszen egy norvég írónővel megosztott Nobel-díjra jelölték, de 1937-ben egy méltatlan rágalomhadjárat néhány hónappal a díjosztás előtt megállította beteg szívét.
          1923-ban Tormay Cécile vezetésével új folyóirat indult Napkelet címmel, melynek célja a konzervatív nemzeti szellem ébrentartása. Mint címe is jelzi, a Nyugat riválisa kívánt lenni, ami sikerült is, hiszen kritikai és elméleti része felülmúlta a Nyugatot. A korszak nagyjai között Horváth János, Szekfű Gyula, Szerb Antal, Kodály Zoltán és Németh László, Dohnányi Ernő is rendszeresen írtak bele. A kezdeményező a kultuszminiszter volt, ő csatlakozott a főszerkesztő mellé, akinek írói és szervezői képességét elismerte és elveit osztotta, a lap szellemi oszlopának Horváth János neves irodalmárt és Szekfű Gyula történészt állította. Az elnök gróf Zichy Raffaelné gazdag arisztokrata hölgy, aki komoly összeget tett az alapítványba. Klebelsberg a céljukat így fogalmazta meg:-történelmi és esztétikai viták rendjén kimutatni, mint apadt el a magyar szellem a milleneumtól az összeomlásig, amely negyedszázad alatt a nyugatos irány szabadon terpeszkedhetett és tombolhatta ki magát.- Szekfű Három nemzedék és Horváth János Aranytól Ady-ig című könyve éppen ezt a drámát, a magyar hagyomány, a klasszikus életforma összeomlását fogalmazta meg. Így tehát  Tisza-Herczeg egykori vállalkozásának /Magyar Figyelő/ magyarság koncepcióját kívánták továbbvinni, nem csoda hogy a gyökértelen giccs-baloldal máig is elkeseredett vakkantásokkal harapdálja képzelt Akhilleusz-sarkukat.
        A folyóirat szépprózája csak azért nem szárnyalt még feljebb, mert Móricz akkor már a Nyugat főereje volt, bár szellemében a Napkelethez tartozott volna, ahogy rövidéletű folyóirata a Kelet Népe / 1935-42/ azt bizonyítja. A Napkeletnek még arra is volt szellemi kapacitása, hogy Napkelet lexikont hozzon létre igényesen, csakúgy,/ mint szellemi társa, Herczeg Ferenc folyóirata, az Új Idők megjelentette húsz kötetes lexikonát/, sőt kiadta a Napkelet könyvtára sorozatát. Igaz a hatalom okosan egymillió pengővel járult a költségekhez, ezzel megtámogatták a vidéki Magyarország középosztálybeli olvasóinak a kedvezményes áron való hozzájutását. Sajnos mindkét rendkívüli teljesítményt napjainkban feledés borítja, mert a középiskolai oktatás ismert okból csak a nyugatosokat ismerteti.
     „ Ha Bessenyei és Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi és a két Kisfaludy és Vörösmarty nem teremtik meg a magyar irodalmat, akkor elképzelhetetlen lett volna a reformkor, Széchenyi István és József nádor nem találták volna meg a kellő szellemi atmoszférát politikai alkotásaikhoz, amelyek a török háborúkból vérszegényen kikerült Magyarországból ismét európai államot alkottak”- írja a Napkeletben Klebelsberg kultuszminiszter és ebben a szellemben vezeti tárcáját, amely szellemi alapot ad a magyarság továbblépéséhez.
          A Napkelet tizenhét évi működése alatt rengeteg ma is fontos és elgondolkodtató írást jelentetett meg. Újra közzététele legalább annyira fontos, mint ahogy a Nyugatot reprintben megjelentették. A gazdag lapszámai kincseket tartalmaznak, ilyen például Mályusz Elemér A vörös emigráció című cikksorozata, amely a Napkelet l931-es IX. évfolyamában jelent meg, és amelyet az Attraktor kiadó 20006-ban összefoglalva, könyv formájában újra kiadott. A Napkelet közléseinek feltárása a nemzetépítés szempontjából elengedhetetlen, hiszen tanúja annak az elhivatottságnak, a keresztyén erkölcs és a hazafiság talaján álló  kitartásnak, amellyel a nagyhatalmak által cinikusan pusztulásra ítélt csonka országnak sikerült felemelkedni, és bizony a megvalósított kultúrfölény által. Ez olyan nagyszerű személyiségek áldozatos munkájában valósult meg, mint a Napkelethez is tartozó  Dohnányi Ernőnek, aki Pozsonyban született és káprázatos tehetségű zenész volt. Már fiatalon Bécsben és német-honban koncertezett. Világkarrier állott előtte, de : erkölcsi kötelességének érezte, hogy a szétszakított magyar hazát szolgálja. Hazajött, ahol a Magyar Rádió zeneigazgatójaként, Európa szerte, hallgatott és kedvelt zenei arculatot alakított ki rádiónkban, amely a korabeli felmérések alapján, még francia és az angol hallgatók szerint is a legjobb volt Európában.

       Erőnk szerint küzdeni


     Mostanában élesen vitáznak a nemzeti tanterv tartalmáról. Mindenki mondja a magáét, pro és kontra. Igaz, aki nem olvasta el alaposan alaposan Herczeg Ferenc regényeit, az Északi fényt, az Élet kapuját, a Lánszky motort, az író emlékiratait / Várhegy, Gótikus ház, Hűvösvölgy/, és a Bizánc című színművét , nehéz meggyőzni Herczeg jelentőségéről. Pedig az író, a folyóirat szerkesztő, a közéleti ember életművével azt az eszményt valósította meg, amit Vörösmarty jelöl ki: Mi dolgunk a világon? küzdeni /Erőnk szerint a legnemesbekért. /Előttünk egy nemzetnek sorsa áll
     A 25 éves Kapu tisztelgése, hogy tényekkel támasztja most alá, hogy ki az a jeles ember, aki németből lett magyarként élt, a hazának hasznára. Már pedig ha a jövő nemzedékeinek példát akarunk adni, az mi más lehetne, mint egy ilyen értékű magyar megbecsülése, ezért felidézzük életútját a korabeli források alapján.

(B.H. 1901. március 4.) A vidéki színházak közül a Szabadkai az első, amely Herczeg Ferenc nagysikerű darabját, az "Ocskay brigadérost" színre hozta. Mint tudósítónk táviratozza, tegnap (március 2.) volt Szabadkán a darab bemutató előadása páratlan sikerrel. Az előadás pompás volt, a díszletek, jelmezek kifogástalanok. Herczeg Ferenc holnap, vagy holnapután Szabadkára készül, hogy darabját megnézze. A szabadkai újságírók banketten fogják köszönteni.
(B.H. 1901. március 26.) Az "Ocskay brigadéros szerzője, Herczeg Ferenc darabjának az előadására Pozsonyba utazott, ahol, mint Pozsonyból jelentik, nagyon vendégszeretőn fogadták. A pályaudvaron nagy számú közönség várta és Brolly polgármester a város nevében meleg szavakkal üdvözölte. Az ünnepelt író kíséretében volt az Országos Kaszinó több tagja is. Délután Herczeg tiszteletére díszebéd volt, melyen a város előkelőségei vettek részt. A színházi előadást zsúfolt ház nézte végig a szerzőt is, a szereplőket is ovációban részesítették. A Toldi-kör és a Csólnakázó egyesület babérkoszorúval fejezte ki a hódolatát.
(B.H.) 1902. augusztus 30. Szombat Budapest, augusztus 29. (Herczeg Ferenc Versecen) Versecről táviratozzák: Herczeg Ferenc megtekintette a földmívelők kiállítását. A földmívelők legelőkelőbbjei meghívták a kiváló írót a Hungária-szállóba Herczeg pohárköszöntőjében kifejtette a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját. Herczeg a hazafiatlan izgatók ellen való küzdelmet mondta minden hazafias sváb kötelességének. A nagyszámú sváb anyanyelvű polgárság, lelkesedéssel tette magáévá Herczeg álláspontját.

(P.H.) 1903. március 16. Hétfő Budapest, március 15.  (A Petőfi-társaság márciusi ünnepe) Nagy és lelkes közönség körében ünnepelte március 15-ét a Petőfi-társaság, tisztán az emlékezésnek tartva meg fölolvasó ülését. Az ünnepi ülést Herczeg Ferenc nyitotta meg, bemutatván mindenekelőtt Jókai Mórnak, a társaság elnökének Abbáziából küldött következő táviratát: "Március 15-én, távol a tengerpartról küldöm üdvözletemet imádott hazámnak; legyen szabadsága, melyet e napon kívánunk, örökké tartó, hatalmas erősködve, új nemzedéke őseihez méltó, azoknál boldogabb; legyen béke a hazafiak között, honszeretet egyenlítse ki az ellentéteket, isten sugallata vezérelje minden tettüket, áldja minden törekvésüket. Mindazoknak, akik a szabadság nagy föltámadásának napját hajdan velem együtt üdvözölték és még ma is ünneplik, boldog emlékezésemet küldöm. Szeretetteljes üdvözletemet az ifjú nemzedéknek, szellemi emelkedésünk tényezőinek, a Petőfi-társaságnak, legyen őre a nagy eszméknek, erős hőse a dicsőségnek, melyet a nagy költő viselt s kivívott utódainak; erős lelket és kart adjon nektek az isten! Jókai Mór" - Ezután Herczeg Ferenc emelkedett hangú beszéddel vezette be a programot. - Ötvenöt esztendővel ezelőtt - úgymond - megmozdult a halottnak hitt nemzet teste és egy világrész bámulata közepett kikelt kriptájából és útra kelt az ígéret földje, az erős, egységes nemzeti állam ideálja felé. Éjnek idején kelt útjára, ágyúdörgés közepette és útját egy lángba borult ország tűztengere világította meg. Azóta elmúlt ötvenöt esztendő, a nemzet mégsem érte el az ígéret földjét, bús bolyongása még egyre tart. Az ágyúk elnémultak, de vándorútján ezer új veszedelemmel kell megküzdenie, hol külső ellenséggel, hol természeti akadályokkal, hol pedig a maga kishitűségével és közömbösségével. Olykor vezetők nélkül találja magát. Irányt téveszt, kopár pusztákon vánszorog, az ereje fogytán van. És akadnak hamis próféták, akik a szikes pusztára mutatva, így szólnak hozzá: Íme, ez az ígéret földje, állapodj meg itt és feszítsd ki sátradat. Azonban minden esztendőben egyszer, március 15-én, újra megjelenik a csüggedő vándor nép szeme előtt a tűzoszlop, mely éjjeli útján kalauzolta. Tekintet újra az ígéret földje felé fordul, újra hallja istenének szavát: "Ha élni akarsz, ha szabad és magyar akarsz lenni - akkor előre! Ha százszor is eltéveszted is az utat, keresd meg újra; gázolj tűzön - vízen át, törtess rengetegen és pusztákon át, ha elhullanak legjobb fiaid is, végre is el fogsz érni oda, ahová szilárd akarat és bátorság még mindig elért: az ígéret földjére! Íme, a mai ünnep szimbolikus tartalma. Az ünnepet mi is megüljük, szerény keretben, de igaz lélekkel. - A tapssal fogadott megnyitóbeszéd után Ferenczy Zoltán olvasta föl szép értekezését "A szabadság eszméje és Petőfi" cím alatt. Lelkesen megéljenezték. (...)

(B.H.) 1912. november 29. Péntek Budapest, november 28. (Magyar írók házai) Herczeg Ferenc és Wolfner József vezetésével a magyar írók küldöttsége járt ma Bárczy István dr. polgármesternél. A küldöttség vezetői memorandumot nyújtottak át a polgármesternek s ebben azt kérik, hogy a főváros építtessen számukra a város telkein villákat, amelyeknek vételárát negyedéves részletekben törleszthetik. A beadvány aláírói: Gárdonyi Géza, Lovik Károly, Lyka Károly, Krúdy Gyula, Bíró Lajos, Adorján Andor, Babits Mihály, Kemény Simon, Kéri Pál, Lengyel Géza, Milotay István, Móricz Zsigmond, Pethő Sándor dr. és Schöpflin Aladár. A beadványban hivatkoznak a magyar írók Bárczy István kulturális érzékére, amelyet minden alkalommal lehet tapasztalni. Hivatkoznak továbbá arra, hogy a főváros megalkotta a festő és szobrászművészek részére a Százados utcai műteremházakat, amelyekkel szintén tanújelét adta nagylelkűségének, mert megkímélt számos művészembert a lakásuzsorától. Ezt kérik ők is és utalnak az angol “home”- rendszerre, amely bevált. A villákat egy-egy kert közepén kívánják, közel a fővároshoz, közúti közlekedés mentén. Bárczy István polgármester nagy szívességgel fogadta a küldöttséget s megígérte, hogy a maga részéről melegen pártfogolja a magyar írók kérelmét.

(B.H.) 1913. május 27. Kedd Budapest, május 26. (A Gyurkovics leányok Londonban) Herczeg Ferenc pompás vígjátéka, amely annyi derült estét szerzett a Magyar Színház közönségének és szerte a vidéken az egész magyar színházjáró közönségnek, nagy sikerrel került színre a londoni Savoy-Theatre-ben. A sikernek méltó részese Boros Ferike, aki nemcsak lefordította a vidám komédiát, hanem el is helyezte és pedig azzal a szívós kitartással és okos körültekintéssel, amely ez az érdekes pályafutású, tehetséges magyar színésznőt mindig jellemezte. Boros Ferike a Nemzeti Színháznak volt használható tagja, de innen kilépett, mert nem foglalkoztatták eléggé. Kivándorolt Londonba, hosszabb időt töltött Dél-Afrikában, Transzvállban, aztán átkelt Amerikába, de minden ügyessége és élelmessége mellett sem boldogult. Most talán révbe jutott: a sorozatos előadás London egy előkelőszínházában a kitűnő magyar írónak nagy tisztesség, a fordítónak azonban tisztes anyagi hasznot is jelent.

1920. január 7-én a Magyar tudósok és Írók Párizsba Anatole France-nek a következő táviratot küldték: "Az emberiség ellen követtek el bűnt azok, akik félrevezették Önt és barátait és az Ön tollát használták föl arra, hogy szerencsétlen hazánkat igaztalan váddal illessék a nagyvilág előtt. Ön azt írja az Arbeiter Zeitung-hoz intézett táviratában, hogy tiltakoznak olyan barbár, halálos ítéletek ellen, amelyek magyar szocialistákat és forradalmárokat hóhérkézre adnak. Fölvilágosítjuk Önöket, hogy nem szocialistákat és forradalmárokat ítéltek halálra, hanem gonosztevőket és gyilkosokat, akiket a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is megtagadott, mint közösséget. A törvényes magyar bíróság heteken át nyilvános tárgyalásokon, számtalan tanú vallomása alapján hozta meg az ítéleteket, amelyeket a legfelsőbb magyar bíróság átvizsgált és jóváhagyott. Bennünket is mélyen megrendít, hogy békére és nyugalomra vágyó fővárosunkban halálos ítéleteket kell végrehajtani.    Aláírás: Herczeg Ferenc író, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke és a Petőfi Társaság elnöke, Beöthy Zsolt egyetemi tanár, a Kisfaludy Társaság elnöke, Rákosi Jenő főszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyarországi Újságírók Egyesületének tiszteletbeli tagja."
            A távirathoz a Budapesti Hírlap a következő megjegyzést fűzte hozzá: " Anatole France jóhiszeműen lépett föl az elítélt kommunista vezérek érdekében, mert megtévesztette az a távirat, amelyet 1919. december 27-én kapott Ferdinand Buisson, az Emberi Jogok Ligájának elnöke, s amely december 28-án megjelent a párizsi L'Humanité című újság hasábjain. "Bécs: A múlt héten történt 14 kivégzés után a budapesti törvényszék ismét halálra ítélt 5 ártatlan szocialistát, köztük Korvin Ottó buzgó és nemes lelkű forradalmárt. Kérjük az Emberi Jogok Ligáját, hogy azonnal tiltakozzon Huszár Károly magyar miniszterelnöknél és a budapesti francia misszió tagjainál. Rendkívüli sürgős az ügy. A francia közvéleményt föl kell riasztani a magyar fehér- terror ellen. Bauer Ottó és Kunfi Zsigmond."
(B.H.) 1921. február 26. Budapest, február 25.  A Tisza emlékbizottság tegnap (február 24.) rendezte negyedik előadását a Gellért szálló hangversenytermébe. Az esten Herczeg Ferenc fölolvasta Tisza Istvánról szóló jellemző emlékezését, amelyből plasztikusan domborodik ki Tisza izzó magyarsága, páratlan férfiassága, energiája, fanatizmusa, félelmet nem ismerése. “Tisza István maga volt a férfiasság. Weiningen Ottó bizonyára azt mondta volna róla: 100 százalék benne a férfiasság. Ez az abszolút férfiassága bizonyos érdekességet és fanyarságot adott a külső lényének, amely sok embernek fájt, sokat pedig felbőszített. De azért megállapítható, hogy ellenségei nagyobbrészt felismerték: aki személyesen ismerte, az előbb utóbb lenyűgöző egyéniségének hatása alá került és barátjává lett. Közömbös senki sem tudott vele szemben maradni és nem volt ember, aki komolyan nem vette volna. Jellemző, hogy Pistának, Tisza Pistának csak olyanok nevezték, akik személyesen nem ismerték. A családja és a legbizalmasabb barátai körében mindig “István” volt. Gyakran vetették a szemére, hogy hiányzik belőle a diplomata alkalmazkodó képessége. Nem, neki nem voltak moll-hangjai, ő nem rakott magára szordínót, ő mindig nevén nevezte a gyermeket. Diplomata nem volt, de annál jóval több: vezér volt! Mélyen érző, mondhatnám: naivan érző ember volt, de a férfiasságával vele járt, hogy szégyellt érzelmes színben feltűnni. A barátságot a szó klasszikus értelmében fogta föl, de azért azokkal, akiket szeretett, állandóan valami évődő, csipkedő hangon beszélt. Csodálatos energia volt benne, olyan energia, amelyhez foghatót emberben sohasem láttam, de elképzelni sem tudtam. Az energiája szinte félelmetessé tette, ha akadályok és veszedelmek rekesztették el az utat, amelyről ő meg volt győződve, hogy a nemzeti fejlődés útja.  Ilyenkor prófétai fanatizmus lobbant ki belőle, valami idegen, titokzatos erő, amellyel senki sem bírt, ő maga sem, amely fölötte és kívüle állott az élettani törvényeknek és a szókratészi démonra emlékeztette az embert. Ez a démon nemcsak őt, de a környezetet is magával sodorta és én nem ismertem embert, aki a hideg és közönyös nyárspolgárokat annyira fanatizálni tudta volna, mint Tisza István. Férfias magyar vonás volt benne a nagy lelki tisztaság, amely már olykor prüdéria számba is mehetett. Szerette a veszedelmet. Nemcsak, hogy nem félt, de határozottan kedvelte, olykor talán kereste is. Ott voltunk a képviselőházi ülésen, midőn a zavaros fejű Kovács le akarta lőni az elnöki székből. Figyeltem Tiszát és emlékszem minden mozdulatára- Midőn a golyók elfütyültek a füle mellett, Tisza föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült és a kezével egy lekicsinylő mozdulatot tett. A mozdulat azt jelentette: “Rosszul lőtt!” Úgy halt meg, ahogyan élt: férfihoz, magyarhoz. Tisza Istvánhoz méltóan. Bizonyos, hogy midőn a sortűz eldördült, akkor a gyilkosok féltek, de az áldozat nem. Most ott fekszik a geszti kriptában. A gondolatai, az érzései nem haltak meg vele, hanem a magyar levegő atomjai lettek. A nemzet akkor fog elégtételt adni leghívebb fiának, ha fölépíti azt a Magyarországot, amelyről Tisza álmodott.
(B.H.) 1922. január 17. Budapest, január 16. (Thomas Mann ünneplése) Bethlen István gróf miniszterelnök és felesége, Bethlen Margit grófnő vasárnap (jan. 15.) este Thomas Mann német író tiszteletére fél kilenc órakor ebédet adott, amelyen hivatalosak voltak Thomas Mann és felesége, Teleki Pál gróf és felesége, Klebelsberg Kunó gróf és felesége, Herczeg Ferenc, Hadik Béláné grófné, Salamon Gézáné és Bánffy Miklós gróf. Este 10 órakor fényes bankett volt, amelyre hivatva volt, a magyar író és művészvilág számos tagja. A meghívottak névsora a következő: (...)
(B.H.) 1922. március 31. Budapest, március 30. (Herczeg Ferenc a pártgyűlölet ellen) A Széchenyi István asztaltársaság ma este rendezte márciusi pártvacsoráját a Duna-palota nagy márványtermében. Az asztaltársaságnak ez volt a negyedik vacsorája megalakulása óta s a mai este méltóan sorakozott az eddigiekhez, amelyeket Rákosi Jenő, Teleki Pál gróf és Pekár Gyula beszédei tettek emlékezetessé. A mai vacsorán a főváros úri középosztályának színe-java gyűlt össze, hogy meghallgassa Herczeg Ferenc szárnyaló beszédét. – Széchenyi István mondta, - kezdte beszédét Herczeg Ferenc – hogy mi magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni. – Magyarország nem süllyedt volna olyan hihetetlen mélyre, ha azt a bölcsességet, ami ebben a mondásban van, jobban megértettük volna. Mi nem kegyelmeztünk meg az apagyilkosnak, de az édesapánknak sem kegyelmeztünk meg, ha véletlenül más politikai hiten volt, mint mi. A magyarság nem talált kegyelemre a világtörténelem ítélőszéke előtt, mert önmagának nem kegyelmezett meg. A gondviselés kiváló tulajdonságokkal ruházta föl ezt a népet. Katonai erényekben nevelkedik, kulturális, művészi téren kiváló eredményeket ért el. Miért is süllyedt olyan mélyre? Azért mert nem tud egy dolgot, amit az utolsó balkáni nép is tud. Mi nem tudjuk, kit kell szeretnünk és kit kell gyűlölnünk! A mi népünk valami csodálatos lovagiassággal, hihetetlen türelmességgel bánt mindig külső ellenségeivel, akik életére törtek. Irgalmatlan kegyetlen csak magyar emberrel szemben tudott lenni, azzal, aki más politikai hiten volt, mint ő. Azt lehet mondani, ha a magyar kéz ökölbe szorult, az mindig magyar embert fenyegetett. – Útszéli igazságok ezek; a magyar történelmi művek tele vannak példákkal, amelyek bizonyítják, milyen rettenetes veszedelmére volt a nemzetnek a pártvillongás. A magyar poéták mindig óvták a nemzetet a pártpolitikától. Az újabb magyar históriai daraboknak is ez az örökös témája. És csodálatos, politikusok, akikről tudjuk, hogy szenvedélyesen szítják a pártgyűlöletet, maguk is vallják és hirdetik, hogy a magyarság tönkremegy, ha nem tud egységes lenni. –Kiemelkedni abból a mélységből, amelybe az ország süllyedt, csak akkor tudunk, ha lerázzuk magunkról a pártgyűlölet ólomsúlyát. Ennek a társaságnak, amely a középosztály virágát egyesíti magában, zászlójára kell írni a nemzeti szolidaritás, a magyar szolidaritás jeligéjét. Mert hiszen Magyarországon van mindenféle szolidaritás. Szolidárisak a munkások, szolidárisak a kisgazdák, szolidárisak az egyes vallásfelekezetek, - csak a magyar szolidaritás nem volt még soha! A magyar társadalomnak ki kell lépnie abból a hűvös, elegáns szkepszisből, amely fogva tartotta. Meg kell értenie, hogy az ő életéről, jövőjéről van szó. A magyar társaságnak hangoztatni kell a jelszót, hogy kegyelmezzünk meg önmagunknak, kegyelmezzünk meg a magyarságnak. Hirdessük a szeretetet s hirdessük a gyűlölet evangéliumát. Ne féljünk a gyűlölet szótól. A gyűlölet épp oly szent, mint a szeretet. Gyűlölet nélkül nincs szeretet. Aki szereti az életet, az gyűlöli a betegséget, aki szereti a becsületet, annak gyűlölnie kell a becstelenséget, aki szereti a maga fajtáját, annak fanatikus, forró, meg nem engesztelő gyűlölettel kell gyűlölnie azokat, akik a becstelenségbe s a halálba akarják taszítani. A középosztály újra valónevelésének munkájában a legnagyobb rész, a legnagyobb kötelesség a nőket illeti. Ez olyan fényes, olyan dicsőséges feladata lehet a magyar nőnek, aminő a világ más nemzetének nőire nem hárult. Ha ezt a feladatot meg tudják valósítani, akkor Magyarország élni fog. Ebben a reményben emeli poharát a Széchenyi-társaság női vendégeire. – Herczeg Ferenc beszédét a társaság lelkes tapssal fogadta és percekig melegen ünnepelte az illusztris írót.

(B.H.) 1923. január 23. Kedd Budapest, január 22. (A magyar társadalom Petőfi ünnepe az Országház kupolacsarnokában) A legméltóbb helyen: a nemzet gyönyörű palotájának márványoszlopos, aranycirádás kupolacsarnokába borult tegnap a magyar társadalom, az állam fejével az élén, Petőfi Sándor szelleme előtt. Az országos hódolatra kigyulladt a csodálatos csarnok minden fényessége, ezer színben tündökölt a márványterem. Fél 11 óra van. Az Országház-tér fehérlik a hótól, amely sűrű pelyhekben hull, és a vakító fehérségben automobilok és kocsik tömege sötétlik a parlament főbejárata körül. Nagy tömeg hullámzik a téren, díszruhás lovas és gyalogos rendőrök kordonja tartja szabadon a főbejáratot a kupolateremhez. És a lépcsőkön felfutó bíborszínű szőnyegen hömpölyög fölfelé az ünneplő sereg. Kétoldalt a lépcsőkön díszruhás hajdúk, csatlósok, a vármegyék és a főváros kékbe, fehérbe öltözött huszárai állnak festői sorfalat, mely folytatódik a kupolacsarnokban a fehérköpenyes, alabárdos koronaőrök délceg kordonjával, egészen a piros szőnyeggel bevont emelvényig. Köröskörül pálmák és délszaki növények, a háttérben bordó drapéria, a közepén Petőfi Sándor hófehér mellszobrával. Tizenegy óra előtt néhány perccel már együtt van az egész ünneplő gyülekezet. (…) Herczeg Ferenc így méltatta Petőfit: - (...) Midőn megszólaltak a harci trombiták, a szabadság költője feláldozta szerelmi boldogságát és elment meghalni a hazáért. Ezért megérdemli, hogy minden magyar férfi a szívébe zárja emlékét. - Forradalmár természet volt. De az ő korában minden valamire való magyar ifjú forradalmár volt, mert a forradalmi tűz nem volt egyéb, mint a nemzet életerejének és életakaratának föltámadása. Demokrata volt, de az ő demokráciája elválaszthatatlan volt a nemzeti érzéstől. Megénekelte a világszabadságot. Ám küldjetek nekünk világpolgárokat, akik a Talpra magyart éneklik és meghalnak Magyarország becsületéért, és mi megkoszorúzzuk a világpolgárok zászlóit! Petőfi nemcsak esztétikai érzékkel gazdagította a magyarságot, hanem ennél jóval többel: ideálokkal! Ne kicsinyeljük az ideálok hatását a népek életében: az egymás mellett élő emberek laza tömegeit közös ideálok fűzik a nemzet kulturális egységébe. Az ideált, amit reánk hagyott az ifjúság bájában és a zseni tüzében ragyogó nemzeti hős alakja. Az ő élete egy nemzeti eposz, amelynek fájdalmasan szép hősi akkordjai belezengnek a hétköznapok zajába és gazdagabbá, és mélyebbé teszik a magyarság életét.
(B.H.) 1931. március 15. (9. old.) A nagy márciusi napok emlékét, amelyhez borús kedvében vigaszért menekült a magyar lélek, vasárnap ülik meg szerte az országban és megünneplik a szívek mindenütt, ahol magyarok laknak. A megemlékezés bevetetője volt annak a monumentális ünnep, amelyet a munka csarnokában, az Állami Gépgyárak telepének dísztermében tartottak szombaton (márc. 14.) Az ünnep szónoka Herczeg Ferenc a Revíziós Liga elnöke volt, aki ezeket mondotta: „A revíziós mozgalomnak első periódusa, a felvilágosító munka, az ellenséges propagandával szemben, lezajlott. Ez a propaganda hármas irányú volt. Rá akarták sütni a magyar nemzetre a háborús felelősség bélyegét, de ma már tudja az egész világ, hogy éppen Tisza István volt a háború legerősebb ellenzője. Azt híresztelte rólunk az ellenséges propaganda, hogy elnyomtuk kisebbségeinket. Ezt a rágalmat megcáfolta a békeszerződések óta eltelt évek története. A Tuka per, a Macsek per, Radics István és Sufflai Milán meggyilkolása, a szigurancák működése az egész világ előtt ismeretes. A harmadik vád az volt, hogy a magyar nép nem elég demokratikus. A demokráciának a polgári egyenlőség az alapja. De lehet e polgári egyenlőségről beszélni az utódállamokban, ahol a magyarokat emberszámba sem veszik, üldözik vallásukban, nyelvükben, kultúrájukban és vagyonukban.
(B.H.) 1931. június 9. Impozáns keretek között alakult meg vasárnap (június 9.) délután a soproni Revíziós Liga. Herczeg Ferenc, a Revíziós Liga Országos elnöke ezeket mondotta: "Az ó és középkorban voltak véres háborúk, amelyekben népeket irtottak ki és voltak kegyetlen békeszerződések, de egyik sem volt oly becstelen és ostoba, mint a trianoni békediktátum. Becstelen, mert a hazugságok és félrevezetések készítették elő. Ugyanis Wilson háborús céljai a militarizmus megbuktatása és a népek önrendelkezési jogának biztosítása voltak. S vajon Wilson ezt a célját elérte e ? Vajon a békeszerződés megkötésénél érvényesültek ezen ezek az elvek? Ellenkezően, mindezek félredobásával, a szerbeket megjutalmazták a szarajevói gyilkosságért, a cseheket az árulásért, de nem tudja, hogy mit jutalmaztak meg az oláhoknál? Talán a katonai bátorságot és a vitézséget? S ha Csehszlovákiát nézzük, olyan államot alkottak, amelynek sem etnográfiai, sem történelmi, sem gazdasági létalapja nincs. Az egész Csehszlovákia tisztán csak egy hamis kártyás ügyeskedése. - Ostoba a trianoni békediktátum, mert a győztesek szempontjából tekintve, nem valósult meg az elgondolásuk, hogy a magyar nép belenyugszik sorsába. Csodálatos, hogy a népek saját mentalitásukat megtagadják. Franciaország sohasem nyugodott bele Elzász-Lotaringia elvesztésébe, egész politikáját a visszaszerzés gondolata vezérelte s ennek ellenére elhitték, hogy Magyarország öt Elzász-Lotaringiába belenyugszik. De ostoba a trianoni békediktátum azért is, mert azt hitték, hogy Kelet-Európában a kis és félművelt népek militarista és imperialista törekvései a szuronyok hatalmára alapíthatják. Elhitték, hogy a 6 millió lelket számláló Csehország biztosíthatja szuronyokkal uralmát 7 millió nemzetiségén és 70 millió lelket számláló német néppel szemben. Elhitték, hogy a négymilliós szerb nép uralkodhatik 9 millió más nemzetiségen. De végül ostoba a trianoni békediktátum azért is, mert gazdasági egységek felbontásával Kelet-Európában gazdasági káoszt teremtett. - Ezzel szemben örök dicsősége a magyar nemzetnek, hogy elsőnek látta be a helyzet tarthatatlanságát, amely nem csak Magyarországra, de egész Európára veszedelmes s elsőnek vetette föl a revízió gondolatát. A revíziós mozgalom célja: az erőszak és az igazságtalanságok helyett a jog és az isteni és emberi igazság érvényesítése. A Magyar Revíziós Liga a jog és igazság nevében azokat az eszméket tűzte zászlójára, melyeket a győztes hatalmak hangoztattak és pedig a nemzeti elvek és az önrendelkezési jognak az érvényesítését. Ez elvek értelmében Magyarországnak sürgősen vissza kell adni a színmagyar lakta területeket a többi területen népszavazást kell tartani. Fölvetődik a kérdés, hogy a magyar nép mozgalmában kire számíthat? A Népszövetségre nem számíthat, mert az a győztes hatalmak cselédje. A Népszövetség erejében csak a Népszövetség tisztviselői hisznek, akiknek nagy fizetéseket ad. De nem számíthat a magyar nép a népek ébredő lelkiismeretére sem. Ellenben számíthat a népek életösztönére. A fehér fajoknak érezniök kell, hogy Európa jövőjének sorsa csak a jog és igazság gránitsziklájára építhető. (...)"

(B.H.) 1932. október 7. Péntek Budapest, október 6. (Kegyeletes ünnepséggel avatták föl a Magyar Fájdalom szobrát) Bensőséges ünnepség keretében leleplezték le csütörtökön délután a Magyar Fájdalom szobrát, amelyet Rotherme lord ajándékozott a fővárosnak. Emile Guilleaume párizsi szobrászművész megkapó alkotását a Szabadság-tér déli részén, a Nemzeti Bank előtti parkban állították föl. A nemzeti zászlókkal és drapériákkal díszített térségen már a kora délutáni órákban kezdett gyülekezni az ünneplő közönség. - A szobor előtt Herczeg Ferenc egyebek között ezekez mondotta: - Nincs messze az az idő, reméljük valamennyien, mikor ennek a szobornak az arca lesz az egyetlen Magyarországon, amely Trianonért gyászol. Megígérjük, hogy viszonzásul e szobrot a szabad Kárpátok ormán majd Rotherme lord szobra és tudjuk, hogy lesz is közöttünk olyan, aki be is váltja ezt a fogadalmat.

(B.H.) 1933. március 17. Péntek Budapest, március 16.  (Herczeg Ferenc beszéde a Ganz gyárban) Németország területének 13 százalékát, Magyarországtól területének 72 százalékát vették el, pedig a németek voltak a fő ellenségei az antantnak és a németek csak olyan területeket vesztettek el, amelyeket fegyveres erővel szerzetek az elmúlt 150 évben.  Megsértették kontár és arcátlan békeművekkel a népek önrendelkezési jogát is, amelyről - noha Wilson a pontjai közé foglalta - a békeszerződéskor egyetlen szó sem esett. - A revíziós mozgalomnak azonban kifelé csak akkor lehet sikere, ha a külföldi közvélemény meggyőződik róla, hogy az egész nemzet egységesen követeli a revíziót, amelyet nem fegyverrel, hanem a szellemi fegyverekkel és békés munkával kell megvívnunk.

(B.H.) 1933. június 4. Vasárnap Budapest, június 3. (Borah szenátor üzenete Magyarországnak – Herczeg Ferenc vezércikke)
Elhisszük, hogyne hinnők: a szomszédok nemcsak ezreket, de tízezreket is tudnak mozgósítani, hogy tüntessenek a revízió ellen. Sőt, azt is elhisszük, hogy kannibáltörzsek lázadásának minden borzalmát és förtelmét is képesek volnának rázúdítani békés magyar falvakra és fegyvertelen magyar emberekre.
            Hogy csehek, románok és szerbek tiszta keresztényi szeretetből elfogadják a békés revízió gondolatát, abban épp oly kevéssé bízunk, mint abban, hogy a cápa önként kiengedje fogai közül az ellopott zsákmányt.
            Mert ne feledjük: Trianon megvalósított egy balkáni álmot, a munka és fáradságnélküli meggazdagodás tündérálmát. A tegnapról mára szertelenül megnövekedett országok hivatalos és társadalmi állások tömegét nyitották meg. A magyar kisebbségek kifosztása és megkínzása hazafias érdemmé lett, ami megint a zsarolás, sápolás és gazdagodás ezer formáját teremtette. Hogyne háborognának a lakomázók, amikor a terített asztal közepére lecsap a revízió bombája?
            A hivatalos körök a tömegek harci kedvét közigazgatási úton szítják és mivel „humani nihil a me, alienum puto”: ezt is meg kell érteni. Nagyon belevette már a világ tudatába, hogy a trianoni szenny mikrobákat tenyésztett ki, amelyek beteggé tették az európai civilizációt, és hogy ezen csak az operáció segíthet. A kisantant-kormányok most arról szeretnék meggyőzni a világot, hogy az amputálás nagyobb veszedelemmel járna, mint maga a betegség, tehát maradjunk meg a carcinoma mellett.
            A revízióellenes érvek gyűjteménye egyébként szegényes. Megvadult cseh politikusok minduntalan a szláv tengerrel akarják elnyeletni a magyar és a német népeket, de mi egyelőre csak azt a cseh pocsolyát látjuk, mely reménytelenül szikkad Németország határában. Háborús fenyegetéseket is hallunk, de hát van e annyi szuronya és géppuskája a kisantantnak, hogy ki tudná pusztítani a világ tudatából a szörnyű, egész civilizáció becsületébe gázoló tényt, hogy a magyar nép millióit idegen rabságban tartják?
            Mindez hiábavaló erőlködés. A kisantant ma már nem Magyarországgal, hanem egy gigantikus erkölcsi hatalommal, az emberiség igazságérzetével áll szemben. Hiszen lehet, hogy a revízióellenes blokk újabb diplomáciai sikereket fog elérni, de mit kezdenek majd az olyan győzelemmel, amely fölér az emberiség becsületének és jövőjének vereségével? Furfanggal és fenyegetéssel a beteg ráveheti orvosait, hogy egyelőre ne beszéljenek operációról és hallgassanak a betegségről, de a baj azért megvan, terjed és üszkösödik, - a műtét elkerülhetetlen!
            A revízió ügye elvben már eldőlt. Hát van e még valahol a világon független és becsületes politikus, aki nem tudná, hogy ez a megoldás az egyetlen lehetséges? Ahol a szellem föléje tud emelkedni a telhetetlen önzésnek, ahol az egyén valamely közösséget érez még az emberiességgel, ahol megszólal a lelkiismeret és az igazságérzet, ott a revíziót követelik. Ezeresztendős történelmi múltunkban soha nem termett magyar gondolat, amely olyan hatalmas visszhangot vert volna föl külföldön, mint ez az egy.
            Ha akad magyar ember, akit kedvetlenné és bátortalanná tesz a diplomáciai huzavona, az hallgasson arra a hangra, amely óceánok messzeségéből szól hozzánk. A kultúremberiség reprezentatív emberei közt, akiknek a lelkiismeretét megszólaltatta a magyar tragédia, legelsősorban áll Boraf szenátor. Sohasem járt még köztünk, bizonyára nem sokat érintkezett magyar emberekkel, a rajtunk esett igazságtalanság mégis oly szorosan hozzákapcsolta országunkhoz, hogy ma már milliók a „magyar nemzet barátjának” nevezik.
            Ez a nagyszerű politikus, aki egyesíti magában az angolszász igazságérzetet az amerikai gyakorlatiassággal és szókimondó bátorságával, több alkalommal nyilatkozott már a Duna-völgyének dolgairól és nyilatkozatai méltóak voltak annak a nemzetnek fiához, amely elsőnek tette meg állami élete alapjává a szabadságot és véres áldozatok árán szabadította fel a rabszolgákat. Ahányszor eddig megszólalt, megremegett az apró zsarnokok talpa alatt a tentával hódított magyar föld.
            Most a magyarság nagy barátjának egy levele van előttünk, amelyet az Unióban tartózkodó fiatal magyar leányhoz intézett. A hölgy – neve Becze Anna – a külföldön járó magyar férfiak és nők lelkes és eszes seregéhez tartozik, akik napról-napra nagyobb szolgálatokat tesznek a revízió ügyének, és egész csendben elfoglalták már az ellenségnek nem egy erős hadállását. Ők a revízió névtelen katonái, aki rászolgálnak, hogy az eljövendő Új-Magyarország emléket állítson nekik!

(B.H.) 1934. április 21. Szombat Budapest, április 20. (Betiltották Erdélyben a Gyurkovics lányok előadását) Csíkszeredáról jelentiki: A borszéki műkedvelők elő akarták adni Herczeg Ferenc: „Gyurkovics lányok” című darabját. Az előadást Isac Emil kolozsvári színészeti felügyelő váratlanul betiltotta azzal a megokolással, hogy a Gyurkovics lányok „színpadi előadásra nem alkalmas darab”.

(B.H.) 1934. április 24. Kedd Budapest, április 23. (A magyar sajtó tükre – Pesti Hírlap) Herczeg Ferenc cikkét közli vezető helyen Tiszáról, aki szerint Tisza tragédiájánál megrázóbb tragédiát emberi elme nem, csak a történelem könyörtelen géniusza tudna kigondolni. „Igazi tragikum – írja -, hogy a nemzet csak akkor ismerte fel legigazibb fiát, amikor már véresen feküdt lábai előtt.

(B.H.) 1934. június 21. Csütörtök Budapest, június 20. (Herczeg Ferenc a magyar kisebbségek elnyomásáról) A Magyar Revíziós Liga elnöki tanácsa szerdán délután ülést tartott. (…) Az ülésen Herczeg Ferenc elnökölt, aki a kisebbségi kérdésről szólva, rámutatott azokra az aggodalmat keltő és sokszor hajmeresztő hírekre, amelyek a megszállt területeken élő magyarok sorsáról érkeznek. A magyarság üldöztetése a trianoni határokon túl azt a célt szolgálja, hogy véreinket megalázzák és a magyarság ellenállást gyengítsék. A csehek a magyarok üldözésére a régi császári bürokráciát is felhasználják, és eszközeikben odáig mennek, hogy többek között meghamisították a népesedési statisztikát. A jugoszlávok a legdurvább eszközökkel üldözik a magyarságot és az utóbbi időben egymás után szüntették be a magyar kultúregyesületek működését, és szomorúan értesülünk arról, hogy néhány magáról megfeledkezett, magyar ehhez segédkezet nyújtott. Romániából is aggasztó hírek érkeznek, ők vakmerőségükben odáig mennek, és azt merik állítani, hogy Erdélyben nincsenek magyarok, illetőleg az erdélyi magyarok elmagyarosított románok. Ezt a nevetséges állítást „tudományos alapokon igyekeznek bizonyítani és románosítás céljaik elérésére, felhasználják jegyzőkönyveiket és tanítóikat is. (…)

(P.H.) 1934. szeptember 4. Kedd Budapest, szeptember 3. (Revízió és kisebbség – írta Herczeg Ferenc 1.) „A revízió kijön már az ember könyökén!” – ásítja hol egy kisebb, hol egy nagyobb uraság. Erre az a válaszunk: Csak hadd jöjjön ki! A revíziós mozgalomnak szüksége van reá, hogy megzavarja a komoly emberek nyugalmát és „kijöjjön” a nyeglék „könyökén”.  – Igenis meg kell bolygatni a komoly emberek nyugalmát. Föl kell riasztania az álmosokat; föllázítani a halvérűeket. (…) Fülébe kell kiáltania az angol, az amerikai, a francia közvéleménynek, fülébe mindazoknak, akik előkelő kénelemben élvezik fölényes kultúrájuk és előnyös gazdasági helyzetük gyümölcseit: Ti is felelősök vagytok azért, hogy a Duna-völgyében kínpadon tartanak egy keresztény népet! Kínpadon tartanak a szó legbestiálisabb értelmében’ Akarva, nem akarva, de tói adtatok hatalmat a hóhérlegények kezébe; ti hoztátok vissza a huszadik századba a népvándorlás korának emberirtó vadságát. (…) Vannak, akik a kisebbségi kérdést, mint ütőkártyát szeretnék kijátszani a revízió ellen. (…) Zavaros fejű és gyöngeszívű magyarok már kiszolgáltatták egyszer nemzetünket a „kultúrállamok” lojalitásának és az eredmény az lett, hogy a nagyantant darabokra tépte nemzetünket. Ma nem is a nagyantanttal, hanem annak hazugságában fogant torzszülöttjével állunk szemben. Tizenöt esztendő szégyenletes tapasztalatai kitanítottak minket, hogy ettől az ellenféltől nemhogy lovagiasságot nem várhatunk, de még emberi érzést sem. Amíg talpon van, és ártani tud, addig ellensége marad mindennek, ami magyar. – A kisantant propaganda ereje, hogy kész fülig belegázolni minden mocsárba, míg a magyarság kénytelen válogatni az utakban, amelyek erkölcsileg járhatók. Az ő kisebbségi politikájuk pedig abból a cinikus föltevésből indul ki, hogy Nyugat-Európa úgysem fogja elhinni azokat a förtelmességeket, amelyeket ők a kisebbségekkel elkövetnek. Fedezéket építettek maguknak humánus és demokrata szólamokból, annak védelmében tartják üzemben embermészárszéküket. – A magyar felvilágosító hadjárat legsürgősebb feladata, hogy elpusztítsa ezeket a fedezékeket és rókalyukakat. A kisantant-kormányok kisebbségi politikája álljon meztelenül a kultúr világ szeme elé, vállaljon szolidaritást a saját lényével. (…) Vérző szívvel gondolunk arra, hogy a magyar kisebbségekre ebben a harcban milyen szenvedések várnak. Emberfeletti lelkierőre, fegyelemre és hűségre lesz szükségünk, hogy átmentsék önmagukat a jövőbe. Olyan erényekre, melyek az összes népek közül talán csak a hadbavonult magyarságnak voltak meg mindenkor teljes mértékben. Soha nem volt nagyobb szükség ezeknek a nemzetmentő erényeknek érvényesítésére, mint ma. Ha szenvedve is, de harcolnunk kell; ez katonasors, magyar sors.

(M.N.) 1943. március 2. Kedd (A láp világa) Herczeg Ferenc különös előszeretettel festette meg regényeiben a millennium korabeli magyar úri osztály életét. A Láp világának meséje a könnyelmű, kártyás, pénzszerző gavallérról szól, akit túl jó szíve sodor bűnbe. Jávor Pál játssza az új Herczeg filmben a könnyelmű, kártyás gavallért, akit egy nagy szerelem hoz vissza újra az életbe. A tündérszép virágárusleány alakját Fényes Alice játssza. Hamza D. Ákos rendezésében elevenedik meg a századforduló Magyarországának hű képe, öltözködéseivel, szokásaival az akkori kaszinói élettel és mulatóival.

(P.H.) 1943. szeptember 18. Szombat Budapest, szeptember 17. (Zombor díszpolgárává választotta Herczeg Ferencet) Zombor város törvényhatósági bizottsága pénteken díszgyűlést tartott, amelyen díszpolgárává választotta a 80. születésnapját ünneplő Herczeg Ferencet.

(P.H.) 1944. január 1. Szombat Budapest, december 31. (1944! - [Herczeg Ferenc vezércikke])
Régen elmúltak már azok a szilveszter esték, amikor az idők kerekének fordulatát még hangos örömujjongás köszöntötte. Ma nincs miért örülnünk az idő múlásának, hiszen elképzelhető, hogy a tűzfényben felvirradó újesztendőben nem csak a mi kérészéletünk, hanem örökéletünknek hitt nemzeti értékeink is a mérleg serpenyőjébe kerülnek.
Mi vár reánk 1944-ben? Elképzelhető, hogy a félelmetes orkán, mely ötödik éve rázza már a világ alapjait, a következő hónapokban eléri a maga tetőfokát. Bekövetkezhetik az is, hogy sohasem látott borzalmaknak leszünk szemtanúi. Mert hiszen bizonyos, hogy az emberiség lelkében lappangó démon, akit Krisztus urunk legyőzött és béklyóba vert, eltépte láncait és vele együtt felszabadult mindaz, ami gyűlölködő, embertelen és pogány az emberi lélekben.
A hadviselő nagyhatalmak háború utáni tervekről tanácskoznak, pedig a valóságban a legbölcsebb államférfi sem tudja, miféle meglepetéseket zúdíthat még reá a világégés. Az első világháború. mely méreteiben jóval szerényebb volt, mint a mostani, nem kevesebb, mint négy régi császárságot buktatott meg és a száznyolcvanmilliós Szovjetunióval lepte meg az emberiséget. Vajon melyik államférfi látta ezt előre?
A háború utáni tervezgetések fontos, bár hietlenül passzív szerepet osztottak a kisnemzeteknek. Egyszer arról van szó, hogy a majdani győztesek fel akarják őket maguk közt osztani, befolyási körzetek szerint; majd az a hír járja, hogy egyik győztes hatalom lovagiasan a jó barátjának ajándékozza őket; végül olyasmit is hallunk már, hogy a kisnemzetek függetlensége érintetlen marad "csak" olyan kormányt adnak nekik, amely ugyanazt a világnézetet vallja, mint a győztes. Szóval: senki sem tudja, mit csinálnak majd a kisnemzetekkel, bizonyos csak annyi, hogy csinálni szeretnének velük valamit.
Maguk a kisnépek a legkevésbé sem örülnek a feléjük forduló érdeklődésnek. Nekünk magyaroknak erről a kérdésről az a nézetünk, amit Kállay miniszterelnök fejezett ki oly röviden és tömören, hogy rövidebben és tömörebben már nem lehet: "Kisnemezetek nélkül nincs Európa, Európa nélkül nincs világ, legalább nincs olyan, amely emberhez méltó lenne."
De hát csakugyan nincs Európa kisnemezetek nélkül? Nincs! Mert az, amit ma európai kultúrának nevezünk, roppant bonyodalmas úton, szűk területen egymás mellett élő nagy-és kisnemezetek évszázados kölcsönhatásából fejlődhetett csak ki. Ha az antik görög városokra és a reneszánsz Itália fejedelemségeire gondolunk, akkor hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a törpe államoknak jóval nagyobb részük volt az európai kultúrmunkában, mint a nagyhatalmaknak. A kisnemezetek erőssége abban van, hogy gyöngeségük tudatában nem annyira fizikai, mint inkább erkölcsi alapokra építik egzisztenciájukat.
A kisnemezetek a szabadság eszméjének hivatott letéteményesei. Mivel a gyöngeségül izgatja a nagyok hódító kedvét, nekik nyílik legtöbb alkalmuk, hogy védelmére kelljenek függetlenségüknek. Európában a svájciak, a németalföldiek, a lengyelek és a magyarok vívták a leghíresebb szabadságharcokat. Ezek a népek megtanulták, hogy őket nem fegyvereik ereje, hanem áldozatkészségük tartja életben. Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc, az aradi tizenhárom áldozata fölér egy győzelmes háborúval.
A kisnemzeteket el lehet temetni, de a szabadságszeretetét nem. Ha ezt a föld alá teszik, vulkánikussá lesz tőle a talaj: rengeni és izzani kezd. Gondoljunk arra a néhány millió szerbre, akinek az elkeseredése 1914-ben világháborút robbantott ki. A háború elgáncsolta a Habsburg-házat, de megbuktatta a szerbekkel szövetséges Romanov-dinasztiát is.
Nekünk, magyaroknak, midőn átlépjük az 1944-ik esztendő küszöbét, tudnunk kell, hogy talán zord idők várnak reánk. De ha rendületlenül megállunk a nemzeti igazságunk erkölcsi alapján, ha nem felejtjük el, hogy nekünk minden erőnk a közéleti tiszta erkölcs, akkor a kerekedő orkánt is át fogjuk vészelni, ahogy a régiek átvészeltek annyi katasztrófát. Mert Magyarország nélkül nincs Európa, legalább nincs egészséges és békés Európa!

(P.H.) 1944. február 6. Vasárnap Budapest, február 5. (Európa ellen – Herczeg Ferenc vezércikke)
Ebben a háborúban nemcsak hatalmi és területi kérdések forognak kockán, hanem meggyőződésünk szerint Európa egzisztenciája. Mert mi az, amit Európának nevezünk? A földrajzi és néprajzi valóságon felül Európa erkölcsi fogalom. Ennek gyökérszálai lenyúlnak a legendás ősidőkbe, koronája fölemelkedik az emberi szellem sztratoszférájába. Európához hozzátartozik Zeus sas madara és Szigfrid sárkánya; Európa Leonidas pajzsa, Praxiteles vésője, Leonardo ecsetje, Shakespeare írótolla, Dante áhítata, Rabelais vásottsága, Napóleon kardja, Kant Immánuel agyveleje, Beethoven zongorája, Petőfi lantja -, de hiszen így folytathatnók napokig, anélkül, hogy a kút fenekére érnénk, mert Európa mindaz, amit száz élő és letűnt nép harmadfélezer esztendő során alkotott, gondolt, érzett és megálmodott.
Csak az építőkockáknak ilyen káprázatos sokfélesége eredményezhette az európai kultúra csodálatos mozaik-képét, amely beteljesedése és koronája mindannak, amire az emberi szellem egyáltalában képes. Minden más ősi kultúra egyoldalú volt, az egyiptomi csakúgy, mint az arab, a hindu úgy, mint a kínai, - éppen csak az európai volt százoldalú, mint a tündöklőre csiszolt kristály, csak ez volt szabad, szárnyaló, fejlődőképes és örök életre hivatott, ez képesítette és jogosította a fehér fajojókat a világuralomra.
Most azonban elferdült és megvakult a mozaikcsoda, az összetartó erő megszűnt, az egyes kockák taszítják egymást, kihullanak a képből. Mikor a rész föllázad az egész ellen, ez a dekadencia, a vég, a halál. A lélek elszáll, marad az értéktelen és idomtalan törmelék. Nagy méretekben ugyanaz történik ma Európával, ami kicsinyben már megtörtént az antik Görögországgal. Miután fölemelkedtek a dicsőség zenitjére, a hellászi városok féltékenyen egymásra támadtak, lerángatták és ledöntötték egymást, míg végre győztesek és legyőzöttek a porban találkoztak. A márvány templomok, a szép testek és szép lelkek, a nemes fényűzés és a szabadságszeretet hazája: a szegénység és tudatlanság kopár földje lett. Most hasonló bomlás és romlás folyik világszerte és semmi okunk, hogy ezúttal kedvezőbb eredményeket várjunk.
Hol hibázták el a dolgokat az államférfiak? Meggyőződésünk szerint ott, ahol elhitették magukkal, hogy a nagypolitika túlteheti magát a vallás és erkölcs törvényein. Az állam megköveteli polgáraitól, hogy tisztes és emberséges életet éljenek, de az állam maga kíméletlenül az eszközeiben nem válogatva törtet a céljai felé. Hazugságnak, rablásnak, emberölésnek a polgári életben más terminológiája van, mint a nemzetközi érintkezésben. Az „ex oriente lux” kisugárzása nem a mi kultúránk és civilizációnk ragyogását látszik fokozni.
Nézetünk szerint a kultúrnépek ma annak a betegei, hogy gondolkodásuk lassan és észrevétlenül visszasiklott az ököljog korába. Jellemző, hogy miközben a diplomaták a háború utáni állapotról értekeznek, a nagyhatalmak szinte természetesnek találják, hogy a kisnépek szuverenitását meg kell nyirbálniok. Meg kell nyirbálniok, ha más okból nem is, de mert meg van a hozzávaló erejük. És ezzel eljutottunk ahhoz az igazsághoz, hogy Európa békéje mindenkor a nagyhatalmak jóakaratától függ. A kisnépek csak olyankor jelentenek veszélyt a világrész békéje és kultúrája szempontjából, ha valamely nagyhatalom önző célok elérésére használja őket. Szerbia 1914-ben felgyújtotta a fél világot, mert a háta mögött tudta a cári nagyhatalmat. Benes Eduárd egy pár millió csehvel vakmerő és kihívó imperialista politikát kezdhetett, mert meg tudta nyerni Wilson elnök pártfogását.
Nem tudjuk, milyen lesz az új Európa, mely a háború vérözönéből fog kikelni, egy dologgal azonban máris tisztában vagyunk: Ha a győztesek csak más népek szabadságát fogják korlátok közé szorítani, de maguknak fenntartják a semmiféle erkölcsi törvény által nem korlátolt cselekvési szabadságot, akkor ez az európai kultúra süllyedését fogja jelenteni. Mert kultúráról nem lehet szó oly Európában, ahol modern Xerxesek vagy új Szolimánok parancsolnak a kis helóta-államoknak. Ha pedig elzüllik az európai kultúra, a dolgok belső logikájánál fogva veszendőbe megy a fehér fajok világuralma is. A színes bőrűek fölött Európa nem a szuronyaival, hanem hetven százalék erejéig a tekintélyével uralkodik, ez a szörnyű háború pedig, akárki lesz is győztes, a színesek szemében a fehérek általános és megsemmisítő vereségével fog végződni. Vajon eszükbe jutott már a lidércelméjű államférfiaknak, akik a régi lángelmék helyébe ültek, hogy Európa népei egy közös test szervei és hogy a népirtás egyszersmind öngyilkossági kísérlet?

(P.H.) 1944. március 12. Vasárnap Budapest, március 11. (Törpék a fórumon – Herczeg Ferenc vezércikke)
            Törpének lenni nem bűn, nem is szégyen. A törpe, ha szerényen űzi-fűzi a maga kis mesterségét, kedves és hasznos tagja lehet a mesevilágnak. A baj akkor kezdődik, mikor kilép a fórumra és szerepet követel magának. Az ellentmondás, mely valódi ereje és vállalat hivatása között mutatkozik, az állandó balsiker, mely közszereplését kíséri: alantassági érzést vált ki belőle, mely azután általános bosszúszomj alakjában kompenzálja magát.
            Ha a hatalomra jut a törpe, könnyen fölbillen a lelki egyensúlya. A hatalom szimbóluma lehet egy királyi jogar, egy kard, vagy akár egy írótoll. Néró és Cangula a császári trónra került törpék voltak, akik el akarták hitetni a világgal, hogy ők titánok és üstökökkel a csillagokat horzsolják. Aki ebben kételkedett, az felségsértő és istenkáromló volt, száz kínhalálra érdemes.
            A hatalomra jutott törpe megtorlandó gonosztettnek minősíti, ha csak valaki egy milliméterrel nagyobbra nőtt, mint ő maga. Mert a törpe elsőszámú ellensége mindig a métermérték. Mivel nem képes túlemelkedni embertársai fején, azon mesterkedik, hogy lenyomja őket a saját színvonala alá. És az igyekezete megmérgezi a vérét és gyűlölködővé teszi. Az erős ember tud haragudni, tud dühöngeni, de hidegen gyűlölni nem tud. A törpe zsenije azonban a gyűlölet. Ha a fórumon sok a gyűlölködés, akkor biztosra vehető, hogy elszaporodtak a törpék.
Nem termel gondolatokat, beéri azzal, hogy fölcsipeget és kisajátít némelyeket a jelszavak közül, melyek úgy hevernek az országút szélén, mint a kavicsok. Mások hullatták el a közhelyeket, de a törpe a legfelsőbb kinyilatkoztatás glória-fényével veszi körül s oly büszke rájuk, mintha megoldanák az emberi lét rejtélyét.
            A törpék nem feltétlenül tehetségtelenek, határozottan sok közöttük a jeles vitázó. Legszívesebben azt vitatják, hogy amit nagynak ítél a profán tömeg, az csak szemre az, lényegében azonban nevetségesen kicsiny. Lám, a Góliátok nem arra valók, hogy a Dávidok leparittyázzák őket? Szeretnek rajokban fészkelni, mert molypillék. Ami összekapcsolja őket, az nem a szeretet, - hanem a közös falánkság és az ösztönszerű érzés, hogy csoportosan mégis valamit jelentenek.
            Sohasem adják ki önmagukat, mert alig van bennük kiadni való, - ha ingerlik őket, akkor a lenyelt és rosszul emésztett közhelyek jönnek napvilágra. Abban egyetértenek valamennyien, hogy az, amit erőnek és tehetségnek szokás nevezni, alapjában véve visszaélés. Az előnyök, miket a tehetség elhódít az élettől. Tulajdonképpen őket, a törpéket illetnék meg, de elesnek tőlük, mert nem hajlandók „megalkudni”. Hogy mivel nem hajlandók megalkudni, azt nem lehet tőlük megtudni, de a szóhoz ragaszkodnak.
            A törpe lelkileg anarchista, de alkalomadtán mind a rend és a valláserkölcs őre lép fel, hogy ily módon föléje kerekedjék a szabad embereknek. Olykor hosszúra nőtt legényt is maguk közé fogadnak, sőt vezérül is vállalnak, föltéve, hogy az illető elég megalkuvó, hogy szemet huny a törpe voltuk fölött.
            Végül is, ki hát a törpe? Aki irigy és gyűlölködő, az gyógyíthatatlanul törpelelkű. És törpegyanús minden politikus, aki az embereket nem a jellemük és erejük, hanem a „programjuk” szerint értékeli. És gyanús minden, művész és író, aki az alkotót nem a tehetsége, hanem az „iránya” szerint ítéli meg. Ismerünk művészi irányokat, melyeknek az a céljuk, hogy fölöslegessé tegyék a tanulást és tudást.
            A törpe a fórumon nem tragikus, inkább csak alkalmatlan jelenség, de mindenesetre kártékony. Kártékony, mert nyüzsgésével akadályozza az emberek szabad mozgását és elkedvetleníti a vezetésre hivatottakat, ha azok véletlenül érzékeny természetűek és nem óhajtanak Liliputtal versenyezni és csatázni. Ha a törpék nagy számban árasztják el a fórumot, akkor kikezdenek és megrágnak minden értéket, mint a ruhaszekrénybe szabadult molypille.

(Nszv.) 1954. február 28. Vasárnap (Eltemették Herczeg Ferencet) Szombaton délelőtt a Farkasréti temetőben eltemették Herczeg Ferencet.


Sajtóforrás: B. H. (Budapesti Hírlap)
                        P. H. (Pesti Hírlap)
                        M. N. (A Mai Nap)
                        Nszv. (Népszava)
   A felvillantott élet, az áldozatos tevékenység: jól tükrözi az író küzdelmét hazánkért. Barátja, a nagy kortárs, aki 1948-ban, az emigrációja előtt egyedül tőle búcsúzott el, így méltatta: „Petőfi Sándor esztétikai értékénél jóval többet adott nemzetének: egy ideált adott”- írja nagy Petőfi tanulmányának záró soraiban Herczeg. Herczeg Ferenc megélte a legnagyobb élményt és megkapta a legnagyobb ajándékot, amit egy nemzet nagy írójának adhat: nemes fogalommá változott lénye és műve a nemzet egyetemének öntudatában. A tehetség, az erkölcsi és irodalmi, nemzeti és emberi eszményhez való hűség, a műveltség és az erkölcsi bátorság eszményévé nemesedett írói alakja” –idézhetjük Márai Sándort, aki San Diegoban találkozásunk emlékezetes pillanataiban a legnagyobb szeretettel és megbecsüléssel idézte fel Herczeg Ferenc emlékét, aki Krúdy Gyula mellett legmeghittebb barátja volt.
    Nem akarjuk és nem is tudhatjuk meggyőzni az örök kételkedőket, azonban nem lehet elmenni Gyergyai Albert, hajdani professzorunknak, a francia és a magyar irodalom tudósának szavai mellett, aki így sommázta véleményét Herczeg novelláiról: „S ha a mai olvasó elfogulatlanul lapozgatja Herczegnek a novelláskönyvét, valószínű, hogy nem egy szép felfedezést tesz benne egyedül is. Megtalálja benne az elegáns Márainak, a fordulatos Hunyadinak, a bölcselkedő Karinthynak, a sziporkázó Kosztolányinak hol mintáját, hol magasrendű versenytársát, s úgy néz a kötetre, mint a magyar novella egy jelentős határkövére, amely egy szép és hosszú út szélén új utak távlatát mutatja.
   
     
   Magyar folyóiratok a Kárpát-medencében

     Erdélyben igen sajátos, az anyaországitól eltérő volt a helyzet, hiszen a történelem során a nemzeti törekvések mindig egyszersmind egzisztenciális küzdelmek voltak, a nyolcvanas évek közepétől pedig, a kommunizmus bukásáig, élethalál harc formáját öltötték. Erdély, nagyon rövid időszakoktól eltekintve, mindig a hódító – egymással is ellenségeskedő – oszmán és Habsburg-birodalom fenyegetettségében élt, malomkövek között őrlődött. Fennmaradásának titka: az ügyes egyensúlypolitika.
   Ilyen körülmények között történelmileg nem alakulhatott ki, mint az anyaországban, a társadalom életét működtető-irányító intézményhálózat, rendszer. Az 1859-ben gróf Mikó Imre által létrehozott Erdélyi Múzeum Egyesület egymaga volt. Erdélyben nem létezett az anyaországinak megfelelő Országos Széchenyi Könyvtár, az erdélyi Tudományos Akadémia és egy sor más tudományos intézmény. Éppen azért Erdélyben Apáczaitól vagy tán még korábbtól a legjobb értelmiségnek olyan feladatokat is el kellett vállalniuk, amelyekre született képességeik, adottságaik, tehetségük révén nem voltak eleve erre predestinálva. 
   A folyóiratok tekintetében Erdélyben nem különíthető el annyira élesen a jobboldali, nemzeti szemléletű és a baloldali liberális, kozmopolita irányzat. Bár ez a törekvés kétségkívül létezett valamelyest. A két világháború között,1926-ban indult a Dienes László által alapított Korunk, amely kezdetben nem, csak Gaál Gábor főszerkesztése alatt (1952-től) vált kifejezetten balos folyóirattá. A Korunk mindig is közölt irodalmat (József Attila, Kassák Lajos is publikált benne), de soha sem volt (ma sem az) irodalmi lap, fő profilja sokkal inkább társadalomtudományok voltak.
Nemzeti szemléletű volt viszont az erdélyi magyar írótársadalom legjavát tömörítő, a marosvécsi találkozók döntése nyomán 1928-ban induló Erdélyi Helikon, a helikoni munkaközösség folyóirata, amely a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom legrangosabb folyóirata. A korszak minden jelentősebb írója munkatársa volt. Kiadója az Erdélyi Szépmíves Céh. A korszak szépirodalmi termésének mennyiségben és minőségben jelentős hányada e lap hasábjain láttak napvilágot. A lap sikerrel teljesítette feladatát: a két háború közötti erdélyi magyar irodalmi élet megszervezését. Említett okok miatt a lap vezetői az irodalmon túlra is tekintettek: történelmi, irodalomtörténeti, politikai tanulmányok közlésével sikerült felfrissíteni a túlságosan pozitivista és konzervatív szellemű erdélyi tanulmányirodalmat. A rendszeres műkritika és az erdélyi magyar képzőművészeti élet megszervezésén fáradozó publicisztika (Kós Károly) magas színvonalú műmellékletek közlését is feladatának tekintette. A szerkesztőség magyarországi szerzőket is bekapcsolt munkájába: Kosztolányi, József Attila, Babits, Németh László írásait is közölték a lapban.
    Kuncz Aladár jellemzése szerint: „Erdélynek majdnem valamennyi szépírója, ha nem is egy irodalmi irányban, de egy közös programban és szellemben egyesülni tudott a Helikon szabad keretei között.” A helikoni transzilvanizmus, lényeges kérdésfeltevése volt – a viták kereszttüzébe is került, – az erdélyi magyar irodalom viszonya a magyarországihoz.
            Az Igaz Szó 1953 márciusában jelent meg az RNK Írószövetsége Magyar Autonóm Tartományi Fiókjának folyóirataként. 1957-től szépirodalmi folyóiratként definiálja magát. A kortárs romániai magyar irodalom egy jelentős része a lap hasábjain jelent meg. A folyóiratnak sikerült áttörnie az 50-es évek dogmatikus beszűküléseit, bevonva a népi írók és Tamási Áron sokáig megtagadott művészetét. Fennállása alatt közös fóruma volt minden romániai magyar írónak, utat nyitott minden új művészi kísérlet felé. Lehetőségeihez mérten igyekezett kitekintést nyújtani olvasóinak a világirodalomra is.
    Az Utunk hetilap (1951-ig kéthetenként) Kolozsvárt jelent meg 1946-ban, a Romániai Magyar Írószövetség lapjaként. A leghosszabb életű romániai magyar irodalmi lap. Az ötvenes évek elején alakul ki a romániai magyar kultúrát átfogó profilja. A lap foglalkozik az irodalom mellett a színházi és a képzőművészeti, ritkábban a zenei élet eseményeivel, problémáival. Sohasem tévesztette szem elől az anyanyelv ápolását. A legkritikusabb években, a legdurvább támadások időszakában már a napilapok is feladatuknak tekintették külön anyanyelv-ápoló rovatot indítani, működtetni. Az első fordulat Sztálin halála után következik be a lapnál. Az „olvadás” következtében kitágulnak a keretek, sokasodnak a lehetőségek. Újabb lépés e tekintetben a 60-as évek második felében történt, amikor Ceausescu hatalmának első éveiben megnyitja az államhatárokat Nyugat felé az írók, művészek előtt: az első Forrás-nemzedék legkiválóbb költői, írói részt vesznek a nyugati világ kortárs szerzőinek tolmácsolásában., a klasszikus és kortárs világlíra közvetítésében, magyarul. Ez a kitárulkozó gesztus bekapcsolja az itteni termést a világirodalom szellemi vérkeringésébe. A „valóságirodalom” új jelentéstartalmat nyer (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér).
   Az Utunk olvasó szellemi eligazítása szempontjából különös jelentőséggel bír, hogy a lap beszámol nemcsak az irodalmi és művészeti élet eseményeiről, hanem a közérdeklődés előterébe állítja az ott elhangzott vitákat is. Ilyen rovatok voltak: Tárlatjegyzet, Zenei lexikon, Zenetár, Zenei krónika, Szemközt a pulpitussal. A lap irodalomkritikai anyaga fontos olvasó- és közvélemény formáló szerepet tölt be. Különös figyelmet fordít a lap a 70-es években a fiatalokra. Itt és ekkor bontakozik ki a második Forrás-nemzedék. A nyolcvanas években teljesedik ki a harmadik Forrás-nemzedék, újabb fiatal alkotók kelnek szárnyra.
Megújult külsővel és megváltozott tartalommal 1990-től az Utunkat felváltotta az erdélyi Helikon. 
      A Magyar Rádióban a hatvanas és a hetvenes években az Irodalmi Osztályon sikerült teret adni a határon túli magyar irodalomnak. Arra hivatkozva, hogy szocialista országokról van szó, megrendeltük az újvidéki Híd, a pozsonyi Irodalmi Szemle, a kolozsvári Korunk és az Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó példányait. Igaz magunk között megvitattuk, hogy a hazai folyóiratokhoz képest elég fárasztó olvasmányok, hiszen sajátos kisebbségi helyzetük miatt jelentősen túlteljesítették a pártideológiát. Viszont kiemeltük és a Rádióban rendszeresen bemutattuk az érdemleges írások szerzőit, így talán nálunk kapott nagyobb nyilvánosságot először Sütő András, Beke György,Páskándi Géza,  Gion Nándor, Tolnai Ottó, Dobos László, Grendel Lajos. Ezt a feltáró munkát 1980-tól a Magyar Televízióban is folytathattam, például így készült a Szép Szó című tévéfolyóirat különszáma a pozsonyi Madách kiadóban, portré Beke Györgyről és Tolnai Ottóról. Elmondhatjuk, hogy a hazai közönség nagy érdeklődéssel fogadta törekvéseinket, a könyvkiadás is vette a lapot, így lett Sütő, Beke, Gion Nándor, Grendel Lajos, a könyvheti megjelenések sztárja.            Azt hihetnénk, hogy az említett folyóiratok elpihentek könyvtárak mélyén papírkoporsójukban. Szerencsére távolról sincs így, ebben az internetes világháló nagyon sokat segít. Az Erdélyi Helikon a kolozsvári egyetem könyvtára jóvoltából könnyen elérhető, másrészt fantasztikus mennyiségű anyag van fent szerzőiről a Wikipédián.
       A legjelentősebb folyóirat a határon túl,1936-37-ben Helikon címmel jelent meg. Felelős szerkesztője eredetileg Kós Károly, a főszerkesztő mindvégig Kisbán Miklós (Bánffy Miklós). Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkeszti (mellette helyettes szerkesztő Kovács László). 1934 januárjától a címlap belső oldalán Kovács László van szerkesztőként feltüntetve, ez azonban a külső címlapon csak 1942 áprilisától szerepel. Kiadója az Erdélyi Szépmíves Céh.
 Az Erdélyi Helikon a helikoni munkaközösség folyóirata. Önálló, az írókat a különböző lapoktól, irodalmi mellékletektől függetlenítő folyóirat alapításának terve már a munkaközösség első (1926-os) marosvécsi találkozóján felmerült, megvalósítására azonban csak 1928-ban került sor. A két háború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb folyóirata lett; munkatársa volt a korszak csaknem minden számottevő írója; felkarolta a közvetlenül indulása előtt feltűnt tehetségeket (Dsida Jenőt, Karácsony Benőt, Tamási Áront), az újabb nemzedékek legjobbjainak indulása is a folyóirat nevéhez fűződik (így innen indul Asztalos István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kolozsvári Grandpierre Emil, Létay Lajos, Méliusz József, Szemlér Ferenc).
A korszak szépirodalmi termésének mennyiségben és minőségben jelentős hányada hasábjain látott napvilágot. Ilyenformán a lap csakugyan sikerrel teljesítette feladatát: a két világháború közötti romániai magyar irodalmi élet megszervezését. Megpróbálta az irodalom határain túl is tágítani hatókörét, történelmi, irodalomtörténeti és politikai tanulmányok közlésével felfrissíteni a pozitivista és konzervatív szellemű erdélyi tanulmányirodalmat; e téren a visszaemlékezések szerint Áprily Lajosé és Kuncz Aladáré a kezdeményezés érdeme. A rendszeres műkritika és a hazai magyar képzőművészeti élet megszervezésén fáradozó ilyen tárgyú publicisztika – legnagyobb részben Kós Károly személyes kezdeményezéseként –, valamint a gazdag műmelléklet-közlések technikailag is magas színvonala a képzőművészek hazai fórumává avatta a folyóiratot.
A szerkesztőség magyarországi szerzőket is bekapcsolt munkájába, elsősorban a Nyugat neveseit (Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt), de esszékkel jelentkezett az Erdélyi Helikon hasábjain Németh László, verssel és műfordítással a fiatal József Attila is.
Az Erdélyi Helikon sajátos arcélét az szabta meg, hogy egy írócsoport "félhivatalos" orgánuma volt ugyan, de ez a csoport – a helikoni munkaközösség – nem képvisel egységes eszme- és stílusáramlatot; Kuncz Aladár jellemzése szerint „Erdélynek majdnem valamennyi szépírója, ha nem is egy irodalmi irányban, de egy közös programban és szellemben egyesülni tudott a Helikon szabad keretei között.” Az összefogó erőt a helikoni kultúr- és irodalompolitika jelentette, a transzilvanizmus helikoni változatának valóra váltása.
E program első pontját, a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét az Áprily fogalmazta beköszöntő hirdeti meg: az Erdélyi Helikon „erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus... Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne.” Ugyanígy programadónak tekinthető Kuncz Aladárnak az 1. szám vezető helyén közölt Tíz év című esszéje. A kisebbségi humánum tételének egyik korai megfogalmazásával találkozunk benne; a kisebbség helyét Kuncz szerint „a nemzet-síkok összeértetésében a sors az élen jelölte meg, ezért százszoros visszhanggal verik vissza a nemzetek egymás közti súrlódásait, de ugyanakkor szorongatott helyzetükkel együtt jár, hogy szemük nagyobb távlatokra nyílhat és idegrendszerük érzékenyebben foghatja fel az egymásba folyó és egymásra ható műveltségi áramlatokat. A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség.”
E tételből fakad az Erdélyi Helikon kultúrákat közelíteni kívánó elkötelezettsége, amely a román és az erdélyi német irodalom műfordítások és tanulmányok útján történő megismertetésében érvényesült. A kisebbségnek ezt a hivatását nem tekintette „transzilván” jellegzetességnek, hanem az első világháború után általánossá vált szellemtörténeti tendenciának, mely Európa-szerte „a regionális kultúrák megerősödésére” vezet, s amelynek hatására „a népi és műveltségi részlegességek mindinkább öntudatra ébrednek s a maguk sajátosságaihoz való visszatérésben az európai kultúra felfrissítését készítik elő”. Ennek az elvnek a szolgálatát is vállalta a lap egyrészt a más országok magyar kisebbségi irodalmának legalább töredékes bemutatásával, másrészt – Kisebbségi irodalom – világirodalom című rovatában – a jiddistől a katalánig minden létező regionális kultúra ismertetésével.
Az Erdélyi Helikon ilyen irányú gyakorlata azonban kétségtelenül szűkebb a Kuncz meghirdette elvnél. A transzilvanizmus célja ugyanis „a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása”, ami végső soron egy társadalmi szempontból egységes kisebbség utópisztikus elképzelésén alapul, s ez a "kisebbségi humánum" helikoni megfogalmazását is részben utópisztikussá tette: a társadalmi elkötelezettség konkrét formáiról való lemondás a humánum absztrakt formái felé terelte.


++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Ez a szemlélet az Erdélyi Helikon irodalompolitikájára is kihatott; Kuncz szerint az erdélyi irodalom két pólus között – és részben két pólus vonzása ellenében – alakult. Egyik a háború után induló fiataloknak és az Erdélybe menekült 1919-es emigránsoknak a modernségkeresése, melyről a transzilvanizmus úgy érezte, nincs tekintettel „az itteni szükségletekre és sorsszerű rendeltetésekre”, másik a háború előtti hagyományőrző irodalom erdélyi változata s az általa képviselt provincializmus.
A két pólussal szemben körvonalazott irodalomeszmény nagyjából a Nyugat avantgárd előtti modernségét és Európa-fogalmát érzi kötelezőnek, s ugyanakkor elhatárolódás is a forradalmak előtti radikalizmus vállalásától. Ez egyúttal az Erdélyi Helikon sokat emlegetett liberalizmusának a határait is előrevetíti. Ahogy Ligeti Ernő írja: „...bár a Helikonban megvolt a jó szándék minden igaz erdélyi írói érdeket összeegyeztetni, a maga összetételében kirívó különbségeket nem tűrt meg és az általános irodalompolitikai követelmények teljesítésében egységes és félre nem érthető magatartást kényszerített ki”.
E helikoni transzilvanizmus másik lényeges kérdése, mely viták kereszttüzébe került, az erdélyi, ill. romániai magyar irodalom viszonya a magyarországihoz és saját romániai létéhez. Erre ürügyet Ravasz Lászlónak a budapesti Könyvbarátok Lapjában 1928-ban megjelent Irodalmi skizma című cikke szolgáltatott. Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly, Makkai Sándor, Molter Károly, Reményik Sándor, Spectator (Krenner Miklós), Szentimrei Jenő, Tabéry Géza válaszolt egy-egy rövid nyilatkozattal a folyóirat 1928-as évfolyamában. Ezekből kerekedik ki a nagyjából egységes helikoni álláspont: az erdélyi irodalom, mint Spectator írja, „megőrzi a nyelvegység fő alkatát, tiszteli a magyar irodalmi klasszicizmus minden kincsét és meg fogja becsülni az új értékeit is a becsületes és igazságos paritás alapján”. Ugyanakkor minden felszólalás hangsúlyozza a „transzilván önállóság”-ot is, egyrészt az erdélyi hagyományok érvelésével, melyek évszázadok alatt sajátos erdélyi kultúrát alakítottak ki, beleértve, hogy ez az „erdélyi psziché”, mint Kós Károly írja, „nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is”; másrészt a Romániában élés jelenéből következően, mely más szükségletek kielégítését, más funkciókat – a „helikonisták” megfogalmazásában ez elsősorban kisebbségi igényeket és funkciókat jelent – bíz az irodalomra. A „kisebbségi humánum” elve érvényesülésének tekinthetjük azonban, hogy a felszólalások többsége erdélyi sajátságként emeli ki az "új" szellemének gyorsabb és akadálytalanabb terjedését – elsősorban az Ady-hagyomány vállalását – a magyarországi irodalomhoz képest, ami a radikális elem részleges vállalását hozza magával.
Másik jelentős epizódja az Erdélyi Helikon első korszakának 1929-ben a Kuncz Aladár kezdeményezte és Berde Mária cikkére indult Vallani és vállalni-vita. Berde még csak a történelmi regények divatja ellen szólal föl a korvalóságot vállaló s a valóság diktálta eszményeket valló irodalom nevében, Tamási Áron azonban már az ellen az „arisztokratikusan, a valóság megvetésével” művelt politika és irodalom ellen tiltakozik, amely az elmúlt Monarchiát jelenti, s vele szemben a sajátosan erdélyi feladatokra ébredést követeli.
1930 után az Erdélyi Helikon irodalomszervező, szépirodalmi színvonalat biztosító munkája nagyjából változatlanul folyik tovább; a kívüle kialakult új törekvések – jórészt a transzilvanizmussal ellenzékben lévő mozgalmak, ill. a marxista baloldalnak és a „tiszta osztályvonal” irodalmának a megerősödése – magukkal hozzák a Ligeti Ernő említette „helikoni fegyelem” szigorodását is, ami egyrészt a Korunkkal folytatott polémiákban jut kifejezésre, másrészt a szélsőségektől való tartózkodásnak a kisebbségi helyzetben, úgymond, létfontosságú elvét fogalmaztatja meg a lap szellemi vezetőivel. A fiatalabbak egy részének (Bözödi György, Méliusz József, Szenczei László, Szemlér Ferenc) kirajzása és szembekerülése az Erdélyi Helikon koncepciójával elkerülhetetlenné vált, s kifejezésre jutott az I. Szemlér Ferenc Jelszó és mithosz című cikke (Erdélyi Helikon 1937/8) körül támadt irodalmi vitában, de még ebben a korszakban is elmondható, hogy vannak időszakok, amikor e transzilvanista elvnek a jobboldali szélsőségek ellen immunizáló oltása a lényegesebb hatás; a humánus elkötelezettség mégoly absztrakt változatainak a programszerű vállalása a helikoni kultúrpolitikát is a humanizmus lehetséges szövetségesévé tette a háborús szélsőségek kelet-európai előretörése idején.


       Pártoktól függetlenül


          l998-ban, az újkori változások előszeleként indult el a Kapu, amely a magyar értelmiség folyóirata alcímet választotta, a folyóirat egyenes folytatása az Új Idők és a Napkelet nemzeti kérdéseket felvető törekvéseinek. A főszerkesztő, Brády Zoltán író, újságíró munkáiban éles társadalomrajzot alkot. Különösen hatásos Számvetés című filmje, amely a kádár-korszak valós képét rajzolja meg, a filmben,
mint riporter és szerkesztő is szerepel.
         A Kapu szerzőtábora igen széles, rendszeresen szerepelnek benne határon túli munkatársak, írók, közgazdászok és politológusok is. Olyan fontos személyiségek, mint Teller Ede, Faludy György, Rózsa-Flores Eduardo, Beke György, is szívesen írt bele, Bakay Kornél, Plentner János, Beke Albert, Aniszi Kálmán is rendszeresen publikál a folyóiratban. 
   A KAPU az első független folyóirat a rendszerváltáskor. Még Kádár János életében jelent meg az első szám, 1988 szeptemberében - 140.000 példányban. A folyóirat idővel a világ magyarságának fórumává vált, mert a határainkon túl élő magyarok - a nyugatiak demokráciához voltak szoktatva - örömmel vették, hogy a konzervatív jobboldali lap kendőzetlen véleményeknek és publikációknak is helyt ad. A Kiadó könyveket is megjelentet, mind-mind olyan alkotásokat, amelyek a magyarság és a demokrácia sorsával foglalkoznak. Legsikeresebb könyvek: D.C. Korten - Tőkés társaságok világuralma; Jim Marrs Titkos uralom, újabban pedig A vörös háború című Breit József történelmi dokumentuma. A Szerkesztőséghez tartozó Kapufilm Stúdió eddig közel harminc dokumentumfilmet készített, amelyeket az összes komoly magyar televízióadó műsorára tűzött. A Magyarok a balkáni háborúban című négyrészes dokumentumfilm bekerült a 303 legjobb magyar film közé. Nagy sikerrel vetítik a Számvetés című hatrészes dokumentumfilm-sorozatot melyben a haldokló Perczel Tamás mondja el a rendszerváltás történeteit. A folyóirat főszerkesztője Brády Zoltán, aki kitartó munkájával megvalósította, hogy a Kapu 2012-ben 25. évfolyamát érte el.
        A folyóirat előkelő helyen áll a hazai piacon, hiszen a Havi Magyar Fórum és a Hitel mellett a legtágabb látókörű periodika. A Kapu fő értéke, hogy a hazai történések mellett tág teret ad a határon túli magyarság gondjainak, elemzi a világgazdaság eseményeit, reagál a társadalompolitikai történésekre, de irodalmi és művészeti tárgyú írások is fellelhetők benne. Kiváló tanulmányokat tesz közé, amelyek bátor kérdésfelvetésük okán máshol talán meg sem jelenhetnének. Viszont az „aranymosás” mellett sok olyan anyag is bekerül, amelyek máshol szakmai hiányosságuk miatt nem jelennének meg. A következő években ezért érdemes átgondolni a közlések koncepcióját és akár kisebb terjedelemben, de meggyőzőbb írások közlésével erősíteni a folyóirat mértékadó jellegét.

      Apokalipszis mindörökké

    Az írott sajtó mellett jelentős szerepe volt a rádiónak és a televíziónak is a nemzeti identitástudat fenntartásában. A háború előtt a Magyar Rádióban egy ideig Németh László majd Cs.Szabó László vezette az irodalmi osztályt. A nemzeti hagyomány ébren tartották a kádár korszak többnyire népi származású rádiós szerkesztői is, Dénes István, Dorogi Zsigmond, Horváth László, Lajta Kálmán, Papp Zoltán, Puskás Károly, a rendezők Cserés Miklós, Török Tamás, Vadász Gyula, Varga Géza szívügyüknek tartották irodalmunk, zeneművészetünk kincseinek, és a népi kultúra értékeinek rendszeres rádiós felmutatását. A rádió irodalmi folyóirata, a Gondolat és a Kilátó is ebben a szellemben működött, a televízió indulásakor a rádiós hagyományokból indult ki, folyóirata a Nyitott könyv és a Szép Szó igyekezett megfelelő televíziós eszközökkel közkinccsé tenni kulturális örökségünket. Magam szívesen gondolok vissza azokra az évekre, amikor a Kilátó és a Szép Szó szerkesztője voltam és olyan nagyságokat vittünk a mikrofon és a kamera elé, mint Weöres Sándor, Illés Endre, Illyés Gyula, Képes Géza, Nagy László, Szentkuthy Miklós, Gyergyai Albert, Germanus Gyula, és a határon túli magyar írók, Dobos László, Gion Nándor, Tolnai Ottó, Sütő András.
    Az „aczél-kádár” korszak érdekes jellemzője volt, hogy a politika lefojtása érdekében eltűrték a kultúra, az irodalom túlreprezentálását. ezen belül a jó érzésű szerkesztők élhettek azzal a lehetőséggel, hogy erőteljes nemzeti szellemű tevékenységet folytassanak. Abban az időben csak arra kellett vigyázni, hogy ne tévedjünk a nyugati modern törekvések terepére, mert az „avant-garde” szitokszónak számított a felsőbb apparátus köreiben. Mindennek ellenére a korszaknak erőteljes irodalmi, művészi, szellemi arculata volt.
     A második világháborút követő időszak eredményei minden bizonnyal az előző időszakból vezethetők le, hiszen a múlt század elején például csak Nagyváradon öt napilap volt, ott írhatott Ady Endre és Juhász Gyula. A fővárosban jelent meg a Pesti Hírlap és az Est, a Kis Újság, meg számtalan lap, emellett a rengeteg képes magazin köztük a Vasárnapi Újság, a Tolnai Világlapja, és mindegyikben jeles írók novellái, Krúdy, Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Márai Sándor, Móricz Zsigmond értékes írásai. Szellemi erőtér alakult, amiben a korabeli középosztály értékes életmodelleket, munkalehetőséget, életcélt alakíthatott ki. Az 1925-ben induló rádióműsor bekapcsolódott és menedzselte az irodalmi életet, foglalkoztatta a színészeket, a magyar kultúra kincsei általa szabadon szárnyaltak határokon át. Ez a folyamat nem tört meg a kommunista rendszer idején sem, az irodalom például olyan oszlopokra támaszkodhat, mint Kassák Lajos, Weöres Sándor, Sarkadi Imre, Sántha Ferenc, Tamási Áron, Kós Károly, Nyírő József, Berda József, Páskándi Géza, Déry Tibor, Szakonyi Károly, Csurka István, Balázs József életműve. Valamint Kodály Zoltán és Farkas Ferenc zenéje, Kondor Béla, Korniss Dezső, Barcsay Jenő képei, és a diadalmas magyar filmgyártás: Fábri Zoltán, Várkonyi Zoltán, Ranódy László, Zolnay Pál, Huszárik Zoltán, Tarr Béla, Makk Károly, Szőts István alkotásai.
    Ezzel szemben sajnos a Fidesz által jegyzett művelődéspolitikát a tehetetlen sodródás jellemzi. A Rádió és a Televízió, a sekélyesség, a napi politikai küzdelem színtere, pedig igen tanulságos lenne feltárni és műsoron tartani a rádió és a televízió archívumának kincseit, szembesíteni mindazzal, ami most kultúra címén folyik. Igaz Klebersberg Kunó és Hóman Bálint nem terem minden bokorban! Miközben a középszer diadalt arat, nem látni a fától a múlt, többek között a most felmutatott nemzeti folyóiratok gazdag „erdejét”. A közéletben nem látni a nagy tapasztalatú idősebb nemzedék jelenlétét, a pragmatikus nyeretlen első nemzedékek nem várták meg mikor kerüljenek sorra, a mindent leszakítani akaró pártpolitika engedelmes eszközeként idő előtt kerültek a porondra.
Nemrég Békemenet néven impozáns tömegmozgalom áramlott át a városon a Hősök terétől egészen a parlamentig. Hatására a jobboldali kormány talpon maradt, de lehet, hogy nem egészen értette meg a felzúdulás valódi okát. Pedig a lateiner értelmiség nem titkolja véleményét és kritikáját, menet közben és meneten kívül is elégedetlenkedik, hiszen mindazon értékek mellett hiába állottak ki, amelyek életüket, hivatásukat jelentik. Nem csupán az Orbán kormány néhány jó döntését helyeslik, de nem szeretnék viszontlátni a szociálliberális kormányzat tévelygéseit. Fellépésük erőteljesebb egy határozott változás érdekében, mint egy bizonyos párt politikájának támogatása irányában, persze ami jó benne azt helyeslik. Amint telik az idő egyre feltűnőbb, hogy sokan a hatalmon levők közül a struccként dugják fejüket a napi politika homokjába. A magyar irodalmi és művészeti törekvések ezért mintha törést szenvednének, miután megszűnt állandó jelenlétük a médiában, a könyvkereskedelmet pedig mesterségesen és politikai érdekek mentén felépített írók, oktalanul sztárolt semmi értékek árasztják el. Nem szabad elfelejtenünk azokat a hatalmas teljesítményt, amellyel a háború előtti magyar kultúrélet felemelte a nemzetet. Irodalmi téren ilyen volt Szerb Antal és Babits Mihály magyar és világirodalmi összegezése, Pintér Jenő sok-ezer oldalas munkája, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozata, A Pallas és a Révai Nagylexikona. Ideje lenne felébredni azoknak, akik a polgárság képviselőinek hiszik magukat. Illene támogatni az értékteremtő próbálkozásokat és bátrabban, okosabban kellene ellenállni azoknak a szirénhangoknak is, amelyek nagyon is tudatosan, és folyamatosan támadják a nemzeti identitást feltáró írókat, színházakat. A bomlasztás, a káosz teremtése mindig kedvelt eszköze volt a hatalomra törekvő, amúgy gyökértelen erőknek.
Ebben az ünnepi megemlékező tanulmányban igyekeztünk feltárni, hogy az önző, nemzetellenes magatartásnak a nemzeti identitású magyar folyóiratok igen alapos kritikáját testesítették meg, a felemlítetett Magyar Figyelő, az Új Idők, a Kelet Népe és most a Kapu szerzői, szerkesztői. Példaként idéztük az egykori író-főszerkesztő, Herczeg Ferenc írásait, amelyek ma is elevenek. Ő megmutatta, hogy ismerni kell és védekezni az ármány nyilai ellen, mert a tudatlan, bátortalan és erélytelen kormányzás önmaga felbomlását készíti elő. A struccpolitikával, a kultúra negligálásával, csak hátramenet érhető el.
Az apokalipszis már itt van, állítja a hittudós Hegedűs Loránt, Apokalipszis már most és mindörökké című, impozáns könyvében. Szerinte a társadalom minden évvel, nappal, órával közelebb jut- a jelenlegi globális életfolyás után- végzetesnek tűnő végkifejlődéséhez. Elgondolkodtató felvetése szerint: a végső krízisben megszólaló személy, a krisztusi szellemiség, mikro sugárzásban és rádióhullámokon fog eljönni, mert az ókori kifejezés:” az égfelhőin”- ezt jelenti ma. A televíziós műhold lehet a szószéke, s amikor megjelenik, nyomorultul összeomlanak a magukat kellető csatornák. „ A közvélemény vagy gyanútlanságban, vagy tudatos felejtésben éli, e körülmények közepette, pusztuló életét, miközben csak a jövő nélküli jelenre gondol. A pusztító eszközök minősége rohamosan fejlődik, az emberi minőség manipulációsan gyorsítva hanyatlik: a folyamat végén egy pávián játszik a folyamatos környezetszennyező halál és percek alatt pusztító nukleáris rakétarendszer indító gombjaival”
A Kapu nemrég két részletét közölte Hegedűs Loránt Ady tanulmányából. A református püspök hatalmas irodalmi tájékozottsága alapos Biblia ismeretével párosulva rendkívüli felismerésekhez vezette a tudós szerzőt. A vele való személyes barátságunkra gondolva, miközben az előző hetekben folyóiratok tömegét, megsárgult könyvek tucatjait tanulmányoztam az évfordulós cikk megírása közben, arra is gondolnom kellett, hogy életünk formálásában milyen sokat jelent egy-egy nagyszerű ember személyes közelsége. Számomra igazi ajándék volt Hegedüs Loránt szeretetteljes barátsága, akinek közelről csodálhattam meg hatalmas memóriáját, gazdag életútját, jártaságát a hittudományokban és a világi műveltség csúcsain.
 Az ember személyisége, éleslátása, nemcsak olvasmányaiból, zenei és filmélményeiből gazdagodik, de a nagyszerű kortársak, barátok közelségétől is. Fábri Zoltán, Huszárik Zoltán és Cserés Miklós rendező, Farkas Ferenc zeneszerző, Bárány Tamás, Benedek István, Cseres Tibor, Gyurkovics Tibor, Illés Endre, Tellér Gyula, Weöres Sándor, Rónay György, Ligeti Lajos, Márai Sándor író. Kondor Béla, Berki Viola, Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Galambos Tamás festőművész, Németh Lajos művészettörténész, nemcsak alkotásaival, de rendszeres közszereplésükkel is hatottak. Számomra pedig a közös munka és az eközben kialakult szoros együtt - gondolkodás hozott jelentős gyarapodást, nem beszélve a rendszeres baráti eszmecserék nagyszerű emlékéről.
Abban az időben, mikor még a magyar kultúra nem esett szét, velük és sok szellemi nagysággal naponta találkozhatott a nagy nyilvánosság a rádió hullámain és a televízió képernyőjén, szinte mámoros lelkesedéssel készítettünk műsorokat fellépésükkel. A fiatalok személyiségüket innen is felépíthették, a vonzó, hatásos, élményt jelentő megszólalásaik erősíthették az új nemzedékek tudásszomját. Fontos az alaptanterv, de a legfontosabb az indítás, a szárnyaló, magasba röpítő hatás, amivel a fiatalok tudásszomját keltjük fel. Amennyiben ez megtörténik, akkor már a könyvek, folyóiratok rengetegében könnyen megtalálják a számukra legfontosabb.
A Kapu immáron több száz számában helyet kaptak a szellemi élet kiválóságai. A huszonöt éves Kapu publicistái, az értelmiség szemszögéből követik az eseményeket, közben igyekeznek figyelmeztetni a polgári kormányt elvállalt, de nem teljesített kötelezettségeire is. Biblikusan szólva: figyelmezzünk Isten akaratára, amellyel a nemzet fennmaradását munkálja. Ilyen értelemben most nem a Rómabeliekhez, hanem a „Budapestbeliekhez” szól a próféta írásunk mottójaként idézett néhány sora. Különösen figyelmeztető üzenete:„változzatok el a ti elmétek megújulása által…”
     Gondolkodjunk el szavai jelentésén!