Görög Mária és Krausz Tivadar: Visszailleszkedés a való világba


tanulmány



Munkát találni senkinek nem könnyű. Hát még akkor, ha az ember életrajzában vagy nagyobb kihagyások, vagy egyszerűen fekete foltok vannak – börtönidő felirattal. Mi motiválhat egy munkaadót, hogy legyőzze előítéleteit és alkalmazzon valakit, aki most szabadult a börtönből? Hogy alkalmazkodik a börtön zárt rendszeréből frissen kikerült a megváltozott munkaerő piaci viszonyokhoz? Nyima Tamás bv. alezredessel, a Budapesti Börtön és Fegyház parancsnokhelyettesével és Gyergyói Ildikóval, a Nonprofit Alapítvány ügyvezetőjével beszélgetünk egy közös pályázat megvalósítása kapcsán a visszailleszkedés buktatóiról és lehetőségeiről.
G.M:  A Kozma utcai börtön, hivatalos nevén Budapesti  Fegyház és Börtön a Nonprofit Alapítvánnyal közösen egy olyan programot indított, melynek célja, hogy a börtönből kikerülő 18 – 35 év közötti fiatal felnőtteket már a börtönben felvértezzék olyan készségekkel, motivációval, amivel kikerülés után sikeresen  vissza tudnak illeszkedni a munkaerőpiacra. Tehát egyrészt olyan munkahelyeket kell találni, amelyek befogadják őket. Másrészt olyan készségekkel kell felvértezni a résztvevőket, amelyek képessé teszik őket arra, hogy újra munkába álljanak.
Gyergyói Ildikó: Ott indul a történet, hogy az európai uniós pályázati finanszírozás révén lehetőség nyílt arra, hogy a Társadalmi Megújulás Operatív Program keretében olyan, különböző projektek valósuljanak meg, amelyek általában a humán erőforrással összefüggésben születnek. Így ez az 5.6.1.-es konstrukció kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy a büntetés-végrehajtás valamilyen szegmensében érintett embereket megpróbáljuk a normális, civil életbe visszahozni. Ennek nagyon fontos eleme az, hogy a munkavállalásban is megpróbáljuk segíteni őket. Mi, amikor ezt a pályázatot kigondoltuk, megkerestük a Budapesti Fegyház és Börtönt, és nagyon örültünk annak, hogy nyitottak, fogadó készek voltak arra, hogy velünk konzorciumi partnerként ez a pályázat megszülessen, s azóta már el is kezdtük a közös munkát. Az első közös csoportunk tagjai mostanában szabadulnak.
K.T.: Gondolom, ennek a tevékenységnek nemcsak az az értelme, hogy gyorsan és zökkenőmentesen visszailleszkedjenek a társadalomba a szabadulók, és hogy a munkaerőpiacon munkát találjanak, hanem hosszabb távon cél az is, hogy megelőzzék a visszakerülést. Készültek statisztikák az ilyen jellegű tevékenységek hatásairól?
Nyima Tamás:büntetés-végrehajtás az elmúlt időszakban nagyon sok változáson ment át. Korábban az igazságszolgáltatás a büntetés megvalósítására fektette a legnagyobb hangsúlyt. Ezzel kapcsolatban azonban az elmúlt 10-20 évben óriási változást tapasztalhattunk. Az 1990-2000-es években a büntetés-végrehajtási szervezet felismerte, hogy érdemes a fogvatartottakat a büntetés ideje alatt is foglalkoztatni, ugyanis a megőrzésen túl fontos célkitűzéssé vált az elítéltek megélhetéssel kapcsolatos szemléletének megváltoztatása is, vagyis felismertetni velük azt, hogy a szabadulás után bűncselekmények elkövetése helyett, munkával is képesek az egzisztenciájuk megteremtésére. Ehhez természetesen nekünk is meg kellett újulnunk.
 A büntetőpolitika a megelőzés érvényesítése során legfőképp a bűncselekmények elkövetése miatti szankciót hangsúlyozza, vagyis azt, hogy melyek azok a bűncselekmények, amelyek szabadságvesztéssel is járhatnak. A megelőzésnek azonban nemcsak a bűncselekmény, hanem a későbbi bűnismétlés elkerülését is szolgálnia kell, ami a szabadságvesztés letöltése során a mi feladatunk. Ehhez a fogvatartottaknak értelmes feladatokra, programokra van szükségük, amelyek a társadalmi elvárások, normák megértését és a későbbi társadalomba történő visszailleszkedést segítik elő. Manapság ebben a civil szervezetek is nagymértékben közreműködnek. Ha már egy fogvatartottnál sikerül elérnünk azt, hogy a szabadulást követően a társadalom elvárásainak megfelelően tud élni, sikerről beszélhetünk.
G.M.:  Ezt a pályázat kiírói egészen biztosan nem fogják sikernek tekinteni, mert úgy tudom, hogy 75 %-os sikermutatót kellene produkálni, amit a szimplán állását vesztett munkanélküliek között sem lehet megvalósítani. Milyen készségeket veszítenek el a fogva tartottak a börtönben? Laikusként azt gondolom, hogy ha valaki bekerül egy ilyen zárt közegbe, akkor egyrészt kap egy napirendet, másrészt megkapja a reggelijét, ebédjét, vacsoráját, esetleg választhat programok közül, amiket vagy részt vesz vagy sem, tehát végül is az öngondoskodási képessége elveszik. Másrészt szerezhet is képességeket, hiszen tudom, hogy van általános és középiskola, szakmákat is lehet tanulni… Ebből hogyan lehet sikeresen kikerülni?
Nyima Tamás: Az első lépés a fogvatartottak megismerése: miért került be?; milyen körülmények vezették az adott bűncselekmény elkövetéséhez?; milyenek a családi körülményei? stb., majd kollégáim  az összegyűjtött adatokból a fogvatartott személyiségét feltérképezve, egy  egyénre szabott nevelési tervet dolgoznak ki. 
A fogvatartottakkal kapcsolatos eredményes foglalkozás érdekében különféle kulturális, sport és egyéb programokat szervezünk, valamint általános-, szak-, illetve középiskolát működtetünk, munkalehetőséget biztosítunk, ezek segítségével is csökkentve a börtönártalmakat. Sok ember például a börtönben végzi el az általános iskolát, vagy a szakközépiskolát, itt dolgozik először tartósan.
Ezen túl a bezárt embereknek látniuk és érezniük kell azt, hogy mi történik a világban, a bekerülésük óta milyen változások voltak a mindennapi élet különböző területein (például a munkaerőpiac új elvárásai, vagy mondjuk egy fizetőeszköz forgalomból történő kivonása). Az öngondoskodási képesség fenntartása a zárt intézetekben, így a börtönökben is nagy nehézséget jelent. Ezért is fontos, hogy a szervezet legfontosabb feladata – a fogvatartottak megőrzése mellett – kellően nyitott legyen a társadalom irányába, és az onnan érkező érdeklődést, segítséget elfogadva igyekezzen minél hatékonyabban részt vállalni az elítéltek szabadulás utáni társadalomba történő beilleszkedésébe. Ezért szükségünk van olyan alapítványokra, szervezetekre, amelyek különböző programok, képzések szervezésével normát, értéket közvetítenek a fogvatartottak felé. Szerencsére az utóbbi években az intézetünk, a hasonló vagy azonos célok miatt kapcsolatba került több alapítvánnyal, köztük a Nonprofit Alapítvánnyal. Ildikóék munkájára nagy szükségünk van, ezért is bízunk abban, hogy egy sikeres és hosszú távú együttműködés indult a közelmúltban.
K.T.: Ha nagyon leegyszerűsítem, akkor valójában a „jó szokások” kialakításán van a hangsúly. Ez sok féle módon történhet, és ezek közül a módozatok közül van jó néhány, amelyekben együtt tudnak működni a civil szervezetekkel.
Nyima T.: Pontosan. Például igyekszünk az intézetben és azon kívül minél több fogvatartottnak munkalehetőséget biztosítani. Ennek érdekében a költségvetési szerveken túl magántulajdonú cégekkel, vállalkozásokkal is folyamatosan egyeztetünk, sőt szerződés alapján már több elítéltet foglalkoztatunk ilyen munkahelyeken. A civil szféra az intézet falain belül – egyéb programokban való részvétel mellett – megjelenik az iskolai oktatásban, a szakirányú képzésekben. A civil szervezetek közreműködnek az elítéltek szabadulásra felkészítése kapcsán bizonyos speciális ismeretanyag átadásában, mint például a munkaerőpiacon való megjelenés, a sikeres munkahelykeresés. Hiába segítjük ugyanis szakmához a szabadulót, ha nem tudja, hogy a falakon kívül hova, kihez kell fordulni, hogyan lehet minél eredményesebben pályázni, ezáltal munkát találni.
G.M.: Milyen új szokásokat segít kialakítani a Nonprofit Alapítvány csapata? Ti eddig főleg hajléktalanokkal foglalkoztatok, akiknek talán más típusú problémákkal kell szembenézniük. Míg egy hajléktalanról még azt gondolhatják az emberek, hogy „na jó, önhibáján kívül is kerülhetett ilyen helyzetbe”, addig azzal szemben, aki a büntetés végrehajtásból kerül ki egy civil munkahelyre, biztos, hogy vannak előítéletek, hisz nem mondhatjuk azt, hogy véletlenül lopott, tehát sokkal kevésbé fogadjuk el azt, hogy biztos megjavult.
Gyergyói Ildikó: Nehezet kérdezel, mert ez a társadalmi előítéletekről szól. Hiszen a társadalom tagjaiban előítélet van a priori azokkal szemben, akik valamilyen bűnt elkövettek. Az előítélet ráadásul egy irreverzibilis dolog, mint tudjuk, tehát nagyon nehéz visszafordítani, talán nem is lehet. Tompítani lehet, és ezt csak a másik oldal viselkedésbeli normáinak a konszolidálásával lehet elérni. Tehát ha valaki bizonyítottan, napról napra meg tud felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket a tömeg képvisel, akkor lassacskán, feltehetőleg be lehet „édesgetni” ebbe a fajta konszolidált tömegbe. De mielőtt folytatnám a gondolatot, el szeretném mondani, hogy ennek a projektnek az a címe, hogy Össze-tett Erő. Itt tehát tényleg arról van szó, hogy a büntetés-végrehajtás teszi a dolgát. Ezeket az embereket fogva kell tartani, mert annak idején egy bíró úgy ítélte meg. Aki bekerül a programba, ő már adja az „erejét” ehhez a történethez, hiszen senkit nem kényszerítünk arra, hogy velünk karöltve bármit is csináljon…
K.T …tehát önkéntességen alapul.
Gyergyói Ildikó: Igen, tehát akit érdekel ez a lehetőség, azok kerülhetnek be a programba. A program felépítése a következő: négy hónapon keresztül, a büntetés-végrehajtás intézményrendszerén belül, ún. „bejárósan” foglalkozunk a résztvevőkkel, szabadulásuk után pedig fél éven át „fogjuk a kezüket”, és mindenféle módon megpróbáljuk őket abba az irányba terelni, ami hitünk szerint odáig viszi őket, hogy egy elfogadottabb státuszba kerüljenek a társadalmi megítélés mentén.  A programban vannak olyan ügyfeleink, akik a büntetés-végrehajtásból kerülnek ki, s lesz két olyan csoportunk is, akik pártfogói felügyelet alatt állnak.
G.M.:  Mondtad, hogy majd fogjuk a kezüket, és segítünk nekik. Ez tényleg nagyon jó, és nyilván már a börtönben sok olyan készséget lehet átadni, ami felkészíti az embereket arra, hogy mi fogja várni őket, amikor kikerülnek. Ám valószínűleg senki sem képzeli, hogy majd tárt karokkal várja őket a munkaerőpiac, hiszen az ma senkit sem vár tárt karokkal. Mivel lehet egy munkaadót motiválni arra, hogy ha jelentkezik két vagy akár tíz ember egy állásra, úgy döntsön: igen, lehetőséget adok egy börtönviseltnek? Mert az kevés, hogy mi felvértezünk egy remek csapatot, akik tényleg tisztességesen akarnak dolgozni, tele vannak jó szokásokkal – ahogy Tivadar mondta -, majd belemerítjük őket a magyar valóságba… De ki készíti fel ezt a valóságot arra, hogy tessék befogadónak lenni?
Gyergyói Ildikó: A munkáltatók „érzékenyítése” ma nagyon divatos, és egyáltalában nem haszontalan dolog. Vannak olyan tréningek, amelyek kifejezetten azt a célt szolgálják, hogy a potenciális munkaadó fogékony legyen arra a szituációra, hogy embertársa iránt érzett szolidaritásból vagy bármilyen más megfontolásból felvegyen ilyen alkalmazottat. Ám én egyszerűbb dologra gondolok: ha ezek az emberek nem írják ki a homlokukra, hogy nekik milyen a múltjuk, és egyébként fél év alatt viselkedésüket tekintve megfelelőek, illetve a környezetükkel olyan viszonyban vannak, ami elfogadható, akkor – azt gondolom – olyan állampolgárként lehet rájuk tekinteni, mint bárki másra. Kicsit sarkítva: vannak olyan állások, ahol kell erkölcsi bizonyítvány, és vannak olyan állások, ahol nem. Ahhoz, hogy valaki egy kőműves mellett pl. habarcsot keverjen, nem kell feltétlen erkölcsi bizonyítvány, de a kőműves is elvárja, hogy a spaklit ne vigye haza este, mert másnap is jó lenne valamivel dolgozni. Tehát ezek azok az apró mozzanatok, amikor azt mondod: erkölcsileg, emberileg, mentálisan rendben van. Ha ilyen, akkor fel fogják venni, ha meg olyan, akkor nem. A másik kérdés a feketemunka, amely ellen ugyan viszonylag jó hatásfokkal küzd az állam, de sajnos be kell látni, hogy még létezik. Szerintem többen dolgoznak a büntetés végrehajtásból kikerülvén, mint ahányról azt gondoljuk, csak nem feltétlenül legálisan.
G.M.:  Mi a helyzet az önéletrajzokkal, hiszen általában itt hiányzik néhány év?
Gyergyói Ildikó: Igen, ennek is megvan a maga technikája. Lehet olyan önéletrajzot írni, amikor nemhogy kronológiát, de évszámot sem használsz, hanem csak felsorolod a készségeket (skills). Ez, persze, nem egy Europass önéletrajz, de bizonyos helyeken nagyon hasznos lehet.
G.M.: Tehát ilyen technikákat is megtanítotok a mostani elítélteknek?
Gyergyói Ildikó: Persze. Nekünk az a célunk, hogy úgy jöjjön ki a rendszerből 10 hónap után, hogy jól érzi magát a külvilágban, s lehetőség szerint van pénz a zsebében. Mert mondhatunk ugyan fennkölt dolgokat, de pénz nélkül fabatkát sem ér az ember. Ez nagyon fontos lenne, hogy munkába lehessen őket állítani. Egyébként még egy kicsit a projekt elgondolását szeretném dicsérni. Azok, akik kiírták ezt a pályázati lehetőséget, nem kergettek illúziókat. Uniós pályázatoknál nagyon gyakori, hogy olyan elvárás rendszert állítanak be, amelyről első ránézésre azt gondolná az ember, hogy nyilván teljesíthetetlen. Esetünkben ez „puhább”, és nyilván a megcélzott célcsoportra tekintettel az. Nem tőlünk, a megvalósítóktól várnak el kevesebbet, hanem azoknak a teljesítményében puhább, akiket bevonunk a projektbe. Vagyis valóban a munkába állítás a legfontosabb cél, de lehetőségünk van arra, hogy támogassuk a lakhatásukat, ami szintén nagyon fontos.   Mert ha nincs a közvetlen környezetében egy olyan pont, ahová fordulhatna, akkor ott van az alapítványi segítség, és akkor egyik napról a másikra lehet valamiféle megoldást teremteni, hogy legalább azok a minimális életfeltételek meglegyenek, amelyet a börtönben megszoktak, ahol a körülmények „jók” voltak, hiszen enni adtak, meleg volt, viszont ezt kint meg kell valahogyan teremtenie.
K.T.:  Én visszatérnék ahhoz, hogy a munkaadókat azon kívül, hogy jóságosak lehetnek, ha munkát adnak egy börtönből szabadult embernek, motiválja-e még valami?
Gyergyói Ildikó: Nem, nincs motiváció. Lehetne olyan, hogy ha kockáztat egy munkaadó, és azt mondja, hogy én nem féltem a stílfűrészemet, mert tudom, hogy nem fogják ellopni, vagy legyűröm magamban a börtönviselt emberektől való ódzkodást, akkor ezt az állam honorálná – ez is elképzelhető modell lehetne. De jelenleg Magyarországon ilyen nincsen.
K.T.: Akkor marad a jóságosság.
Gyergyói Ildikó: Így van.
G.M.: … és az alulinformáltság. Hiszen olyan önéletrajzot fognak kapni a munkáltatók, amiből nem fog kiderülni, hogy ez az ember hol töltötte az utóbbi X évet. Mennyire tudja egyáltalán a büntetés-végrehajtás, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik kikerülnek?
Nyima Tamás: Nem feladatunk az után-követés, így csak részben van visszajelzésünk. Ha olyan fogvatartottról van szó, aki az intézet közreműködésével szervezett és a szabadulás utánra is átnyúló programban vesz részt, akkor kapunk némi információt, de többnyire akkor találkozunk a volt elítélttel (és ez is egy visszajelzés), amikor a büntetés-végrehajtás őrizetébe visszakerül.
A cégek vezetői több ízben elmondták, hogy a fogvatartottakat a munkáltatás beindításakor fenntartásokkal fogadták, azonban néhány hét elteltével kiderült számukra, hogy a civil munkavállalóhoz hasonlóan jól, sőt még jobban dolgoznak. A fogvatartottak eleve jutalomként élik meg a büntetés végrehajtási intézeten kívüli foglalkoztatásukat, főként olyan munkahelyen, ahol megbecsülik őket.
Sajnos azok a nagyvállalatok, amelyek régen akár több száz fogvatartottat vagy szabadultat alkalmaztak, már megszűntek vagy átalakultak. Az újonnan létesült nagyvállalatok pedig nem igénylik a fogvatartotti munkaerőt. Az elmúlt években a feltételek megfelelősége esetén, kizárólag kis- és középvállalatokkal kötöttünk szerződést.
K.T.:  Ha az illető hozzáállásával, viselkedésével és munkája minőségével bizonyítja, hogy jó munkaerő, akkor lehetséges, hogy ugyanaz a cég szabadulása után továbbra is foglalkoztatja?
Nyima Tamás: Természetesen. Ez kétoldalú dolog: egyrészt függ a cégtől, másrészt a szabad munkavállalótól, aki a börtönajtón kisétált. Erre is van példa, azonban, sajnos, nem ez a jellemző. A szabaduló fogvatartottak nagyobb része nem kap ilyen lehetőséget.
G.M.: Például egy START-kártya  ebben az esetben is motiváló lehetne a munkaadónak.
Nyima Tamás: Ez is egy lehetőség. A szabadulók munkavállalásának támogatása mellett több volt fogvatartott foglalkoztatása valósulna meg, ezáltal nagyobb eséllyel indulnának a szabad életbe.
K.T.:  Léteznek-e még azok a kategóriák, hogy „deviáns bűnözés”, megélhetési bűnözés, pszichopátiás bűnözés –, hiszen mind más-más hozzáállásból bűnöznek. Nyilván egy pszichopata esetében nehezebb elérni, hogy a társadalomba visszailleszkedjen. Érzékelhető-e, hogy aki megélhetési bűnöző, könnyebben visszailleszthető a társadalomba, nagyobb az igyekezet benne?
Nyima Tamás: Ebben több dolog játszik szerepet, ebből az egyik a hajlandóság. Nyilván azt a személyt, aki megtévedt, vagy a körülmények arra kényszerítették – és nem évtizedeken át ivódott bele -, hogy bűnözzön, tehát nem egy börtönből ki-bejáró személyről van szó, nekünk is könnyebb rávennünk arra, hogy kezdjen egy más normát követni. A megrögzött, a börtönbe sokadszorra visszakerülő bűnelkövetőkre nehezebb hatást gyakorolni, de nekünk az a feladatunk, hogy ezt megpróbáljuk. Minél több civil szervezetet várunk, hogy ebben segítsen, mert úgy gondolom, hogy a társadalomnak ez az érdeke.
K.T.:  Tehát reménytelen eset nincsen.
Nyima Tamás: Reménytelen eset nincs, de azt nem hiszem, hogy a börtönök kapuit véglegesen be kellene zárni.
G.M.:  A büntetés-végrehajtás maga is megkeresi a nagyvállalatokat és civil szervezeteket azzal, hogy alkalmazzák az elítélteket?
Nyima Tamás: Igen, keressük a lehetőségeket. Több éve kapcsolatban állunk az iparkamarákkal. A Budapesti Fegyház és Börtön jelenleg is több kisvállalkozóval áll kapcsolatban, ahová az elítéltek kijárnak dolgozni. Habár a megkeresés több mint ahány szerződés köttetik, a fogvatartottak foglalkoztatásának szükségességét, munkaerejének hasznosságát kitartóan hirdetjük.  Hozzá kell tennem, esetükben többnyire szakképzetlen, vagy szakmát ugyan szerzett, de abban soha nem dolgozó személyekről beszélünk. Elszántságuk sok esetben példaértékű, ezért is kapunk munkavégzésükkel kapcsolatban sok pozitív visszajelzést. A rutin és a munkatapasztalat hiánya azonban, az olcsó munkaerő ellenére megnehezíti a fogvatartottak foglalkoztatását.
K.T:  Korábban már elhangzott, hogy sok elítélt szabadulása után a feketegazdaságban helyezkedik el, ami mégsem jogkövető magatartás. Erre van-e valamilyen megoldás, vagy kilátás, hogy a jövőben ez változni fog?
Nyima Tamás: A büntetés-végrehajtás szempontjából nézve már az is eredmény, hogy ha valaki nem kerül vissza - nem csalásból, lopásból, rablásból tartja el magát.
Gyergyói Ildikó: Azt szokták mondani, hogy a feketemunka alanyai jobbára azok az emberek, akik nagyon alacsony érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Hiszen aki magabiztos, jól szituált, az az asztalra csap, és azt mondja: olyan helyen nem dolgozom, ahol nem fizetik be utánam a TB - járulékot, ahol nem fizetnek plusz juttatásokat, pl. az egészségügyi ellátást… Tehát el sem tudja képzelni, hogy ne legyen TB-ellátása, mert az hozzátartozik az emberi létezéshez.
G.M.:  Emellett el tudja képzelni azt, hogy ha az egyik munkahelyen ezeket nem fizetik ki, akkor egy másik helyen vállal állást?
Gyergyói Ildikó: Természetesen. Az a valaki viszont, aki ezen a területen „hendikep”-es, tehát olyan helyzetben van, hogy arra gondol: jaj, csak holnap is tudjak valamiből élni, tudjak kenyeret venni –beadja a derekát, elvállalja a munkát, legfeljebb azt mondja: majd nem ütök az ujjamra a kalapáccsal, hogy ne kelljen orvoshoz menni, mert úgysem tudnám kifizetni. Tehát szorosan összefügg a mentális egészséggel, pszichés állapottal és a létezéshez való stabilitás kérdéskörével, hogy valaki mer vagy akar-e feketén munkát vállalni vagy sem.
G.M.: Melyek azok a készségek, amelyeket fontosnak tartotok, hogy már a börtönben elsajátítsanak az elítéltek, akik majd veletek együtt próbálnak beilleszkedni a munkaerőpiacra?
Gyergyói Ildikó: Lehet, hogy furcsán hangzik, de némi életre valóságot kell nekik tanítani. Egyfelől a börtön védett és zárt környezete, főként azok esetében, akik már hosszabb ideje vannak bent, nyomot hagy a világhoz való hozzáállásukban. Egy pici vagányságot kell tanítani nekik. Meg kell őket tanítani mindazokra a fortélyokra, amelyekkel ma, Magyarországon életben lehet maradni, mert azért lássuk be, kell hozzá némi spiritusz… Komolyra fordítva a szót: odáig menően kellett kitalálni ezt a programot, hogy pl. tapasztalati szakértők tanítják őket arra, hogy nagyon kevés pénzből hogyan lehet jót főzni. Első hallásra talán nem tűnik fantasztikus dolognak, de akit arra kell megtanítani, hogy ha van egy nap 750 forintom étkezésre és esetleg cigarettára, akkor mennyiből lehet kihozni egy napi étkezést úgy, hogy kalóriadús és élvezetes is legyen. A legdrágább dolog például hajléktalannak lenni. Ugyanis ő bemegy az első éjjel-nappali közértbe, mert az volt éppen ott, holott sokkal olcsóbban meg lehetne venni máshol. Ha nem tudta az egészet megenni, akkor eldobja, mert nincs hűtőszekrénye, míg egy háziasszony megteheti, hogy berakja az ételt a hűtőbe, és két nap múlva ismét előveszi. Tehát azokat a praktikákat, trükköket, amelyek egy hétköznapi ember számára magától értetődőek, azt gyakorta újra meg kell tanítani.
G.M.:  A filmekben lehet látni, hogy valaki elkövet egy kisebb bolti lopást vagy valami mást csak azért, hogy bevigyék a börtönbe, mert télen nem tud hol lakni, nincs mit ennie, és akkor az a néhány hónap vagy fél év legalább biztonságban telik. Vagy a másik eset, ha valaki hosszú időt töltött börtönben, fél kikerülni. Látszik már a szabaduláskor, hogy ki fogja megállni kint a helyét?
Nyima Tamás: Tapasztalatunk az, hogy már a kapuban lehet látni, amikor kilép, hogy ki az, aki megállja a helyét és ki az, aki nem. Hadd mondjak egy példát! Korábban más beosztásban tevékenykedtem, „szabadítani kellett” egy elítéltet. Tudtam, hogy ki ő, tudtam, hogy hol dolgozik az intézeten belül. Nem volt vele semmilyen probléma. Mielőtt kilépett a börtön kapuján, azt mondta: „hadd maradjak bent!” Nyilván ez a börtönártalom: ha valaki sokáig van bezárva, nem találja a helyét a kinti világban. Fél a civil, szabad világtól, attól, hogy mi fog vele történni. Próbáltam megnyugtatni, megkapta a börtönben keresett pénzét, de ott állt egyedül a kapuban. Mi ugyan megpróbáljuk erősíteni, megtartani a családi kapcsolatokat, de ennek az embernek a családjával megszakadt a kapcsolata, nem volt hova mennie, nem várta senki. Nem volt munkája, és nem tudta, hogy kihez forduljon. Egy kevés pénz volt a zsebében, amely csak ideig-óráig elég.  De hova menjen?
A fogvatartottaknál is sok esetben az alapoknál kell kezdeni. Először próbáljuk szembesíteni azzal, amit elkövetett. Gondolkodjon el rajta, mit csinált helytelenül, mi lett volna az elvárható magatartás. Majd igyekszünk az élet dolgait megtanítani, megértetni velük. Előfordult például, hogy valaki nem ismerte a pénzt, mint fizetőeszközt. Természetesen a nevelő foglalkozást tartott az elítélteknek, mely a fizetőeszköz használatáról, a címletekről, a jogszerű pénzszerzésről, az elköltés mikéntjéről és módjáról, és egyáltalán arról szólt, hogy tulajdonképpen mi az a pénz. Bármilyen hihetetlen, de a fogvatartottakat érdekelte a foglalkozás. Amikor ezt egy nem szakmabeli ismerősömnek elmeséltem, csodálkozott, hogy ilyen eset megtörténhet a XXI. században. Emellett azt sem értette, és gondolom, sokan mások sem értik, miért kell ezzel egyáltalán foglalkozni. Válaszomban igyekeztem elmagyarázni, hogy nagyon sok olyan egyszerű, hétköznapi készség, tudás, ami a kinti életben természetes, az a falakon belül újrafelfedezésre és tanulásra szorul. Ebben a folyamatban van és lesz egyre nagyobb szerepe a civil szektornak a büntetés-végrehajtás rendszerében.

        Kívánjuk, hogy minél több sikertörténetetek legyen, hiszen ez mindannyiunk közös érdeke!