Popovits János és Rőczey János: Diktatúrák emberképe


tanulmány




Félresikerült jószándékok és felismerhető leleplezettek

Ennek az elemzésnek az a célja, hogy egy új társadalmi erő bázisában gondolkodóknak segítséget nyújtson demokratikusnak álcázott politikai-mozgalmi irányzatok felismeréséhez a keserű történelmi tanulságok és az egyetemes emberi jogok szellemisége alapján.
Két különböző diktatúra tipikus jegyeit, illetve azokban megnyilvánult emberi magatartásokat és motivációkat szeretnénk röviden összefoglalva jellemezni. Ezek bizonyára hasonlóak kollektív és negatív szellemiségű hatásukban, következményeikben. Kérdés azonban, hogy  lényegileg miben különbözik egymástól a II. világháború előtti és utáni történelmi korszak jobb- és baloldali diktatúrái által megjelenített emberkép?

1. A kommunista pártok és a baloldali szervezetek rendszerük virágkorában - kevés elhajló kivételével - mindig feltétel nélkül alárendelték magukat a Szovjetunió hatalmi központjának. Funkcionáriusaik individualisták voltak, de ezt leplezni szerették volna. Valójában bizalmatlanok voltak egymással szemben, mert halálos ellenségeket láttak egymásban, és legszívesebben a Gulag-szigetcsoportra  száműzték volna egymást. Ha kommunista ideológiájuk történetére gondolunk, nem lehetett véletlen műve az, hogy követői rányomták a bélyegüket  a marxizmus elméletére:  javarészt magányos, társadalmilag elszigetelt, lelkileg sérült emberek voltak (különösen maga Marx). A hagyományos közösségekből kizárt, részben kiutált emberek közös neve: elidegenedettek.
Ez a sehova sem tartozás a hovatartozás elvont, alapjában véve téves felfogását szuggerálta beléjük. Mivel elvont közösségekre vonatkoztatták magukat, ennek megfelelően - mint elidegenedettek - téves társadalmi kategóriákat alkottak. Így hoztak létre például olyan fogalmakat, mint a „kizsákmányoltak“, a „proletárok“, az „uralkodó osztályok“, a „munkásosztály“, a „haladó értelmiség“ vagy azzal párhuzamosan a „haladó társadalom“.  Ebből következik, hogy megrögzött híveikkel és vezetőikkel, illetve örököseikkel emberséges beszélgetéseket folytatni kell, tárgyalni azonban nem lehet. (Lásd az 1956-ban kicsúcsosodó magyarországi keserű tanulságokat.)
Az internacionalizmus tulajdonképpen nem az egész emberiségért, hanem csupán annak egy részéért harcol, ezzel szemben az emberiség maradék részét kipusztulásra ítéli, mivel javíthatatlannak minősíti.

2. A jobboldali, nemzetiszocialista rezsimek látszatra idillikus, emberi és melegszívű közösségeket tükröznek, azokra építenek. Állíthatjuk, hogy a bennük érvényesülő hajlam a természetes „falkába csoportosulás“, ami összetartásra és bajtársiasságra ösztönzi tagjait. Szellemének létrejöttét valamifajta veszélyeztetettség érzékelése előzi meg, ezért hirdetik, hogy „a közös fenyegetettség veszélye összeforrasztja az embereket“. Ilyen közösségi érzés csak azokban fészkel, akik hagyományápoló közösségek, a család, a törzs, a nemzet, valamint közös kultúrájuk és tradicióik jegyében homogén módon kapcsolódnak egymáshoz. - Lehetséges, hogy ebben a sajátosságban kereshető „idegenellenességük“ gyökere. Igen veszélyes formájuk a nemzet/ek küldetését vallásosan „isteni eredetűnek“ nyilvánító tanok. Lényegében az ember védekezési szellemének az (internacionalistával szemben nemzeti) aberrációját képviselik.
A „népközösségek prófétái“, a populisták ezekből a motivációkból képezték aztán a társadalom romantikus elvonatkoztatását. Legtöbbször banálisan ható művészetük óriási különbséget mutat a baloldali „avantgarde“-dal szemben. Itt idealizáltan elvárt, mozdulatlan, „uniformizált“ emberképüktől szenved az emberi személyiség, és végezetül ugyanúgy elvész, mint a baloldali ideológiák hatására.
                                                                                     -      -      -
Egy pontban mindkét diktatúra megegyezett: abban, hogy az embernek mint a társadalom tagjának értéke van. De nem abból indultak ki, hogy az ember megváltoztathatja, megjavíthatja önmagát, és e célra szolgál a szabad akarata (szabadsága), hanem téves logikával érveltek: Ha az embernek értéke van, méghozzá nagy értéke, akkor 100 embernek avagy 1 millió embernek százszor, illetőleg 1 milliószor nagyobb értékűnek kell lennie!
Ebből keletkezett a balos és jobbos szélsőségek kollektivizmusa, amely a „közösség érdekét“ a személy szabadságjoga (méltósága) fölé helyezi, és ezzel beszűkíti a társadalom egyetemesen érvényesítendő emberi jogait!
Az ilyen a kollektívizmusból származó összetartás nem őszinte, inkább kényszerűség sugallta szolidaritást fejez ki. Ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy ez az ellentmondásos szolidarítás mindig jellegzetes, a „társadalom hűtlen-hálátlan kivetettjei“ elleni feljelentési  hullámokban nyilvánult meg, s ezek kapcsán nagyon sok polgár túlbuzgóan saját életét igyekezett menteni a rendszerek önkényuralmával szemben. A diktatúrák záróakkordjaként vezető elitjük már nem fújhatott „visszakozót“, ezért emberéleteket kellett feláldozniuk. 
Ezen a ponton vetődik fel számunkra a kérdés: Vajon a helyükben mi másképpen cselekedtünk volna-e, ha azzal megmenthettük volna az életünket? Vajon magasan fejlett (piac)társadalmunk globálisan eluralkodó, totális „gazdasági“ ideológiája (a neoliberalizmus) nem vezet-e majd ismét hasonló zsákutcába? Csak nagyon harmonikus-humános világnézet birtokában, állandóan kondicionált, globális szemlélettel (összefüggések meglátásával) lehetünk képesek arra, hogy felmérhessük azokat a károkat, amelyeket az eluralkodó ideológia látszólag elsősorban a saját tömbjén kívül okoz. Bár időnk ehhez kevés van, kivitelezési eszközeivel rendelkezünk.
Megállapíthatjuk, hogy a neoliberális globalizáció jelenlegi formája ismét egy szellemi aberráció következménye : „a demokráciaellenes kinevezéses technika az alapja a kinevezők (a gazdaság privilegizáltjai) és a világi hatalom közötti szövetségnek“. [1]
Következésképp egy új diktatúra felé haladunk, mivel „ahol a piac uralkodik, ott a tőkés társaság a király“ [2] -tehát nem a szuverén, mivel a tőkét biztosítók a megzabolázott elittel jogellenesen a munkaerő(piac) „társadalmi“ ellenőrzését elfojtattatnák.
Összefoglalás és következtetés:  Az ember magasabb értékű, mint a társadalom, mivel öntudattal (esetleg lelkiismerettel is) rendelkezik. Az ember továbbfejlődésre képes, etikai értelemben képes önmagát pozitívan megváltoztatni - feltéve, ha az alapjogait tartalmazó keretfeltételek biztosítottak a számára. Egy társadalom csak akkor, és úgy fejlődhet tovább (történelmi „társadalmi fejlődés“), ha képes megújulni, dinamikusan harmonizálódni. Csupán olyan intézkedéseket, illetve fejleményeket tekinthetünk a demokráciával összeillőnek, amelyek ebben az önmagát ismételő megújulási folyamatban (ami állandó célunk) megfelelnek legtökéletesebb ellenőrző műszerünknek, az egyetemes emberi jogok szellemének.
Bátran kinyilatkoztathatjuk, hogy a jövőben nem a nemzetállamok szuverenitása, hanem a személy szabadságára (egyenrangúságára) [3] vonatkoztatott szuverénitás,  azaz a  polgárok személyi  önrendelkezési joga,  áll majd a megújuló nemzetközi jog középpontjában!


[1] Bulányi György: Erény-e az engedelmesség?, Egyházfórum Könyvei 3, Luzern, 1989
[2] „A szuverenitás (más néven a szubszidiaritás) csakis az ember sajátja - minden emberé. Sem a kormányok, sem a tőkés társaságok nem
     bitorolhatják el ezt a szuverenitást, hacsak mi magunk oda nem adjuk.“ - Idézetek David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma c.
     könyvéből, Magyar Kapu Alapítvány Kiadó, Budapest, 1996
[3] Lásd részletesebben kifejtve: Mozgó világunk harmonizáló fix pontja - című tanulmányomban, Kapu, -Az értelmiség magyar folyóira-   
     ta-, 2005.06-07., Budapest