Orbán Éva: Bárhová vetett a sors, magyar maradtam - Beszélgetés gróf Tisza Istvánnéval


interjú



Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

1939. augusztus 1-én született Budapesten, ahol 17 éves koráig lakott. Nagyapja az I. és a II. világháborúban honvédként harcolt. 1945-ig a család földbirtokkal rendelkezett Békés megyében, amit elvettek tőlük. A kommunisták hatalomra kerülésekor a család „osztályidegen” lett. Apja a háborút követően Ausztráliába ment.
A fővárosban végezte a kereskedelmi iskola 3 évfolyamát, amit csak 1956-ot követő disszidálása után fejezett be, Argentínában az egyetemen. 14 évet töltött Argentínában, ahol cégvezetőként dolgozott, majd a cég USA-ba kerülésével ő is Amerikába került.

Argentínában életének vezérfonala a magyar nemzeti hagyományok és értékek ápolása volt, az oda menekült magyar közösségekben. Belépett a cserkész szervezetbe, és a Magyar Református Iskola hétvégi tanóráin tanított. Olyan nemzeti szellemű, honismereti oktatást folytattak, hogy az itthoniak tanulhatnának még ma is tőlük. Minden diákjuk a Kárpát-medence minden történelmi és földrajzi pontját egy fehér lapra bármikor felrajzolta, majd azt követően köré rajzolta Nagy-Magyarország határát. Ismerték nemzeti nagyjainkat, íróinkat, művészeinket, tudósainkat.
1972-73-ban a céggel átkerült Amerikába, ahol a munkája mellett változatlanul az amerikai magyar közösség egyik motorja, vezérlő lángja lett mind a megemlékezéseknek, mind a tiltakozásoknak és humanitárius segítőknek. Amerikában ment férjhez a néhai gróf Tisza István miniszterelnök unokájához, gróf Tisza Istvánhoz. Négy gyermekük született. A család együtt akart 1990-et követően hazajönni, de végül csak ő jött haza a gyerekekkel.
1996-ban hazajött, de féléves időszakonként mindkét országban élt. Véglegesen 2001-ben tért vissza hazájába, Magyarországra.

            - Miért hagyta el 1956-ban Magyarországot?

- 1956-ban 17 éves, harmadikos középiskolás voltam. A forradalom napjaiban a Corvin közben és a Práter utcai iskolában tettem, amit a szívem diktált, és amire fiatal leányként képes voltam. Az iskolában a Corvin közi harcosoknak főztem a konyhán, ha a helyzet úgy kívánta, sebesülteket hoztunk be és mentettünk.
November 4-ét, a szovjet fegyveres megszállást követően az Üllői úti Klinikán az ápolónő nagynéném mellett segédkeztem, majd ugyanezt tettem a MÁV kórházban is, ahol volt ismeretségem.
Az 1956. november 4-ét követő ismételt szovjet megszállás védőszárnyai alatt december 6-án a pufajkások több helyen vörös zászlós tüntetést szerveztek a fővárosban. Ott voltam a Nyugati pályaudvar előtt a barátnőmmel az ellenük tüntetők közt, ahol a pufajkások ránk támadtak. Még ma is élénken emlékszem a pufajkások vérengzésére, s mivel közel volt hozzánk, láttam, amit Horn Gyula tett.

            - Az itt történtek a későbbiekben is döntő jelentőséggel bírnak az életében. Mire emlékszik vissza?

- A 3-400 fiatal között mi is a Himnuszt és a Szózatot énekeltük. A vonatokat már nem engedték ki az állomásról. A területet a pufajkások lezárták a Rudas László (Podmaniczky u.) utcánál és a Nyugatinál, valamint az előtte lévő téren. Láttam Horn Gyulát, amint a kiragasztott plakátokat letépkedi a Körút sarkán, pl. Mit kíván a magyar nemzet, valamint az újsághíreket, röplapokat is. Láttam, amint egy velem egykorú fiú szaladt a pályaudvar bejáratához, és a pufajkás egy sorozattal eltalálja. A fiú a lépcsőkre vágódott, ott, az óra alatt, a lába lelógott, csurgott belőle a vér. Egy asszony utána szaladt, talán az édesanyja, vagy a nővére lehetett, de őt is kíméletlenül lelőtte. Őt is eltalálta az utána küldött sorozat.

A Nyugati pályaudvar környékén akkor úgy 150 fiatalt körbe kerítettek, elfogtak, én is köztük voltam a barátnőmmel. Rendőrök tereltek bennünket. Az egyik rendőrt megkértük, hogy segítsen kiszabadulnunk. Jó ember volt. Adott 3,60 forintot, majd odament a hórihorgas pufajkáshoz, hogy engedjen el bennünket, hisz csak kenyérért jöttünk le, és véletlenül keveredtünk ide, nálunk van a kenyér ára is, megnézheti. Igazolt bennünket, elkísért a Rudas László (Podmaniczky) utca sarkáig, ott visszaadtuk az 1 kg kenyér árát a rendőrnek. Azzal bocsájtott szabadon bennünket: „Gyerekek! Értsétek meg, hogy már elég, vége…!”
Argentínában tudtam meg, hogy ezeket a fiatalokat halálra akarták ítélni, ezért tiltakozó levelet küldtünk a Kádár-kormánynak.

            - Az itt történtekkel kapcsolatban 1999-ben per folyt, ahol tanúként tett vallomást.

- Ebben a perben tanúként idéztek meg. Ahol mindezt elmondtam, azt, hogy körülöttünk mi történt. Ekkor már gyakran tartózkodtam itthon. A tárgyalási légkört megnyugtatónak semmiképp nem lehetne nevezni, én is féltettem a 4 gyerekemet. Féltem, hogy többé nem hagyhatom el az országot. Mindent elmondtam becsületesen, de az elkövetőt nem mertem néven nevezni, tekintettel itthoni magas pozíciójára.

            - Mikor és hogyan sikerült elhagynia Magyarországot?

- 1956 12.13-án 17 évesen hagytam el az országot. A síneken a havas esőben mind gyalog menekültünk. Segítettem egy kicsi vékony asszonyka kisfiát vinni. Hajnalban az oroszok karmai közé kerültünk. Menekülés közben elfogtak minket Kapuvár környékén.
Amikor a rakétát feldobták az oroszok, mindenki elbújt a kukoricásban. Sajnos rám talált az orosz, és az oldalbordámhoz vágta a fegyverét. Azt mondta, agyonlő a gyerekkel együtt, ha nem jönnek ki a többiek a kukoricásból. Az anya tigrisként jött a gyerekéért, és a többiek is kijöttek. Hajnalodott, amikor 2 orosz feltuszkolt minket három teherautóra. Bevittek Kapuvárra a laktanyába, ahol kihallgattak. Úgy volt, hogy vagonba tesznek bennünket. Abban az időben kis körte pislogott az állomásokon. Meg is érkezett a vagon. Bent kiabáltak az emberek, hogy bányászok vagyunk, és majd mi segítünk nektek. Szétnyitották az ajtókat, mire a bányászok tülekedni kezdtek a katonákkal, eközben néhányunknak sikerült megszöknünk. Jelentkezett egy vezető, és átvezetett bennünket a határon. A két barátnőm, egy házaspár és egy fiú, hatunknak sikerült egy ausztriai lágerbe, Trentinibe jutnunk. Onnan Argentínába kerültem, ahol 14 évet töltöttem, majd onnan Amerikába.

            - Az argentin hajóútról felejthetetlen emléket őriz. Megosztaná velünk?

- 1957. január 1. felejthetetlen nap a számomra. Az ausztriai lágerből Genovába kerültem, majd Barcelonába vitt a minket Argentínába szállító hajó. Amely a Gibraltári szorost elhagyva Lisszabonban állt csak meg, ahol 5 órát töltöttünk. Százhúszan voltunk fiatal magyar menekültek, akik arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk a hazánkat. Újesztendő napján a hajón meglátogatott bennünket vitéz Horthy Miklós kormányzó úr. Ládákban hozták utána a narancsot, amit a magyar menekülteknek hozott. Mindenkivel kezet fogott, elbeszélgetett, és megajándékozott bennünket szellemi útravalóval is. Szólt a tevékeny hazaszeretet fontosságáról, és arról, hogy felelősségünk és feladatunk van a hazánk sorsával kapcsolatban. Ez az emlék örökre megmaradt bennem, ahogy az idős kormányzó szeretettel indított további utunkra. Az a tartás, az a méltóság és az a szellemiség, ami sugárzott a lényéből, nekem a későbbiekben is erőt adott.

- Külföldi tartózkodása idején többször is megkereste az aktuális magyar kormányt és a magyar hivatalos szerveket. Miért, milyen alkalmakból?

- Meglehetősen sok alkalommal írtam nekik. Talán a legismertebbek:

- Bős-Nagymaros Vízlépcső ügye, amikor „Világtüntetés a Duna védelmében” néven Amerikából szerveztünk tüntetéseket számtalan országban a magyar követségek elé. Tiltakozó levelet is írtam Bős-Nagymaros ügyében 1988-ban a kormánynak.
 Az ’56-os Forradalom és Szabadságharc börtönbe zárt hőseiért többször leveleztem az illetékesekkel.
 Levelet írtam egy Magyarországon megnyíló református iskola ügyében a köztársasági elnöknek, ami ellen itthoni liberálisok tiltakoztak.
 Ceausescu ellen tüntettünk, és tiltakoztunk a falurombolás ellen.
Humanitárius segítségként csomagokat és pénzt küldtünk az erdélyi magyaroknak. Gyerekenként 10-10.000.- forintot. Erdélyi tea-délutánokat, vacsorákat szerveztünk a Magyar Házban, ahol pénzt gyűjtöttünk számukra. Egyik alkalommal disznótoros vacsorát csináltam. Egy malacot vágtunk le, pedig életemben nem csináltam még ilyet.
gróf Tisza István miniszterelnök koponyájának elrablása ügyében is a felsőbb vezetőkhöz fordultam, akiket ez nem zavart. Csurkának is írtam, gróf Tisza István sírjának meggyalázása és koponyájának elrablása miatt, ez meg is jelent a Magyar Fórumban.
 Végig jelen voltam a gazdatüntetésen. Megható volt megtapasztalni a földet művelő ember gondolkodásmódját, erkölcsi hozzáállását.

- Mi történt gróf Tisza István koponyájával?

- Először feltörték Tisza Lajos sírkamráját, majd 1984-ben a Tisza Istvánét, és elvitték a koponyáját. A nyomozás csak látszólagos volt, még a pap is úgy beszélt velünk, mintha bűnösök lettünk volna. Egészen más világ volt itt. Az emberek nem mertek fellépni, küzdeni az igazságért. Megcsináltattuk kétszer is a kriptát, szép bronzborítással és kerítéssel, de mindkét alkalommal leszedték a cigányok. A fedőlapon kívül bronz volt a torony, és két gyertyatartó is volt, amit mind-mind elvittek. Bár írtak valami keveset az újságok, de minket gyanúsítottak meg, mintha a család vitte volna el a koponyát. Elképzelni sem tudom, ki és miért vitte el a koponyáját. Tisza István puritán módon élt. Bocskaiban temették el, és csak a karikagyűrű volt az ujján, és az ingben a két arany mandzsettagomb, semmi több. Az otthagyott karikagyűrűjét én őrzöm még ma is.

- Miért írt Göncz Árpád köztársasági elnöknek a református iskola érdekében?

- A rendszerváltásnak hazudott gengszterváltást követően Göncz Árpádnak azért írtam a magyarországi református iskola érdekében, mert tiltakozás volt az egyházi iskola megnyitása ellen. Valamint arra is felhívtam a figyelmét, hogy Magyarországon mindenki, aki idejött, jön, az követel, és azt kritikátlanul teljesítik. Például, ha idejön egy kis csoport, mindjárt iskolát követelnek. Az egész világon ez másképp van. Azok a más nemzetiségű kisebbségek, akik az adott országba mentek, a maguk erejéből hozták létre az iskoláikat, legyen az magyar, német, francia vagy más. Mi, az emigráció tagjai adtuk össze a magyar iskolához szükséges anyagiakat. A befogadó ország ehhez sohasem járult hozzá, mert annak a saját oktatás és művelődésügy az elsődleges.
Nehezteltem Göncz Árpádra a tevékenysége miatt, ezért az ellene szervezett tüntetéseken is részt vettem az országház előtt.

- Mióta él végérvényesen újra itthon, és miben tevékeny?

- Öt éve. Tiltakozásként tüntetek. A Kossuth téren végig kint voltam 1300 napon át. Azóta hétfőn meg csütörtökön a Nagy Imre szobor előtt találkozunk.

Azokra a tüntetésekre megyek el, ahol magyar szívű és lelkű emberekre van szükség. Én nem vagyok párthoz tartozó, soha nem is voltam. A Jobbik összejöveteleire elmegyek, mert úgy látom, ők képviselnek egyedül következetesen magyar nemzeti érdeket. Máshová nem, nincs értelme, mert itt nem változott semmi. Kitermeltük a gyilkosokat és a tolvajokat. Volt egy kis telkem, amit el kellett adnom, mert a kertemből mindent elloptak a cigányok, ami gyümölcs és más megtermett. A rendőrség védelmére nem számíthattam a cigánykisebbséggel szemben.
Legutóbb a Horthy-szobrot vörös festékkel leöntő Dániel Péter elleni tüntetésre két okból mentem el. Egyrészt néhai apósom első felesége Horthy Istvánné testvére. Másrészt tisztában vagyok azzal, hogy a kormányzó úr mit tett Magyarországért. Egy DK-s provokátor a szemem alá bokszolt, s a rendőrség mégis az ő pártjára állt, engem vittek el, és rabosítottak. Furcsa világ, amit itt tapasztalok.

Keserűen tapasztalom naponta, hogy itt csak a magyar embert nem védik meg, akinek az adójából élnek. Viszont védik mindazokat a kisebbségeket és ferde hajlamúakat, akik csak kárára vannak a magyar társadalomnak. Elmondhatom, hogy mindegyikük kárt és keserűséget okozott nekem személyesen is. Úgy a kertem folyamatos kifosztásában a cigányok, mint a melegek, akik megkörnyékezték Debrecenben a 15 éves fiamat, aki segítségért kiabálva menekült csak meg. Az ifjúság megrontóit véleményem szerint büntetni és nem védeni kéne. Megdöbbentő sokak számára, hogy a külföldről idejöttek, felvonulhatnak, miközben provokálnak. A magyar ember meg az adójából fizesse a rendőri védelmüket. Az, hogy a lakásukban zárt ajtók mögött mit csinálnak, az ő dolguk, de ennek népszerűsítését nem szabadna az utcára engedni. A gátlástalanságuk nem ismer határt. Amerikában például az egyik felvonulásukon az amerikai zászlóra egy 2 méteres mű „fütyit” tettek fel, és nem volt egyetlen amerikai állampolgár sem, aki közbelépett volna. Azt is meg merték tenni, hogy egy nagy ország zászlaját megbecstelenítették, és így gyalázták meg.

- Lát reményt, halovány fénysugarat az alagút végén?

- Nem-igazán. Akkor látnék, ha az aktuális kormányok nem a gyarmatosítók érdekeit szolgálnák ki, hanem a magyar nép érdekeit érvényesítenék. Ha szolgai módon nem vazallusok lennének. S ha az ígéreteket betartva, lenne végre elszámoltatás.
Ha az Alaptörvényben rögzítették volna a nemzeti tulajdont.
Ha csak a nevében Magyar Nemzeti Bank nem az Európai Központi Bank fiókja lenne.
Ha terítékre kerülne az államadósság újratárgyalása
Ha tiltakozna a kormány, hogy más államok beleszóljanak a belügyeinkbe, és rágalmazzanak bennünket.
Ha Magyarországon vége lenne annak az áldatlan állapotnak, hogy a magyarság, akinek az adójából fenntartják az államapparátust, akinek az adójából élnek politikusoktól egyes kisebbségekig, az másodrendű állampolgár a saját hazájában, mert a multik, a kisebbségek és a mások elsőbbséget élveznek.
Ha nem a külföldi cégeket, például a Coca Colát szponzorálnák, hanem a cukorrépa feldolgozó gyárat, ami földművesnek adna munkát, cukrot a lakosságnak, a munkahelyekről már nem is beszélve. Ha egészséges körforgás lenne, aminek hasznát látnák az emberek, az állatok és a föld is.
Ha a magyarokat védené a magyar rendőrség, és tisztelné a nemzeti zászlót és jelképeket.
Röviden, ha a magyar kormány azért tenne végre, hogy hazánk ne gyarmat, de független, szabad ország legyen. Ehhez pedig véleményem szerint ki kellene az EU-ból lépni.
- Sajnos hazánk ma is Kis-antanttal van körbevéve. Brüsszelről, az IMF-ről már nem is szólva.

- A magyar nép mindig talpra állt. Hányszor voltunk már szétszakítva? Nemcsak a kis-antant államai fojtogatnak minket, de mindenki. Egész Európa fojtja a magyart, holott évszázadokon át mi védtük meg Európát. Össze kellene tartani a kisembereknek, nem a felső tízezernek, mert azok nem tudják, mi az, amikor a kisebbség fenyeget. A politikusoknak fogalma sincs arról, hogy a kisember milyen nehéz, nyomorúságos körülmények között él, különösen vidéken.
Ideje lenne „álruhát” ölteniük a parlamenti képviselőknek – tisztelet a ritka kivételnek -, és megtapasztalniuk a magyar valóságot, amiről nem akarnak tudomást venni.
(2012)