Sipka Tamás: Kemény Henrik, a hungarikum - Vitéz László a zöldbe bújt bolsevikoktól a cion-káderekig


interjú



„Te, én már annyi palacsintát eszem néha, hogy kipukkadok. Terka, krónikásom, múzsám, impresszárióm rengeteget süt. Ez a sors keze. Nyolcvan éven át palacsintasütővel kupáltam az ördögöket… Most csak rajzolok, terveket, vázlatokat készítek. Csak néha már nagyon zsibbad a kezem.”
(Kemény Henrik Kossuth-díjas bábművész gyorsjelentése második, debreceni otthonából.)


Azért augusztus 20-át még, mint az Új kenyér és az Alkotmány ünnepét még megvárták, és csak 21-én csaptak le az ávósok a népligeti mutatványos paradicsomra. Einstand. Itt működött Kemény Henrik messze földön híres bábszínháza is. A Városligetet, Nagycirkuszostól minden rendű és rangú tarka kompániájával, épületeivel, berendezéseivel együtt már egy évvel korábban, 1952-ben felőrölték vagy államosították. Az Angol Parkból, amit összevontak a vurstlival akkor lett Vidám Park. Igazgatója – na, nem Pelikán József – rögtön fröcskölt, keltette a hangulatot, hogy „a kizsákmányoló mutatványosok a Népligetben elvonják a közönséget!” Persze, mert nem tudta hozni a tervet. Azért jártak ki kevesebben a Vidám Parkba, mert az drágább volt a Népligetnél. A Vidám Parkban pedig még azért is fizetni kellett, ha csak sétálni akart a kliens. Vagyis belépőt kellett váltani. Ám a Népliget sorsa amúgy is elrendeltetett a nagy daráló forgatókönyv szerint, s augusztus 21-én reggel az ávósok körbezárták a mutatványosok földjét.


„Hogy megy itt ez a marhaság?” – a párt ökle lesújt

- A pribékek először a mechanikus módon működő mutatványos üzemeket vették leltárba, például a dodzsemet, a körhintát – idézi Kemény Henrik. - Így Matyi öcsémnek volt rá ideje, hogy telefonáljon. „Azonnal gyere haza, áll bál! Nagy balhé van!” Szegény nem is merte kimondani, hogy államosítanak. Akkor napközben már az Állami Bábszínház műhelyében dolgoztam. Ott meg morogtak, mi van, mi van, a Heni akkor hagyja abba a munkát, amikor csak akarja? Nem érdekelt, tekertem haza. A szó szoros értelmében, mert biciklivel jártam. Végszóra esek be. Az ávósok épp hozzánk értek. Körülnéznek éber, mi mindent tudunk pofával vizslatón, és az egyik hülye pasas azt kérdezte, „mondja, hogy megy itt ez a marhaság?" Elkezdtem neki megmutatni, hol a színpad, a paraván, a bábok… Erre azt tudakolta, hogy „gépi, mechanikai dolgok nincsenek?” Mondtam, hogy ott van a gramofon.
( Különben minden államosításnál ez volt a mániájuk. A gép, mechanika, az a gyanús. A direktíva igazi célja az volt, hogy ne legyen technika az emberek kezében. Rengeteg kis terménydaráló üzemből például csak a villanymotorokat vitték el, amik aztán ott rozsdálltak szét a téeszcsék udvarán.)

- S a gramofont nem nagyon tudta értelmezni?

- Nem. És ez volt a szerencse a szerencsétlenségben. Azt mondták, most hagyjuk, másnap visszajönnek és felveszik a leltárt. A bevételünket azért „elkérték”. (Nem véletlen időzítettek a rajtaütést 21-ére, hiszen előző ünnepnapon csúcsforgalom volt…) Adtak egy írást, hogy mennyit vettek el tőlünk. Azóta se látta senki sem a pénzét. Viszont aki időt nyer, életet nyer. Jakinak, Jakovits Józsefnek, a bábszínház műhelyvezetőjének mondtam csak meg, miért rohanok haza. Még aznap éjfélkor zörgetett a ligeti bódé ajtaján. Hátizsákkal, táskával és zsákkal felszerelkezve állt ott. Kérdezte, fölszámolták-e már a bábszínházunkat. Nem, holnap veszik fel a leltárt. Akkor pakoljunk csak, ami értékeset csak lehet... Óvakodva, az éj leple alatt lopakodtunk, sokszor a falhoz simulva a sok holmival a Rottenbiller utcába. Majd megszakadtunk. Csak rendőrrel ne találkozzunk! Jaki és barátja, Bálint Endre festőművész is ott lakott, egymás mellett volt a műtermük is. Már gyerekkorukban kijártak Népligetbe. Törzshelynek számítottunk mi is, mikor még a papa vitte a prímet. Lemálháztunk a műtermekben. Így sikerült a bábok nagy részét megmenteni. Köztük sok régi drága darabot, ami még a papától, nagypapától maradt ránk. Kifújtuk magunkat, ott is maradtam reggelig, és Jakival együtt mentünk be a Bábszínházba dolgozni.

- Muszáj volt állásba menni?

- Inkább tanácsos. (’48 után még a működési engedélyemet is elvették egy időre.) De nem volt ellenemre a munka. Bod László, az Állami Bábszínház akkori kinevezett igazgatója 1950-ben megkeresett, hogy jól tudja, mi mindent magunk készítünk, minden saját, kézi munka. Mondta színésze van elég, de a bábműhely csehül áll. S ha belépek vállaljam el a bábmechanikát. Hát elvállaltam, de csak azzal a feltétellel, hogy csak háromig dolgozom, mert négykor-ötkor már játszanom kell a Népligetben.
- Mit szóltak az ávósok, mikor másnap visszamentek? Agyonverés, börtön, internálás járt az ilyen utólagos vagyon elrejtésért, szabotázsért.
- Ja, nekik ott hagytunk egy csomó selejt bábot, kelléket jól szétszórva, hogy soknak tűnjön. Értettek is hozzá?... Az egész akció célja úgyis csak a rombolás, a felszámolás és megfélemlítés volt. Ugyanakkor gyakorlatias zabrálás. A Zeller Pista óriáskerekét bontották le leghamarabb, majd átvitték a Vidám Parkba. Horváthék átforgós hajóhintája is oda került. Az akkori Sztálinvárosba is sok mindent hurcoltak át a Népligetből. A keresztapám körhintáját például szétszedték, a motorját, a láncokat, a fém alkatrészeket valahova elvitték, de a szép festett dobogót szétverték, s felajánlották keresztapámnak, hogy megveheti Tüker áron tűzifának. Ennyit a kommunisták mérhetetlen cinizmusáról. Ilyenek voltak előtte is, ilyenek ma is. Nem változtak, hiába vedlettek át mindenféle címen.

- És mi lett a bódéval, a színházzal?

- Ott volt a gubanc, hogy mi ott is éltünk, a Mama, Matyi öcsém és Pipike kishúgunk. A papát, még ’45 végóráiban munkaszolgálatra vitték. Sokszori minisztériumi levelezgetés, kutakodás után tíz éven át nem lehetett kideríteni, hol veszett oda. Ma sem tudni. Szocdem tagsága miatt, mert már betiltották a pártot, 44-ben letartóztatták, s a börtönből, mint zsidó származásút egyből munkaszázadba rakták. Akkor még üzent. Egy éjen valaki egy kőre erősített levelet dobott udvarunkba. Abban azt írta, nagyon éhes, vigyünk neki kenyeret. De a csoportot, amiben ő is volt, már tovább vitték. A nagy népligeti rajtaütés és a „leltár” idején már közölték, hogy majd kapunk hivatalos értesítést is, hogy bontsuk le. Kérvényt adtam be, hogy én az Állami Bábszínház dolgozója vagyok, a húgom pedig vörösdiplomás tanítónő, utaljanak ki nekünk egy lakást. Újbóli felszólítás, bontsuk le színházat, s a lakásunkat, különben pénzbüntetés. Kirótták, kifizettem. Újabb felszólítás, újabb büntetés. Levelezgetés, hogy akkor hol lakjunk, s én ennyi büntetést nem tudok kifizetni, részletfizetést engedélyeztek. Mindig késve fizettem, húztam-nyújtottam a kutyakomédiát, míg tíz év alatt el is aludt az ügy. Végül kiutaltak Csepelen egy harminckét négyzetméteres vacak kis lyukat. Fizettem a lakbért, s továbbra is a Népligetben laktunk. Szegény kis betegeskedő Pipikém járt volna be Csepelről az Üllői úti iskolába, ahol tanított? S nekem sem lett volna rózsás a közlekedés. Jóval később elcseréltük az „adomány” lakást. A bódé, a Bábszínház pedig még most is megvan. Iszonyú lepusztult állapotban. Ha ez így folytatódik, valóban már csak címe marad meg: Mutatványos tér 29.

- Nagy fellángolás volt pedig, mikor, a Városszépítő Egyesület felügyeletével, Soros alapítványi pénz is volt benne, 1989-ben felújították a színházat. Zengett a sajtó, hogy „Vitéz László újra otthon!”

- Úgy látszik, számomra az augusztus szerencsétlen hónap. Már a nyitóelőadás után, az volt az egyetlen, két héttel betörtek a bódéba. Még a Nagypapa szerszámait is ellopták. A Népliget már elég züllött volt külsőre, s látogatóiban egyformán. Ilyen körülmények közt nem tudtam ott játszani. Már csak azon voltam, hogy Erzsébetvárosi lakásomba menekítsem azt, amit a rablók meghagytak.
Hivatásos rablók után ezúttal civil rablók tették tönkre a népligeti bábszínházat.
Kemény Henrik szerencsére régen járt arra.
Nem bírná már a szíve a látványt.
Ha a Népliget közbiztonsága a „rendszerváltásra” züllő volt, akkor mára katasztrofális. Mint a kor terméke, hajléktalanok tömege lakja, s szintén termék: itt strichel a legtöbb férfi prostituált.
A fővárosban sok minden nincs, közéjük tartozik dobogós helyen a területgazdálkodás is. A mai napig vitatott a liget Kőbányai úti lakóparkjának ingatlan tulajdoni státusa. Pedig már lakják szépen. Ősfás környezetnek hirdeti a forgalmazó… Persze, hogy ősfás. A platánokat, hársakat, amerikai kőriseket és juharfákat 1870-ben telepítették. A város egyik tüdeje.  
Mutatványos tér. A térképen legalább emlékül, így szerepel még. Irányítószáma is van, 1101. Kopár, szikes sztyepp. A pusztuló Kemény bódé mellett mára már csak a kertészet épülete áll itt. Pedig anno, közkeletű nevén csak Nepcsinek, pezsgő élete volt. Az épített környezet meghatározó elemét a Mutatványosok terén színesre festett, lampionokkal díszített szórakozóhelyek, mozi, műszínkör, barlangvasút, dodzsem, cirkusz, óriáskerék, körhinta, hajóhinta, céllövölde, bábszínház, hullámvasút jelentette. Másik kiemelkedő helyszíne a ligetnek a Ligeti Nagyvendéglő, más néven Népligeti Sörcsarnok kastélyszerű épülete, amely 1895-ös építésekor a város legnagyobb vendéglője volt. Egyszerre 400 ember ebédelhetett benne, az épület későbbi sanyarú sorsát nem sejtve. Az óriáskerék és a hullámvasút hűlt helyét ma mindössze emléktábla jelzi.
Kemény Henrik, bár számol a realitásokkal, de egy bábmúzeumot, ami a liget történetét is magába foglalná, még mindig ide álmodik. De leszögezi, már csak álmodik.
Mert ebben már feladta a reményt. De sok álma valóra vált, mintahogyan őseinek is sikerült is megvalósítani álmait.


A csizmadia nem maradt a kaptafánál – gyökerek amerikai kitérővel

Korngut Salamon – a nagypapa - még maga sem tudta, hogy hol állapodik meg. Úgy száznegyven évvel ezelőtt vándorolt Galíciából Magyarországra. Ügyeskezű csizmadiaként dolgozott Pesten. Nem csak csizmadiaként lett népszerű, de jó igen jó hangú lévén énekkarokban szerepelt, dalárdát alapított, mellyel ünnepélyeken, esküvőkön léptek fel. Portékáival pedig járta a vásárokat

- A vásárokon pedig különösen megtetszettek neki a mutatványosok, az itáliai bábosok s a vásári cirkusz meséli Kemény Henrik. - Ahogy összebarátkozott a cirkuszosokkal, maga is elkezdett bűvészkedni, bohócszámokat gyakorolt be. A csizmadiaság mellett már ez is portéka lett nála. Sőt, mivel lovas kocsin rótta az országutakat, lovait betanította az alapkunsztokra. Körbe ügetésre, ugrásokra. A vége az lett, hogy épített magának egy sátrat, s maga is cirkuszdirektorként rótta az országot. Aztán gyakran szembesülnie kellett, hogy ez mivel is jár. Ha valamiért kiesik egy szám az előadásból. Mivel roppant bosszantotta, jött az ötlet, s elkezdett óriás marionetteket készíteni. Kötéltáncost, golyótáncost, erőművészt, s ezekkel maga lépett porondra, mikor milyen artista hiányzott éppen. Aztán rájött! Hoppá! A bábok nem kérnek kenyeret, nem kell nekik gázsit fizetni, nem lesznek betegek. Bármikor le lehet akasztani őket a horogról…
Elkészítésük nem okozott gondot, hiszen az egykori csizmadia, mint a bőröket is, ugyanolyan jól faragta a faanyagot. A nagymama pedig szép cirkuszi ruhákat varrt nekik. Mint ahogy aztán Kemény Henrik szüleinél ez már bejáratott természetességgel működött. A produkció annyira sikeres volt, hogy Korngut Salamon teljesen átállt a bábozásra, s már 1897-ben kért és kapott belügyminisztériumi engedélyt „dal, testgyakorlatok és bűvészeti” előadások megtartására. Külbudán állandó színházat is épített. Tehát a középgenerációs Henrik már a cirkuszba, a mutatványos világba, s bábok közé született. A századfordulóra annyira kitanulta a szakmát, hogy a szél egészen a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiókig repítette. Szövegeket írt, grafikákat készített. Több volt, mint mai tartalmában egy szcenikus.

- Hogy ő már annyira meg tud állni a saját lábán – szövi tovább Kemény Henrik – hajójegyet küldött nagypapáéknak, menjenek csak ki utána. Itt van Amerika! Valójában, nagyon hiányoztak neki. Nagypapa nem hatódott meg az amerikai álomtól. „Elvesztette” a hajójegyeket, s ment a levél. Édes fiam, gyere haza, a színházat átadom neked! Végül is a papa hazajött... Mint amerikás, ki már tudja, mi a biznisz, megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat. Ez a hangzatos név persze csak jó közönségcsalogató volt, a játék maradt a vásári bábjáték gyökereinél. Virágzana a vállalkozás, egye meg a manó: kitört az első világháború. Papát besorozták, utána fogságba került, Nagypapáék tönkrementek.
A hadifogság és a tanácsköztársasági hagymázas téboly után idősebb Kemény Henrik – nevét még akkor magyarosította, mikor hazajött Amerikából – a hűvösvölgyi Nagyréten nyitotta meg új bábszínházát.

- Még karonülő voltam mikor a mama kivitt vasárnaponként, mert a papa vasárnapi kirándulókra tervezett, mint közönségre – magyarázza Kemény Henrik. – Az ő területe körbe volt kerítve, de a kerítésen kívülről is rengetegen kukucskáltak. Erre jól emlékszem. A baj csak akkor volt, mikor esett az eső, rossz volt az idő. Így sokszor nem volt bevétel. Mikor a húszas évek végén kezdett kiépülni a népligeti vurstli a Mutatványos téren, a papa 1930-ban átköltöztette a színházat. Épített a bódé mellé egy szoba-konyhás lakást is. Akkor Matyi öcsémmel már segítettünk a papa kezén cserélgetni a bábokat, s már jobban tudtuk a szöveget, mint ő… Az első báb, amivel gyakorolgattam, egy Miki egér volt. A papa mikor látta, hogy a Miki egér már „tud” a lábán állni, felzsinórozta színpadi méretre, s beállított az előadásba. Persze csak csetlettem botlottam az övé mellett, de ez volt benne poénos. Akkor voltam hat éves. Mikor már elemibe jártunk a papa Pótvizsga címmel írt egy darabot, amiben öcsémmel együtt szerepeltünk. Aztán játszottunk Jancsi és Juliskát. Én voltam Juliska, mert már akkor jól tudtam változtatgatni a hangomat. A mutatványos srácokkal állandóan madárhangokat utánoztunk, ugattunk vagy nyerítettünk. Kilenc éves koromban faragtam az első Vitéz Lászlót a nagypapa szerszámaival, az öreg gyalupadon. Rejtegettem, mert még tilos volt faragnom, féltettek, hogy elvágom a kezemet. A papa hazajött a Filmirodából, ahol délelőttönként dolgozott, Amerikát próbált filmes látta, hogy egy öreg gyalupadon farigcsálok. Fölém hajolt, s nagyon megijedtem, el akartam dugni a készülő bábfejet. Jól van, ne dugdosd! Mutasd meg! Magához ölelt, megpuszilt. Folytasd csak nyugodtan. Nem kell titkolózni. De a kezedre vigyázz! Majd segített a finomabb részeket kidolgozni. Egyszer az egyik előadáson látom, hogy az én bábúmmal játszik a papám. Nagyon büszke voltam magamra, s dicsekedtem a srácoknak: Nézzétek! Azt a Vitéz Lászlót én faragtam.


Vitéz László kanosszája a politika zivatarában - néha álnéven

- Volt egy idő, még a két háború között, mikor Vitéz László helyett Paprika Jancsit játszottunk ecseteli Kemény Henrik. – Ugyanis a magyar népi bábhős az, aki elveri a bírót, a rendőrt, esetenként kupán vágja a nagyságos urat is. A közönség azért szerette, mert azonosulni tudott vele, de a szókimondó stílus nemegyszer szemet szúrt a hatalomnak.

- A Paprika Jancsi mennyiben más?

­- A Vitéz László a magyar népi bábhős. Úgy, mint, a Hanswurst, a cseh Kasperek, vagy az angol Mr. Punch. De akár a török Karagöz, az éles nyelvű parasztfiú. Minden országnak meg van a maga figurája. A Paprika Jancsi az osztrák Paprika Fressen, paprikazabáló alakból jött át hozzánk. Osztrákok hozták be hozzánk ezt a figurát konkrétan is, hiszen a kesztyűbáb volt a legkönnyebben utaztatható. Nevéhez illőn paprikás, de nem verekszik. S a magyarban van egy másik jelentése, a pukkancs nevetséges emberre utaló, így el lehetett altatni vele az „éberséget”. Meglepő, de Vitéz Lászlót még a nyilasok is letiltották. A magyarázat az volt, hogy az eredeti figurán huszárruha volt, s ez „túl magyar”!

- Hát igen itt, a mag. Horthy Miklós nem véletlenül nevezte a nyilasokat zöldbe bújt bolsevikoknak…

- Hát ez az. Említettem már, 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után még a működési engedélyemet is elvették egy időre. Betiltották az előadásokat, majd nem játszhattam Vitéz Lászlót. Mikor kérdeztem, mi ennek az oka, hiszen Vitéz László a népi bábhős, az volt a válasz, hogy ez az alak most nem időszerű. Játsszak Traktor Ferkét vagy Okos Katát. Akkor fogadtam meg: ha nem játszhatok eredeti Vitéz László-játékot, akkor más főalakokkal sem fogok játszani, így a marionettre tértem rá. Az engedélyt a háború előtt szezonra, alatta és utána pedig havonta kellett kérni. Aztán, mikor már az Állami Bábszínházban dolgoztam, főztem az igazgatót, Bod Lászlót, hadd játsszak Vitéz Lászlót odabent! Szóval mégis sikerült, a tiltás ellenére is. Csak nem Vitéz László volt a plakáton, hanem Bohócverseny. Drága jó Tersánszky Józsi Jenő írt hat kis jelenetet, két bohócról, kik azon versengenek, hogy melyik tudja jobban megnevettetni a közönséget. És az előadás végén én játszottam Vitéz Lászlót.

- Volt egy történelmi fellépés is Vitéz Lászlóval.

- Bizony 1945. május elsején. De ez másért volt emlékezetes. Az oroszok elkapták Matyi öcsémet málenkij robotra. Futóárkokat ásni. Majd a ceglédi gyűjtőtáborba vitték. Harsogta a Szabad Nép szalagcíme, hogy „a ceglédi fogolytáborban menekülő fasiszták töltik méltó büntetésüket!” Kérvényt írtam a Honvédelmi Minisztériumnak, hogyan lehet az, hogy édesapánkat elhurcolták, az öcsém meg fasiszta. Egy nappal a Szovjetunióba tartó transzport előtt engedték el. Apánk valószínűleg a hómezőkön végezte, ő meg egy Gulágon találta volna magát, ahonnan vagy hazajön, vagy nem. Én viszonylag olcsón megúsztam a háborút. Fegyvernélküli szolgálatra hívtak be ’44 végén. Kárfigyelők, riasztók, mentők voltunk. Rohangáltunk össze-vissza. Német egyenruhában! Jelentettük, jönnek az oroszok. (Ha német egyenruhában kapnak el…) A parancs, visszavonulni a körletbe! Azt mondtam a többieknek, széledjünk szét, így kisebb a veszélye, hogy elfognak minket. Persze ez csak sóder duma volt. Ahogy távolodtak, a Népliget felé vettem az irányt. Anyám sírva borult a nyakamba. A színpad felett az ostrom idején akna robbant. Rengeteg javítani való volt. Május elsején rengetegen jöttek ki ligetbe, s nekem ki kellett nyitni. Az Elátkozott malmot, a Csodaládát, az Elásott kincset tudtam egyedül. Úgy raktam le a kellékeket, hogy kéznél legyenek. Kishúgom, Pipike segített, kezelte a gramofont, rakta fel a lemezeket a táncjátékokhoz, a mama pedig a pénztárba ült.

- Különleges fegyvertény volt a győri bábszínház megalapítása. Vitéz László itt kibújhatott az illegalitásból.

- Gáti György, a Kisfaludy Színház akkori igazgatójának kérésére 1955-ben alapítottuk meg Jakival az első vidéki bábszínházat, ami a nagyszínház égisze alatt működött. Azzal a feltétellel mentem oda, hogy játszhatok Vitéz Lászlót. - Földes Gábor volt a színház főrendezője. Igaz, párttag volt, de egyszer egy gyűlés alatt összetépte tagkönyvét, mondván csalódott ebben a pártban. 1956-ban részt vett a Győri Nemzeti Tanács megalakításában, ő lett az értelmiségi tanács elnöke. 1957-ben halálra ítélték, s egy évvel rá ki is végezték. Gátit pedig börtönbe zárták. A következő igazgató koncepciójában pedig már nem szerepelt a bábszínház, így 1958-ban visszatértem Pestre.

- Újabb gyötrelmek közébe. Akkor lett a jogász végzettségű Szilágyi Dezső, előzőleg a Népművelési Intézet szerkesztő lektora a kor káder rotációjában az Állami Bábszínház igazgatója. Kemény Henrikkel elvégeztettek egy tanfolyamot, ahol ő tananyag…

- Akkor jött egy olyan rendelet, hogy akinek nincsen színészdiplomája, annak el kell végeznie a Bábszínészképzőt. Hiába ágáltam Szilágyinál, ha annak idején nem jöttem volna ide, akkor egy sor játék meg se született volna. El kellett járnom az órákra. Volt, aki eleve kipipált, mint Sík Olga, az énektanár, akitől megkérdeztem, most skálázzak, vagy kukorékoljak? „Jó, vegyük úgy, hogy itt voltál!” A rádiós Fischer Sándornál, aki beszédet tanított eljátszottam, hogy hosszú tájolás után rekedt vagyok. Jó, majd bepótoljuk, mondta. Én meg örömömben elfeledkeztem a trükkről, és normál hangon megköszöntem. Felért egy bohócszámmal. Végül csak annyit írtak a bizonyítványomba, hogy a tanfolyamot elvégeztem. Mikor a Bábszínházban előadták a Petruskát megfaragtam a Petruskát, a Mórt és a Balerinát. Sőt, én tanítottam be a marionett-játékokat. Hazahoztam a zenét, s itthon kipróbáltam a táncjátékot. De az már egy más lapra tartozik, hogy még a nevemet se tüntették fel a plakáton.

- Nagyon utált valaki a Bábszínházban.

- Szőnyi Kató, a főrendező elhitette Szilágyival, hogy én az igazgatói székre török. Az meg, mivel nem ismerte a szakmát, amúgy is paranoiás volt. (Szilágyi Dezsőt a szakma nemes egyszerűséggel csak Bábhitlernek nevezte. A szerk.)

- Miért utált a főrendező?

- Még Győrből datálódik. Ott minden darabot megbeszéltünk. Én Pesten is ugyanúgy próbáltam, s most is elmondtam, hogy szerintem egy figurából ezt vagy azt még ki lehet hozni. Most már magas polcon teperve lehetetlen dolgokat kért. Megjegyeztem, hogy egy gyerektől is szívesen tanulok, ha jobban tudja. Kértem, mutassa meg, ő hogyan képzeli. Amikor a paravánhoz jött, leégett. Kiderült, nem lehet megcsinálni, amit nagy tudálékosan magyarázott. Hetekig nem szólt hozzám. Büntetésből állandó tájolásra akartak beosztani, napi három előadást kell játszani, de csak kettőt tudnak fizetni harminc forint per fellépés tájpótlékkal. Kiderült, hogy pesti, a nagyszínházi szereplésekről pedig ne is álmodjak. Felálltam. Ha nektek ez kell, magam is meg is tudom csinálni. Szabadon, kurtítatlan gázsival. 1975-öt írtunk. Ötvenéves voltam.


A szabadság vándora Trabanton – Vitéz László világot is lát

- És fűzzük hozzá, ismert. Már a Futrinka utcát jóval megelőzve az első bábjáték a Magyar Televízióban a Vitéz László volt. Bár ezt az elsőséget is el akarták vitatni. Már régen futott a Zsebtévé benne a csokoládévadász trükkös csibész Hakapeszi Makival és a találós kérdések nagymesterével, Furfangos Frigyessel. 1976 karácsonyán mutatta be az MTV a Süsü, a sárkány bábfilm sorozat első részét. Kemény Henrik ebben Süsü mozgatója. Az óriásé, a mimikára képesé, és a tűzokádóé.

- Valóban, kerestek rendre a szervezők és futott a szekér. Pontosabban a Trabant. Mert még csak erre futotta, de eljutottunk vele mindenhova az országban, s a határon kívüli magyarokhoz is. Ugyanis társult mellém Bató Laci, aki szintén többször ütközött a Bábszínház vezetésével. Ahogy lehetett nyugdíjba küldték, s fenemód el volt keseredve, mihez kezd. Elvállalta az adminisztrációmat, segített a Vitéz László játékoknál, s még egy közös számot is összehoztunk, amiben ő egy medvét játszott, én egy manócskát.

- Azért még ért egy „hálózati” után-nyúlás…

- Igen, úgy volt, hogy az Országos Színházi Intézetben lesz az állandó játszóhelyem. El is vittem a papa készítette mobil marionett színpadot. Aztán „kiderült”, az épületbe már nem fér, legyen az udvaron. Négy hídja van, teljesen körbe lehet járni, három méteres zsinórokkal mozgathatók a bábok. A papa ezért hagyta ott a Filmirodát, hogy ezt megépítse. Emlékszem, a mama rimánkodott, hogy ne adja fel fix állását, de ő minden krajcárját a bábozásba ölte. Aztán lehet, hogy kifogás, de tatarozásra hivatkozással szóltak, vigyem el onnan...

- Azért Vitéz László világot is látott.

- Hogyne, először az olaszok hívtak meg Velencébe. Akkor már, mint a bábművészek világszövetsége, az UNIMA dísztagját. Így jártam Mr. Punch 325-ik szülinapi fesztiválján Londonban. Vakartam a fülem tövét mindig külhonban, Egy népi bábhős csak a saját nyelvén játszhat! Aztán azokat a mondatokat, amihez nem kapcsolódik akció kihagyom és ismétlésekkel hosszabbítom az előadást. Akkor anélkül, hogy a nézők értenék a szöveget, mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy mi mit jelent. Jártunk mi Vitéz Lászlóval sokfelé. Több bábút el is ajándékoztam. Legjobban Mitterrand elnök örült neki, mikor a fesztivál utáni fogadáson mozgattam neki, hogy „fogadjon el engem emlékül”, persze ezt a tolmács mondta velem. És ahogy átvette már próbálgatta ő is a mozgatást. Kis segítség után látszott, jó tanítvány lenne.

- Tényleg, gyereked híján ki viszi majd tovább a hagyományt, a Kemény stílust?

- Sajnos, a különben szakmabeli hölgynek, akivel éltem, nem lehetett gyereke, mikor ez még időszerű lett volna. S el is hagyott. Tehát abban a formában, ahogy nagyapától átvette a papa, és aztán átvettem tőle én, a Vitéz László játékoknak semmiféleképpen nem lesz folytatásuk.
Rá is ragadt a vásári bábjátszás utolsó mohikánja titulus, ám sokak szerint találóbb Urbán Gyula rendező hasonlata: a mezők lilioma…

- Ugyan ez másféle átvétel, de miért nem utasítottad vissza Kossuth-díjat első alkalommal ?

- Nem akartam egy szintre kerülni az akkori Bábszínház igazgatóval, akit azon a címen tüntettek ki, hogy ő csinált a bábszínházból országos színházat, nem akartam azokkal egy sorban lenni, akik ki akarták tekerni a nyakamat. Ami különben az országos színházat illeti Győr után Jakival, Jakovits Józseffel mi kezdtünk a vidéki előadásokra járni, és ezért a vezető kap kitüntetést. Viszont 2005-ben, nyolcvanévesen már elfogadtam Kossuth-díjat. Csak azért, hogy a vele járó pénzből létrehozzam a Korngut-Kemény Henrik Alapítványt.


Ötletek és nyaktekercs – elvarázsolt kastélyban a hagyaték

Amúgy Kemény Henrik kitüntetései és címei között csak tallózni lehet. Van mit jobban, van mit kevésbé szeret. Fintor, de 1954-ben, pont egy évre rá, mikor megölték a „szülőföldet” megkapta a Népművészet Mestere Díjat.

- Rákosi, hogy enné meg a manó, nagy propaganda szövege volt, hogy a kétkezi munkával szerzett vagyonhoz nem nyúlnak – dohog Kemény Henrik. – Igaz a mondás, a kommunistánál az sem igaz, amit kérdez...
Az UNIMA dísztagság a mellett, hogy szakmai rang, jól jött a külföldi a meghívásokhoz. Alapjáraton jogos az Érdemes és a Kiváló Művész cím.

- Találó a Gyermekekért Érdemérem. Ebben a DVD-és, számítógép eksztázis világban meg lehet fogni még a gyerekeket hagyományos bábjátékkal?

- Hogy a csodába ne! Az a titka, hogy megszólítod őket. Személyesen. Láttam, hogy meg-megbökik egymást, hallod: neked szólt! Nagyon kell figyelni reakcióikra és úgy lépni. Hogy meglegyen a kontaktus. A jó kontaktusról tanúskodik egy szakadt ördög bábom. A gyerekek úgy átélték az ördöggel való viaskodást, hogy a paravánhoz jöttek segíteni Vitéz Lászlónak, s elkapták az ördög lábát. Kaptam én már Kis Herceg–díjat 2007-ben Szabadkán egy színházi fesztiválon! Vagyok én már Arany Szirén díjas Olaszországban, Díszpolgár Erzsébetvárosban. Pro Urbe Budapest-díjammal nem támasztom fel a Mutatványos teret, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kis- és Közép keresztjére pedig biztosan büszkék szüleim, s nagypapáék odafönn. De lettem már Prima is, mégha nem is érzem magamat mindig prímán… A rendszeresség, a mindennapos elfoglaltság, mondjuk jót tesz. A fellépések már nem nagyon mennek. Július közepén rendeztek tiszteletemre egy mutatványos napot a Nagyerdőn. Ezen felléptem én is, szakadt az eső, de sikerült a közönséget is sátor alatt tudni. A Kolibriben, ahová végül is 1992-ben úgymond elszegődtem, szeptember 3-án lesz fellépésem. A változatosság kedvéért Vitéz László. De senki ne készüljön teljes műsorra, csak olyan fertályórás jelenetre. Nem tudnék már negyven percet nyújtózni, tüsténkedni a paraván mögött. Itt második otthonomban régi jó barátaim és kollégáim a Vojtina Bábszínház csapata a házigazda hatodik éve.
Kemény Henrik mikor meglátta a neki bérelt kis lakást, rögtön egy íróasztalt kért bele. Mondják, tervrajzaival olyan, mint Michelangelo. Nemrég egy bábu másológépet tervezett.

- Aztán fogtam egy füzetet, s a borítójára írtam: 5-let, ez elég inspiráló… Ami történet, játéki helyzet, dialógus eszembe jut, gyorsan leírom. Hogy kondiban legyek napi száz, de legalább nyolcvan fekvőtámaszt lenyomok. És este, mint a nyaktekercs madár, csak vele ellentétben én nem tudok teljesen hátranézni, 250-300-szor fordítom a fejem balra, majd jobbra. Hogy ne kínozzon a meszesedés. Reggel nyolcra jön Terka, s elkezdünk dolgozni a könyvemen. Ezúttal ő az animátor. Mond egy kulcsszót, s ezzel nálam elindítja az emlékezés kerekeit. Délben ebéd, sok palacsintával… Délután séta, munka, este már a kedvencem Egri Bikavér mellett. Sokat töröm a fejem a családi hagyaték restaurálásán, hiszen mindig manuális manus voltam, de Terka leint, amit én csinálnék az javítás.

- Restaurálás nélkül már nem szállíthatók a vándorkiállítás darabjai – szögezi le Láposi Terka, a képzőművész, etnográfus, a Vojtina Bábszínház művészeti vezetője. – Eddig két év alatt tizenkét magyarországi nagyvárosba vittük el a Korngut-Kemény Henrik Gyűjtemény válogatott darabjait, határon túlra Szabadkára és Kassára sikerült eljutni vele. Mindenhol egy-egy hónapig voltak láthatók.
Láposi Terka az alapítvány elnöke mondja, az alapítvány tulajdonába jutott  eddig 130 báb, köztük vannak száz évesek is.
Ezek feltételezhetően price, vagyis becsülhetetlen érték-kategóriába tartozók. A gyűjtés, bár sok kellék, paraván, fotó, hang és dokumentum anyag van már birtokukban, a gyűjtés még korántsem lezárt. Az anyag megtekinthető része a nagyerdei Kulturális Központban, a Vidám Park Elvarázsolt Kastélyában látható májustól október végéig.
Ígéretet kaptak Kósa Lajostól Debrecen polgármesterétől és Halász Jánostól, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma politikai államtitkárától, hogy állják a Nagyerdőben az első Magyar Bábmúzeum felépítését. ( Henni bácsi legnagyobb bánatára, nem a Népligetben) Mert terv az már van kettő is.

- Csak jött a válság, hogy a manó egye meg! – summázza Kemény Henrik, s elkezd énekelni egy Marlene Dietrich hangulatú régi háborús dalt, csak ezt Rácz Vali tette naggyá a 40-es években. „Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér/és minden december új májust ígér Minden elmúlik egyszer…”

Talán stációira gondol Kemény Henrik.