Sipka Tamás: Kemény Henrik, a hungarikum - Vitéz László a zöldbe bújt bolsevikoktól a cion-káderekig
interjú
„Te, én már annyi
palacsintát eszem néha, hogy kipukkadok. Terka, krónikásom, múzsám,
impresszárióm rengeteget süt. Ez a sors keze. Nyolcvan éven át palacsintasütővel
kupáltam az ördögöket… Most csak rajzolok, terveket, vázlatokat készítek. Csak
néha már nagyon zsibbad a kezem.”
(Kemény
Henrik Kossuth-díjas bábművész gyorsjelentése második, debreceni otthonából.)
Azért
augusztus 20-át még, mint az Új kenyér és az Alkotmány ünnepét még megvárták,
és csak 21-én csaptak le az ávósok a népligeti mutatványos paradicsomra.
Einstand. Itt működött Kemény Henrik messze földön híres bábszínháza is. A
Városligetet, Nagycirkuszostól minden rendű és rangú tarka kompániájával,
épületeivel, berendezéseivel együtt már egy évvel korábban, 1952-ben felőrölték
vagy államosították. Az Angol Parkból, amit összevontak a vurstlival akkor lett
Vidám Park. Igazgatója – na, nem Pelikán József – rögtön fröcskölt, keltette a
hangulatot, hogy „a kizsákmányoló mutatványosok a Népligetben elvonják a
közönséget!” Persze, mert nem tudta hozni a tervet. Azért jártak ki kevesebben
a Vidám Parkba, mert az drágább volt a Népligetnél. A Vidám Parkban pedig még
azért is fizetni kellett, ha csak sétálni akart a kliens. Vagyis belépőt
kellett váltani. Ám a Népliget sorsa amúgy is elrendeltetett a nagy daráló
forgatókönyv szerint, s augusztus 21-én reggel az ávósok körbezárták a
mutatványosok földjét.
„Hogy megy itt ez a
marhaság?” – a párt ökle lesújt
-
A pribékek először a mechanikus módon működő mutatványos üzemeket vették
leltárba, például a dodzsemet, a körhintát – idézi Kemény Henrik. - Így Matyi
öcsémnek volt rá ideje, hogy telefonáljon. „Azonnal gyere haza, áll bál! Nagy
balhé van!” Szegény nem is merte kimondani, hogy államosítanak. Akkor napközben
már az Állami Bábszínház műhelyében dolgoztam. Ott meg morogtak, mi van, mi
van, a Heni akkor hagyja abba a munkát, amikor csak akarja? Nem érdekelt,
tekertem haza. A szó szoros értelmében, mert biciklivel jártam. Végszóra esek
be. Az ávósok épp hozzánk értek. Körülnéznek éber, mi mindent tudunk pofával
vizslatón, és az egyik hülye pasas azt kérdezte, „mondja, hogy megy itt ez a
marhaság?" Elkezdtem neki megmutatni, hol a színpad, a paraván, a bábok…
Erre azt tudakolta, hogy „gépi, mechanikai dolgok nincsenek?” Mondtam, hogy ott
van a gramofon.
(
Különben minden államosításnál ez volt a mániájuk. A gép, mechanika, az a
gyanús. A direktíva igazi célja az volt, hogy ne legyen technika az emberek
kezében. Rengeteg kis terménydaráló üzemből például csak a villanymotorokat
vitték el, amik aztán ott rozsdálltak szét a téeszcsék udvarán.)
-
S a gramofont nem nagyon tudta értelmezni?
-
Nem. És ez volt a szerencse a szerencsétlenségben. Azt mondták, most hagyjuk,
másnap visszajönnek és felveszik a leltárt. A bevételünket azért „elkérték”. (Nem
véletlen időzítettek a rajtaütést 21-ére, hiszen előző ünnepnapon csúcsforgalom
volt…) Adtak egy írást, hogy mennyit vettek el tőlünk. Azóta se látta senki sem
a pénzét. Viszont aki időt nyer, életet nyer. Jakinak, Jakovits Józsefnek, a bábszínház
műhelyvezetőjének mondtam csak meg, miért rohanok haza. Még aznap éjfélkor
zörgetett a ligeti bódé ajtaján. Hátizsákkal, táskával és zsákkal felszerelkezve
állt ott. Kérdezte, fölszámolták-e már a bábszínházunkat. Nem, holnap veszik
fel a leltárt. Akkor pakoljunk csak, ami értékeset csak lehet... Óvakodva, az
éj leple alatt lopakodtunk, sokszor a falhoz simulva a sok holmival a Rottenbiller
utcába. Majd megszakadtunk. Csak rendőrrel ne találkozzunk! Jaki és barátja, Bálint
Endre festőművész is ott lakott, egymás mellett volt a műtermük is. Már
gyerekkorukban kijártak Népligetbe. Törzshelynek számítottunk mi is, mikor még
a papa vitte a prímet. Lemálháztunk a műtermekben. Így sikerült a bábok nagy
részét megmenteni. Köztük sok régi drága darabot, ami még a papától, nagypapától
maradt ránk. Kifújtuk magunkat, ott is maradtam reggelig, és Jakival együtt
mentünk be a Bábszínházba dolgozni.
-
Muszáj volt állásba menni?
-
Inkább tanácsos. (’48 után még a működési engedélyemet is elvették egy időre.) De
nem volt ellenemre a munka. Bod László, az Állami Bábszínház akkori kinevezett
igazgatója 1950-ben megkeresett, hogy jól tudja, mi mindent magunk készítünk,
minden saját, kézi munka. Mondta színésze van elég, de a bábműhely csehül áll.
S ha belépek vállaljam el a bábmechanikát. Hát elvállaltam, de csak azzal a
feltétellel, hogy csak háromig dolgozom, mert négykor-ötkor már játszanom kell
a Népligetben.
-
Mit szóltak az ávósok, mikor másnap visszamentek? Agyonverés, börtön,
internálás járt az ilyen utólagos vagyon elrejtésért, szabotázsért.
-
Ja, nekik ott hagytunk egy csomó selejt bábot, kelléket jól szétszórva, hogy
soknak tűnjön. Értettek is hozzá?... Az egész akció célja úgyis csak a rombolás,
a felszámolás és megfélemlítés volt. Ugyanakkor gyakorlatias zabrálás. A Zeller
Pista óriáskerekét bontották le leghamarabb, majd átvitték a Vidám Parkba.
Horváthék átforgós hajóhintája is oda került. Az akkori Sztálinvárosba is sok
mindent hurcoltak át a Népligetből. A keresztapám körhintáját például szétszedték,
a motorját, a láncokat, a fém alkatrészeket valahova elvitték, de a szép
festett dobogót szétverték, s felajánlották keresztapámnak, hogy megveheti
Tüker áron tűzifának. Ennyit a kommunisták mérhetetlen cinizmusáról. Ilyenek
voltak előtte is, ilyenek ma is. Nem változtak, hiába vedlettek át mindenféle
címen.
-
És mi lett a bódéval, a színházzal?
-
Ott volt a gubanc, hogy mi ott is éltünk, a Mama, Matyi öcsém és Pipike
kishúgunk. A papát, még ’45 végóráiban munkaszolgálatra vitték. Sokszori
minisztériumi levelezgetés, kutakodás után tíz éven át nem lehetett kideríteni,
hol veszett oda. Ma sem tudni. Szocdem tagsága miatt, mert már betiltották a
pártot, 44-ben letartóztatták, s a börtönből, mint zsidó származásút egyből
munkaszázadba rakták. Akkor még üzent. Egy éjen valaki egy kőre erősített
levelet dobott udvarunkba. Abban azt írta, nagyon éhes, vigyünk neki kenyeret.
De a csoportot, amiben ő is volt, már tovább vitték. A nagy népligeti rajtaütés
és a „leltár” idején már közölték, hogy majd kapunk hivatalos értesítést is,
hogy bontsuk le. Kérvényt adtam be, hogy én az Állami Bábszínház dolgozója
vagyok, a húgom pedig vörösdiplomás tanítónő, utaljanak ki nekünk egy lakást.
Újbóli felszólítás, bontsuk le színházat, s a lakásunkat, különben
pénzbüntetés. Kirótták, kifizettem. Újabb felszólítás, újabb büntetés.
Levelezgetés, hogy akkor hol lakjunk, s én ennyi büntetést nem tudok kifizetni,
részletfizetést engedélyeztek. Mindig késve fizettem, húztam-nyújtottam a
kutyakomédiát, míg tíz év alatt el is aludt az ügy. Végül kiutaltak Csepelen
egy harminckét négyzetméteres vacak kis lyukat. Fizettem a lakbért, s továbbra
is a Népligetben laktunk. Szegény kis betegeskedő Pipikém járt volna be
Csepelről az Üllői úti iskolába, ahol tanított? S nekem sem lett volna rózsás a
közlekedés. Jóval később elcseréltük az „adomány” lakást. A bódé, a Bábszínház
pedig még most is megvan. Iszonyú lepusztult állapotban. Ha ez így folytatódik,
valóban már csak címe marad meg: Mutatványos tér 29.
-
Nagy fellángolás volt pedig, mikor, a Városszépítő Egyesület felügyeletével,
Soros alapítványi pénz is volt benne, 1989-ben felújították a színházat.
Zengett a sajtó, hogy „Vitéz László újra otthon!”
-
Úgy látszik, számomra az augusztus szerencsétlen hónap. Már a nyitóelőadás után,
az volt az egyetlen, két héttel betörtek a bódéba. Még a Nagypapa szerszámait
is ellopták. A Népliget már elég züllött volt külsőre, s látogatóiban egyformán.
Ilyen körülmények közt nem tudtam ott játszani. Már csak azon voltam, hogy Erzsébetvárosi
lakásomba menekítsem azt, amit a rablók meghagytak.
Hivatásos
rablók után ezúttal civil rablók tették tönkre a népligeti bábszínházat.
Kemény
Henrik szerencsére régen járt arra.
Nem
bírná már a szíve a látványt.
Ha
a Népliget közbiztonsága a „rendszerváltásra” züllő volt, akkor mára katasztrofális.
Mint a kor terméke, hajléktalanok tömege lakja, s szintén termék: itt strichel a
legtöbb férfi prostituált.
A
fővárosban sok minden nincs, közéjük tartozik dobogós helyen a
területgazdálkodás is. A mai napig vitatott a liget Kőbányai úti lakóparkjának
ingatlan tulajdoni státusa. Pedig már lakják szépen. Ősfás környezetnek hirdeti
a forgalmazó… Persze, hogy ősfás. A platánokat, hársakat, amerikai kőriseket és
juharfákat 1870-ben telepítették. A város egyik tüdeje.
Mutatványos
tér. A térképen legalább emlékül, így szerepel még. Irányítószáma is van, 1101.
Kopár, szikes sztyepp. A pusztuló Kemény bódé mellett mára már csak a kertészet
épülete áll itt. Pedig anno, közkeletű nevén csak Nepcsinek, pezsgő élete volt.
Az épített környezet meghatározó elemét a Mutatványosok terén színesre festett,
lampionokkal díszített szórakozóhelyek, mozi, műszínkör, barlangvasút, dodzsem,
cirkusz, óriáskerék, körhinta, hajóhinta, céllövölde, bábszínház, hullámvasút
jelentette. Másik kiemelkedő helyszíne a ligetnek a Ligeti Nagyvendéglő, más néven Népligeti Sörcsarnok
kastélyszerű épülete, amely 1895-ös építésekor a város legnagyobb vendéglője
volt. Egyszerre 400 ember ebédelhetett benne, az épület későbbi sanyarú sorsát
nem sejtve. Az óriáskerék és a hullámvasút hűlt helyét ma mindössze emléktábla
jelzi.
Kemény
Henrik, bár számol a realitásokkal, de egy bábmúzeumot, ami a liget történetét
is magába foglalná, még mindig ide álmodik. De leszögezi, már csak álmodik.
Mert
ebben már feladta a reményt. De sok álma valóra vált, mintahogyan őseinek is sikerült
is megvalósítani álmait.
A csizmadia nem maradt a
kaptafánál – gyökerek amerikai kitérővel
Korngut
Salamon – a nagypapa - még maga sem tudta, hogy hol állapodik meg. Úgy
száznegyven évvel ezelőtt vándorolt Galíciából Magyarországra. Ügyeskezű
csizmadiaként dolgozott Pesten. Nem csak csizmadiaként lett népszerű, de jó
igen jó hangú lévén énekkarokban szerepelt, dalárdát alapított, mellyel
ünnepélyeken, esküvőkön léptek fel. Portékáival pedig járta a vásárokat
-
A vásárokon pedig különösen megtetszettek neki a mutatványosok, az itáliai
bábosok s a vásári cirkusz meséli Kemény Henrik. - Ahogy összebarátkozott a
cirkuszosokkal, maga is elkezdett bűvészkedni, bohócszámokat gyakorolt be. A csizmadiaság
mellett már ez is portéka lett nála. Sőt, mivel lovas kocsin rótta az
országutakat, lovait betanította az alapkunsztokra. Körbe ügetésre, ugrásokra.
A vége az lett, hogy épített magának egy sátrat, s maga is cirkuszdirektorként
rótta az országot. Aztán gyakran szembesülnie kellett, hogy ez mivel is jár. Ha
valamiért kiesik egy szám az előadásból. Mivel roppant bosszantotta, jött az
ötlet, s elkezdett óriás marionetteket készíteni. Kötéltáncost, golyótáncost,
erőművészt, s ezekkel maga lépett porondra, mikor milyen artista hiányzott
éppen. Aztán rájött! Hoppá! A bábok nem kérnek kenyeret, nem kell nekik gázsit
fizetni, nem lesznek betegek. Bármikor le lehet akasztani őket a horogról…
Elkészítésük
nem okozott gondot, hiszen az egykori csizmadia, mint a bőröket is, ugyanolyan
jól faragta a faanyagot. A nagymama pedig szép cirkuszi ruhákat varrt nekik.
Mint ahogy aztán Kemény Henrik szüleinél ez már bejáratott természetességgel
működött. A produkció annyira sikeres volt, hogy Korngut Salamon teljesen átállt
a bábozásra, s már 1897-ben kért és kapott belügyminisztériumi engedélyt „dal,
testgyakorlatok és bűvészeti” előadások megtartására. Külbudán állandó
színházat is épített. Tehát a középgenerációs Henrik már a cirkuszba, a
mutatványos világba, s bábok közé született. A századfordulóra annyira
kitanulta a szakmát, hogy a szél egészen a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiókig
repítette. Szövegeket írt, grafikákat készített. Több volt, mint mai
tartalmában egy szcenikus.
-
Hogy ő már annyira meg tud állni a saját lábán – szövi tovább Kemény Henrik –
hajójegyet küldött nagypapáéknak, menjenek csak ki utána. Itt van Amerika!
Valójában, nagyon hiányoztak neki. Nagypapa nem hatódott meg az amerikai
álomtól. „Elvesztette” a hajójegyeket, s ment a levél. Édes fiam, gyere haza, a
színházat átadom neked! Végül is a papa hazajött... Mint amerikás, ki már
tudja, mi a biznisz, megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat. Ez a
hangzatos név persze csak jó közönségcsalogató volt, a játék maradt a vásári bábjáték
gyökereinél. Virágzana a vállalkozás, egye meg a manó: kitört az első
világháború. Papát besorozták, utána fogságba került, Nagypapáék tönkrementek.
A
hadifogság és a tanácsköztársasági hagymázas téboly után idősebb Kemény Henrik
– nevét még akkor magyarosította, mikor hazajött Amerikából – a hűvösvölgyi
Nagyréten nyitotta meg új bábszínházát.
-
Még karonülő voltam mikor a mama kivitt vasárnaponként, mert a papa vasárnapi kirándulókra
tervezett, mint közönségre – magyarázza Kemény Henrik. – Az ő területe körbe
volt kerítve, de a kerítésen kívülről is rengetegen kukucskáltak. Erre jól
emlékszem. A baj csak akkor volt, mikor esett az eső, rossz volt az idő. Így
sokszor nem volt bevétel. Mikor a húszas évek végén kezdett kiépülni a
népligeti vurstli a Mutatványos téren, a papa 1930-ban átköltöztette a
színházat. Épített a bódé mellé egy szoba-konyhás lakást is. Akkor Matyi
öcsémmel már segítettünk a papa kezén cserélgetni a bábokat, s már jobban
tudtuk a szöveget, mint ő… Az első báb, amivel gyakorolgattam, egy Miki egér
volt. A papa mikor látta, hogy a Miki egér már „tud” a lábán állni,
felzsinórozta színpadi méretre, s beállított az előadásba. Persze csak
csetlettem botlottam az övé mellett, de ez volt benne poénos. Akkor voltam hat
éves. Mikor már elemibe jártunk a papa Pótvizsga címmel írt egy darabot, amiben
öcsémmel együtt szerepeltünk. Aztán játszottunk Jancsi és Juliskát. Én voltam
Juliska, mert már akkor jól tudtam változtatgatni a hangomat. A mutatványos
srácokkal állandóan madárhangokat utánoztunk, ugattunk vagy nyerítettünk. Kilenc
éves koromban faragtam az első Vitéz Lászlót a nagypapa szerszámaival, az öreg
gyalupadon. Rejtegettem, mert még tilos volt faragnom, féltettek, hogy elvágom
a kezemet. A papa hazajött a Filmirodából, ahol délelőttönként dolgozott,
Amerikát próbált filmes látta, hogy egy öreg gyalupadon farigcsálok. Fölém
hajolt, s nagyon megijedtem, el akartam dugni a készülő bábfejet. Jól van, ne
dugdosd! Mutasd meg! Magához ölelt, megpuszilt. Folytasd csak nyugodtan. Nem
kell titkolózni. De a kezedre vigyázz! Majd segített a finomabb részeket
kidolgozni. Egyszer az egyik előadáson látom, hogy az én bábúmmal játszik a papám.
Nagyon büszke voltam magamra, s dicsekedtem a srácoknak: Nézzétek! Azt a Vitéz
Lászlót én faragtam.
Vitéz László kanosszája
a politika zivatarában - néha álnéven
-
Volt egy idő, még a két háború között, mikor Vitéz László helyett Paprika
Jancsit játszottunk ecseteli Kemény Henrik. – Ugyanis a magyar népi bábhős az,
aki elveri a bírót, a rendőrt, esetenként kupán vágja a nagyságos urat is. A
közönség azért szerette, mert azonosulni tudott vele, de a szókimondó stílus
nemegyszer szemet szúrt a hatalomnak.
-
A Paprika Jancsi mennyiben más?
-
A Vitéz László a magyar népi bábhős. Úgy, mint, a Hanswurst, a cseh Kasperek,
vagy az angol Mr. Punch. De akár a török Karagöz, az éles nyelvű parasztfiú. Minden
országnak meg van a maga figurája. A Paprika Jancsi az osztrák Paprika Fressen,
paprikazabáló alakból jött át hozzánk. Osztrákok hozták be hozzánk ezt a
figurát konkrétan is, hiszen a kesztyűbáb volt a legkönnyebben utaztatható.
Nevéhez illőn paprikás, de nem verekszik. S a magyarban van egy másik
jelentése, a pukkancs nevetséges emberre utaló, így el lehetett altatni vele az
„éberséget”. Meglepő, de Vitéz Lászlót még a nyilasok is letiltották. A magyarázat
az volt, hogy az eredeti figurán huszárruha volt, s ez „túl magyar”!
-
Hát igen itt, a mag. Horthy Miklós nem véletlenül nevezte a nyilasokat zöldbe
bújt bolsevikoknak…
-
Hát ez az. Említettem már, 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után még a működési
engedélyemet is elvették egy időre. Betiltották az előadásokat, majd nem
játszhattam Vitéz Lászlót. Mikor kérdeztem, mi ennek az oka, hiszen Vitéz László
a népi bábhős, az volt a válasz, hogy ez az alak most nem időszerű. Játsszak
Traktor Ferkét vagy Okos Katát. Akkor fogadtam meg: ha nem játszhatok eredeti
Vitéz László-játékot, akkor más főalakokkal sem fogok játszani, így a
marionettre tértem rá. Az engedélyt a háború előtt szezonra, alatta és utána
pedig havonta kellett kérni. Aztán, mikor már az Állami Bábszínházban
dolgoztam, főztem az igazgatót, Bod Lászlót, hadd játsszak Vitéz Lászlót
odabent! Szóval mégis sikerült, a tiltás ellenére is. Csak nem Vitéz László
volt a plakáton, hanem Bohócverseny. Drága jó Tersánszky Józsi Jenő írt hat kis
jelenetet, két bohócról, kik azon versengenek, hogy melyik tudja jobban
megnevettetni a közönséget. És az előadás végén én játszottam Vitéz Lászlót.
-
Volt egy történelmi fellépés is Vitéz Lászlóval.
-
Bizony 1945. május elsején. De ez másért volt emlékezetes. Az oroszok elkapták
Matyi öcsémet málenkij robotra. Futóárkokat ásni. Majd a ceglédi gyűjtőtáborba
vitték. Harsogta a Szabad Nép szalagcíme, hogy „a ceglédi fogolytáborban
menekülő fasiszták töltik méltó büntetésüket!” Kérvényt írtam a Honvédelmi
Minisztériumnak, hogyan lehet az, hogy édesapánkat elhurcolták, az öcsém meg
fasiszta. Egy nappal a Szovjetunióba tartó transzport előtt engedték el. Apánk
valószínűleg a hómezőkön végezte, ő meg egy Gulágon találta volna magát,
ahonnan vagy hazajön, vagy nem. Én viszonylag olcsón megúsztam a háborút.
Fegyvernélküli szolgálatra hívtak be ’44 végén. Kárfigyelők, riasztók, mentők
voltunk. Rohangáltunk össze-vissza. Német egyenruhában! Jelentettük, jönnek az
oroszok. (Ha német egyenruhában kapnak el…) A parancs, visszavonulni a
körletbe! Azt mondtam a többieknek, széledjünk szét, így kisebb a veszélye,
hogy elfognak minket. Persze ez csak sóder duma volt. Ahogy távolodtak, a
Népliget felé vettem az irányt. Anyám sírva borult a nyakamba. A színpad felett
az ostrom idején akna robbant. Rengeteg javítani való volt. Május elsején
rengetegen jöttek ki ligetbe, s nekem ki kellett nyitni. Az Elátkozott malmot,
a Csodaládát, az Elásott kincset tudtam egyedül. Úgy raktam le a kellékeket,
hogy kéznél legyenek. Kishúgom, Pipike segített, kezelte a gramofont, rakta fel
a lemezeket a táncjátékokhoz, a mama pedig a pénztárba ült.
-
Különleges fegyvertény volt a győri bábszínház megalapítása. Vitéz László itt
kibújhatott az illegalitásból.
-
Gáti György, a Kisfaludy Színház akkori igazgatójának kérésére 1955-ben
alapítottuk meg Jakival az első vidéki bábszínházat, ami a nagyszínház égisze
alatt működött. Azzal a feltétellel mentem oda, hogy játszhatok Vitéz Lászlót. -
Földes Gábor volt a színház főrendezője. Igaz, párttag volt, de egyszer egy
gyűlés alatt összetépte tagkönyvét, mondván csalódott ebben a pártban. 1956-ban
részt vett a Győri Nemzeti Tanács megalakításában, ő lett az értelmiségi tanács
elnöke. 1957-ben halálra ítélték, s egy évvel rá ki is végezték. Gátit pedig
börtönbe zárták. A következő igazgató koncepciójában pedig már nem szerepelt a
bábszínház, így 1958-ban visszatértem Pestre.
-
Újabb gyötrelmek közébe. Akkor lett a jogász végzettségű Szilágyi Dezső,
előzőleg a Népművelési Intézet szerkesztő lektora a kor káder rotációjában az Állami
Bábszínház igazgatója. Kemény Henrikkel elvégeztettek egy tanfolyamot, ahol ő
tananyag…
-
Akkor jött egy olyan rendelet, hogy akinek nincsen színészdiplomája, annak el
kell végeznie a Bábszínészképzőt. Hiába ágáltam Szilágyinál, ha annak idején nem
jöttem volna ide, akkor egy sor játék meg se született volna. El kellett járnom
az órákra. Volt, aki eleve kipipált, mint Sík Olga, az énektanár, akitől
megkérdeztem, most skálázzak, vagy kukorékoljak? „Jó, vegyük úgy, hogy itt
voltál!” A rádiós Fischer Sándornál, aki beszédet tanított eljátszottam, hogy hosszú
tájolás után rekedt vagyok. Jó, majd bepótoljuk, mondta. Én meg örömömben
elfeledkeztem a trükkről, és normál hangon megköszöntem. Felért egy
bohócszámmal. Végül csak annyit írtak a bizonyítványomba, hogy a tanfolyamot
elvégeztem. Mikor a Bábszínházban előadták a Petruskát megfaragtam a Petruskát,
a Mórt és a Balerinát. Sőt, én tanítottam be a marionett-játékokat. Hazahoztam
a zenét, s itthon kipróbáltam a táncjátékot. De az már egy más lapra tartozik,
hogy még a nevemet se tüntették fel a plakáton.
-
Nagyon utált valaki a Bábszínházban.
-
Szőnyi Kató, a főrendező elhitette Szilágyival, hogy én az igazgatói székre
török. Az meg, mivel nem ismerte a szakmát, amúgy is paranoiás volt. (Szilágyi
Dezsőt a szakma nemes egyszerűséggel csak Bábhitlernek nevezte. A szerk.)
-
Miért utált a főrendező?
-
Még Győrből datálódik. Ott minden darabot megbeszéltünk. Én Pesten is ugyanúgy
próbáltam, s most is elmondtam, hogy szerintem egy figurából ezt vagy azt még
ki lehet hozni. Most már magas polcon teperve lehetetlen dolgokat kért.
Megjegyeztem, hogy egy gyerektől is szívesen tanulok, ha jobban tudja. Kértem,
mutassa meg, ő hogyan képzeli. Amikor a paravánhoz jött, leégett. Kiderült, nem
lehet megcsinálni, amit nagy tudálékosan magyarázott. Hetekig nem szólt hozzám.
Büntetésből állandó tájolásra akartak beosztani, napi három előadást kell
játszani, de csak kettőt tudnak fizetni harminc forint per fellépés
tájpótlékkal. Kiderült, hogy pesti, a nagyszínházi szereplésekről pedig ne is
álmodjak. Felálltam. Ha nektek ez kell, magam is meg is tudom csinálni.
Szabadon, kurtítatlan gázsival. 1975-öt írtunk. Ötvenéves voltam.
A szabadság vándora
Trabanton – Vitéz László világot is lát
-
És fűzzük hozzá, ismert. Már a Futrinka utcát jóval megelőzve az első bábjáték
a Magyar Televízióban a Vitéz László volt. Bár ezt az elsőséget is el akarták
vitatni. Már régen futott a Zsebtévé benne a csokoládévadász trükkös csibész
Hakapeszi Makival és a találós kérdések nagymesterével, Furfangos Frigyessel.
1976 karácsonyán mutatta be az MTV a Süsü, a sárkány bábfilm sorozat első
részét. Kemény Henrik ebben Süsü mozgatója. Az óriásé, a mimikára képesé, és a
tűzokádóé.
-
Valóban, kerestek rendre a szervezők és futott a szekér. Pontosabban a Trabant.
Mert még csak erre futotta, de eljutottunk vele mindenhova az országban, s a
határon kívüli magyarokhoz is. Ugyanis társult mellém Bató Laci, aki szintén
többször ütközött a Bábszínház vezetésével. Ahogy lehetett nyugdíjba küldték, s
fenemód el volt keseredve, mihez kezd. Elvállalta az adminisztrációmat,
segített a Vitéz László játékoknál, s még egy közös számot is összehoztunk,
amiben ő egy medvét játszott, én egy manócskát.
-
Azért még ért egy „hálózati” után-nyúlás…
-
Igen, úgy volt, hogy az Országos Színházi Intézetben lesz az állandó
játszóhelyem. El is vittem a papa készítette mobil marionett színpadot. Aztán
„kiderült”, az épületbe már nem fér, legyen az udvaron. Négy hídja van,
teljesen körbe lehet járni, három méteres zsinórokkal mozgathatók a bábok. A
papa ezért hagyta ott a Filmirodát, hogy ezt megépítse. Emlékszem, a mama
rimánkodott, hogy ne adja fel fix állását, de ő minden krajcárját a bábozásba
ölte. Aztán lehet, hogy kifogás, de tatarozásra hivatkozással szóltak, vigyem
el onnan...
-
Azért Vitéz László világot is látott.
-
Hogyne, először az olaszok hívtak meg Velencébe. Akkor már, mint a bábművészek
világszövetsége, az UNIMA dísztagját. Így jártam Mr. Punch 325-ik szülinapi
fesztiválján Londonban. Vakartam a fülem tövét mindig külhonban, Egy népi
bábhős csak a saját nyelvén játszhat! Aztán azokat a mondatokat, amihez nem
kapcsolódik akció kihagyom és ismétlésekkel hosszabbítom az előadást. Akkor
anélkül, hogy a nézők értenék a szöveget, mindenki számára nyilvánvaló lesz,
hogy mi mit jelent. Jártunk mi Vitéz Lászlóval sokfelé. Több bábút el is
ajándékoztam. Legjobban Mitterrand elnök örült neki, mikor a fesztivál utáni
fogadáson mozgattam neki, hogy „fogadjon el engem emlékül”, persze ezt a
tolmács mondta velem. És ahogy átvette már próbálgatta ő is a mozgatást. Kis
segítség után látszott, jó tanítvány lenne.
-
Tényleg, gyereked híján ki viszi majd tovább a hagyományt, a Kemény stílust?
-
Sajnos, a különben szakmabeli hölgynek, akivel éltem, nem lehetett gyereke,
mikor ez még időszerű lett volna. S el is hagyott. Tehát abban a formában,
ahogy nagyapától átvette a papa, és aztán átvettem tőle én, a Vitéz László
játékoknak semmiféleképpen nem lesz folytatásuk.
Rá
is ragadt a vásári bábjátszás utolsó mohikánja titulus, ám sokak szerint találóbb
Urbán Gyula rendező hasonlata: a mezők lilioma…
-
Ugyan ez másféle átvétel, de miért nem utasítottad vissza Kossuth-díjat első
alkalommal ?
-
Nem akartam egy szintre kerülni az akkori Bábszínház igazgatóval, akit azon a
címen tüntettek ki, hogy ő csinált a bábszínházból országos színházat, nem
akartam azokkal egy sorban lenni, akik ki akarták tekerni a nyakamat. Ami
különben az országos színházat illeti Győr után Jakival, Jakovits Józseffel mi
kezdtünk a vidéki előadásokra járni, és ezért a vezető kap kitüntetést. Viszont
2005-ben, nyolcvanévesen már elfogadtam Kossuth-díjat. Csak azért, hogy a vele
járó pénzből létrehozzam a Korngut-Kemény Henrik Alapítványt.
Ötletek és nyaktekercs –
elvarázsolt kastélyban a hagyaték
Amúgy
Kemény Henrik kitüntetései és címei között csak tallózni lehet. Van mit jobban,
van mit kevésbé szeret. Fintor, de 1954-ben, pont egy évre rá, mikor megölték a
„szülőföldet” megkapta a Népművészet Mestere Díjat.
-
Rákosi, hogy enné meg a manó, nagy propaganda szövege volt, hogy a kétkezi
munkával szerzett vagyonhoz nem nyúlnak – dohog Kemény Henrik. – Igaz a mondás,
a kommunistánál az sem igaz, amit kérdez...
Az
UNIMA dísztagság a mellett, hogy szakmai rang, jól jött a külföldi a
meghívásokhoz. Alapjáraton jogos az Érdemes és a Kiváló Művész cím.
-
Találó a Gyermekekért Érdemérem. Ebben a DVD-és, számítógép eksztázis világban
meg lehet fogni még a gyerekeket hagyományos bábjátékkal?
-
Hogy a csodába ne! Az a titka, hogy megszólítod őket. Személyesen. Láttam, hogy
meg-megbökik egymást, hallod: neked szólt! Nagyon kell figyelni reakcióikra és
úgy lépni. Hogy meglegyen a kontaktus. A jó kontaktusról tanúskodik egy szakadt
ördög bábom. A gyerekek úgy átélték az ördöggel való viaskodást, hogy a
paravánhoz jöttek segíteni Vitéz Lászlónak, s elkapták az ördög lábát. Kaptam
én már Kis Herceg–díjat 2007-ben Szabadkán egy színházi fesztiválon! Vagyok én
már Arany Szirén díjas Olaszországban, Díszpolgár Erzsébetvárosban. Pro Urbe
Budapest-díjammal nem támasztom fel a Mutatványos teret, a Magyar Köztársasági Érdemrend
Kis- és Közép keresztjére pedig biztosan büszkék szüleim, s nagypapáék odafönn.
De lettem már Prima is, mégha nem is érzem magamat mindig prímán… A
rendszeresség, a mindennapos elfoglaltság, mondjuk jót tesz. A fellépések már
nem nagyon mennek. Július közepén rendeztek tiszteletemre egy mutatványos napot
a Nagyerdőn. Ezen felléptem én is, szakadt az eső, de sikerült a közönséget is
sátor alatt tudni. A Kolibriben, ahová végül is 1992-ben úgymond elszegődtem,
szeptember 3-án lesz fellépésem. A változatosság kedvéért Vitéz László. De
senki ne készüljön teljes műsorra, csak olyan fertályórás jelenetre. Nem tudnék
már negyven percet nyújtózni, tüsténkedni a paraván mögött. Itt második
otthonomban régi jó barátaim és kollégáim a Vojtina Bábszínház csapata a
házigazda hatodik éve.
Kemény
Henrik mikor meglátta a neki bérelt kis lakást, rögtön egy íróasztalt kért
bele. Mondják, tervrajzaival olyan, mint Michelangelo. Nemrég egy bábu
másológépet tervezett.
-
Aztán fogtam egy füzetet, s a borítójára írtam: 5-let, ez elég inspiráló… Ami történet,
játéki helyzet, dialógus eszembe jut, gyorsan leírom. Hogy kondiban legyek napi
száz, de legalább nyolcvan fekvőtámaszt lenyomok. És este, mint a nyaktekercs
madár, csak vele ellentétben én nem tudok teljesen hátranézni, 250-300-szor
fordítom a fejem balra, majd jobbra. Hogy ne kínozzon a meszesedés. Reggel
nyolcra jön Terka, s elkezdünk dolgozni a könyvemen. Ezúttal ő az animátor.
Mond egy kulcsszót, s ezzel nálam elindítja az emlékezés kerekeit. Délben ebéd,
sok palacsintával… Délután séta, munka, este már a kedvencem Egri Bikavér
mellett. Sokat töröm a fejem a családi hagyaték restaurálásán, hiszen mindig
manuális manus voltam, de Terka leint, amit én csinálnék az javítás.
-
Restaurálás nélkül már nem szállíthatók a vándorkiállítás darabjai – szögezi le
Láposi Terka, a képzőművész, etnográfus, a Vojtina Bábszínház művészeti
vezetője. – Eddig két év alatt tizenkét magyarországi nagyvárosba vittük el a
Korngut-Kemény Henrik Gyűjtemény válogatott darabjait, határon túlra Szabadkára
és Kassára sikerült eljutni vele. Mindenhol egy-egy hónapig voltak láthatók.
Láposi
Terka az alapítvány elnöke mondja, az alapítvány tulajdonába jutott eddig 130 báb, köztük vannak száz évesek is.
Ezek
feltételezhetően price, vagyis becsülhetetlen érték-kategóriába tartozók. A
gyűjtés, bár sok kellék, paraván, fotó, hang és dokumentum anyag van már
birtokukban, a gyűjtés még korántsem lezárt. Az anyag megtekinthető része a
nagyerdei Kulturális Központban, a Vidám Park Elvarázsolt Kastélyában látható
májustól október végéig.
Ígéretet
kaptak Kósa Lajostól Debrecen polgármesterétől és Halász Jánostól, a Nemzeti
Kulturális Örökség Minisztériuma politikai államtitkárától, hogy állják a
Nagyerdőben az első Magyar Bábmúzeum felépítését. ( Henni bácsi legnagyobb
bánatára, nem a Népligetben) Mert terv az már van kettő is.
-
Csak jött a válság, hogy a manó egye meg! – summázza Kemény Henrik, s elkezd
énekelni egy Marlene Dietrich hangulatú régi háborús dalt, csak ezt Rácz Vali
tette naggyá a 40-es években. „Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér/és
minden december új májust ígér Minden elmúlik egyszer…”
Talán
stációira gondol Kemény Henrik.