Popovits János és Rőczey János: Diktatúrák emberképe
tanulmány
Félresikerült
jószándékok és felismerhető
leleplezettek
Ennek
az elemzésnek az a célja, hogy egy új társadalmi erő bázisában gondolkodóknak segítséget nyújtson
demokratikusnak álcázott politikai-mozgalmi irányzatok felismeréséhez a keserű történelmi tanulságok és az egyetemes emberi
jogok szellemisége alapján.
Két különböző diktatúra
tipikus jegyeit, illetve azokban megnyilvánult emberi magatartásokat és
motivációkat szeretnénk röviden összefoglalva jellemezni. Ezek bizonyára
hasonlóak kollektív és negatív szellemiségű hatásukban,
következményeikben. Kérdés azonban, hogy
lényegileg miben különbözik egymástól a II. világháború előtti és utáni történelmi korszak jobb- és
baloldali diktatúrái által megjelenített emberkép?
1. A kommunista pártok és a baloldali
szervezetek rendszerük virágkorában - kevés
elhajló kivételével - mindig
feltétel nélkül alárendelték magukat a Szovjetunió hatalmi központjának.
Funkcionáriusaik individualisták voltak, de ezt leplezni szerették volna.
Valójában bizalmatlanok voltak egymással szemben, mert halálos ellenségeket
láttak egymásban, és legszívesebben a Gulag-szigetcsoportra száműzték volna
egymást. Ha kommunista ideológiájuk történetére gondolunk, nem lehetett
véletlen műve az, hogy követői rányomták a bélyegüket a marxizmus elméletére: javarészt magányos, társadalmilag
elszigetelt, lelkileg sérült emberek voltak (különösen maga Marx). A
hagyományos közösségekből kizárt, részben
kiutált emberek közös neve: elidegenedettek.
Ez a sehova sem tartozás a hovatartozás elvont, alapjában véve téves
felfogását szuggerálta beléjük. Mivel elvont közösségekre vonatkoztatták
magukat, ennek megfelelően -
mint elidegenedettek - téves társadalmi kategóriákat alkottak.
Így hoztak létre például olyan fogalmakat, mint a „kizsákmányoltak“, a „proletárok“,
az „uralkodó osztályok“, a „munkásosztály“, a „haladó értelmiség“ vagy azzal párhuzamosan a „haladó társadalom“. Ebből következik, hogy megrögzött híveikkel és
vezetőikkel, illetve
örököseikkel emberséges beszélgetéseket folytatni kell, tárgyalni azonban nem
lehet. (Lásd az 1956-ban kicsúcsosodó magyarországi keserű
tanulságokat.)
Az internacionalizmus tulajdonképpen
nem az egész emberiségért, hanem csupán annak egy részéért harcol, ezzel
szemben az emberiség maradék részét kipusztulásra ítéli, mivel javíthatatlannak
minősíti.
2. A
jobboldali, nemzetiszocialista rezsimek látszatra
idillikus, emberi és melegszívű közösségeket
tükröznek, azokra építenek. Állíthatjuk, hogy a bennük érvényesülő hajlam a természetes „falkába csoportosulás“, ami összetartásra és bajtársiasságra
ösztönzi tagjait. Szellemének létrejöttét valamifajta veszélyeztetettség
érzékelése előzi meg, ezért
hirdetik, hogy „a közös fenyegetettség
veszélye összeforrasztja az embereket“. Ilyen közösségi érzés csak azokban
fészkel, akik hagyományápoló közösségek, a család, a törzs, a nemzet, valamint
közös kultúrájuk és tradicióik jegyében homogén módon kapcsolódnak egymáshoz. -
Lehetséges, hogy ebben a sajátosságban kereshető „idegenellenességük“ gyökere. Igen
veszélyes formájuk a nemzet/ek küldetését vallásosan „isteni eredetűnek“ nyilvánító tanok. Lényegében az ember
védekezési szellemének az (internacionalistával szemben nemzeti) aberrációját
képviselik.
A „népközösségek prófétái“, a populisták ezekből a
motivációkból képezték aztán a társadalom
romantikus elvonatkoztatását. Legtöbbször banálisan ható művészetük óriási különbséget mutat a baloldali
„avantgarde“-dal szemben. Itt
idealizáltan elvárt, mozdulatlan, „uniformizált“ emberképüktől szenved az emberi személyiség, és végezetül
ugyanúgy elvész, mint a baloldali ideológiák hatására.
- - -
Egy pontban mindkét diktatúra
megegyezett: abban, hogy az embernek mint a társadalom tagjának értéke van. De
nem abból indultak ki, hogy az ember megváltoztathatja, megjavíthatja önmagát,
és e célra szolgál a szabad akarata (szabadsága), hanem téves logikával
érveltek: Ha az embernek értéke van, méghozzá nagy értéke, akkor 100 embernek
avagy 1 millió embernek százszor, illetőleg 1
milliószor nagyobb értékűnek kell
lennie!
Ebből keletkezett
a balos és jobbos szélsőségek kollektivizmusa, amely a „közösség érdekét“ a személy szabadságjoga (méltósága) fölé helyezi, és ezzel beszűkíti a társadalom egyetemesen érvényesítendő emberi jogait!
Az ilyen a kollektívizmusból származó
összetartás nem őszinte, inkább
kényszerűség sugallta
szolidaritást fejez ki. Ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy ez az ellentmondásos
szolidarítás mindig jellegzetes, a „társadalom
hűtlen-hálátlan kivetettjei“ elleni
feljelentési hullámokban nyilvánult meg,
s ezek kapcsán nagyon sok polgár túlbuzgóan saját életét igyekezett menteni a
rendszerek önkényuralmával szemben. A diktatúrák záróakkordjaként vezető elitjük már nem fújhatott „visszakozót“,
ezért emberéleteket kellett feláldozniuk.
Ezen a ponton vetődik fel
számunkra a kérdés: Vajon a helyükben mi másképpen cselekedtünk volna-e, ha
azzal megmenthettük volna az életünket? Vajon magasan fejlett
(piac)társadalmunk globálisan eluralkodó, totális „gazdasági“ ideológiája (a
neoliberalizmus) nem vezet-e majd ismét hasonló zsákutcába? Csak nagyon
harmonikus-humános világnézet birtokában, állandóan kondicionált, globális szemlélettel
(összefüggések meglátásával) lehetünk képesek arra, hogy felmérhessük azokat a
károkat, amelyeket az eluralkodó ideológia látszólag elsősorban a
saját tömbjén kívül okoz. Bár időnk ehhez
kevés van, kivitelezési eszközeivel rendelkezünk.
Megállapíthatjuk, hogy a neoliberális
globalizáció jelenlegi formája ismét egy szellemi aberráció következménye : „a demokráciaellenes kinevezéses technika az
alapja a kinevezők (a gazdaság privilegizáltjai) és a világi hatalom közötti szövetségnek“.
[1]
Következésképp
egy új diktatúra felé haladunk, mivel „ahol
a piac uralkodik, ott a tőkés társaság
a király“ [2] -tehát
nem a szuverén, mivel a tőkét biztosítók a megzabolázott elittel
jogellenesen a munkaerő(piac) „társadalmi“
ellenőrzését
elfojtattatnák.
Összefoglalás
és következtetés: Az ember
magasabb értékű, mint a társadalom, mivel öntudattal
(esetleg lelkiismerettel is) rendelkezik. Az ember továbbfejlődésre képes, etikai értelemben képes önmagát
pozitívan megváltoztatni - feltéve, ha
az alapjogait tartalmazó keretfeltételek biztosítottak a számára. Egy társadalom csak akkor, és úgy fejlődhet tovább (történelmi
„társadalmi fejlődés“), ha képes megújulni, dinamikusan
harmonizálódni. Csupán olyan intézkedéseket, illetve fejleményeket tekinthetünk
a demokráciával összeillőnek, amelyek
ebben az önmagát ismételő megújulási
folyamatban (ami állandó célunk) megfelelnek legtökéletesebb ellenőrző műszerünknek, az egyetemes emberi
jogok szellemének.
Bátran kinyilatkoztathatjuk, hogy a jövőben nem a nemzetállamok szuverenitása, hanem
a személy szabadságára (egyenrangúságára) [3] vonatkoztatott
szuverénitás, azaz a polgárok személyi önrendelkezési
joga, áll majd a megújuló nemzetközi
jog középpontjában!
[1] Bulányi György: Erény-e az
engedelmesség?, Egyházfórum Könyvei 3, Luzern, 1989
[2] „A szuverenitás (más néven a
szubszidiaritás) csakis az ember sajátja
- minden emberé. Sem a kormányok, sem a tőkés társaságok nem
bitorolhatják el ezt a szuverenitást, hacsak mi magunk
oda nem adjuk.“ - Idézetek David C. Korten: Tőkés
társaságok világuralma c.
könyvéből,
Magyar Kapu Alapítvány Kiadó, Budapest, 1996
[3] Lásd részletesebben kifejtve: Mozgó
világunk harmonizáló fix pontja - című tanulmányomban, Kapu,
-Az értelmiség magyar folyóira-
ta-, 2005.06-07., Budapest