Gazdag László: SZÉKELY LÁSZLÓ könyve: ALBERT EINSTEIN VÁLOGATOTT ÍRÁSAI


könyvajánló, irodalom



A nap, amely világhírűvé tette Einsteint
 „Albert Einstein 1919. november 7-ének reggelén arra ébredt, hogy világhírű…” – így kezdődik ez a könyv. Előtte való nap a Royal Society (Brit Királyi Akadémia) és a Royal Astronomical Society (Királyi Csillagászati Társaság) együttes ülésén ismertették Sir Arthur Eddington beszámolóját arról a tudományos kutatóútról, amelynek során Principe szigetén, közel az egyenlítőhöz, egy napfogyatkozás megfigyelése kapcsán sikerült igazolni Einstein általános relativitáselméletét. Mégpedig annak ama következményét, miszerint a Nap közelében elgörbül a csillagok fényének útja, vagyis a Nap tömege valóban meggörbíti maga körül a tér(idő) szerkezetét.
Tudjuk, hogy a csillagok pontosan hol helyezkednek el az égen, akkor is, ha nappal van, és nem látjuk őket. Amikor bekövetkezik a Napfogyatkozás, a Nap elsötétül, és körülötte felragyognak a csillagok. Legutóbb itt a Kárpát-medencében 1999. augusztus 11-én láthattunk ilyesmit.
Einstein 1916-ban publikált híres tenzoregyenleteinek megoldása szerint a Nap gravitációs terében, a Naphoz közel elhajlik a fénysugár útja. A felragyogó csillagoknak máshol kell látszaniuk, mint ahol a valóságban vannak. Arthur Eddington igazolta, hogy az egyenletek alapján számított eltérés létezik: a csillagok fénye a Nap által meggörbített térben haladva eltérül az egyenestől.
Megdőlt tehát Newton három évszázados képlete a gravitációról.
Az Einsteint világhírűvé tevő cikk a londoni Times 1919. november 7-ei számában jelent meg: Forradalom a tudományban címmel. Három nappal később a New York Times nagy terjedelemben foglalkozott a témával, majd november 11-én a Times tért újra vissza rá.

Az út a világhírig
Albert Einstein 1879. március 14-én született Ulmban német zsidó család sarjaként, és 76 éves korában, 1955. április 18-án halt meg az amerikai Princetonban. Négy éves korában érte egy nagy élmény: apjától egy iránytűt kapott ajándékba, amely teljesen lenyűgözte.
Édesanyja kiválóan zongorázott, ő pedig hegedülni tanult. A zürichi Szövetségi Műszaki Főiskolában tanult 1896-1900 között. Itt ismerkedik meg a szerb származású Mileva Maric-csal, akit feleségül vesz. Később a kapcsolatuk elhidegül és elválnak.
1900-ban, a főiskola elvégzése után Einstein a berni Szabványügyi és Szabadalmi Hivatalnál kap állást, ahol sok szabadideje van, tud elmélkedni.
Bár jelennek meg fizikai tárgyú cikkei már 1902-ben, igazán 1905 hozza el számára a nagy áttörést, igaz, a világhírre még várnia kell.
1905 Einstein nagy éve, öt ragyogó cikk jelenik meg a tollából az Annalen der Physik című tudományos folyóiratban: a fotonelméletről, a speciális relativitáselméletről, a Brown-mozgásról és az E = m×c képletről, vagyis a tömeg – energia ekvivalenciáról.
1908-ban Bernben magándocensi állást kap, majd 1909-ben Prágában és Zürichben egyetemi tanári állást. 1914-ben már a Porosz Tudományos Akadémia tagja. Max Planck, a kvantumelmélet alkotója (1900. december) az egyik ajánlója. Planck mentegeti Einsteint a fotonelméletért, amelyben az ifjú titán a kvantumelméletet alkalmazta a fényre: a fény is terjedő energia, amely kvantumokból áll. Planck ez a felfogást helytelenítette, mert akkor még a saját kvantumelméletét egyszerű matematikai segédeszköznek tekintette, és nem a fizikai valóság részének.
A sors fintora: Einstein majd a fotonelméletért kapja egyetlen Nobel-díját, mégpedig jókora késéssel: 1921-ben (1922-ben vette át, ezért néhány forrás ezt adja meg évszámként).

1905: a négy forradalmi cikk
Az Annalen der Physikben megjelenik a Brown-mozgás magyarázata. Még 1829-ben egy Brown nevű botanikus leírja, hogy a növényi pollenek táncot járnak a vízcseppben a mikroszkóp lencséje alatt. Először azt hiszi, hogy a pollenek maguk mozognak, később azonban porszemekkel, gumiarábikum-reszelékkel is megismételve a kísérletet ugyanezt tapasztalja.
Einstein a cikkében rámutat, hogy a parányi részecskéket a vízmolekulák mozgatják. Ki is számítja a molekulák méretét, impulzusát stb. Bármilyen megdöbbentő, de Einstein eme cikke az első valódi bizonyíték az atomok, molekulák létére. A kémikusok ugyan számoltak vele, e fogalom nélkül akkor már elképzelhetetlen volt a kémia, ám bizonyítani az atomok létét ők sem tudták. Az Ernst Mach vezette „bécsi iskola”, az empiriokriticisták elvetették az atomelméletet, mondván, hogy amit nem tudunk bizonyítani, megtapasztalni, azt ne tekintsük létezőnek. Egyébként Lenin 1909-ben ír egy művet „Materializmus és empiriokriticizmus” címen, amelyben a materializmus oldaláról bírálja ezt az irányzatot. A múlt rendszerben e könyv címe a rémálma volt a marxista szemináriumok hallgatónak és oktatóinak, mert ugye még ki is mondani…
Einstein másik fontos cikke „A mozgó testek elektrodinamikájáról”, vagy ahogy ma ismerjük: a speciális relativitáselmélet. Aki ismeri ezt az elméletet, annak részleteivel is tisztában van, annak is különleges élmény az eredeti cikk elolvasása, ezt bizton állíthatom.
Aztán itt van az említett fotonelmélet, amiért majd csak 16 év múlva kapja meg egyetlen Nobel-díját. Hja kérem, a relativitáselméletért a fényes tekintetű bizottság sohasem adta meg neki ezt a díjat…
A tömeg – energia ekvivalencia képletét közlő cikk is hallatlanul érdekes. A tömeg (és nem anyag!) átalakulhat energiává és viszont. Még a Helló Einstein című életrajzi filmben is Einstein szájába adják azt a botorságot, hogy „anyag átalakulhat energiává”. Einstein írásaiból egyértelműen kiderül: a tömeg és az energia együtt alkotja az anyagot, ezek az anyag kétféle megnyilvánulási formái.

A mítoszok
Székely könyve és Einstein saját írásai alapján el kell vetnünk a „lusta zseni” képet, miszerint csak úgy a levegőből jöttek a zseniális ötletek. Einstein iszonyúan sokat dolgozott, tanult, olvasott. Rá is igaz Goethe megállapítása: a siker kulcsa 80 százalékban kemény munka, 10 százalékban szerencse és 10 százalékban zsenialitás.
Először is hihetetlen széleskörű általános műveltségre tett szert gyermek-és ifjú korában. Ezenkívül igen érdekelte a filozófia. Rengeteget olvasott a bölcselőktől: David Hume, Immanuel Kant, a görögök, Wilhelm Hegel, Schopenhauer, Ernst Mach, és a sort lehetne még hosszasan folytatni.
Abszolúte nem volt tehát szakbarbár. Ezért lehetett ő, és csakis ő a XX. század emblematikus „zseni-figurája”.
Henry Poincaré egy évvel Einstein előtt már közzétette a speciális relativitáselmélet összes lényeges képletét, összefüggését. Mégis Einsteint tartjuk a relativitáselmélet szülőatyjának. Éspedig joggal! Ugyanis Poincaré az egész problémát holmi matematikai, fizikai kérdésként kezelte, ült a babérjain, elégedetten nézegetve tetszetős képleteit. Nem értette meg, hogy itt alapvetően filozófiai problémáról van szó: át kell értékelnünk a térről és az időről alkotott eddigi fogalmainkat. Poincaré egyébként még 1909-ben is tart előadást a relativitáselméletről úgy, hogy Einstein nevét meg sem említi.
Egy másik mítosz, miszerint rossz matematikus volt. Írja magáról önkritikusan, hogy a középiskolában elhanyagolta a matematikát, ami egy darabig gondot is okozott neki, ám amikor megértette, hogy a fizika = matematika, azonnal óriási szorgalommal dolgozta le a hátrányt. Egyébként a tenzorkalkulus (tenzorok integrálása és deriválása) jelentős továbbfejlesztőjeként tisztelhetjük, ma is az ún. Einstein-féle jelölési konvenciót használjuk. A budapesti születésű (de nem magyar származású) svájci Marcell Grossmannal dolgozott együtt három éven keresztül a tenzoranalízis kifejlesztésében, amire az általános relativitáselmélet megalkotásához volt szüksége.
Einstein valóban nem volt jó tanuló, sem a középiskolában, sem a zürichi főiskolán, ám ennek az az oka, hogy csak azzal foglalkozott mindig, ami érdekelte. Viszont iszonyú munkabírással dolgozott minden olyan téma tanulmányozásakor, amely érdekelte, izgatta.
A templomba járó Einstein mítoszát is el kell vetnünk, mégpedig éppen saját írásai alapján. Nem hitt a tételes vallások istenében, panteistának vallotta magát, vagyis Baruch de Sprinoza és Giordano Bruno követőjének: Isten mindenütt ott van a dolgokban, a jelenségekben. Érdekes, de még a nagy materialista, atomista görög bölcselőt, abderai Demokrítoszt is ide sorolja (277. o.) „Vallás és tudomány” c. cikkében (274-279. o.). Ezt a panteista irányzatot „kozmikus vallásnak” nevezi, megkülönböztetve a félelmen alapuló korai (archaikus) vallástól és a később kialakult „szociális vallástól”, amely utóbbi a mai tételes vallásokkal azonosítható. A szociális (gondoskodó) és erkölcsi isten kialakulása a félelem vallásából szerinte jól nyomon követhető a zsidóknál az Ószövetségben (275. o.).
A szellemi fejlődés magasabb foka szerinte a „kozmikus vallásosság”. „Az, akiben nincs meg ez az érzés, nehezen fogja megérteni, mert egyáltalán nem jár együtt semmiféle emberszerű isten fogalmával” – írja. (276. o.).
És itt álljunk meg egy nagyon fontos gondolatnál, amelyet szerintem Kanttól és Montaigne-től vett át (mert ezeknél szerepel korábban, és ő ismerte őket!): „…az ember etikai magatartása együttérzésen, nevelésen és szociális kötelékeken nyugszik, és semmiféle vallási alapokra nincs szüksége”. (278. o.) Ezt akár egyes mai magyar politikusoknak is jó lenne megszívlelniük!
Viszont ugyanitt azt írja: „… a kozmikus vallásosság a kutatás legerősebb és legnemesebb hajtórugója”. (278. o.)
Majd pedig így zárja a gondolatmenetet: „… a mai – általában materialista beállítódású – korszak valóban komoly kutatói az igazi mélyen vallásos emberek”. (279. o.)
 „Jó és rossz” c. rövid cikke (352. o.) érdekes megállapítással zárul: „… a kutatások eredménye nem nemesíti és gazdagítja az embert, de nemesíti a tudás iránti törekvés. (…) Ezért nagyon helytelen volna, ha a Talmud értékét annak szellemi eredménye alapján akarnánk megítélni!”
Einsteinről mindenkinek a jóságosan mosolygó, „hülyegyerek frizurás”, mókás, különc öregúr jut eszébe. Pedig élete fő műve fiatalkorára esik, 38 évesen már befejezte életművét, utána már nem sok maradandót alkot, pedig még ugyannyit él. Fiatalkori képeiről kifejezetten jóképű, amolyan bonviván arcú fiatalember tekint vissza ránk.
A konvenciókra, öltözködésre nem sokat adott, ugyanúgy beszélt a sarki utcaseprővel, mint az államfőkkel. Nem viselt zoknit, mert egészségtelennek tartotta. („Elszorítja a vérereket a lábon”.)

Humanizmus, pacifizmus
Einstein, a maga hihetetlen szellemi fölényével még Hitlert és a nácikat sem tudta gyűlölni, ő egyszerűen megvetette őket. Pacifista lett, s főként az atombomba miatt. Amikor felírta az E = m×c képlet felírásakor, 1905-ben még fogalma sem volt arról, hogy ezzel az atombomba elvi lehetőségét teremtette meg, hiszen az atommagot majd csak 1911-ben fedezi föl Ernst Rutherford, a neutront pedig 1934-ben Chadwick.
1939-ben Teller Ede és Szilárd Leó javaslatára levelet ír Roosevelt amerikai elnöknek, amelyben felhívja a figyelmét, hogy mekkora veszélyt jelentene, ha a náci Németország atombombát tudna előállítani az USA előtt. Ugyanis 1939-ben Otto Hahn, Liese Meitner és Strassmann végrehajtják az első mesterséges uránmag hasítást Németországban.
E levél kapcsán indul be a Manhattan-program, vagyis az atombomba előállításának programja. Viszont 1945-ben már ellenezte a bomba bevetését.

A relativitáselmélet
Egy figyelemre méltó gondolat: „Ami a világból mindörökre felfoghatatlan, az éppen megérthető volta.” (296. o.)
1905-ben két alapvető posztulátumot (nem bizonyítható sarokigazságot) fogalmazott meg:
1. Minden mozgás relatív, bárminek a mozgását csak valami máshoz viszonyítva tudjuk értelmezni.
2. A fény sebessége minden vonatkoztatási rendszerben állandó.
A 2. posztulátum a newtoni abszolút idő posztulátuma helyébe lépett. Nincs abszolút idő és tér, az idő, a tér és az anyag összefügg egymással, minden anyagi objektumnak megvan a maga külön téridő szerkezete. Minkowski nyomán bevezette a négydimenziós tér-idő kontinuum fogalmát: három térdimenzió és egy idődimenzió. Minden egyenletesen mozgó vagy nyugalomban levő vonatkoztatási rendszer (ezeket nevezzük inerciarendszereknek) egyenrangú egymással, ha egyikből áttérünk a másikba a fizikai folyamatok változatlanok maradnak.
Ez tehát a híres speciális relativitáselmélet.
1907-1916 között dolgozott az általános relativitáselméleten, amely már magában foglalta a gyorsuló rendszereket is. Ez egyben Einstein gravitációelmélete. A tömeggel bíró objektumok meggörbítik maguk körül a tér-idő szerkezetét: ez a gravitáció.
Nagyon fontos mondat Einstein önéletrajzi írásából, amely a könyv utolsó része (423. o.): „Igen pontos mérésekből (speciálisan az Eötvös-féle ingával végzett kísérletekből) empirikusan nagy pontossággal ismeretes volt, hogy a testek súlyos tömege pontosan egyenlő tehetetlen tömegükkel”.
Zárójelben megjegyzem, hogy tulajdonképpen téves a fogalmazás, mert a tehetetlen és a súlyos tömeg nem egyenlő egymással, hanem arányos. De nem ez a lényeg, hanem Eötvös nevének felbukkanása. Van olyan vélekedés, miszerint Einstein hálátlan volt Eötvös Loránddal szemben, sohasem említette a nevét, holott az ő ingakísérletei vezették el az általános relativitáselmélet megalkotásához, élete fő művéhez. Ez nem igaz tehát.
Egyébként az általános relativitáselmélethez még egy lényeges dolog szükségeltetett: a nem euklídeszi geometria, amely, mint tudjuk, az orosz Lobacsevszkij és a magyar Bolyai János zseniális szellemi terméke volt!

Oktatáspolitikánk tanulhatna tőle!
Ugyancsak az Önéletrajzban (384-442. o.) olvassuk (392. o.): „…a vizsgákra mindezt a szemetet magamba kellett tömnöm, akár akartam, akár nem”.
Oktatási rendszerünk legnagyobb baja ma éppen az, hogy „teletömjük szeméttel” a diákok fejét az általános és a középiskolában (esetleg az egyetemen is?), amit a diák úgyis elfelejt. Ebből aztán az lesz paradox módon, hogy vannak diákok, akik nem tudják a Nagy Francia Forradalom évszámát, vagy a II. világháború kezdetének és végének évszámát, vagyis a lexikális tudás követelménye sem valósul meg. És végképp elveszik a kreatív gondolkodás képessége, amelyet éppen az iskolának kellene kifejleszteni.
A mai magyar oktatáspolitika is tanulhatna Einsteintől, mégpedig nagyon sokat!

Einstein és a kvantumfizika
Einstein írásaiból kiderül, hogy valóban elvetette a kvantummechanika főbb alapelveit, holott ő maga tevékenyen hozzájárult a kvantummechanika kifejlődéséhez.
„Isten nem kockázik” – mondta, ha szóba került a Heisenberg-féle határozatlansági el, miszerint egy részecske impulzusát (sebességét) és helyzetét nem tudjuk egy adott pillanatban pontosan meghatározni.
Azonban azt is érzékelhetjük, hogy nem valamiféle maradiság, konzervativizmus okán vetette el a kvantummechanika elveit, ahogy ezt sokan beállítják. Nagyon is logikus érveket hoz föl amellett, hogy a kvantumfizika határozatlansági relációja tudásunk korlátoltságából következik, és egyszer a tudomány fejlettségének magasabb fokán újra visszatérhetünk majd a szigorúan vett oksági összefüggések elvéhez, a „dolgok” pontos kiszámíthatóságának elvéhez.

Egy rejtély: hová lett az Einstein házaspár első gyermeke?
Székely László előszavából megtudjuk, hogy Mileva Maric, Einstein későbbi felesége megbukik 1900-ban és 1901-ben is a záróvizsgáján, nem szerez diplomát (33-34. o.). A második záróvizsgán terhesen jelenik meg. 1902 elején lánygyermeket szül, akiről azonban ettől kezdve szinte semmit sem tudunk. Egyes feltételezések szerint örökbe adták rokon nevelőszülőkhöz, és viszonylag fiatalon meghalt. Székely hosszasabban elidőzik a témánál, de megoldani az életrajzi rejtélyt ő sem tudja. Mégis érdekes adalékokat kapunk Einstein magánéletéről. Székely itt hangsúlyozza, hogy korántsem öncélú vájkálásról van szó. Megtudjuk, hogy nem a hideg ráció uralta e zseni mindennapjait: „…igen mély érzésű, s ugyanakkor érzelmileg sérülékeny – s, egyúttal érzelmi támaszra szoruló – ember volt”. (35. o.)
Végezetül mindazoknak ajánlom a könyvet, akiket érdekel az „Einstein-rejtély”, vagyis e kivételes zseni élete, sorsa, tudományos pályája, éspedig „első kézből”, tehát Einstein saját írásain keresztül. Hallatlanul izgalmas téma, ígérem: ezt a könyvet, aki elkezdi, nem tudja letenni!
Egy apró hibára is rá kell azonban mutatnom, ami nem a nyomda ördöge, hanem a szerkesztés ördöge eredménye: rossz adat szerepel Einstein születési dátumánál a hónapot és napot illetően. A helyes adat még egyszer: Ulm, 1879. március 14.
  Typotex Kiadó, Budapest, 2005.