Orbán Éva: Bárhová vetett a sors, magyar maradtam - Beszélgetés gróf Tisza Istvánnéval
interjú
Nagy magyar télben
picike tüzek,
Jaj, be szétszórva
égtek,
Királyhágón, Kárpáton,
mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj
vándorlángok:
Mit gondoltok: ha
összefogóznátok!
1939.
augusztus 1-én született Budapesten, ahol 17 éves koráig lakott. Nagyapja az I.
és a II. világháborúban honvédként
harcolt. 1945-ig a család földbirtokkal rendelkezett Békés megyében, amit
elvettek tőlük. A kommunisták hatalomra kerülésekor a család „osztályidegen”
lett. Apja a háborút követően Ausztráliába ment.
A fővárosban végezte a
kereskedelmi iskola 3 évfolyamát, amit csak 1956-ot követő disszidálása után fejezett
be, Argentínában az egyetemen. 14 évet töltött Argentínában, ahol cégvezetőként
dolgozott, majd a cég USA-ba kerülésével ő is Amerikába került.
Argentínában életének
vezérfonala a magyar nemzeti hagyományok és értékek ápolása volt, az oda
menekült magyar közösségekben. Belépett a cserkész szervezetbe, és a Magyar
Református Iskola hétvégi tanóráin tanított. Olyan nemzeti szellemű,
honismereti oktatást folytattak, hogy az itthoniak tanulhatnának még ma is
tőlük. Minden diákjuk a Kárpát-medence minden történelmi és földrajzi pontját egy
fehér lapra bármikor felrajzolta, majd azt követően köré rajzolta
Nagy-Magyarország határát. Ismerték nemzeti nagyjainkat, íróinkat, művészeinket,
tudósainkat.
1972-73-ban a céggel
átkerült Amerikába, ahol a munkája mellett változatlanul az amerikai magyar
közösség egyik motorja, vezérlő lángja lett mind a megemlékezéseknek, mind a
tiltakozásoknak és humanitárius segítőknek. Amerikában ment férjhez a néhai
gróf Tisza István miniszterelnök unokájához, gróf Tisza Istvánhoz. Négy
gyermekük született. A család együtt akart 1990-et követően hazajönni, de végül
csak ő jött haza a gyerekekkel.
1996-ban hazajött, de
féléves időszakonként mindkét országban élt. Véglegesen 2001-ben tért vissza
hazájába, Magyarországra.
- Miért hagyta el 1956-ban Magyarországot?
- 1956-ban 17 éves, harmadikos
középiskolás voltam. A forradalom napjaiban a Corvin közben és a Práter utcai
iskolában tettem, amit a szívem diktált, és amire fiatal leányként képes
voltam. Az iskolában a Corvin közi harcosoknak főztem a konyhán, ha a helyzet
úgy kívánta, sebesülteket hoztunk be és mentettünk.
November
4-ét, a szovjet fegyveres megszállást követően az Üllői úti Klinikán az ápolónő
nagynéném mellett segédkeztem, majd ugyanezt tettem a MÁV kórházban is, ahol
volt ismeretségem.
Az
1956. november 4-ét követő ismételt szovjet megszállás védőszárnyai alatt
december 6-án a pufajkások több helyen vörös zászlós tüntetést szerveztek a
fővárosban. Ott voltam a Nyugati pályaudvar előtt a barátnőmmel az ellenük
tüntetők közt, ahol a pufajkások ránk támadtak. Még ma is élénken emlékszem a
pufajkások vérengzésére, s mivel közel volt hozzánk, láttam, amit Horn Gyula
tett.
- Az itt történtek a későbbiekben is döntő jelentőséggel bírnak az
életében. Mire emlékszik vissza?
- A 3-400 fiatal között mi is a Himnuszt
és a Szózatot énekeltük. A vonatokat már nem engedték ki az állomásról. A
területet a pufajkások lezárták a Rudas László (Podmaniczky u.) utcánál és a
Nyugatinál, valamint az előtte lévő téren. Láttam Horn Gyulát, amint a
kiragasztott plakátokat letépkedi a Körút sarkán, pl. Mit kíván a magyar
nemzet, valamint az újsághíreket, röplapokat is. Láttam, amint egy velem
egykorú fiú szaladt a pályaudvar bejáratához, és a pufajkás egy sorozattal
eltalálja. A fiú a lépcsőkre vágódott, ott, az óra alatt, a lába lelógott,
csurgott belőle a vér. Egy asszony utána szaladt, talán az édesanyja, vagy a
nővére lehetett, de őt is kíméletlenül lelőtte. Őt is eltalálta az utána
küldött sorozat.
A
Nyugati pályaudvar környékén akkor úgy 150 fiatalt körbe kerítettek, elfogtak,
én is köztük voltam a barátnőmmel. Rendőrök tereltek bennünket. Az egyik
rendőrt megkértük, hogy segítsen kiszabadulnunk. Jó ember volt. Adott 3,60
forintot, majd odament a hórihorgas pufajkáshoz, hogy engedjen el bennünket,
hisz csak kenyérért jöttünk le, és véletlenül keveredtünk ide, nálunk van a
kenyér ára is, megnézheti. Igazolt bennünket, elkísért a Rudas László
(Podmaniczky) utca sarkáig, ott visszaadtuk az 1 kg kenyér árát a rendőrnek.
Azzal bocsájtott szabadon bennünket: „Gyerekek! Értsétek meg, hogy már elég,
vége…!”
Argentínában
tudtam meg, hogy ezeket a fiatalokat halálra akarták ítélni, ezért tiltakozó
levelet küldtünk a Kádár-kormánynak.
- Az itt történtekkel kapcsolatban 1999-ben per folyt, ahol tanúként tett
vallomást.
- Ebben a perben tanúként idéztek meg.
Ahol mindezt elmondtam, azt, hogy körülöttünk mi történt. Ekkor már gyakran
tartózkodtam itthon. A tárgyalási légkört megnyugtatónak semmiképp nem lehetne
nevezni, én is féltettem a 4 gyerekemet. Féltem, hogy többé nem hagyhatom el az
országot. Mindent elmondtam becsületesen, de az elkövetőt nem mertem néven
nevezni, tekintettel itthoni magas pozíciójára.
- Mikor és hogyan sikerült elhagynia Magyarországot?
- 1956 12.13-án 17 évesen hagytam el
az országot. A síneken a havas esőben mind gyalog menekültünk. Segítettem egy
kicsi vékony asszonyka kisfiát vinni. Hajnalban az oroszok karmai közé
kerültünk. Menekülés közben elfogtak minket Kapuvár környékén.
Amikor
a rakétát feldobták az oroszok, mindenki elbújt a kukoricásban. Sajnos rám
talált az orosz, és az oldalbordámhoz vágta a fegyverét. Azt mondta, agyonlő a
gyerekkel együtt, ha nem jönnek ki a többiek a kukoricásból. Az anya tigrisként
jött a gyerekéért, és a többiek is kijöttek. Hajnalodott, amikor 2 orosz
feltuszkolt minket három teherautóra. Bevittek Kapuvárra a laktanyába, ahol
kihallgattak. Úgy volt, hogy vagonba tesznek bennünket. Abban az időben kis
körte pislogott az állomásokon. Meg is érkezett a vagon. Bent kiabáltak az
emberek, hogy bányászok vagyunk, és majd mi segítünk nektek. Szétnyitották az
ajtókat, mire a bányászok tülekedni kezdtek a katonákkal, eközben néhányunknak
sikerült megszöknünk. Jelentkezett egy vezető, és átvezetett bennünket a határon.
A két barátnőm, egy házaspár és egy fiú, hatunknak sikerült egy ausztriai
lágerbe, Trentinibe jutnunk. Onnan Argentínába kerültem, ahol 14 évet
töltöttem, majd onnan Amerikába.
- Az argentin hajóútról felejthetetlen emléket őriz. Megosztaná velünk?
- 1957. január 1. felejthetetlen nap a
számomra. Az ausztriai lágerből Genovába kerültem, majd Barcelonába vitt a
minket Argentínába szállító hajó. Amely a Gibraltári szorost elhagyva
Lisszabonban állt csak meg, ahol 5 órát töltöttünk. Százhúszan voltunk fiatal
magyar menekültek, akik arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk a hazánkat.
Újesztendő napján a hajón meglátogatott bennünket vitéz Horthy Miklós kormányzó
úr. Ládákban hozták utána a narancsot, amit a magyar menekülteknek hozott.
Mindenkivel kezet fogott, elbeszélgetett, és megajándékozott bennünket szellemi
útravalóval is. Szólt a tevékeny hazaszeretet fontosságáról, és arról, hogy
felelősségünk és feladatunk van a hazánk sorsával kapcsolatban. Ez az emlék
örökre megmaradt bennem, ahogy az idős kormányzó szeretettel indított további
utunkra. Az a tartás, az a méltóság és az a szellemiség, ami sugárzott a
lényéből, nekem a későbbiekben is erőt adott.
-
Külföldi tartózkodása idején többször is megkereste az aktuális magyar kormányt
és a magyar hivatalos szerveket. Miért, milyen alkalmakból?
- Meglehetősen sok alkalommal írtam
nekik. Talán a legismertebbek:
- Bős-Nagymaros
Vízlépcső ügye, amikor „Világtüntetés a Duna védelmében” néven Amerikából szerveztünk
tüntetéseket számtalan országban a magyar követségek elé. Tiltakozó levelet is
írtam Bős-Nagymaros ügyében 1988-ban a kormánynak.
Az ’56-os
Forradalom és Szabadságharc börtönbe zárt hőseiért többször leveleztem az
illetékesekkel.
Levelet írtam egy Magyarországon megnyíló református iskola ügyében a köztársasági
elnöknek, ami ellen itthoni liberálisok tiltakoztak.
Ceausescu
ellen tüntettünk, és tiltakoztunk a falurombolás
ellen.
Humanitárius
segítségként
csomagokat és pénzt küldtünk az erdélyi magyaroknak. Gyerekenként 10-10.000.-
forintot. Erdélyi tea-délutánokat, vacsorákat szerveztünk a Magyar Házban, ahol
pénzt gyűjtöttünk számukra. Egyik alkalommal disznótoros vacsorát csináltam. Egy
malacot vágtunk le, pedig életemben nem csináltam még ilyet.
gróf
Tisza István miniszterelnök koponyájának elrablása ügyében is a felsőbb vezetőkhöz
fordultam, akiket ez nem zavart. Csurkának is írtam, gróf Tisza István sírjának
meggyalázása és koponyájának elrablása miatt, ez meg is jelent a Magyar
Fórumban.
Végig jelen voltam a gazdatüntetésen. Megható volt megtapasztalni a földet művelő ember
gondolkodásmódját, erkölcsi hozzáállását.
-
Mi történt gróf Tisza István koponyájával?
- Először feltörték Tisza Lajos
sírkamráját, majd 1984-ben a Tisza Istvánét, és elvitték a koponyáját. A
nyomozás csak látszólagos volt, még a pap is úgy beszélt velünk, mintha bűnösök
lettünk volna. Egészen más világ volt itt. Az emberek nem mertek fellépni,
küzdeni az igazságért. Megcsináltattuk kétszer is a kriptát, szép
bronzborítással és kerítéssel, de mindkét alkalommal leszedték a cigányok. A
fedőlapon kívül bronz volt a torony, és két gyertyatartó is volt, amit
mind-mind elvittek. Bár írtak valami keveset az újságok, de minket gyanúsítottak
meg, mintha a család vitte volna el a koponyát. Elképzelni sem tudom, ki és
miért vitte el a koponyáját. Tisza István puritán módon élt. Bocskaiban
temették el, és csak a karikagyűrű volt az ujján, és az ingben a két arany
mandzsettagomb, semmi több. Az otthagyott karikagyűrűjét én őrzöm még ma is.
-
Miért írt Göncz Árpád köztársasági elnöknek a református iskola érdekében?
- A rendszerváltásnak hazudott gengszterváltást
követően Göncz Árpádnak azért írtam a magyarországi református iskola érdekében,
mert tiltakozás volt az egyházi iskola megnyitása ellen. Valamint arra is
felhívtam a figyelmét, hogy Magyarországon mindenki, aki idejött, jön, az
követel, és azt kritikátlanul teljesítik. Például, ha idejön egy kis csoport,
mindjárt iskolát követelnek. Az egész világon ez másképp van. Azok a más
nemzetiségű kisebbségek, akik az adott országba mentek, a maguk erejéből hozták
létre az iskoláikat, legyen az magyar, német, francia vagy más. Mi, az
emigráció tagjai adtuk össze a magyar iskolához szükséges anyagiakat. A
befogadó ország ehhez sohasem járult hozzá, mert annak a saját oktatás és
művelődésügy az elsődleges.
Nehezteltem Göncz Árpádra a tevékenysége
miatt, ezért az ellene szervezett tüntetéseken is részt vettem az országház
előtt.
-
Mióta él végérvényesen újra itthon, és miben tevékeny?
- Öt éve. Tiltakozásként tüntetek. A Kossuth
téren végig kint voltam 1300 napon át. Azóta hétfőn meg csütörtökön a Nagy Imre szobor előtt
találkozunk.
Azokra a tüntetésekre megyek el, ahol
magyar szívű és lelkű emberekre van szükség. Én nem vagyok párthoz tartozó, soha
nem is voltam. A Jobbik összejöveteleire elmegyek, mert úgy látom, ők
képviselnek egyedül következetesen magyar nemzeti érdeket. Máshová nem, nincs
értelme, mert itt nem változott semmi. Kitermeltük a gyilkosokat és a
tolvajokat. Volt egy kis telkem, amit el kellett adnom, mert a kertemből
mindent elloptak a cigányok, ami gyümölcs és más megtermett. A rendőrség
védelmére nem számíthattam a cigánykisebbséggel szemben.
Legutóbb a Horthy-szobrot vörös
festékkel leöntő Dániel Péter elleni tüntetésre két okból mentem el. Egyrészt
néhai apósom első felesége Horthy Istvánné testvére. Másrészt tisztában vagyok
azzal, hogy a kormányzó úr mit tett Magyarországért. Egy DK-s provokátor a
szemem alá bokszolt, s a rendőrség mégis az ő pártjára állt, engem vittek el,
és rabosítottak. Furcsa világ, amit itt tapasztalok.
Keserűen tapasztalom naponta, hogy itt
csak a magyar embert nem védik meg, akinek az adójából élnek. Viszont védik
mindazokat a kisebbségeket és ferde hajlamúakat, akik csak kárára vannak a
magyar társadalomnak. Elmondhatom, hogy mindegyikük kárt és keserűséget okozott
nekem személyesen is. Úgy a kertem folyamatos kifosztásában a cigányok, mint a
melegek, akik megkörnyékezték Debrecenben a 15 éves fiamat, aki segítségért
kiabálva menekült csak meg. Az ifjúság megrontóit véleményem szerint büntetni
és nem védeni kéne. Megdöbbentő sokak számára, hogy a külföldről idejöttek,
felvonulhatnak, miközben provokálnak. A magyar ember meg az adójából fizesse a
rendőri védelmüket. Az, hogy a lakásukban zárt ajtók mögött mit csinálnak, az ő
dolguk, de ennek népszerűsítését nem szabadna az utcára engedni. A gátlástalanságuk
nem ismer határt. Amerikában például az egyik felvonulásukon az amerikai
zászlóra egy 2 méteres mű „fütyit” tettek fel, és nem volt egyetlen amerikai
állampolgár sem, aki közbelépett volna. Azt is meg merték tenni, hogy egy nagy ország
zászlaját megbecstelenítették, és így gyalázták meg.
-
Lát reményt, halovány fénysugarat az alagút végén?
- Nem-igazán. Akkor látnék, ha az
aktuális kormányok nem a gyarmatosítók érdekeit szolgálnák ki, hanem a magyar
nép érdekeit érvényesítenék. Ha szolgai módon nem vazallusok lennének. S ha az
ígéreteket betartva, lenne végre elszámoltatás.
Ha az Alaptörvényben rögzítették volna
a nemzeti tulajdont.
Ha csak a nevében Magyar Nemzeti Bank
nem az Európai Központi Bank fiókja lenne.
Ha terítékre kerülne az államadósság
újratárgyalása
Ha tiltakozna a kormány, hogy más
államok beleszóljanak a belügyeinkbe, és rágalmazzanak bennünket.
Ha Magyarországon vége lenne annak az
áldatlan állapotnak, hogy a magyarság, akinek az adójából fenntartják az
államapparátust, akinek az adójából élnek politikusoktól egyes kisebbségekig,
az másodrendű állampolgár a saját hazájában, mert a multik, a kisebbségek és a
mások elsőbbséget élveznek.
Ha nem a külföldi cégeket, például a
Coca Colát szponzorálnák, hanem a cukorrépa feldolgozó gyárat, ami földművesnek
adna munkát, cukrot a lakosságnak, a munkahelyekről már nem is beszélve. Ha
egészséges körforgás lenne, aminek hasznát látnák az emberek, az állatok és a
föld is.
Ha a magyarokat védené a magyar
rendőrség, és tisztelné a nemzeti zászlót és jelképeket.
Röviden, ha a magyar kormány azért
tenne végre, hogy hazánk ne gyarmat, de független, szabad ország legyen. Ehhez
pedig véleményem szerint ki kellene az EU-ból lépni.
-
Sajnos hazánk ma is Kis-antanttal van körbevéve. Brüsszelről, az IMF-ről már
nem is szólva.
- A magyar nép mindig talpra állt.
Hányszor voltunk már szétszakítva? Nemcsak a kis-antant államai fojtogatnak
minket, de mindenki. Egész Európa fojtja a magyart, holott évszázadokon át mi
védtük meg Európát. Össze kellene tartani a kisembereknek, nem a felső
tízezernek, mert azok nem tudják, mi az, amikor a kisebbség fenyeget. A
politikusoknak fogalma sincs arról, hogy a kisember milyen nehéz, nyomorúságos
körülmények között él, különösen vidéken.
Ideje lenne „álruhát” ölteniük
a parlamenti képviselőknek – tisztelet a ritka kivételnek -, és
megtapasztalniuk a magyar valóságot, amiről nem akarnak tudomást venni.
(2012)